Belső párbeszéd

Fókuszpont vagy az időben.
Egy láthatatlan történet láthatatlan írója fogja a golyóstollat kezében, melynek feje Te vagy.

A tinta időnként kifogy, csak vésel a papírra, hogy az eljövendő korok majd tintával feltölthessék, újraírhassák, sokszor és ismét.

Sorvezető is van, persze láthatatlan ez is.

Te táncolsz, de tudnod kell, hogy a minta, melyet életeddel írsz, bár egyedi, minden papírlapra hatással van.
A minta, melyet írsz, folytatódik, választásod szerinti irányban.
Feljebb, vagy lejjebb, jobbra, vagy balra és még nagyon sok irányba, melyekről tudomásod sincs.
Csak érzéseid.

Fejezd be a tétovázást és vedd át az irányítást az események felett. Engedd, hogy rajtad keresztül kibontódjon valami több, valami teljesebb, valami új. Ami már létezik, csak ezen az oldalon, ezekben a sorokban és ezzel a tintával még senki sem írta, rajzolta, táncolta le.

Itt vagyok, folyamatosan veled vagyok és mindegy hogyan hívsz, kinek nevezel, vagy mit gondolsz rólam. Nem vagyunk elválasztva, ahogy sohasem voltunk.
Te vagy az, aki néha kiesik az érzékelésből, de amit az elmúlt napokban érzékeltél, bizonyosságot adott abban, hogy itt vagyok, itt vagyunk.

A SZERELEM GYERMEKEI VAGYUNK ÉS ÉPPEN SZÁRNYAT NÖVESZTÜNK NEKED.
LÉGY JÓ MAGADHOZ, NE ÍTÉLJ.
MAGADAT FŐLEG.

AMIT TETTÉL, MEGTETTÉL, AMIT TUDTÁL, SEGÍTETTÉL.

MINDENKI KERESZTJÉT NEM HORDOZHATOD, DE SEGÍTHETSZ AZT LETENNI MÁSOKNAK. A TÖBBI MUNKÁT MI ELVÉGEZZÜK.

LÉGY BOLDOG, LÉGY SZABAD. FŐLEG ÖNMAGAD BÍRÁLATÁTÓL.

ÉLD MAGAD ÉS AKKOR MINDEN ÚJRA ÖSSZEÁLL.

NAGYOBB KÖRBEN ÉS MAGASABB SZINTEN LÁTOD AZ "IGAZSÁGOT", AMI TULAJDONKÉPPEN NEM LÉTEZIK, DE MÉGIS VAN.
NEM FOGALOM, NEM IDEA ÉS NEM KÉPZELET.
AZ IGAZSÁG MAGA ISTEN, S HA BENNE VAGY, ISTENBEN VAGY.

SAJÁT IGAZADBAN FÜRÖDNI, EZ KELL NEKED.

AMIT MÁSOK AGGATTAK RÁD, AZ AZ ÖVÉK, NEM HOZZÁD TARTOZIK,
DE AMIT MEGTANÍTASZ MÁSOKNAK, AZ IS AZ ÖVÉK.

NEM TARTOZOL SENKINEK SZÁMADÁSSAL, CSAK MAGADNAK.

AKI VAGY, ITT VAN, AHOVÁ TARTASZ, LÁTHATÓ.

TARTS KI, BONTS VITORLÁT, AKKOR IS HA MÉG NEM FÚJ A SZÉL.
A SZÉL CSAK AKKOR ÉRKEZIK, HA MÁR MINDEN KÉSZEN VAN BENNED.
VÁR A HAJÓ, A KAPITÁNY ÉS A TENGER,
A TÖBBI NÉMA TITOK.

2014.04.22 13:25

Hétköznapi mennyország - filmajánló

Egyik kedvenc filmem ... jó szórakozást és merítkezést.

Üzenetek érkeznek

Hihetetlen, hogy milyen erővel tör előre a megoldás.
Olvasom, látom, hallom, hogy merre, hogy mit kell csinálni.
Valami kibomlott, vagy inkább beérkezett.

A nemzet fájdalomtestét "kell" gyógyítani.
Nincs szétszakadva, én nem ezt érzem. Össze van kaszabolva, de ÉL.
Él és élni akar.

Egyre többe érkezünk be abba az Énünkbe, amely már önmagán keresztül,
csak azzal, hogy VAN, gyógyít.

Mégis tovább kell mennem, tovább kell lépnem, ez már nem elég.

Újra és újra kapok szimbólumokat és helyeket. Hogy hova kell mennem és mit kell cselekednem.
Hiába az ellenállás, a hitetlenkedés.
CSALÁDOM KÉR ERRE ÉS ÉN MEGTESZEM. EZ ALKÍMIA.

Nem vagyok különösebben otthon a történelemben. Mindig idegesített, hogy nem tudom tökéletesen. És valahogy nem értettem, soha nem értettem a magyarázatokat, az elméleteket, hogy valaki mit, miért és hogyan csinált innen nézve. Már akkor jelzett az igazságérzékelőm? Nem tudom. Talán.
Most rájöttem, hogy ez sem véletlen.

Képes vagyok "elfelejteni" mindent. Tényleg mindent.
Kondícionálás nélkül belenézni egy eseménybe, beleérezni a szereplőkbe, látni az eredetét és a kimenetelt.
És már nem félek, nem félek "szentségtörő" dolgokat érzékelni és kimondani.

Sok-sok esemény egymás rétegein fekszik, mégis vannak gyújtópontok, melyek népmesei/mondai jelleggel meghatározzák a nemzet gondolatvilágát.

Mindent át kell vizsgálnunk, mert minden történelmi ténynek nevezett magyarázat lehet hibás. Van egy ellenerő, egy önmagát mindenáron legitimálni akaró erő, mely azt, ami valódi és mély, elfedi az eredeti árnyékával, önnönmagával.
Ez az ellenerő volt az, ami befurakodott és megmérgezte legelőször az egységet és az egyetértést.


Itt az idő, hogy AZ, AKI VAGYOK megismerje ősei történetét és MEGTEGYE AZOKAT AZ ALKÍMIAI CSELEKEDETEKET, MELYÉRT ITT VAGYOK.

2014. 04. 09.

Belső mérleg

Érezni és érzékelni, tudni és érteni, hogy a benned lévő erők és erőtlenségek honnan jönnek és mivé tesznek.
Egy összedőlt világ romjain állva látni önmagad torz tükörképét.

A gúnyát, melyet mások adtak rád, már levetetted.

De vajon el bírod-e viselni annak látványát, amit Te tettél önmagaddal?
Tudatosan, vagy tudatlanul, de aktívan. Vagy épp a lustaság, a passzivitásod következményeként.

Világrengető érzés és tudás.
Hogy tele vagy olyan szokásokkal, működési módokkal (még mindig), melyek nem közelebb, de távolabb visznek attól, AKI VAGY.

Meg tudod-e fordítani, ki tudsz-e lépni végleg ezekből?
Tudsz-e teljesen új lapot nyitni önmagadnak, ártatlanul hinni magadban újra és ismét, mindenféle külső segítség, támogatás vagy erősítés nélkül?

Felelősséget vállalni önmagamért. Minden tettemért és nem-tettemért.
Tudni, hogy minden belőlem következik.
Letenni a múltat, visszaadni az ősöknek, ami nem tartozik hozzám és büszkén átvenni, ami már az én feladatom.

Megállni előtted és a szemedbe nézni.
Fájdalommal, mégis tisztán, tudva, hogy nem vagyok bűntelen és soha nem is voltam.
Az ártatlanság és tisztaság minősége attól szép, hogy tudjuk, itt lenn az anyagban kivételesen van csak jelen.

Akkor vagyok önmagam, amikor merítkezem. Túlterjedve a fizikai dimenzión, jelen vagyok egy nagyobb és időtlen térben, a végtelen szeretetben.

A kegyelem tengerében fürösztesz minden nap.
Minden nap újra és újra, minél inkább vádolom magam, annál gyöngédebb vagy hozzám.
Ahol megkérdőjelezem magam, máris beáramlasz.

Vajon mivel érdemeltem ezt ki, hogy ennyire szeretnek?

Nem tudom, csak hálát és szerelmet érzek és tudom, hogy meg kell bocsátanom magamnak.
Mindent és hiánytalanul.

Az alászállás befejeződött, innentől felfelé visz az út.
Önmagam pokla megmutatta legmélyebb bugyrait.
És még itt sem, még most sem vagyok egyedül, mert aki engem a legjobban szeret, velem van.

Hála, hála, béke.

A Szerelem gyermekei vagyunk.

Amikor mástól is hallod, amit érzel ... felemelő. Köszönöm.

Szolgálni

Végtelenül sötét és nyomasztó helyeken jártam.
Bejártam az örökségemet.
A fájdalmakat, a téves válaszokat az élet egyszerű, mégis szigorú kérdéseire.
Találkoztam a családomból kirekesztett, kitagadott lélekrészekkel.

A fiatal lány, a szerelmes fiatal lány ki lett taszítva.
A túlélés ösztöne erősebb volt. És ez így normális, az élet mindenekelőtt.
A fájdalom, mely ezzel járt, mely anyámat kínozta élete végéig, s melyről nem vett tudomást, mert csak haragot és gyűlöletet érzett, bennem született újjá.

Nekem rendezte ide a sorsom a színpadot a szereplőkkel együtt, hogy ezt a kitagadott részt, ezt a meg nem élt vágyat és szerelmet magamhoz vegyem, önmagamba emeljem.

A játszma szereplőit és a dráma feszültségét a félelem adta. A félelem és a függőség.

(Rájöttem, hogy a félelem mindig kétirányú. Aki megfélemlít, az fél leginkább. Fél attól, hogy fegyvertelen, meztelen marad, hogy valamit elveszít, ezért inkább nagyobbnak, félelmetesebbnek és szigorúbbnak mutatja önmagát. Pedig csak egy félelmekkel teli kisgyerek él benne, akinek nincs más eszköze, csak a nyers erő, mert már gyermekkorában mindent elvettek tőle, ami a szépség, a szeretet, az önmagába vetett feltétlen bizalom irányába lökte volna.)

Ez a kitagadott lélekrész egy egész család tragédiájaként lebegett felettem és tudom, hogy megváltottam.
Megváltottam felmenőimet a szégyentől, a bűntudattól, a fájdalomtól és a bűnöktől.
Tudom, nagy szavak, de én érzem és érzékelem. Ezt kellett tennem, ez a feladat rám várt.

Nagyon kemény volt, beleestem újra a "fényből" a drámába, egy örökölt drámába, de már más szemmel és másképpen érzékelve tudtam mindezt megélni és ezáltal megérteni.

Most újra itt vagyok, "régi fényem újra felragyog", most még bölcsebben és tudatosabban élem azt, AKI VAGYOK.

Nem hibáztatok senkit, mert nincsenek hibásak.
A még alvók számára élethosszig tartó dráma van és nincs elengedés, nincs megbocsátás.

Ha csak ezt, ezt az egyetlen dolgot át tudom adni a jövőben minél több embernek, hogy tudatosan nézze önmagát, saját drámáit, aztán a családja örökségét, felvállalva mindezekért a felelősséget és ezáltal tudatosan választani a változást, már tettem valamit.
Tudom, csekélység, de megteszem, amit tudok.

Mostantól szolgálni, ez a parancs. Nem külső, belső.
Belső parancs szólít vissza újra és újra, s amikor ÖNMAGAMMAL IDŐZÖK AZ IDŐTLENSÉGBEN, ÉRZÉKELEM A FELADAT SÚLYÁT ÉS SZÉPSÉGÉT.
ITT VAGYOK, ÉLEK, LÉTEZEM, SZERETEK ÉS SZERETVE VAGYOK.
Kell ennél több?