Kitérő, avagy belső megosztottság

Nem tisztem, hogy igazat szolgáltassak, hiszen az igazság mint olyan, ebben a dimenzióban nem létezik. 

Mindenkinek igazsága vagyon, az igazság itt személyes, belső indíttatás, belső tűz. A helyesem cselekszem, a helyemen vagyok érzése.

Mégis, valami tegnap számomra megvilágosodott. 

A külvilágban "menekültáradat", szívszaggató fájdalmak és sorsok, küzdelem az életben maradásért kontra kristálypalotában ücsörgő unott politikusok, "majdénmegmondommilesz" diktátorkák éssatöbbi.

Ami odakint zajlik az a te harcod is.
Ha nem vagy fizikailag részese, akkor benned zajlik.
Vedd észre és figyelj.
Engedd meg, hogy felhozzon minden elnyomott félelemérzést ez a helyzet.

Kérdezz befelé:

Mi közöm nekem ehhez?

Hol az a rész bennem, ami a külső történéseket táplálja?

Van-e bennem szétosztottság, amit most kívülről kell látnom?

Mi az a belső, vagy külső szándék, ami miatt e "barbár" erő ostromolja nyugodt életemet?

Mit akarok menekülésemmel állandóan elkerülni vagy bebizonyítani?

Miért nem tudok szembenézni a mássággal tudatosan?

Nem helyeztem-e magam felsőbbségem tudatában biztonságos kristálypalotába?

Tudatosságom kibírja-e fizikai pusztulásom lehetőségét?

És a vagyonom, házam, kedven autóm, gyűjteményeim, könyveim, saját írásaim, tökéletesnek hitt énem pusztulását?

Van-e még valami - bármi - amihez annyira ragaszkodom - az életemen kívül - hogy nem adnám oda semmiért?

----

Senki sem mondhatja meg, hogy mit tegyél, figyelj befelé és maradj a középpontodban.
Onnan érkezik a válasz.

---

Kitérő: vedd észre, hogy a képek, amiket látsz a médiában, kiragadott pillanatok. Mindig kérdezd meg magadtól: vajon ki és milyen céllal rakta ezt elém?

És, érezz bele a képbe, könyörgöm. A képeken érző emberek vannak! Olyanok mint te, pontosan olyanok. Az a síró szem valódi. Az a fájdalomtól eltorzult arc valódi. Ne hagyd magad megvezetni és engedni, hogy bevonjanak a pro- és kontra szövegelés csapdájába. Mert ez politika, csak politika, semmi több. Érző szív és valódi figyelő tekintet sokkal többet segít ebben a helyzetben, ahogy egy falat kenyér, egy tiszta ágy, vagy egy tál meleg leves.

Vedd észre, hogy egyre inkább az emberséged az, ami próbákat kap. Mit mondasz, mit gondolsz és legfőképpen mit teszel ebben a helyzetben? Nyugodtan üldögélsz a fotelodban és nézegeted a képeket, kielégítve keselyű típusú kíváncsiságodat megmondva a tutit, vagy valóban képes vagy tudatosságodat használva cselekedni, tenned, amit kell, ami számodra helyes. 

Fejem a víz alatt

Jól ki van ez találva.
Ha nem az én fejem lenne, csak kacagnék ...
Bizonyos részeim kacagnak is :D

Én meg levegőért kapkodok.
Érzem, hogy szorít a létezés.
Hogy élni akarok-e, és hogyan?

Amikor el kezdenék agyalni rajta, hogy hogyan is lehetne megint megúszni, valamit, ami fáj, ami kellemetlen, vagy veszélyes, jön ő

és gluglugluglu .... és én megköszönöm

aztán amikor párbeszéd van, és nekem ki kell mondanom valamit, és mégsem tenném, persze csupa megszokásból

megint itt a kéz és glugluglu ... köszönöm

meg amikor olyat gondolok magamról, vagy csak hallgatom a belső hangokat, és nem mondom nekik, hogy "kuss, ez már nem én vagyok", jön ő

és glulguglu ... víz alatt a fejem megint

kacagnivaló, tényleg

a mindennapi élettel megküzdeni, mert most megint sokszor érzem, hogy küzdelem van és akkor jön

és glugluglu ...

nagggyon jó módszer

ha én nem mondom, hogy kuss, a belső leszakadt és még küzdő részeknek, akkor víz alá nyomás van,
és mindjárt tudom, hogy mi a fontos ...

a szív

egyedül ez

hogy még mindig dobog

és hogy kapkod levegő után

és amikor újra beáramlik a friss levegő, a tiszta éter

akkor újra és mindig tudom is, hogy ÉLEK


a hogyan tulajdonképpen mindegy is


hiszen magamnak teremtem és húzom még mindig az időt


de már megvannak a távlatok


látom a síneket, amint egybeforrnak

a lehetetlen találkozik a lehetetlennel


tárgyiasul az álom

?

mi van?

gluglguglu ....

Sebződhet-e a lélek?

Talán nem, nem igazán.
Mert ha igen, akkor mélyről jövő erők kezdik el azonnal helyreállítani.

De mégis néha azt érzem, hogy ha a lélek nem is sebződött meg bennünk, emberekben, az egyensúly nagyon is billeg és már a legszélső határokig kileng.
Talán a földrengés is ezt mutatta.
Talán a sok-sok fiatal tehetség korai halála is ... nem tudom.

Egyet tudok, nemcsak a személyes életemben kellenek új alapok, de társadalmi szinten is, mert ha így megyünk tovább, nem sok jóval kecsegtet bennünket az ég.

És legyen bár tavasz és virágok illata száll a szélben és nagyon jól magamba tudok feledkezni és élvezni a létezést, azért talán van még itt némi dolgom ezzel, amit jó pár évvel ezelőtt leírtam.

Újra elolvastam és ma is vállalom: A női lélek sebe.

Szerinted?

Rendezőpályaudvar, új vágány

Már kalauzt is kaptam, egy ideje már itt volt velem, de nézzük csak, mit is írnak róla?

"Paracelsus azt tanította, hogy a betegségeknek sokféle oka van, de ezek mind visszavezethetők egy fő okra: arra, hogy az ember nem él összhangban a természeti törvényekkel, hogy nem követi a Lelkét, és ezért eltér attól az úttól, amit a Lelke mutat számára. A betegség ennek a diszharmóniának a következménye. Paracelsus szerint az ember azért teremtetett, hogy a szenvedés révén rátekintsen önmagára és felismerje, hogy ki ő. Így a betegség tanítónk és fejlődésünk segítője: segítségével mélyebben megismerhetjük önmagunkat, és így magasabb szintű harmóniát találhatunk Lelkünkkel. A betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a Lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Mi éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.
A gyógyulás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy eltűnnek a betegség objektív, mérhető tünetei. Paracelsus azt értette gyógyulás alatt, amikor az ember rátalál valódi belső önmagára és így a valódi szabadságra. Gyakran használt alkímiai szimbólumokat. A betegséget az ólomhoz hasonlította, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan fémhez. A gyógyulás az ólom arannyá alakításának folyamata, belső átalakulás révén az egészség elérése.
Az ember birtokában van az öngyógyítás képességének, amely a természet egyik ereje. Ha egy fa elveszti egy ágát, gyantát termel, ha egy állat megsebesül, nyalogatja sebét és ezzel fertőtleníti. Az emberben is van egy erő, amely fenntartja vagy visszaállítja az egészséget. Paracelsus ezt az erőt Archeusnak nevezte és a tűzhöz hasonlította. Minden betegség azzal fenyeget, hogy kioltja ezt a lángot, és amikor valóban kialszik, akkor beáll a halál állapota. Amíg azonban még van anyag, amin éghet, elég egy szikra a tűz újra életre keltéséhez – ezt a szikrát Paracelsus arkánumnak hívta. Az arkánum a növényekben, az ásványokban, a szavakban vagy akár érzésekben rejlő gyógyító erő.
Mi az orvos szerepe ebben a gyógyulási folyamatban? Paracelsus úgy tartotta, hogy a külső orvos nem tud gyógyítani, csak felébreszteni a belső orvost, és a természettel harmóniában működve felgyorsíthatja a folyamatokat. A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel elősegíthető. Az orvos feladata tehát nem elsősorban a test gyógyítása, hanem a beteg ember belső átalakulásának a segítése, lelkének megtisztítása, szellemi erejének megerősítése, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát."

(nem is ezt akartam bemásolni, de ez jött ide :DDD)

És mit mond  ő "önmagáról"?

„A receptek összeállításának tudománya a természetben van, s ő maga állítja össze őket. (...) Ha az aranyba beletette, ami az aranyba való, akkor beletette a violába is. Ami benne van, ahhoz te nem tehetsz hozzá semmit, se cukrot, se mézet, ahogy az aranyat sem kell kiegészítened semmivel. (...) A kivonás teszi, nem pedig az összeállítás; a megismerése annak, ami benne lakozik, nem pedig előállítása ugyanannak összeszerkesztett-foltozott darabokból. Melyik nadrág a legjobb? Bizony, az ép; a foltozottak és toldozottak a leghitványabbak. (...) „A természet erővel helyezte el az arkánumokat, s összekomponálta, ami összetartozik.(...) A természet az orvos, nem te, belőle kell táplálkoznod, nem magadból, ő komponál, nem te.” 

 „Mert akinek hite jó, az nem hazudik, s Isten műveinek bevégzője. Mert amilyen, akként tanúja magának: azaz becsületes, őszinte, erős, igaz hittel kell lenned Istenben, egész lelkeddel, szíveddel, értelmeddel-gondolatoddal, csupa szeretetben s bizalomban. Ilyen hittel és szeretettel nem is fogja megvonni tőled Isten az ő igazságát, hanem hihető, látható  és biztató módon kinyilvánítja neked műveit.”

http://www.ujakropolisz.hu/cikk/paracelsus-uj-orvoslas-oszlopai

Nem kétséges, Edward Bach is a tanítványa volt, vagy inkarnációja? ("Lélekrésze" - jött a válasz közben.)

Itt az ösvény, a kalauz és a mester, indulunk.

HÁLA, HÁLA, BÉKE! és szelídség, végtelen szelídség ...

:)

In memoriam Hamvas Béla

2013 novembere, s bennem az öröklét levelez ...

Elmerengtem a sír felett állva ...

Mivel tudnánk tőle egy örök és igaz mosolyt kicsalni, egy valódit?

Mi az az üzenet,

tett, 

gesztus, 

szó, 

szakrális cselekedet, 

mely felér a felhők fölé, 

Hozzá?

Először 

egy szőlőfürtöt gondoltam, 

aztán, hogy szüret, 

alma, körte, dió, mogyoró ...

egy üveg finom somlói bor, melyen átsüt a nap ...

száradó ruhák illata ...

virágillat ... orgona, jázmin, rózsa ...

tengermoraj, sirályok kiáltása ... 

langyos nyári szellő,

olajbogyó olajában ... finom sajt ... kenyér és bor ... 

langyos este a ciprusfák tövében,

könyv és papír, szépen faragott ceruzák, töltőtoll ...

álomszerű történet a kék ruhás lányról ... 

felkeresni azt a dombot, 

leülni csendben nézve a tájat és nem gondolni semmire,

hamvasbéla módra csak lenni ... 

átadni magam az isteneknek

talán ez

talán így

2. 

megegyeztünk

válaszok fognak születni

beíródnak oda, ahová kell

megteszem, amit tudok

beleélem, beleálmodom magam

eljátszom a kék ruhás asszony szerepét

kiigazítom a mintát

hogy teljes lehessen

mindannyiunk örömére és hasznára

ez szolgálat

szolgálom a többet, a magasabbat

és magamhoz vonzom a hasonlót

úgy legyen

3.

Senki sem láthatja előre önnön sorsát. Maga a sors, a sorsteremtés folyamata oly végtelenül bonyolult és áttekinthetetlen, hogy maguk az istenek is csak utólag, sorsuk lezárultával láthatják teremtésük értelmét és erejét.

Így jártál ezzel Te is. 

TE, aki azt írtad, "amit tettem, örökre elveszett", 

még nem tudtad ott és akkor, hogy amit tettél, 

azzal örökre megváltoztattál valamit. 

Éppen azt, amit számba vettél,

azzal ahogyan éltél és ahogyan mindezekről gondolkoztál, 

megváltoztatta azt a sorsot, a történetet,

ami e nemzet, e terület talaján keletkezhet.

Lett új időszámításunk, HBE és HBU, 

azaz Hamvas Béla előtt és Hamvas Béla után.

Mi, akik utánad jövünk és nyomaidban lépdelünk, 

már látjuk. 

Látjuk, amit még Te akkor nem láttál,

hogy megteremtetted az aranykor és a mindenkor közötti hidat.

4.

Hüperion valóban csak egy volt, 

de azzal, 

amit tettél,

ahogyan éltél,

kérlelhetetlen őszinteségedben,

és ahogyan magadban feltérképeztél minden rejtett zugot, 

minden aspektust, szintet 

és élményt, 

megteremtetted a lehetőségét annak, 

hogy legyenek 

új hüperionok

százával és ezrével.

A Nap fiai jönnek, 

s az első Te voltál. 

A Te formád hozta el a tudást,

szenvedte meg a hiányt 

és oldotta fel 

az isteni létezésben

legelőször.

Mert fájdalmakból, eltaszítottságból, 

hiányból, szerelem-keresésből bőven kijutott neked is.

Mint mindenkinek, aki e bolygóra emberként érkezik.

De megmutattad, hogy lehet ettől erősebbé, többé lenni!

Hogy igenis van egy sziget, ami megtart! 

"És ha nincs? - kacsintasz.

Nosza, csinálunk egyet!"

Önmagad teremtette világod isteni szigetén létrehoztál valamit, 

ami majdnem teljes,

ami majdnem kész, 

ami majdnem tökéletes.

De itt, az anyagban ilyen nincs. 

Itt az anyagban a tökéletesség nem létezik,

mert minden mindig mozog, változik, formálódik.

Élted a tökéletest, s mégis torzó maradt,

amit lehoztál.

Ezt csak a szellem,

szellemed ereje képes egésszé tenni.

E szellem itt van, 

e tájban kódolva létezik,

új Krisztusként szellemtested vérét

csepegtetted e tájba,

úgy, 

hogy mindezt senki sem vette észre.

Várták a magyar beavatottat,

Krisztust, 

egy új adeptust, 

s nem

vették észre, hogy már itt van.

Istenként léteztél, de emberként haltál meg.

S oda fogunk visszamenni, 

halálod órájába, 

hogy az elengedés, 

s minden földi minta

kioldódjon abból,

ami már megvan,

ami tökéletes.

S miért pont én? 

Miért pont nekem adatott ez a feladat?

Nem könyörögtem és nem 

is jelentkeztem érte.

Többször is visszariadtam,

éppen úgy, 

ahogyan ők.

De itt lebeg ez már jó ideje. 

S ha hátat fordítanék neki,

újra arcomba néznél

és várnád, hogy felismerjelek.

Talán még azelőtt megígértem, 

hogy tudatában lettem volna önmagamnak.

Talán daimónom vagy nekem is ... 

Ezt is letagadhatnám és sokáig le is tagadtam.

De van, amivel a szellem sem viccel szívesen.

A formák időbeli leszületésének jelzései hasonlóak.

A minta is, amibe bezárva érzem magam, 

és hatalmas a vonzás, 

ami feléd lök 

és ugyanakkor

taszít is. 

Mikor nyikorog bennem néhány szavad, 

amikor fáj, hogy ezt élted, hogy így gondoltad.

S bennem van a végtelen elfogadás is,

az együttérzés, 

belső rezdüléseink közössége,

és a végtelen hála azért, 

hogy vagy.

Mesterem vagy, s én lábaidat mosom.

Az öröklétbe taszítalak, ha akarod, ha nem.

De ne félj, sem kultuszt, sem iskolát nem csinálunk belőled.

Istenként, 

Ismeretlen Istenként fogsz fölöttünk lebegni, 

míg tér és idő elválaszt.

Utána együtt leszünk

a rigók énekében,

a szőlő zamatában

a hajnal fényében

és a bor mámorában, 

... lesz, ami lesz.

5.

Velem éppen ellenkezőleg történt, mint veled.

Nem tartottam tudatosan felvételi vizsgát és nem dőltem bele csak úgy a szerelembe.

Kerestem és vártam én is, 

de ez a várakozás öntudatlan volt 

és hamar átcsapott menekülésbe.

Ez is éppen az ellenkezője, mondhatnám kiegészítője annak, amit Te éltél.

Tudatosság nélkül dőltem bele az első elég kitartó és erőszakos férfi karjaiba.

Kitartó volt és igen, erőszakos.

Többször is elzavartam, kiadtam az útját, mégis visszajött.

Nem számított hiúság, szégyen, elhanyagolás, 

kellettem neki és nem hátrált meg.

Talán ebben hasonlítotok. 

Kérlelhetetlenül tudta, hogy mit akar, s hogy 

nem adja fel.

Azóta együtt vagyunk.

Mert ő győzött, az ő tudatossága döntött, én öntudatlan voltam.

Húsz éve.

Húsz éve élek valakivel, aki nem tudja, hogy ki vagyok.

De honnan is tudhatná, hiszen én magam is csak pár éve tudom.

Volt idő, hogy próbáltam neki elmagyarázni, megmutatni.

Elmondani, hogy mit gondolok, érzek ... később, hogy milyen csendben és "jelen" lenni.

Nem értette.

Már nem akarom neki elmagyarázni, de tudatosan úgy döntöttem,

hogy én sem adom fel.

Nincs benne hiba, senkiben sincs hiba.

Ne érts félre, talán régebben még igen, de ma már nem alkuszom.

Nem befolyásol, hogy ő mit gondol, vagy mit nem.

Újjászületésem után őt is újjászültem.

Csak ez az egyetlen megoldás adott tiszta érzéseket.

A régi énemmel együtt mindent, 

mindent kidobtam.

A vitáinkat, a téves kapcsolódásainkat,

az erőszakot, a félelmeimet,

mindent.

Megértettem és láttam magam, ahogy félek tőle.

Sokáig féltem, sokszor ok nélkül is.

Nem ő, hanem ez a félelem irányított.

A félelem vele kapcsolatban sokszor visszadobott a sötétségbe.

De ez nincs többé.

Kioldottam e félelmet és ezáltal őt is újra világra hoztam.

Tudom elfogulatlanul, tisztán szemlélni.

Érzem a lelkét, ami eddig távol volt, mert nem volt ki átölelje.

Most itt vagyok és már ő is itt van.

Minden nap egy újabb csoda, mert ő változik.

Önmagamért szeret, nemcsak a "feleségét" szereti, 

hanem a nőt, aki feltétel nélkül be- és elfogadja.

Az örök nőt szereti és érzi bennem, 

s az ő életét is visszafordíthatatlanul megváltoztattam.

Nincs bennem kétség, erős vagyok.

Végül a szelíd legyőzi az erőszakost.

Ez van most.

És én mosolygok és tudom, hogy mindez azért van,

hogy hazatérhessek.

A legnehezebb próbákat kellett kiállnom,

hogy újra tisztán és őszintén nézhessek majd annak a szemébe, 

akivel és akiért utazom.

6.

Hogy nincs Te ezen a földön?

Hogy e tájék csak a magány és a hiány talaja?

Hogy szigetek lennénk csak, s reménytelen a találkozás?

A valódi?

Talán a Te életedben még így volt.

Látleletként elfogadom.

A hiányt, melyet Te is éltél, én is élem.

Hogy nincs FÉRFI, akiért érdemes.

És mégis van.

Nincs meg a forma, de a tartalom itt van, bennem.

Tudom, hogy Te is így csináltad.

Érzem.

Magadhoz hívtad az asszonyt, és nem jött a forma, de jött a lény.

A lélek.

Én is így csinálom, ha ezt lehet egyáltalán csinálni.

Inkább azt mondanám, így lett.

Ez történt velem általa.

És én engedem.

A legtöbb a megengedés, több az akarásnál és a 

tevésnél is.

Megengedés nélkül már nem lennék és Te sem lennél.

Megengedtük önmagunknak a LÉTET s ezzel együtt 

a TEREMTÉST.

Lényünk a láthatatlanban időz, míg mi itt lenn élvezzük

rezdüléseit.

Már nem várunk, már nem akarunk, már nem gondoljuk, hogy

rajtunk múlik.

Megtörtént az ÁTADÁS, már nem kell kigondolni semmit.

Engedem, hogy történjek, engedem ...

2013. november-december

UI:

E mélybeugrás a LÉLEK rejtelmeibe, melyet ő hozott le és élt közöttünk, olyan új kapukat nyitott meg bennem, melyen még tovább és közelebb jutottam ahhoz a LÉLEKCSOPORTHOZ, melynek része és önmagamban gyógyítója is vagyok. 

 

ERRE SZÜLETTEM, meggyógyítani, felhozni a mélyből elnyomott, megtagadott félelmeinket, fájdalmainkat és ezáltal kiárasztani ezeket az elzárt energiákat létemen, életemen keresztül. 

Mind ezt tesszük.

Köszönet és hála a MESTERNEK,

köszönet és hála MAG-amnak, 

hogy mindez VAN, LEHETSÉGES ÉS TÖRTÉNIK. 

ÉS ÚJRA ÉS MINDIG FOGOM A LÁTHATATLAN KEZEKET KÖRÜLÖTTEM, 

MELYEK TÜRELMESEK ÉS MINDIG MEGTARTANAK. 

És én is fogom mások kezét, akkor is, ha nem tudnak róla.

 

Boldog Karácsony kívánok innen is,

egy tisztább és fehérebb nézőpontból, 

ISTEN TENYERÉRŐL!

ChEhrin

Kérdések - belső szatszang

" ... néha eljátszok a gondolattal, hogy kérdezek. Valamelyik gurutól, egészen jól megy. Ugyanis jönnek a válaszok, egész kis párbeszéd. Régebben ezt nem értettem, hogy akkor mos mi van? Hallja és válaszol? El voltam szállva magamtól: én már beszélgetek xy-nal!! De ügyi vagyok!"

Közben persze rájöttem, hogy mindez csak egy eszköz. Az ő formáját használom, hogy társalogjak saját magammal, a belső vezetőmmel, aki ÉN VAGYOK. Mert először még kellett a közvetítő, jó volt elgondolni, hogy egy másik emberi lény figyel és válaszol. De most már tudom, hogy ÉN válaszolok saját magamnak, csak felhasználom a mester lényét, vetített képét és a hozzá tartozó érzeteket a közvetítésben. Ahogy a csatornázások is a felsőbb bölcsesség megnyilvánulásai - jó esetben ;)

Szóval kérdezek, sokszor, aztán meg válaszolok is saját magamnak. Vicces. Régebben volt, hogy forgattam magamban a kérdést, hogy ha lesz alkalom, majd megkérdezem. Mire odaértem, már régen el is felejtettem az egészet.

Ezért (is) jók a szatszangok. Mert belehelyeznek ebbe a térbe és amikor ez már megvan, az érzés, a biztonság, bármikor felidézheted magadban ugyanezt, használva a "guru" képét magadban. Ezt adja neked a tudat. Teljesen ingyen, ajándékba. :)

Később  guru sem kell ehhez, de megkönnyítheti a magadba szállást. Mert a bölcsesség ugyanaz, mindegy, hogy milyen formát ölt magára, ha valódi és igaz, megadja neked a válaszokat. Innentől már csak jól kérdezni kell megtanulni. Az külön művészet.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Első nap (Olvasunk és emlékezünk)

Egy este, húsvét előtt, asztalomnál ültem, s szokásom szerint alázatosan imádkozva beszélgettem Teremtőmmel, sok nagy titkon elgondolkozva (amiknek formájában a világosság Atyja az ő fenségét bőkezűen megmutatta), és drága húsvéti bárányommal együtt, szívemben kovásztalan, tiszta kenyérkét akartam készíteni, amikor hirtelen olyan rettenetes szél kerekedett, hogy azt hivém, mindjárt szét is veti a hegyet, melybe házacskám volt ásva. Mivel azonban ilyesmit nem az ördög tett velem (holott sokat bántott engem), visszatért a bátorságom, s folytattam az elgondolkozást, amíg - amire nem számítottam - valaki meg nem érintette a hátamat. Ettől annyira megijedtem, hogy nem mertem hátra nézni sem: bizalmam azonban emberi gyengeségem és a körülmények dacára sem csappant meg. Amint azonban ismételten rángatták a kabátomat, mégis megfordultam. Pompás női alak állt előttem, csupa kékség ruháját arany csillagok borították, mint az égboltot. A jobb kezében lévő színarany trombitába nevet véstek, amelyet el tudtam ugyan olvasni, de kibeszélését megtiltották. Bal kezében egy csomó, több nyelven írt levelet tartott, amelyeket, ahogyan később megtudtam, kézbesítenie kellett minden országban. 

Nagy, szép szárnyai is voltak, melyeket teljesen szemek borítottak. Szárnyra kelve a sasnál is sebesebben tudott repülni. 

Bizonyára még többet is megfigyelhettem volna rajta. Mivel azonban csak rövid ideig maradt nálam, s én az ijedségtől és csodálkozástól szinte megdermedtem, le kellett mondanom erről. Mert mihelyt megfordultam, levelei között keresgélt, kihúzott egyet, nagy tisztelettel letette asztalomra, majd egyetlen szó nélkül azonnal elment. Mialatt azonban felemelkedett, szép trombitáján olyan erős hangot hallatott, hogy az egész hegy visszhangzott tőle, s én egy negyed óráig a saját szavamat is alig voltam képes meghallani. 

E váratlan kaland után, én szerencsétlen, valóban nem tudtam, mit tegyek. Ezért térden állva könyörögtem teremtőmnek, hogy ne küldjön olyasmit, ami örök üdvösségemet veszélyeztetné, majd félelemtől reszketve odaléptem a levélhez. Nagy csodálkozásomra olyan nehéz volt, hogy ha színaranyból lett volna, akkor sem lehetett volna nehezebb. Alaposan megvizsgáltam, s azt láttam, hogy kis pecséttel zárták le. A pecsétbe vékony keresztet véstek, meg a feliratot: „In hoc signo đ vinces” (Ennek jegyében győzöl). Amikor megláttam, nagyon megnyugodtam, mert tudatában voltam, hogy a kereszt jele az ördögnek nemigen tetszene, s még kevésbé használná azt. A levélkét óvatosan kinyitottam tehát, s benne kék alapon arany betűkkel a következő verset találtam: 

Annak van ma a nagy napja, 

aki király nászát látja. 

Ha te erre születtél, 

Istentől örömre teremttettél, 

menj fel a hegyre, barátom, 

ahol három templom áll. 

A csoda ott reád vár. 



De azt ajánlom, valahogyan 

vizsgáld magad alaposan. 

Ha nem fürdenél tisztára, 

a menyegző neked megártna: 

aki még bűntől roskadozik, 

az ott könnyűnek találtatik. 

Sponsus et Sponsa (vőlegény és menyasszony) 



Így az aláírás. 

E szöveg láttán azt hittem, elájulok. A hajam égnek állt, egész testemet hideg verejték verte ki. Mert noha tudtam, hogy ez lesz a kilátásba helyezett menyegző, amit hét évvel ezelőtt látomás formájában jelentettek be nekem, amelyre oly soká és vágyakozva vártam, s amelyet végül bolygóim állásának szorgalmas méricskélésével megtaláltam, mégsem számítottam arra, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes kikötésekkel jár. Mert amíg azelőtt azt hittem, hogy csak meg kell jelennem a menyegzőn és szívesen látott vendég leszek, most az isteni kiválasztásra utaltak, amelyben magamat illetően sohasem voltam biztos. Így minél alaposabban vizsgálgattam magamat, annál inkább azt találtam, hogy a fejem a titkos dolgokkal kapcsolatban csak tudatlansággal és vaksággal van tele, s hogy még kézzelfogható és mindennapi dolgokat sem tudtam alapjában véve megérteni. Mennyivel kevésbé lennék én születésemnél fogva arra rendeltetve, hogy a természet titkait kikutassam és felmérjem, mivel a természet az én véleményem szerint bárhol találhatott volna erényesebb tanítványt, akire bízhatta volna drága kincseit, ha ezek alá is vannak vetve az időnek és a múlandóságnak. Így azt is felfedeztem, hogy a testem, életmódom és a felebarátaimmal szemben tanúsított testvéri szeretet sem volt még egészen tiszta. 

Úgy tűnt, hogy a test ösztöne is bennem rejlett még, mely tekintélyre és világi pompára irányult, nem pedig az embertárs jólétére. Mindig azt fontolgattam, hogyan tehetnék szert haszonra, hogyan építtethetnék mutatós épületet, hogyan juthatnék hírnévhez, halhatatlansághoz a világban, s más ilyen testi dolgokban is a sikeren járt az eszem. Különösen a három templomról adott homályos közlés foglalkoztatott. Ezt a legnagyobb fejtörés árán sem tudtam megmagyarázni magamnak. Most sem érteném, ha csodás módon ki nem nyilatkoztatták volna. Mialatt így a remény és félelem között ingadoztam, magamat állandóan vizsgálva azonban csak gyengeséget és elégtelenséget találtam (úgyhogy semmiképpen sem tudtam magamon segíteni és az említett fenyegetés miatt nagyon meghökkentem), végül is a megszokott és legbiztosabb utat választottam, s mielőtt nyugovóra tértem volna, komolyan és forrón azért fohászkodtam, hogy jó angyalom jelenjen meg Isten határozatára, és segítsen ki bizonytalan helyzetemből, ahogyan ezt azelőtt már gyakrabban is tette. Ez most is, javamra és felebarátaim érdekében valóban megtörtént, mélyértelmű figyelmeztetés és értékes oktatás képében. Mert alig aludtam el, úgy tűnt, mintha sötét tömlöcben, veremben feküdnék számtalan emberrel együtt, nehéz láncokba verve. A legcsekélyebb fénysugár se hatolt le ide. Egymás hegyén-hátán tolongtunk, mint a hangyák, s ezzel mindegyikőnk csak a másik terhét növelte. Holott sem én, sem a többiek nem láthattak semmit, mégis hallottam, hogyan próbál az egyik a másik fölé kerekedni, ha a láncai csak valamivel is könnyebbek voltak. Ettől eltekintve egyik sem volt előnyben, mert mint a szőlőfürt szemei, úgy voltunk egymáshoz kötözve. 

Hosszú ideig nyomorogtam így a többiekkel, s rájöttünk, hogy mind vakok és foglyok vagyunk, amikor hirtelen sok trombita hangja szólalt meg. Ráadásul több dobot is vertek, de olyan művészien, hogy még nyomorunkban is felvidított minket. 

Amíg ezek a hangok még visszhangzottak, a verem tetejéről valamelyest félretolták a fedőt, s egy kis világosságot eresztettek le hozzánk. Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj! Mindenki tolakodni kezdett, s aki túl magasra kerekedett a többiek fölé, azt nemsokára újra a lábak alá cibálták. Mindenki legfelül akart lenni, s én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, melyet sikerült elérnem. De itt is ismételten támadás ért, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket. 

A dolog azonban egészen másképpen alakult. Amikor a nyíláson lepillantó urak egy ideig derültek tolongásunk láttán, egy nagyon öreg úr csendet parancsolt nekünk. Mihelyt valamelyest elcsitultunk, a következőket mondta (ha sikerült jól észben tartanom): 



Ha az ember minden sarja 

emelkedne jó magasra, 

Anyám erejéből bizton 

annyi minden jót kaphatna. 

Ha azonban engedetlen, 

aggodalom, bú a sorsa, 

sötét éjnek örök rabja. 



De az én szerető Anyám, 

nagy baj láttán irgalmas ám, 

legszebb kincsét annak adja, 

ki a világosságot kutatja. 

De kegyelmében, s ritkán teszi, 

nem akarja fecsérelni, 

hogy ember igaznak lássa. 

Dicső ünnepre készülünk, 

s hogy örömmel ünnepeljünk, 

ma Anyánk tiszteletére 

nagy jótettet viszünk végbe: 

hozzátok kötelet eresztünk, 

aki képes megragadni, 

azt szabadon eresztjük. 

Alig hangzottak el az utolsó szavak, amikor az idős hölgy megparancsolta szolgáinak, hogy a kötelet hétszer eresszék le a börtönverem aljára, s aki megragadja, azt húzzák fel. Istenem, csak le tudnám írni, mi robbant ki erre itt lent! Mindenki meg akarta ragadni a kötelet, s ezzel csak a többieket akadályozta. Hét perc múlva azonban egy csengő jelére négyet húztak ki az első kötéllel. Én a kötélnek még közelébe sem jutottam, mert, mint mondtam, szerencsétlenségemre a fal egyik kövén álltam, a kötelet pedig középen engedték le. 

Másodszor is leeresztették a kötelet, de mert soknak láncai nehezek, karjuk meg gyenge volt, olyanokat is magukkal rántottak, akik egyébként talán rajta maradtak volna. Hát igen: sokat embert húztak le olyanok, akik maguk nem érték el a kötelet. Még nyomorunk közepette is annyira irígykedtek egymásra. Én azonban azokat szántam meg legjobban, akik olyan súlyosak voltak, hogy karjuk is kiszakadt, s így szintén nem tudtak felkerülni. Így történt, hogy az ötödik kötélig csak néhányat sikerült felhúzni. Mert mihelyt elhangzott a jel, a szolgák a kötelet oly gyorsan húzták, hogy a legtöbben egymás hegyén-hátán lebukfenceztek. Az ötödik kötél így teljesen üres volt, úgyhogy velem együtt sokan kételkedtek a megszabadulásban, s Istenhez könyörögtünk, hogy irgalmazzon nekünk, s ha lehetséges, váltson meg minket ettől a sötétségtől. Mire néhányónkat meghallgatott. Mert amikor a kötél hatodszor jött le, jó néhányan meg tudták ragadni, s amikor a felfeléhúzásnál ide-oda lengett, bizonyára Isten akarata szerint nekem is közelembe került. Gyorsan elkaptam, úgyhogy legfelül lógtam rajta. Így végül várakozásom ellenére szerencsésen kikerültem a veremből. Ennek annyira örültem, hogy nem is éreztem a sebet a fejemen, amelyet a felhúzásnál egy éles kő okozott, míg hetedszer a többi megszabadítottal együtt segítenem nem kellett az utolsó kötél felhúzásánál (ahogyan az előző esetekben is mindig így volt). Ennél az erőlködésnél aztán a vérem a ruhámra folyt, amire azonban örömömben nem is ügyeltem. 

Amikor a kötelet utoljára is felhúzták, s a legtöbben rajta függtek, az idős hölgy félretetette a kötelet, s aggastyán fiával (akin nagyon csodálkoztam) közöltetett valamit a lent maradt foglyokkal. Az rövid gondolkodás után a következőket mondta: 



Gyermekeim, amint vártuk, 

teljesült a dolog végül. 

Ezt társaitoknak szánták 

jó Anyámnak kegyelméből. 

Ne irígyeljétek őket! 

Boldog időszak kezdődhet, 

gazdag-szegény nem lesz most már, 

ember emberhez szegődhet. 

Akinek sok munka jutott, 

támogassa is a dolgot. 

Építkezést bizonyítson, 

aki sokkal megbízatott. 

Hagyjátok hát a kesergést, 

bírjatok ki néhány napot! 

Amikor befejezte, a tetőt újra rátették a nyílásra, és a tornyot lezárták. Aztán megint megfújták a trombitákat és pergették a dobokat, de nem olyan erősen, hogy ne hallottuk volna a foglyok keserves jajveszékelését, s én szánalmamban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ekkor az idős hölgy és a fia beleült a készen tartott karosszékekbe, s a hölgy megparancsolta a megmentettek megszámlálását. Amikor a számot meghallotta és felírta egy aranysárga táblácskára, mindegyikőnk nevét megtudakolta, amit egy apród szintén feljegyzett. Mialatt szemügyre vett minket, úgy hallottam, hogy fiának azt mondta sóhajtozva: „Ó, mennyire sajnálom azokat a szegényeket a toronyban. Bár megengedné az Isten, hogy mindet megválthassam!” Mire fia azt felelte: „Anyám, Isten így rendelte, s nem ellenkezhetünk Vele. Ha mi mind urak lennénk, lenne minden java velünk, s mind az asztalnál ülnénk, ki tálalna hát fel nekünk?” Az Anya erre hallgatott. Nemsokára azonban azt mondta: „Akkor szabadítsátok meg ezeket az embereket a béklyóiktól”, amit gyorsan meg is tettek. Rám majdnem utoljára került sor: a többiekre nem ügyelve, nem tudtam magam visszatartani, s az idős hölgy előtt mélyen meghajoltam, Istennek köszönetet mondván, hogy akarata szerint, a hölgy által, atyai kegyességgel kivezettetett a sötétségből a világosságra. A többiek is követték példámat. Végül mindegyiknek arany emlékérmét adtak útipénznek, melynek egyik oldalába felkelő napot véstek, a másikba meg - ha jól emlékszem - három betűt: D.L.S. (Deus Lux Solis: Isten a nap világossága). 

Ekkor aztán szabadok voltunk és visszatérhettünk a munkánkhoz azzal a megbízással, hogy Isten dicsőségére szolgáljuk felebarátainkat és hallgassunk arról, amit ránk bíztak. Ezt ünnepélyesen megígértük, s elbúcsúztunk. A béklyók okozta sérüléseim miatt azonban nem tudtam elég gyorsan haladni, s mindkét lábamra sántítottam. Az idős hölgy ezt meglátta, s magához hívott: „Fiam, ne törődj ezekkel a fogyatékosságokkal, hanem gondolj erőtelenségeidre, s adj hálát Istennek, hogy már ebben az életben megengedte, hogy hiányosságaid ellenére ilyen nagy megvilágosulásban részesülj. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért.” 

Erre újra felharsantak a trombiták, mire ijedtemben felébredtem. Csak most vettem észre, hogy mindez csupán álom volt, amely azonban annyira belevésődött tudatomba, hogy továbbra is aggódtam miatta, s úgy tűnt, mintha érezném a sebeket a lábaimon. Bárhogyan is, megértettem, hogy Isten kegyelméből résztvehettem egy titokzatos és rejtett menyegzőn, amit Isten Őfenségének gyermeki bizalommal meg is köszöntem és arra kértem, hogy továbbra is tartson meg engem az Őiránta érzett tiszteletben, szívemet naponta töltse el bölcsességgel és belátással, s ha nem is érdemlem meg, vezessen el kegyesen a kívánt véghez. 

Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat, derekamat körülöveztem a vérvörös szalaggal, amelyet keresztben átvetettem a vállaimon. Kalapomra négy vörös rózsát tűztem, hogy így hamarabb meglássanak a tömegben. Útravalónak kenyeret, sót és vizet vittem, melyeknek valaki tanácsára, akinek ezt tudnia kellett, bizonyos esetekben jó hasznát vettem. Mielőtt azonban elhagytam volna kis kunyhómat, letérdeltem, teljes felszereléssel, menyegzői ruhámban, s kértem Istent, hogy bármi történjen, jó véghez vezessen engem. Ezután Isten előtt megfogadtam, hogy ami kegyelme folytán megnyilvánul nekem, azzal nem próbálok magamnak tekintélyt és dicsőséget szerezni a világon, hanem csak az Ő Nevének dicsőítésére és felebarátaim szolgálatára használom azt. 

Ezzel az ígérettel és jó reményben, nagy örömmel hagytam el cellámat. 

forrás: http://lectorium.hu/teljes_konyvek_az_iskolairodalombol/rozsakereszt_krisztian_alkemiai_menyegzoje_1_teljes/rk1001