Féltem a sötétben, féltem egyedül a házunkban, hogy a szekrényből egyszer csak kiugrik valami félelmetes ...
A félelem légkörében nőttem fel, ezt szívtam magamba.
Anyám mindentől félt.
Félt a betörőktől, késő este egyedül az utcán, félt a betegségtől, félt a szegénységtől, félt a hirtelen a zajoktól. Nyilván félt még a besúgóktól, a normaemeléstől, a főnökétől, a fekete autóktól, meg azok utódaitól, mert hát abban az időben nem tudhatta az ember, mit hoz nekünk a "szoccialista" jövő.
Nekem szinte állandóan csendben kellett lennem. Ha megijesztettem valamivel, majdnem elájult. Ezért csendes és visszafogott lettem. Tartózkodtam a hangos nevetéstől, a kiabálástól, még az énekléstől is. Így találtam rá legkedvesebb barátaimra, a madarakra, fákra, virágokra, bogarakra, nyulakra, később a könyvekre.
Azóta már értem, hogy mi történt vele.
Nehéz élete kikészítette az idegrendszerét. Édesanyja elárulta, erővel adta férjhez a vagyonért, hogy "jó sora" legyen. De ő akkor másba volt szerelmes.
Ugyan egy év után elvált - ami nagy szégyen volt akkoriban - de az átélt erőszakból, s annak hatásaiból soha nem gyógyult ki. Apám sem tudta kigyógyítani, hiába szerette és volt vele gyengéd és türelmes.
Ugyan egy év után elvált - ami nagy szégyen volt akkoriban - de az átélt erőszakból, s annak hatásaiból soha nem gyógyult ki. Apám sem tudta kigyógyítani, hiába szerette és volt vele gyengéd és türelmes.
Ide születtem én, egy sérült női testbe és lélekbe, és nem értettem, hogy mitől kell félni.
Azt gondoltam, hogy biztosan nem látom, nem tudom, amitől félni kell. Azt gondoltam, hogy láthatatlan dolgok vesznek körül, melyek amikor egyedül vagyok majd rám rontanak.
De egyszer, egyetlen egyszer, a legnagyobb félelem közepette, amikor egyedül voltam a sötét szobában, mindenki kiment és én felébredtem, s nem mertem még szólni, kiabálni sem, a sötét ijesztő háttérből kiemelkedett egy színes és fényes kép, egy anya gyermekével ... világoskék és piros színekben.
Nem tudtam, hogy ki ő, vagy miért van ott, csak megbűvölt a jelenléte, a félelem elmúlt, s én megnyugodtam, s lassan, ahogy egyre kisebb lett a látomás, szemem előtt vált apró fényponttá, szépen elaludtam.
Talán 4 vagy 5 éves lehettem.
El is felejtettem az egészet, nem olyan régen jutott újra eszembe ...
S tudom, hogy már akkor is vigyáztak rám.
Csak a félelmeim tolták el tőlem a részeimet.
A félelmek, melyeket a környezet dobott rám, ami az egyetlen lehetséges viselkedési módként lebegett körülöttem.