Lélekzen - Minél egyszerűbb, annál bonyolultabb

("Még 20-30 év? De mit fogunk addig csinálni?"

avagy

bakancslista az örökkévalósághoz)

együtt lélekzünk 

a levegővel

felhőket terelünk

párolgunk 

és kicsapódunk

az égre felhőszavakat írunk

felhőarcokat festünk

türkizzé válunk

beszélgetünk a fákkal

hallgatjuk a hangyák énekét

szeretünk és szeretkezünk

a szívünk ritmusára táncolunk

megfejtjük a hajnali magány titkait

sétálunk

csukott szemmel látunk

nyitott füllel érzünk

illatozunk

újra és újra elmerülünk

egymásban

benned

meghalunk

a világ számára

más szóval: élünk

Teremtésben VAGYOK

Vajon régi emlékek csapódnak vissza, vagy új identitás-darabok érkeznek a régmúlt időkből?

Az eddig nyugodt űrbe mintha az én akaratom és szándékom ellenére új szereplő érkezne.

Valamely részem most újra figyelmet kér és mintha az emberi rész által tervezett jövőt mosná le éppen a porondról.

Csak egy feladat van.
Életben maradni és közben tudatos maradni.

Mindent elengedni és tudni, hogy áramlásban vagyok és nem az emberi részem fogja megmondani, hogy mi lesz, hogy mi legyen.

És ez jó.

Mert az emberi rész mindig tele van korlátokkal, elvárásokkal és rossz tapasztalatokkal. Telve van mintákkal és hajlamos alkalmazni a maga kis hüvelykujjszabályait. (:D meg elírás( s)okk(k)al :D)

Közben szemlélem az életet körülöttem és tudom, hogy sok-sok szerepet játszom egyszerre, csak mi van ha két színpadon kéne lennem teljes szívvel egyszerre.

Akkor vagy megszakad a szív, vagy valamelyik szerepet elengedem. Mást nem nagyon tehetek.

Ez is illúzió, nem vagyok egyik szerepem sem, még ha kötődöm is valamelyikhez.
Az eszencia vagyok, a lény vagyok, az ÉLET vagyok. 

 Az ÉLET ÉLI ÖNMAGÁT RAJTAM KERESZTÜL.
És én egyszerűen csak hagyom.
"Mert ami fontos, az úgyis mindig visszatér."

Hála és béke,
VAGYOK.

Csendzene

Megengedés.

Csend.

Beáradás.

Csend.

Egyszerűség.

Hiánytalanság.

Lebegés.

Átmenet.

Kitöltés.

Kifestés.

Beáradás.

Pulzálás.

Érintés.

Ölelés.

Csend.

Repülés.

Tágulás.

Ébredés.

Kilépés.

Csend.

Kérdés.

Választás.

Megengedés.

Egybeolvadás.

Elengedés.

Repülés.

Csend.

Csend.

Csend.

Zene.

Rigófütty.

Napsütés.

Csend.

A Nap is mosolyog.

Végtelen csend.

Kezdet és vég összeért.

Majd. 

Te is.

Érezni fogod.

Már érzed.

Csend.

Csend.

(A csend beszél s 

én hallgatok.

:)

"ÖRÖKÖS ÁTLÉPÉSBEN"

Valami szétesett és ebben a szétesett világban egyszerre vagyok otthon és távozom is.

Valami, amit még nem érzek át teljesen, időnként sejteti velem jelenlétét.

Valami, ami nálam jóval nagyobb és mégis ismerős, gyengéd és erőteljes, tartja ezt a valóságot számomra.

Valami, ami sokkal több mint én vagy bármi, amit eddig ismertem, a szívemben dobog, ég és táplál.

Nincsenek szavaim, döcögős és nehézkes minden mondatom.

Egy óriási valóságszelet tűnt el és hagyott űrt maga után, és ebben az űrben néha már-már összekacsintunk Vele.

Ismétlések.

Egyre magasabban a spirálon.

Ismerős érzetek mentén növekszünk.

Vicces, hogy kívülre helyeztem magam megint, de nem baj.

Megint jött elegendő segítség is, hogy mindezt a megfelelő helyre illesszem azon az óriási puzzle-n, ami ÉN VAGYOK.

MINDEN EGYSZERRE VAN ÉS ÉN EGYSZERRE VAGYOK A MINDEN.

CSEND. TÜRELEM.

"ÖRÖKÖS ÁTLÉPÉSBEN" VAGYOK AKI VAGYOK.

Fehér templom - látomás

Talán tartozom némi magyarázattal, hogy miért neveztem át az oldalt.
Vagy nem?

Nem, de azért leírom a tegnapi élményemet, ami megint és újra bizonyította számomra, amit eddig is tudtam, hogy vezetve vagyok ... nagyon.

Tegnap reggel úgy keltem fel, hogy elmegyek egy előadásra, aztán találkozom egy barátnémmal.

A reggelem úgy alakult, hogy nem tudtam időben elindulni és ez valahogy most minden mérgelődés és tépelődés nélkül ment, szóval könnyedén elengedtem a délelőtti programomat.

Helyette visszavonultam önmagamba, jóleső érzésekkel és tudva, hogy nem kell nekem tulajdonképpen már sehová sem menni, hiszen minden itt van bennem és körülöttem, csak át kell helyeznem a fókuszt. 

Tudok kérdezni, tudok töltődni és minden érkezik hozzám, ha hagyom.

Volt egy látomásom, aminek hatására az egész eddigi út teljesen más megvilágításba került, új nevet adva innentől - valameddig, mert nincs kétségem, hogy minden mindig változik és bármikor új irányt vehet - a "küldetésnek". Egy csendesebb nézőpontból szemlélem önmagunkat és amit eddig tettünk, átéltünk.

És délután, egy baráti találkozó keretében érkezett a 100 %-os megerősítés, hogy mindez egyáltalán nem véletlen, én délelőtt ott jártam szellemileg, amit délután a térben fizikailag megmaradt tárgyak, épületek és emlékek rezgése közvetített felém. 

Mindig kicsit hihetetlen, amikor olyan érzések töltődnek be hirtelen, amit később a fizikai világ megerősít. Belépve a kapunk én magam mondtam ki, az alapján, amit éreztem: "itt a pálosok energiái vannak jelen" és később meglátom Szent Pál képét egy szentélyben, olyan energiákat sugározva, hogy minden sejtem jelezte, hogy igen, EZ AZ.

A valamikori fizikai léttel is volt valami, mert egy kisebb helyiségbe belépve rám jött egy fájdalmas zokogás emléke is, hogy ezt itt én már láttam és részese voltam valaminek, ami fájdalmas.

És ami tényleg szíven ütött, szó szerint, hogy járt ott valaki más is, több száz évvel ezelőtt, akihez - számomra még mindig nem teljesen tisztán érhetően - de gyengéd szálak fűztek és fűznek, s akinek a szívével a szívem időnként együtt dobog. 

Jól meg lettem kavarva, de tudom, hogy dolgom van ezzel és hogy a jelenlegi életem ahhoz képest, amit összefogok magamban, semmiség. Valamiféle vállalás, vagy küldetés a célkeresztbe érkezett és nincs már senki és semmi, ami ebből kilökhet. Mert sem ÉN, sem a CSALÁD "nem engedi". 

Történjen hát, aminek itt az ideje, engedem, mint annyiszor.

Ez a legtöbb valóban,

 a MEGENGEDÉS, 

az elengedés és a 

csend.

A létezés függetlensége

Mostanában nem nagyon jönnek szavak.

Átléptem egy határt. 

Mióta rájöttem, mert megmutattam magamnak, hogy nem függ semmitől az EGYSÉG ÉRZÉSE, vagy más szavakkal, a forráshoz való csatlakozás ... azóta minden sokkal könnyebb.

Az elme sem tud már bekavarni.

Ehhez kellett sok tapasztalat és élmény, hogy néha az elmében való majdnem eltévedés közben is egyszer csak ott voltam megint ... a tökéletes csend és nyugalom állapotában. A szenvedélyben. A pillanatban.

Tudom, hogy magamat edzem.

Újabb és újabb helyzetekbe viszem magam, hogy újra és újra megbizonyosodjak arról, hogy VAGYOK.

Bármi van körülöttem, bármikor, újra és egyszerűen, a gondolat sebességével máris EGYBEN VAGYOK.

Már csak egy lépés, hogy ez állandó legyen.

És ez az egy lépés arról szól, hogy elhiszem, hogy mindez lehetséges.

Lehetséges folyamatosan a FORRÁSBAN LÉTEZVE ÉLNI EBBEN A DIMENZIÓBAN.

Hogy lehetséges mindeközben használni az elmét, az egót és a testet is a legnagyobb összerendezettségben.

Először megteremteni magamban a hit által magát a lehetőséget, aztán behívni ezt a potenciált.

Majd belehelyezkedve LÉTEZNI.

Vajon képes vagyok rá? 

Egy mintát már láttam, ha neki megy, talán nekem is fog.

(Na, ugye, ehhez kell a hit, a tágabb ÉN, A FIGYELŐ EREJE és a kisén teljes odaadása.)

Érzem és tudom, mert hallom és látom is, hogy MINDIG EGYBEN VAGYUNK, csak én válok le, vagy zárom el magam ... 

ÖRÖK ÖLELÉSBEN VAGYUNK ÉN ÉS A MÁSIK FELEM, 

AKI NEM VALAKI MÁS, 

AZ A RÉSZEM, AKI NEM TESTESÜLT MEG EBBEN A VILÁGBAN, 

ÉPPEN AZÉRT, HOGY ENGEM MEGTARTSON.

Néha érzékelek formákat, akik hasonlítanak, 

de a SZERELEM e formáktól teljesen független, egyszerűen csak VAN és IGAZ.

A formákon át ragyog az ÉLET és én engedem, hogy gyönyörködtessen.

KÖSZÖNÖM E CSODÁT!

Amikor eljön a Csend Ideje ...

Vannak tiszta pillanatok, amikor a csend beszél.
Zenél neked.
Csak neked.

Szimfóniaként látod a múltat és tudod, hogy nem tudsz már többet hozzáadni.
Hogy már csak variálod, már csak a dallam akkordjait játszod felváltva.

Ismételsz, szélesíted a folyamot, a folyamatot, de már nem adsz hozzá semmi újat.

Eljött a csend, a szünet, a lélegzetvétel ideje.

Először kifújod jó mélyen a levegőt.

Majd jön egy kis szünet.
Levegő nélkül vagy.
Éppen a kellemetlenségig, nem tovább.

Aztán becsukod a szemed és nagy levegőt veszel.
Mélyen, élvezettel.
Kitárod magad az újnak.
Megengedve, hogy betöltse a vákuumot.

Itt vagy.
Élsz.

Kell ennél több?

A megértés szikrái - Vetített kép

Elfordulni a vetített képtől.

Egy belső pontban vagyok és vetítek érzéssel telített gondolataim szerint önmagam köré embereket, történeteket, egész világokat.

Te jó ég, én a vetített képekkel küzdök!

Amikor ez "leesett" valamelyik nap hazafelé tartva, akkorát nevettem ....  Kedvem lett volna a földön hemperegve csak kacagni. Nincs ennél nevetségesebb, mint amikor a gyerekember fest magának valami félelmeteset, kirakja a falra, és fél. Odavan ezért a félelemért, odavan a formákért, az érzelmekért, a szenvedésért ... szereti. Kacagtató.

Semmi sem ismerhető meg, még önmagam sem, annyira változó, annyira élő vagyok.

Halotti maszkom lehet, de mögötte akkor is élek. A lélek él bennem és mindenre emlékszik. És ha jó napom van, hallom és érzem, ahogyan csilingelve nevet és meglepődik minden egyes új érzésen, új gondolaton, új tetten és nem-tetten ... játszik. Teremtést játszik bennem és közben figyel. Tanul.

Bábu vagyok, akkor váltam le az EGÉSZRŐL, amikor elhittem, hogy ez a rész igaz, hogy a körülöttem lévő világ a minden.

Pedig csak vetített kép. Díszlet, jelmezek halmaza ... színház.

Most pihenünk egy kicsit. Csendben leszünk. A csendben összeforr a lélek a testtel.

A CSEND-ben sem vetített kép, sem gondolat, sem érzés nincs többé jelen. Csak a VAN.


!! De azért a nevetés se kutya! :)

Csendespihenő

Na. Ez is megvolt.

Volt ám érzelmi káosz itt bennem az utóbbi napokban, de kaptam segítséget és ezt nagyon köszönöm.
Nem tudom, hogy a segítség vajon tudatos, vagy inkább intuitív volt-e, de hatott.

És most már azt is értem - mert eddig én sem tudtam - hogy miért ez az új felület, az új blog.

"Szintet léptem", de ez a szintlépés már sokkal előbb bekövetkezett, csak nem voltam tudatában.
De ez így működik. Belső énünk sokkal előbb tudja, hogy merre tovább, hogy mi következik, csak hallgatni kell rá, érezni kell őt.

Mostanában mintha elhagyna az ihlet. Nehezemre esik írni, bevallom.
Bár szokássá növeltem, hogy írogatok, mégis most ez is eltűnni látszik.

Sokkal inkább vonz az ismeretlen, az eddig még ilyen mélységben meg nem tapasztalt formán túli világ, a CSEND.

Itt már nem rángat senki és semmi.
ÉN VAGYOK, sőt, már én sem.

Még nem tudom, hogy merre tovább, de azt hiszem, hogy egy kis időre most bezárom soraimat ... beljebb költözöm magamba, a csendbe, mert úgy érzem, most egy olyan részhez érkeztem utamon, ahol nagyon sok mindent lerakhatok a "múlt terheiből", hogy az ismeretlen felé vegyem az irányt ...  megszabadultam.

Köszönöm!!!