Csak FÉRFIAK válthatják meg a világot

Én nőként csak annyit tehetek, 

hogy fiaimból olyan férfit nevelek,

és NŐ-ként, társként olyan férfi mellé állok,

aki önmagába integrálta HARCOS énjét,

mégsem használja pusztításra,

sem fizikai, sem lelki, sem szellemi értelemben.

Az ÉLETET választja, 

az ÉLET védelmét választja, 

nem öl,

nem kegyetlenkedik,

nem él vissza erejével

és nem tör hatalomra.

Semmilyen értelemben.

Önmagával egységben van,

részeit ismeri és elismeri,

nem tagad meg magából semmit.

Döntéseit a legmagasabb szintű 

tudatosság hatja át

és eszerint cselekszik.

Ha beszél, akkor a beszéd,

a tettek és a gondolatok

teljes egységében él.

Tiszteli és ismeri női részeit,

ápolja velük a kapcsolatot,

támaszkodik rájuk és meghallgatja őket.

Bátran rábízza magát szívére,

és e KÖZÖS SZÍV hangjai által vezettetve él.

Földi társsal vagy társ nélkül, egyre megy.

Legmagasabb otthona az ÉG,

s tudja, ide "le" csak vendégségbe érkezett.

Ha dolga van, megteszi,

s hálát ad

minden apró ajándékért,

melyet élete, 

s a FÖLD

méhe néki adományoz.

Egy ilyen FÉRFI oldalán a nő valóban NŐ lehet,

a félelem elkerüli, 

SZERELEM BONTOGATJA,

s valódi SZABADSÁG repteti.

(Lesz idő, mikor ez már nemcsak egy ideál, de a mindennapok része lesz.)

BOLDOG FÉNYÜNNEPET!

ÁLDOTT KARÁCSONYT!

HADD REPÜLJÖN AZ A SÓLYOM!

Csak úgy zümmögök ...

"Mindenkinek megvan a maga méhese." 

Hamvas Béla

igen

és

"Mindenkinek megvan a maga méhe." 

Lilith, 

Sophia,

 Métisz, 

...

csak vicceleeeek .... :)

Férfi és nő, ember és Isten ... "átérzett igazság" egy Férfi szájából

"A megpróbált kontroll, hogy a férfi a nő fölött áll, ez több más szintre kihat.

Nagyon sok szintre.

És a föld megy itt tönkre.

A férfi uralma alatt.

Itt van a változás, a megfordulás ideje.

... a férfi a beteljesedését a nőn keresztül találja meg.

És a nő a beteljesedését a férfin keresztül találja meg.

...

Mit jelent ez? A férfi kész arra, hogy nő legyen. 

Úgy érzi magát. Beleéli magát a nőbe és a nő lényébe beleéli magát, 

ami teljesen más mint az ő lénye. 

És belül olyan lesz mint egy nő, úgy érez mint egy nő, 

annyira amennyire ez sikerül neki.

És ha ő túlmutat és túlnő ezen a férfiságon, 

ezen keresztül lesz teljes. egy teljes férfi, egy teljes nő, egy teljes ember.

És ugyanez érvényes a nőkre is. 

Ők kiteljesednek egy férfin keresztül, csak és kizárólag egy férfin keresztül, 

ha olyan leszek mint egy férfi, tisztelettel. 

És normál esetben nem sikerül a nőknek.

...

Az egyik legfontosabb megfigyelésem az elmúlt időben,

ez a dupla eltolódás, kettős eltolódás törvénye. ..." 

Hogy miért nem sikerül ez általában a nőnek? A videóban egy példa formájában benne van.

Fantasztikus ez az EMBER.

Hála!

A női lét és a megszabadulás

"A női lét ugyanazokat az állomásokat érinti, mint az emberi lét: ismeri az ősállapotot, az elanyagiasodást, az ébredést, az ismétlést, a külső sötétséget és a megszabadulást. Az állomásoknak azonban sajátos női természetük van, amelyek a férfi állomásaival soha össze nem téveszthetők. Éppen ezért, amikor a női lény megszabadulásáról van szó, nem szabad hinni, hogy itt a cél az isteni értelembe való visszatérés. A nő nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az ősi emberi női alakjába, Sophiába, az Égi Szűzbe térve. A megszabadulás jelképe: Isis, karján a kis Horussal, Magna Mater, karján a gyermekkel, aki az emberiség. A női lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az éberség legmagasabb foka." (Hamvas Béla: Scientia Sacra, 172. o.)

Miért van az, hogy pontosan tudom, hogy az utolsó állomás küszöbén térdelek, és még mindig azt hiszem, hogy a külső sötétségben nekem kell gyertyát gyújtani. 

Magam vagyok a gyertya, önmagamat kell meggyújtanom.

A sötétség azért van, hogy felismerjem önmagam fényét.

Mindenki sötétségbe születik és annyi fényt visz bele, ami önmaga.

A sötétség még soha nem tudta legyőzni a fényt. Ugyan mindig újra és újra megpróbálja, de csak a belső sötétség az, ami veszélyes, mert az nem sötétség, hanem levegőtlenség. 

Minden elem kell, hogy a gyertya, a tűz égni tudjon. De leginkább a levegő az, ami fontos. Mert hiába van ott minden, ha nincs levegő.

Innen jön a kitörés vágya, a menekülésé, ami mélyebb szinten tiszta szabadságvágy. Nem függeni sem az anyagtól, sem az étertől. Magad lenni a tűz, elégetni mindent, felszabadulni az ittlét kötelékeitől és semmit sem hagyni magadból. Tiszta füst képében továbblépni, kitágulni. 

Hogy tűzvészként, vagy egy szál gyertyaként égsz, a te dolgod. De az égés akkor is lezajlik, ez a fázis nem kihagyható. 

Ezért érzékeli a tanítvány a szűkséget. Mert szűk a hely, kevés a levegő.

Ezt a prést nem lehet megúszni. 

Az utolsó előtti pillanat a fulladozásról szól. 

xxxx

"Ma éjjel álmomban fiat szültem, de nem volt életképes, és én nem küzdöttem az életéért. Magára hagytam, majd elrejtettem. Borzasztó lelkiismeret-furdalással jártam az emberek között és aggódtam, hogy vajon tudják-e."

Ez már a prés. Innen már csak kifelé mehetek. Ha ellenállok, ha nem, nincs visszaút.

Egy kis szirup, aztán vallomás

A Csendből szólok, (oda menekültem volna ?).

Nem, nem hiszem, hogy menekülés, inkább tisztulás, emelkedés volt.
Már nem érdekel a fizikai világ sok-sok harca, drámája.
Nem érdekel a szerelem, férfi és nő látszategysége.
Sokkal többet akarok.

Csendet és békét.
SZERELMET ÖNMAGAMMAL.

Már nem vonz a mézes madzag és színes mesék sokasága a másik felemről,
lélektársamról és a többi szirupos csodáról, ami majd vár engem, ha eléggé keresem.
....

ÉN MAGAM VAGYOK A MINDEN.
Beburkol a CSEND, a legjobb barát és szerető.
Nincs mit keresni,
VAGYOK.
LÉTEZEM.

:)

AZ AJTÓ MINDIG NYITVA,
A CSEND MAJD VÁLASZOL.

xxxxxxxxxxxxxxxxx Jó, és itt most elég is ebből a csodaszirupból, jöjjön a vallomás. xxxxx

Vicces, hogy ezt két napja írtam, s mégis ma reggel esett le.
Hogy megint ugyanott járok, szenvedtetem magam, mert el akarok titkolni magam elől valamit.

Valamit, amit eddig még soha nem mertem bevallani, csak kívülre mutogattam, hogy jé, ő is beleesett ebbe a hibába, meg ő is.
Birtokolni akar.
Bezzeg én! Én nem.

Szóval ma reggel, mikor már tényleg minden annyira sötét volt - hogy nem is értettem, hogy jutottam ide - egy apró kis szikra, meg egy tegnap elém rakott "szöveg" hatására végre bele mertem ebbe is érezni.

Hogy de! Basszus!
De igen.

Én is szeretném birtokolni azt, akit szeretek.
Igen, elnyomom, de akkor is itt van ez az érzés.

Hogy szeretném, ha mindig velem lenne, ha "önszántából" csak engem akarna, csak rám figyelne, engem választana, meg minden.

 ... hát, most jót nevetek magamon.

Ezt titkoltam ennyi ideig, igazán mekkora majom vagyok!

Mindegy, ez is megvolt.
Nem vagyok ártatlan - ebben sem.

Igen, nekem is vannak ilyen érzéseim, nem is kicsik. Pedig tudom, hogy nem ezen a síkon mozgunk már, nem erről szól ez az élet és kaptam már annyi mentőövet is, hogy igazán nem lehet panaszom.

Jól belenéztem magamba.
És innentől azt is tudom, hogy ezen mindenki átmegy, ha akarja, ha nem.
Ha bevallja, ha nem.

Hogy birtokolni akarja a másikat, akit szeret(ni vél), a formát ... engem is ezért akartak és akarnának birtokolni még mindig. (Nem tudsz birtokolni egy másik lelket, ez lehetetlen.)

Ezért volt ezt olyan nehéz meglátni, mert belülről tartottam ezt az egészet, én tartottam.

Most, hogy ráláttam, már sokkal könnyebb. És küldök némi bocsánatkérést is.
Gondolatban.
Mert hát gondolatban büntettem is azt a drága másikat, bizony. Meg az egyiket is :)

Ilyen ez. Abszurd, de határozott és konkrét mintával teremtődik a következő kör, ha ezt nem vesszük észre.

Némi nyomozás még történni fog, mert ahol ilyesmi van, követheti egy-két másik érzelem, szenvedély, vágy, vagy titkolt düh is.

Ezeket is nyakon csípem és szépen megszemlélem majd. Kibékülünk. Aztán mehetnek a dolgukra.
Mert nekem már nem lesz velük.

Éljen!
Örülök.
És köszönöm.
Megint kaptam valamiféle gyógyszert odaátról, azt hiszem .... :)

Elválás a régitől

Új korszakba léptünk. Lezárult egy szakasz, egy olyan spirál fordult át önmagán,
mely messzi időkbe nyúlik és végre kiszabadulván a sötétségből, elérte önmagát.

Nem tudom hogyan történt.
Eddig is itt volt, itt bujkált a lehetősége,
de a szabadság mégsem mutatta meg még ilyen mély valójában önmagát nekem.

Most benne vagyok. (Csodálkozom is rendesen.)

Érzem, benne élek.
Szabad vagyok azoktól az erőktől és hatásoktól,
melyeket így utólag már nem is igen akarok számba venni.
Elengedtem őket szépen csendben, megtörtént a műtét.
Lehullt rólam minden, ami már halott.

Már nem zavar, nincs jelentőse.

A félelmeink betegítenek meg és választanak le bennünket, embereket, az egységről.

Pedig az EGYSÉG mindig itt van.
Csak nem érezzük, mert félünk valamitől, bármitől.
És az ego, az elme ilyenkor erőt vesz rajtunk, kiránt a bizalomból, a teljes körből,
s beledumál abba is, amihez pedig nem ért.

"Félelem-mentes állapot."
Istenem, ezt kerestem már Steinernél is. Ott olvastam erről először.
Mert azt, hogy félek, valódinak látszó, letaglózó félelmeim vannak, ezt már régóta tudtam.
Azt is, hogy hogyan vesznek erőt rajtam.
De a megoldás, nem volt meg.
Csak a hiánya.

Nem tudtam, hogy ez ilyen egyszerű.
"Bátornak" lenni könnyebb, mint félni.

Hogy ennek is milyen hosszú sora van elődeim életében.
Összes női felmenőim ettől szenvedtek.

Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon állsz,
megfélemlítő vagy, vagy megfélemlített.
A hatalom játszmáját játszod és amíg félsz, vagy megfélemlítesz másokat, benne is maradsz.

Én féltem, olyan könnyű volt megfélemlíteni már gyerekként is.
Valahogyan a génjeimben hordoztam a "nem-ártást". Nem tudtam verekedni, kiabálni,
önmagamat megvédeni.
Nálam kisebb gyerekek simán elvertek. És én hagytam. Egyszer sírva mentem haza, hogy
Katika megvert. Anyám jól megmosolygott, aztán nem mondott semmit.
Nem kaptam tanítást, hogy "védd meg magad, te vagy a nagyobb",
vagy "üss vissza". De utólag nem bánom, nem is bánt. Ennek így kellett lennie.

A szelídségem védett meg később nagyon sok helyzetben és most,
átalakulásom döntő pillanatában olyan erőt adott nekem, amit semmi más nem tudna.

A "nem ártani" elv öntudatlan követése most, a múlttól való elválásnál olyan segítséget akkumulált, mely az eddigi szenvedésről való leválásnál azt okozta, hogy már nem az én világom, hanem a megfélemlítő világa dőlt össze.

Mindent megtettem, amit tudtam.
Tiszta a lelkiismeretem.

Amit hibáztam, elfogadom, magamhoz ölelem és szeretem.
Ezt tudtam, ennyi volt akkor a tarsolyomban.

Belső érzékeim mindig vezettek és én rájuk hagyatkoztam.

Most ünnepelek magamban, miközben együttérzéssel nézem, ahogyan az eddig általam
fenntartott világ a másikban éppen összedől.

Megkapta a "tanítást", megkapta az "energiákat", mindent átadtam neki, amit csak tudtam.
Beengedtem világomba, magamba olvasztottam, nem tartottam vissza semmit ... nem az elméjéhez,
nem a gondolaihoz és nem a testéhez szóltam, a lelkemben merítkezett.
Csak rajta múlik, mit kezd ezzel a tudással, ezzel a tapasztalattal.


Innentől az ő döntése, hogy visszaalszik, vagy irányba áll és változik.
Valamelyik életében kibomlik majd ez a tudás, ahogyan az enyémben is kibomlott.

Nem siettetem és nem várok el semmit.

Amit magamból adtam, ajándék.

Amit kaptam, az is.

Az ÉLET  GYÖNYÖRŰ és minden ízében egyedi.

Már nem félek, bármi lesz ... úgy lesz jó.

ChE

Pihenünk

Pihenünk ... a mélyben még láthatatlan erők mozognak ...

a szabadságvágy mindennél erősebb, mégis van, ami megérint ... és emlékezünk

bennem a nő, emlékezik ... bennem a férfi, teremtésre hív

Egyiptomi történet - Párhuzamos valóságok - másik felületről kitiltva ... pornográfia miatt :)

Egyiptomi történet 

 A fáraó visszavonul, térjetek nyugovóra!
A tömeg elindul kifelé, lassan és zajongva elhagyja a termet, csak egy lány, egy fiatal nő áll még mindig a sarokban. Az őr odamegy hozzá és rákiált:
- Talán süket vagy? Mára vége, az uralkodó nyugodni tér!
- Nem megyek - feleli nyugodt hangon a lány.
- Micsoda! Megőrültél? Na, kifelé, amíg szépen mondom.
- Nem megyek, és ne merészelj velem így beszélni, nem látod, hogy Ízisz papnője vagyok?
- Felőlem maga az Istennő is lehetsz, akkor is ki kell tessékeljetek - mondja most már egy kicsit halkabban a katona.
- Mi ez a zaj, mi lesz már, mikor lesz végre nyugalom? - kiált fel a fáraó. - Ma még sok dolgom van!
- Ez a papnő nem akarja elhagyni a csarnokot uram. Azt mondja, hogy ő marad még.
- Na persze … Menj Te is haza, mára elég volt.
- Nem uram, nem mehetek, az Istennő üzenetét hozom neked és veled kell maradjak ma éjjel.
A fáraó most közelebb jön, már mozgása is sejteti, hogy meglehetősen haragos.
- Mit beszélsz? Holnap ráér, ma már nem hallgatok meg senkit.
- Nem megyek uram, beszélnem kell veled. Megölethetsz, akkor is maradok. Ízisz parancsolta ezt nekem és én megígértem neki, hogy ma éjjel nem hagylak magadra.
A fáraó fáradtan vonja fel szigorú és dús szemöldökét:
- Felőlem. De akkor állj be az egyik sarokba, hogy ne is lássalak, mintha itt sem lennél! Ti pedig kívülről zárjátok be az ajtókat, és ott őrködjetek! Elegem volt mára az emberi lényekből.

A fáraó fáradtan roskad vissza székére és az előtte lévő papirusz-tekercsekre mered. Ma döntenie kellene, hogy hova és melyik terv alapján építi a templomot, ki és hogyan szedi be az adókat, hiszen üres a kincstár. És a rabszolgákkal is mennyi baja van. Mindent neki kellene tudnia és eldöntenie? És a hadsereg! Jól gatyába kéne már ráznia ezeket a naplopókat!

A lány közelebb jön, majd megáll a fáraó előtt.
- Mit merészelsz? Nem megmondtam, hogy állj a sarokba és egy szót sem!
- Nagy hatalmú fáraó, beszélnem kell veled – hajol meg a lány. - Ízisz küldött hozzád, hogy veled legyek, hogy megtanítsalak a férfi és női energiák egyesítésének művészetére, mellyel olyan tudás birtokába jutsz, ami megadja neked a kulcsot ahhoz, hogy kiszabadulj börtönödből.
- Micsoda? Mit beszélsz? Milyen börtönből? A leghatalmasabb uralkodók egyike vagyok! Föld és ég nekem hódol, amerre itt szem ellát! Na, menj távolabb és örülj neki, ha ma éjjel nem a börtönben végzed!

Amint visszamerül gondolataiba, máris egymást kergetik fejében a lehetőségek, szinte látja döntései következményeit, éppen valamelyik kérdés megoldása körvonalazódik, amikor hirtelen egy hang szólal meg a fejében:
- Hogyan beszélsz te az én legkedvesebb szolgámmal? Elküldtem hozzád, mert gondom van rád, és mert segíteni szeretnék neked és te meg sem hallgatod? Ejnye, azonnal kérj tőle bocsánatot és hallgasd meg még egyszer, különben igazán megharagszom.

- Micsoda? Talán elaludtam közben – gondolja a fáraó, de ahogy feltekint, meglátja a lány szemeit, amint mélyen és fürkészően egyenesen a szemébe néznek.
- Te belelátsz a gondolataimba!
- Bocsáss meg uram, nem volt szándékos, de olyan gondterhelt vagy.
- Na, gyere, mondd el még egyszer azt az üzenetet, ma már úgysem jutok előrébb.

- Uram, hatalmas fáraó, Ízisz egyszerű szolgálója vagyok. Ő küldött hozzád, hogy megtanítsalak mindarra, amire egy papnő megtaníthat egy férfit. Arra kért, hogy nevében és helyette tanítsalak meg a legszentebb egyesülésre, mely tudással valóban ég és föld ura lehetsz, túljutva jelenlegi börtönödön.
- Tudod Te mit beszélsz? Tudod ki vagyok én?
- Uram, én Ízisz nevében beszélek és ő bizonnyal tudja, hogy ki vagy Te. De Te vajon tudod-e? Tudod-e ki vagy és ki lehetnél, mert az üzenet második része a következő: „Tanítsd meg neki e szent egyesülést, hogy ennek energiáiban felismerje végre azt, aki ő.”
- Jól van, akkor gyere! Kíváncsi vagyok, mi újat tudsz nekem nyújtani. Tudod Te hány ágyasom van? Minden ujjamra tíz is jut, ha akarom. Mi a neved?
- Nincs nevem uram, a legtöbb, amit el tudok magamról mondani, hogy Ízisz legkedvesebb tanítványa vagyok.

Minden látszólag szokványosan indult, mégis a fáraó valami olyasmit érzett, amit eddig soha, a lány olyan erőt és tisztaságot sugárzott, hogy szinte félt hozzáérni.
Már az előjáték sem volt szokványos, a lány apró kis szoknyát kerített valahonnan és lágy dallamra táncba fogott, de olyan volt ez a tánc és dal együtt, hogy a férfit teljesen elvarázsolta, egyfajta transzba esett, már azt sem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik. És az ezt követő érintések finomsága és ritmusa már önmagában olyan magasságokba vitte, hogy ha az egész csak álom lett volna, és itt felébred, már akkor sem adta volna ezt az élményt semmiért. És ahogy gyorsult az ütem, úgy gyorsultak a mozdulatok, úgy tört elő a szenvedély mindkettőjükből. A teljes összekapcsolódástól kezdve a lány kedvesen, mégis határozottan súgta egyre-másra a fülébe azokat a műveleteket és titkokat, mellyel ez az egyszerű szeretkezésnek indult művelet valami olyan egybeolvadássá növekedett, mely túl van téren és időn, túl az emberi érzékelés határain.

Reggel a fáraó ugyan kipihenten és frissen ébredt, mégis minden mozdulata fájt, mintha minden izma egyszerre akarta volna emlékeztetni az éjjel történt csodára. Kereste a lányt, aki már a sarokban állt és nem mozdult. Csak a tekintetük találkozott és a fáraó nem tudta eldönteni hirtelen, hogy ugyanez-e az a nő, akivel tegnap szeretkezett, vagy valaki más. Már indult volna, hogy szót váltson vele, amikor beözönlött az udvar és kérdések zúdultak rá. Késő, gondolta, ma már csak este tudunk beszélni.

Az este minden majdnem ugyanúgy történt. A férfiban hamarabb felébredt a szenvedély, mint előtte nap és a tegnapi lecke, az energiák mozgatása is már egészen jól ment, szinte magától. Egy olyan mély egymásra hangoltság alakult ki közöttük, mely olyan soha nem tapasztalt magasságokba vitte el őket, melyet emberi lény nagyon ritkán, vagy talán eddig a percig soha nem is érzékelt. A csoda végeztével a lány most mellette maradt, összeölelkezve várták a hajnalt, mely gyönyörű fényekkel világította be a hálótermet. A gyönyör szintje, melyet átéltek, mindkettőjük számára hihetetlen volt.

Ahogy kelt a Nap és egyre feljebb húzódott a horizonton, a lány lassan kibontakozott az ölelésből és öltözködni kezdett. Majd megszólalt:
- Uram, ez volt az utolsó éjszakánk együtt. Már mindent tudsz, mestere vagy az energiák egyesítésének, megtanultad, amiért jöttem. Ma visszamegyek oda, ahonnan jöttem és soha többé nem találkozunk.
- Ne szólíts uramnak, kérlek. És ne menj el, maradj velem. Majd bújtatlak, valamit kitalálok, szeretlek, megérintetted a szívemet. Te nem érzel hasonlót?
- De igen, éppen ezért kell elmennem, mert ez nem volt benne a feladatban.
- Maradj kérlek, nem tudom elképzelni az életemet nélküled, a gyönyör nélkül, amit adsz és amit én adok neked.
- Nem tehetem. Ez Ízisz akarata, mennem kell, és soha többé nem látjuk egymást. De adok neked egy gyűrűt. Minden hajnalban, ha ezt a gyűrűt az ujjadra húzod, ott leszek veled, és újra átéljük ezt a csodát. Tudom, hogy ezt most nem hiszed el, de holnap hajnalban tudni fogod, hogy miről beszélek. Most megyek, isten veled drága, Ízisz vigyázza utadat és legyen a felkelő Nap a vezetőd.

Majd lassan, de határozottan elindult és kiment az ajtón. A fáraó még sokáig követte szemével az ablakból és ő sem hitte el, de szigorú szemeiből hulltak a könnyek. Hogy ő, birodalmak ura egy nő, egy ismeretlen után, kinek még a nevét sem tudja, ilyen szerelemmel vágyakozzon … Ismeretlen volt számára ez az érzés. A gyűrűt betette amulettjei közé a nyakába és csodálkozva tekintett érkező szolgáira.

Aznap nehezen ment a munka, alig bírt odafigyelni tanácsadóira. Szinte már várta az estét, hogy egyedül legyen végre, hogy ne kelljen beszélnie senkihez, hogy nyugvópontra jussanak benne az átélt élmények és hogy döntésre jusson. De mit is dönthetne? Rabolja el a lányt, bújtassa, kockáztatva ezzel életét? Érezte, hogy ezt nem teheti meg, még ő sem, a leghatalmasabb uralkodók egyike. És ez fájt, szinte a húsába markolt a fájdalom és a vágy, mely tegnap oly magasra röpítette, most a legmélyebb szakadékba taszította.

Így tépelődött és szenvedett magában, mígnem előhúzta a gyűrűt és megnézte. Két összefonódott kígyó alkotta a gyűrűt, egy kék és egy zöld szemű kígyó. Istenem, micsoda jelkép, éppen így fonódtak össze ők is a szerelem tüzében. A gyűrűt az ujjára húzta, majd nehezen, de nagyon mélyen elaludt.

Álmában messzi tájakon járt, mindig őt keresve, őt kutatva szemeivel a messzi sivatagban és azon is túl. Majd egy oázisba jutott, ahol végre szólt hozzá a kedves, a fülébe súgott valamit, amitől fel is ébredt, mégsem tudta eldönteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. Mert ahogyan a kelő Nap a szemébe sütött, látott valamit, egy árnyat, egy fényt, aminek illata volt, a lányéhoz hasonló illata, és amitől felébredtek érzékei és újra beindult az a csodálatos energiatánc, amit már kétszer is megtapasztalt. Először nem hitte el, de ez az erő ellenállhatatlan volt, szinte az ágyhoz szögezte, mozdulni sem tudott és közben érezte, hogy egész teste vibrál és remeg és hogy a legjobb egyszerűen csak engedni, csak hagyni, csak elmerülni ebben az érzésben. És újra átélte azt, amit együtt. Megtapasztalta a lebegést ott fenn, a testén túl, átélte a gyönyört teste minden sejtjében és érezte, hogy újra egyesülnek, de már egy másik síkon, túl téren és időn.

Minden megváltozott, többé már nem érdekelte a birodalom, mázsás súlyokkal nehezedett rá az uralkodás kényszere. Átélte, amiről eddig fogalma sem volt, hogy valóban börtönben van, egy olyan börtönben, melyből kiszabadulni csak hajnalonta tudott, valódi szerelme éteri karjaiban. Még mindig hihetetlen volt számára, ami történt, megszokni és hozzászokni könnyű volt, de megérteni és megmagyarázni nem tudta. Mégis minden nap újat hozott, minden nap újabb felismeréseket tett és teljesen más szemmel, az Ő szemével is nézett a világra. …

© SZS

Elmúlt napok

Volt itt minden a napokban.
Szerelem, izzás aztán kétségbeesés.

Előző élet férfiként? Női rész teljességével ... Érdekes élmény, csak csúnya vége lett.
Táltoslét, börtön, méreg, öngyilkossági kísérlet, lefejezés .... csúnya dolgok.

Ezzel még dolgom volt, ez is mindig visszatért, maga az érzés, az értelmetlen élet érzése és a bezártság.
Remélem sikerült elengedni.

De még valami.
Hogy ott és akkor megnyilvánult a teljességünk. Férfi testben.
Vagy átjött a másik felem egyik élete ... ez is lehet.
Na, kemény volt, az önmarcangolásom jó része innen (is) eredt.

... de már vége, VÉGE!!!
És ez jó.

Némi düh és türelmetlenség is érkezett.
Most értem, hogy mit jelent az a mondat: "nem lesz türelmed a többiek színházához, az egójukhoz és a játszmáikhoz".

Újra elfogadás, elfogadás és elfogadás, önszeretet és béke.
Együtt-érzés, azaz együttlét az érzésben. Igen. Ez a kulcs.
Nem engedni befonni, befonatni magad, mégis együtt lenni az érzésben bárhol bárkivel és bármiben, ami van.
Mert EZ AZ ÉLET.

Hála, hála, hála.
Béke.
Köszönöm!!!

Még mindig ez az élet ...

Van úgy, hogy mélyrepülés van.
Na nem olyan nagyon, csak nem süt a Nap.

Ahogy kívül, úgy belül.
Elfogy az erő, átmenetileg homályba vész egy-két dolog.

De pont ez kell ahhoz, hogy újra és elemi erővel előjöjjön az, amivel még dolgom van.
Ami visszahúz a múltba, a múltamba.
Ami átvett minta, ami a túléléshez kellett, de már nincs rá szükségem.



A napokban többször megkérdeztem magamtól, hogy "miért is választom még mindig a kevesebbet?'

Kemény kérdés.
Erős és nehéz érzések kísérik.
A válasz és a vele járó képek, érzések nem kellemesek.
Visszavezetnek nemcsak a gyerekkoromba, de anyám fogantatásom előtti életébe, nagyanyámmal való viszonyába, gondolataiba és érzéseibe.
Örökölt reakciók és válaszként létrejött minták.
Egymás ellen elkövetett bűnök, csupa jó szándék, mégis szenvedés.
Szenvedtetés ellenállás nélkül.
Cserébe mélybe nyomott érzések, düh és el nem fogadás érzése.
Egy szerelem megakadályozása, érzelmi zsarolás, kényszerítés, a  bimbózó nő "meggyilkolása" anyámban, erőszak, szégyen.


Mindez az anyai ágon hosszan és erőteljesen jelen van.

Mennyire jó lenne itt már az a múlt idő!
De úgy látszik ezt most nem úszom meg.

De mi közöm nekem ehhez egyáltalán!
Már megtettem, elfogadtam és elengedtem.
Mégis itt van, megint.

Az én életemben hogyan is jelentkezik mindez?
Hát igen.

A gyerekkor, az első minták.
Elfogadás és támogatás hiánya.
Kommunikáció és megértés hiánya.
Félelem, gyerekkori magány, depresszió.
Elhagyatottság érzése.

"Egyedül vagyok és nem számíthatok senkire."

Nekem kell ezt újraírnom, elengednem, kibékítenem magamban,
először magamban,
majd bennük, meghívva őket a közös SZER-re,
ahol elengedjük és megbocsátják egymásnak mindazt, amit valaha tettek, vagy nem tettek.

Kemény.
Még mindig nem tudtam kibékíteni őket, pedig már sokszor próbáltam.
Anyám és nagyanyám még mindig "haragban" vannak, valamely szinten még mindig itt az a pókháló, amibe ők beleragadtak.

Elengedés és elfogadás."Türelem, menni fog."

Hogy is mondta nekem egyszer valaki: "Ezt az életünket jól elbaltáztuk."
Akkor nem értettem, hogy miről beszéltél, ma már értem.

Ez egy folyamatos karbantartás igénylő élet, pont olyan, mint amikor bolygóközi utazásra indulsz, csak a járgányról néhány dolog lemaradt, ezért időnként muszáj az automatikáról kézi irányításra váltani .... de nem baj, odafigyeléssel minden pótolható ...

ÉN pedig rendületlenül figyelek!
Szerencsére.

UI: És most akkor lehet, hogy abba a jó kis űrbe megint ez csúszott be? Hogy az a .... !  :)

Berlin felett az ég ... filmajánló

"Mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment,
Patak helyett hömpölygő nagy folyót
akart, s e tócsa helyett a tengert.

 
Mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.

 
Mindennek lelke volt még, s egy
volt minden lélek.

 
Mikor a gyermek gyermek volt,
semmiről sem volt véleménye.
Nem volt megrögzött szokása.
Elszaladgált a helyéről, törökülésben
ült, forgója volt a feje búbján
és nem grimaszolt, ha fényképezték.

...

Mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton: 

"Miért vagyok én én és miért nem te?

 
Miért vagyok én itt és miért nem ott?

 
Hol kezdődik az idő, és hol ér véget a tér?

 
Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem, nem voltam, és
hogy egyszer én, aki én vagyok, nem
leszek már az, aki vagyok?"

...

Fogadjátok szeretettel:

A "Berlin felett az ég" c. filmet ... 

talán ismerős, talán nem,

nekem mindenesetre régi kedvencem.

A teljes filmet pedig ezen a linket találhatjátok:

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=g3Js2i6hZgs
sajnos itt már nincs fenn.

Bolondok napjára magamnak magamtól ... ;)

Kicsit kemény, de valami ilyesmi történik, amikor elveszítjük az emlékezetünket valódi önmagunkról ... szerencsére, hogy mindig van valaki, aki emlékeztet. :)

Sajnos az egész filmet nem tudtam berakni, de az alábbi linken megtalálod:

http://www.youtube.com/watch?v=CN294LnisVQ

Változások - három az egyben

Változom. Mindig mozgásban vagyunk.

A negyed fordulat, amit megtettem/megtettünk, szimbólum.
Egy új szemlélet/erőtér alakul, amiben az eddig szétváló és homogén erők egymásra vetülnek.

Eddig elmében és elmén kívüli létezésben gondolkodtam.
Yinben és yangban.
Hogy most nőként érzek, most férfiként.

Megismerés és szétválasztás, szétválogatás folyt.

Mostantól ezek a szétválogatott erők és terek bennem, az emberben, újra összekeverednek, mert a cselekvéshez már ezek nem tiszta, hanem kevert mintázatára van szükség.

A cselekvést egy kifelé mutató, férfias erő indítja el.
A  MINDEN, a feltétel nélküli elfogadás talajáról indul és a hiány mozgatja.
A tapasztalat hiánya, a megélés hiánya.


Egyszerre kell hozzá a megérzés pillanata és az elme tisztasága.

A gondolat megelőzi, de lehozni a fizikaiba a cselekvésen, a bal és jobb oldal összerendezett mozgásán keresztül, a férfi energiákat áramoltatva, de a nőben gyökerezve lehet.

Ahhoz, hogy maga a cselekvés ne csak cselekvés, hanem egy annál kiterjedtebb aktus, teremtés legyen, még kell valami.

A megértésen túl, az elmén túli birodalmakból származó tiszta gondolat átitatva hővel.

...

A Szerelem, mint alkímiai művelet

Maga a szerelem, amit egész életemben kerestem, s ami hiányként jelentkezett végestelen végig az utamon, tulajdonképpen "egy emlék megélésének hiánya" volt, egy mélyen belém égett emlék megjelenése ebben a fizikai közegben.

Maga az emlék, az ISTENI SZERELEM ÁTÉLÉSE már megtörtént, már létezik, a minta része és ilyenformán mindenki számára elérhető.

Ismétlem, mindenki számára elérhető.

Mert, ami a MINTÁBAN BENNE VAN, AZ A TEREMTÉS RÉSZE ÉS ILYENFORMÁN MINDENKIBEN BENNE VAN ÉS ELŐBB-UTÓBB RÉSZÉVÉ/RÉSZESÉVÉ VÁLIK.

A Szerelmet előhívni néhány játszótársam segített, nem is akárhogyan, rendkívüli gyengédséggel és humorral, vigyázva arra is, hogy én ezt a tapasztalatot ne a velük való kapcsolatomból, hanem önmagamból vezessem le, hogy elérhessek arra a pontra is, annak a megértéséhez/megéléséhez is, hogy ez az érzés, maga a SZERELEM BENNEM VAN, és nem függ senkitől.

Ezt a pontot élem most, hosszú volt és fáradságos ide eljutni, mert megelőzte egy fájdalom, egy eltaszítás, egy leválasztás. Mert magamtól ennek meglépésére nem lettem volna képes. Az esszenciám lényege az is, hogy nem tudok senkit eltaszítani magamtól, még ha fájdalmat okoz, akkor sem. Mindent megengedő és befogadó lény vagyok, és a másik ISTENISÉGÉHEZ KAPCSOLÓDOM SAJÁT ISTENISÉGEMMEL.

Ez az igazság, amit öntudatlanul, vagy inkább megélve - ami a legtöbb, amit kaphatok és adhatok magamnak - alkalmaztam és alkalmazok a mindennapokban is, vezetett ide, ehhez az állapothoz.

Tudom, hogy szeretve vagyok és ez az állapot nem függ senkitől és semmitől.

Minden, amit teszek, látok és érzek, egy mintázat kibontása az időben, az előttem járók itt hagyott részeinek átélésével és felhasználásával. Ilyenformán én is hagyok itt részeket magamból az utánam jövőknek, mellyel szabadon és felszabadultan tehetnek, amit csak akarnak.

Maga a SZERELEM soha sem nélkülözi az eggyé-válás aktusát.

Ez már a fizikai szerelemben is benne van, de ami ALKÍMIÁVÁ emeli, az az ÉTERIBEN VALÓ EGGYÉ-VÁLÁS. Veled is meg fog történni, mert a fő MINTÁZAT tartalmazza. Ez egy fókuszpont, ahova mindenki eljut egyszer.

Amit én és még sokan mások, akik már átélték és élik, tehetünk, hogy rávilágítunk erre a pontra, megélve és benne létezve felerősítjük magát a dinamikát, a mágnesesség erősödésével nagyobb hangsúlyt adunk e pontnak az időben, vagy inkább messziről is kivehetőbbé tesszük ezt a mintát.

Dönthetsz úgy, hogy már most erre tartasz. Hogy nem akarsz másfelé kitérőket.

Nem is kell hozzá sok, csak már MOST ÉLNI A SZERELMET.

Nem várni senkire, nem akarni semmit a másiktól.

ODAFORDULVA AHHOZ, AKI MOST VAN VELED ÉS ÉLNI ÖNMAGADAT.

Amint előhívod magadból a feltételek nélkül szerető nőt/férfit, úgy jelenik meg majd világodban, először leginkább belül a VALÓDI SZERELMED, akivel találkozva már soha többé nem érzel magányt, vagy elhagyatottságot.

Azért nem írtam, hogy "soha nem leszel egyedül", mert már most sem vagy.

Most is ölelésben vagy, ahogy én is abban voltam, csak rajtam múlt, hogy ezt mikor és hogyan engedem meg magamnak, hogyan bontom le magamról az akadályokat és gátakat, melyek ennek érzékelését meggátolták.

Az előző honlapom erről szólt, erről a lebontásról és az azt megelőző beáramlásról, mely beáramlás a tudatban akkor általam érzékelt formákon keresztül csatornázott üzenetek formájában érkezett.

Mégis azt kell mondjam, hogy maga a csatornázás és a beáramló információk akkor tudtak részemmé válni, amint a közvetlen környezetemben - egy hirtelen megvilágosodás révén elengedtem minden elvárásomat a "rám bízott" másikkal kapcsolatban -  elkezdtem ÉLNI A SZERELMET, melyre e tudatrészek tanítottak.

Ez innentől már ALKÍMIA.

Beáramlott világomba MINDEN.

A FOLYAMATBAN ÉLEK ÉS SZERETEK.

Ez a lényeg, szeress bárkit TELJESEN, akit csak tudsz, annak tudásával és érzésével hogy egy istent/istennőt szeretsz.

Mert ez így van.

Most ennyi.

Kikapcs.

Bíztató idézetek a szerelemről

"Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.

Az alkimisták azt mondják, hogy a drágakő nem egyéb, mint az eredeti teremtésben élt tiszta szellemlény, vagyis angyal, de amikor az ember bűnbe esett, az anyagba magával rántotta. Kővé változott. Ragyogó tisztaságát azonban, mint kő is megtartotta. ... a borokban és szőlőkben tulajdonképpen szellemi olajok laknak s ezek géniuszok."

forrás: http://hamvasbela.org/szavak/bor.html

A megértés szikrái - Érzelmek 2.

A Nő útja más, mint a férfié. A Nő útja az érzelmein keresztül vezet.

A nő egyben van érzelmeivel. Nem tud leválni róluk, ahogyan az edény sem tudja kiüríteni saját tartalmát.
Ami benne van, az tölti ki.

Az edény, definíciója szerint keret és üresség. Üressége lehetőség.

A Nő is edény ilyenformán és tudatra eszmélése előtt, sőt nélkül is edényként működik.
Ez az alapüzeme. Felvesz magába mindent, amit környezete, élete elé és köré rak. Elraktározza, akár el is ássa jó mélyre, de akkor is ott van. Érzései mentén tanul és ez a tanulás élethosszig elsődleges.

A Férfiban is van egy ilyen edény, de ez inkább hasonlít a repülőgép fekete dobozához. Jól zárt és nem zavar a repülésben. Csak vészhelyzetben van rá szükség, a benne tárolt információk nélkül is csodálatosan működik a rendszer. Alaphelyzetben e doboz nem játszik szerepet. Nem tárol és nem hív elő minden egyes érzelmi hullámzást, csak a lényeget, sűrítve.

Minden Férfi életében eljön az idő, amikor e doboz előkerül a mélyből és az Út ennek kinyitásán keresztül vezet tovább, de eddig, eddig a pontig a Férfi egészen jól elvan enélkül is.

...


A nő, amikor egy Férfi oldalán Nővé lesz, megtanulja, megtanulhatja ezt az érzelmi káoszt kiüríteni magából és feltölteni a legmélyebb odaadás és szerelem szenvedélyével. A Szerelem úgy hat erre a káoszra, hogy a Nőt kibillenti érzelmeiből és áthelyezi a tiszta érzések végtelenségébe, mely végtelenségben a Férfi feltétel nélküli befogadásával lénye átalakul és értelmet nyer. Minél mélyebb a befogadás, annál nagyobb tisztító és átalakító erővel hat.

...

A megértés szikrái - Érzelmek 1.

Az érzelmek ugyanolyan koncepciók mint bármi más az életedben.

Mint a másoktól kapott gondolataid és hitrendszereid, csak sokkal mélyebbre vannak ágyazva és sokkal inkább képesek gúzsba kötni téged.

Ingoványos terület, mert itt valóban minden mindennel összefügg és sem logikusan, sem lineárisan nem visszafejthető maga a létrejött érzelmi gubanc, káosz, vagy összhang. Van és kész. Feloldásuk a nő számára életbevágóan fontos, mondhatnám elsődleges.

A tradíció nem foglalkozik az érzelmekkel és valljuk be a Nő útjával sem. Nem vesz erről tudomást. A Férfi útja több sávon és elég szélesen ki van taposva, néhol már aszfaltozva is, de azzal, hogy a Nő hogyan éri el az éberséget, nem foglalkoznak szent könyvek, sem "szent emberek" általában.

Érzéseim és tapasztalataim szerint a Nő - a benned lévő edény megnyitásának - útja azzal kezdődik, hogy ezt az érzelmi edényt a lehető legmélyebben bejárja és felszínre hozza azokat az érzelmi mintázatokat, melyek őt öntudatlanul vezetik, rossz esetben rángatják.

Nem tudja másképpen csinálni. A érzelmi testet kell először megtisztítania és kiürítenie ahhoz, hogy tovább léphessen és ébersége tartóssá válhasson.

És ez a folyamat sohasem ér véget.

Amikor először kiüríted ezt az edényt, megtanulsz valamit önmagadról mint Nőről, de a tanulás és a folyamatos "tisztálkodás" sohasem ér véget.

Árnyék-én 2. - az öngyilkos

Akkor most nekifutok és leírom ezt is. Éppen ideje van. Már annyiszor meggyötörtem és gyötörtettem magam ezzel a történettel, hogy most már tényleg leteszem. Felfűzöm arra a nyakláncra, amely a múlt szépségeit, bölcsességeit tartalmazza és tovább lépek.

Adva van egy történet, sokszor éltem újra át. Ahányszor a mennyekbe emelkedtem, annyiszor húzott vissza.
Köztem és közte(d) feszül, egy élet, ami fájdalmas véget ért és ami létrehozott egy sebzett lélekrészt, egy mintát. A lélekrész bennem van, de ott van a másikban, a szeretett másikban is. Ezért teszem le, mert el szeretném engedni nemcsak a fájdalmat, de mindazt a kötést is, amit ezzel a részemmel azóta létrehoztam, ami gátol mindkettőnket, ami visszahúz és újra és újra belenyom az elveszettség és hiábavalóság érzéseibe.

Már megbocsátottam, már elengedtem, már átírtam ... megváltoztattam a történetet, a végét, a párbeszédeket, mindent megpróbáltam, megpróbáltunk, mégis visszatér ez a minta ... talán azért mert nemcsak bennem ég ez a fájdalom, hanem valaki másban is ... aki talán nem is emlékszik, csak érez valamit, keres valakit. Emlékszik a veszteségre, a fájdalomra és ott van benne az az égető hiány, amit nem lehet ép ésszel felfogni és elviselni sem. Éget.

Régebben azt gondoltam, hogy nem írom le, nincs benne tanulság, csak a fájdalom és szomorúság van. Olyan mint egy szentimentális mese, egy rossz filmforgatókönyv. De beláttam, azzal ha leírom, kívülre helyezem, elengedem végre. Akkor is ha fájdalmas  ...  nekem ez működik.

"A lány a vizet bámulta, a tenger morajlását hallgatta. Nézte a holdat, ahogyan ezüst hidat rajzol a víz tükrén és tudta, hogy hamarosan vége lesz. Nem akar már semmit, nem érez semmit. Teljesen kiürült. Nincs benne már semmi és senki, már őt sem akarja. Csak a halált.

Azon a napon, amikor a fájdalom kezdődött, reggel vidáman ébredt. Ma kihajóznak, vele és ketten, elmennek innen, ebből a kicsinyes és visszahúzó városból és csak ketten lesznek, végre tanuk és titkolózás  nélkül szabadon szerethetik egymást. A ládák már készen, az utazás izgalma belengi a házat. A szolgák tüsténkednek, szorgoskodnak, jövés-menés, nevetés. Nem fog hiányozni semmi, hiszen együtt lesznek.

A csomagok, az élelem már fenn vannak a hajón, a kapitány és az őrök is itt vannak, de hol van ő? Vajon mikor ér ide? A lány tudja, hogy sok a dolga, hogy apjával még szót kell váltania, hogy megbeszélése van az udvarban ... mindjárt itt lesz ... már jön is.

És valóban, a távolbanl lovasok csoportja bontakozik ki a porfelhőből, élükön a valaha látott legszeretetre-méltóbb férfival. Már jön, itt van, mindjárt indulnak! A parton és a hajón is izgatott jövés-menés, még egy-két ládát felraknak, majd a katonák feszes léptekkel elfoglalják a hajót. Ő lent áll és integet. Miért nem jön már? Bárcsak már itt lenne és átölelne!

Az igazság ereje hirtelen óriási ütést mér a lányra. A szívében érzi, amit még csak sejt, de egyre inkább nyilvánvaló. Nem együtt utaznak! Az egész csak egy színjáték volt! Ő ott áll a parton és mutatja, hogy indulhatnak. Nem, neee!!!

Már késő, a hajó elindult, egyedül, nélküle. Ez a pillanat olyan fájó, hogy nem lehet szavakba önteni. A világ összedőlt, forog vele, nem érti, ez csak valami tévedés, rossz álom lehet. Gondolatai mint rizsszemek kopognak koponyájában, a szél hatalmas erővel belekapaszkodik a vitorlákba és a hajó egyre gyorsabban siklik a vízen.

Pontosan egy éve történt, azóta sem hír, sem látogató, semmi. Elfelejtett, nem akar, gyáva volt megmondani, hogy nem őt választja, hanem az udvart, az uralkodást és a hatalmat. Ezt megérti, hiszen mit is  tudott volna neki nyújtani ő ehelyett. De a hazugság, az árulás, az fáj.

A gyönyörrel teli órák, a közös tervek, a nevetése, az illata mind-mind szertefoszlott és nem hagyott maga után mást, csak ürességet. És ebbe az ürességbe egy ideje a halálvágy költözött. És ma éjjel megteszi, vége. Innen nincs tovább, minek a test, ha már csak a gyötrelem lakozik benne. Szép lesz, itt fog ülni és nézi a habokat, a tenger végtelenségét, az otthont ott a távolban és őt, akivel élni rendelte az ég. .... Lassan, fokozatosan múlik el belőle az élet ... nem szenved, elalszik szépen ... az utolsó, amit érez, a tenger illata és a holdfény íze ...."

És ezt a képet most újra átélve és belehelyezkedve lassan belehelyezem egy rózsaszín gömbbe, majd kilépek belőle. A gömb egyre halványul, egyre kisebb és kisebb lesz, már elfér a tenyeremben és igazgyöngyként csillog. Nincs már rám hatással, csak a tapasztalat bölcsessége és az elfogadás szépsége hatja át. Ez volt a múlt és ez egyben a gyógyszer is. Elengedem és minden kötést, kötődést, mely ezzel a történettel kapcsolatos most feloldok és kioldok magamból. Visszaadom a részedet és visszaveszem a sajátomat. Nem kísért már árnyként ez a fájdalom, mert elmúlt, vége van.

Nem tartozunk egymásnak, szeretetben elfogadlak és szeretlek, köszönöm a játékot. És most küldök neked egy szeretetteli érintést, hogy a hiányt, amit előidéztem benned, feltölthesd önmagad és világod szeretetével.

SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK.

LÉGY ÁLDOTT ÉS TELJES!

Árnyék-én - családi örökség

Jó kis feladatot kaptam, csak kapkodom a fejemet időnként.
Visszakaptam egy részemet, nevezhetjük az árnyékomnak is.
Női rész, itt hordozom magamban, de érzem, hogy nemcsak hozzám tartozik.

Mióta itt van, dolgozunk is egymással rendesen. Képes kibillenteni és olyankor csak hosszas kínlódás után veszem észre, hogy most megint  nem-én vagyok jelen, hanem ő.

Többféle sérülése is van. Érdekes módon tudósít ezekről.

Például az egyik hajnalon félálomban azt látom, hogy apai nagyanyám áll előttem és rettenetesen fél. Tördeli a kezeit és mintha várna valakit. Hirtelen megvilágosodik az egész történet. Tényleg csak egy villanás, nem több, de mindent értek. Hogy nagyapám terrorizálja, ő fél, de mi mást is tehetne, igyekszik megfelelni, a gyerekeit félti. Apám ifjúként anyám mellé áll, elmegy dolgozni, keresetéből él a család, mert nagyapám duhaj lévén, a sajátját a kocsmába viszi. Részegen sok minden történik a hálószobában is, erőszak és minden egyéb. Borzasztó érzés, érzem a félelmet és a tehetetlenséget.

Aztán érkezik az oldás, látom és érzem, hogy egymás elé állnak és kopogtatják a korona csakrájukat, a harmadik szemüket és a szívüket egymás után, először nagyanyám saját magának, majd nagyapámnak, aztán  keresztben egymásnak mormolva a szavakat: SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK. Saját testemen érzem, ahogy ürül a bánat, a neheztelés. Amikor "kész", megölelik egymást. Ekkor apám szemeit látom felvillanni, majd ő is beáll a körbe, ugyanez a szertartás egymással ..... majd tovább ...  én jövök. Érzem az oldódást, a fájdalom és félelem kioldódását, amit előre és hátra is elküldök az időben.

Még aznap újra végiggondolom az egészet. És persze párhuzamba állítom anyám családjával. Ott is találok nyomokat. Lesz még itt is tisztogatni való bőven.

Megtaláltam a férfiaktól való félelmeim családi gyökerét, ami nagyon mély és meglehetősen vastag.

Ugyanakkor tudom, hogy nem véletlenül születtem "bele" ebbe a családba, ugyanis ez a fajta félelem és neheztelés bennem is bennem volt születésem pillanatában .... de ez már egy másik történet, az árnyékom másik arca ... talán majd egyszer azt is elmesélem.

SZERELEM SZENTÉLYE

1.

A női lét abban a kultúrában, ahol én léteztem akkoriban, nem volt elfogadott létezési forma. Leginkább gond volt az apának, az anyának is. Férjhez adni, jól férjhez adni a lányt, jó helyre, gazdag férfi mellé, aki jól bánik vele és nem csak egy ágyasának tekinti a sok közül, aki tisztelni fogja nemcsak szépségéért, hanem termékenységéért is.

Mi nők egy teljesen szeparált térben éltünk. Nem volt átjárásunk a férfiak világába. Ezért a férfiakról, mint valami félistenekről, csak ábrándoztunk, vagy különböző meséket szőttünk aszerint, hogy milyen volt az első tapasztalatunk, mit láttunk apánkból, vagy anyánk mit mesélt azon nagyon ritka alkalmakkor, amikor időt szánt lányaira.

Bár minden illatozott, minden a nőiségről szólt, a virágzásra való felkészülésről, de nem tudhattuk, hogy mit hoz a holnap, nem tudhattuk, hogy vajon kivel és milyen módon kell majd megosztanunk lényünk legmélyebb titkait, életünket.

Amióta az eszemet tudom nagyon sokan mondák nekem, hogy szép vagyok. Különleges.

Amíg kicsi voltam, gyermek, és még hiányzott belőlem a nőiesség legapróbb jele is, addig apám sokat időzött velem. A korabeli férfiakkal ellentétben neki nem okozott gondot, hogy kislányaival legyen, vagy fiaival. Szeretett nevetni és nevettetni. Minden pillanatot kihasznált, hogy csínyeket eszeljen ki, hogy elbújjon előlünk, vagy katonásdit játsszon fivéreimmel.

Később, amikor már serdülni kezdtünk, a fiúk még több figyelmet, de mi, lányok egyre kevesebbet kaptunk tőle. Ezt írta elő az illem. Nem nézhetett ránk férfiként, ezért nem is nézett ránk. Inkább anyánkra hagyta nevelésünket, aki csodálatos és gyönyörű asszony volt, bár a szerelmet ő is csak hírből ismerte.

2.

Belengte az akkori kort sok-sok mese arról, hogy milyen is az igaz szerelem, de ezt senki sem tudta nekem hitelesen elmesélni azok közül, akikkel egyáltalán beszélni mertem erről a témáról mindaddig, amíg Leila, apám szerelme és kedvenc ágyasa meg nem érkezett.

Gyönyörű nő volt, mindent tagjából áradt az erotika és saját testének szeretete. Ismerte a szerelmi praktikákat és magát a szerelmet is. Már evett belőle, nap-mint-nap megkóstolta és e gyönyör áthatotta mindennapjait.

Én akkor 10 éves lehettem. Nagyon megtetszett nekem, hiszen nem sokkal volt nálam idősebb. Rögtön bizalmas beszélgetésekbe elegyedtünk. Sok mindent tanultam tőle a férfiakról, arról, hogy egy valódi férfi mit szeret a nőben, miért és hogyan fejezi ki vonzalmát és hogyan tartható meg figyelme, szenvedélye.

A szeretkezést az előjátéktól a hosszas bemelegítési fázisig lépésről lépésre elmesélte, és bár akkor azt hittem, nem illendő, amit hallgatok, teljesen átadtam magam e képeknek, nyitott füllel és érzékekkel hallgattam elbeszéléseit. Apám az ő leírásában egy félelmetes és mégis gyengéd harcosnak tűnt fel, aki minden mozdulatával és szavával képes a gyönyör és a vágy fokozására.

Később is sokszor, újra és újra végigéltem meséit, miközben fantáziámat egyre inkább átadtam a szabad áramlásnak és csodálatos belső meséket szőttem az én eljövendő hercegemről, csodás életemről az ő oldalán a sírig és azon túl.

A legjobb tanítómesterem volt ez a lány, aki nem véletlenül beszélte el nekem mindezeket, hiszen akkoriban a lányok beavatása e szerelmi praktikákba nagyon fontos része volt a házassági előkészületeknek.

És elérkezett a nagy nap. 12 éves lettem. Innentől hivatalosan is férjhez mehettem.

És én minden este szívemet kitárva kértem Istent, hogy hozza el hozzám azt a férfit, akinek majd méltó társa lehetek.

3.

Két nő lakott bennem ebben az időben. Az egyik még gyermek, semmit sem tudva ábrándozik és meséket sző, a másik az ébredező nő, félelmetes és vágyteli álmokkal éjszakánként. Sokszor volt, hogy azt álmodtam, valaki szeret engem. Hogy valaki védelmezőn karjaiba zár és csak szeret és szeret.

Szépségem és kedvességem híre bejárta a környéket. Ezért apám és anyám is sokat tett, hiszen családunkhoz méltó, megfelelő férjet kellett nekem találni a következő 5 évben. Arra, ami bekövetkezett, ők sem számítottak. Hogy az uralkodó is érdeklődni fog. Ez még az ő reményeiket is felülmúlta. És igen, eljött a nap, amikor a hatalmas sah népes kíséretével betért udvarunkba és napokig nálunk tartózkodott.

A férfi, akit a díszes ruhák rejtettek, még fiatal volt. Ereje teljében a legszebb lován érkezett. A szüleim rendkívüli izgatottsággal fogadták és ez az izgatottság rám is átragadt. Nem értettem, hogy mi ez, de amikor megérkezett és végig, amíg nálunk tartózkodott, valami földön túli erő kerített hatalmába, mindenáron látni akartam. A szemét, a szemét akartam látni. Éreztem, hogy abból majd olvashatok, kiolvashatom sorsomat. Olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Elkértem az egyik szolgálólány ruháit és beosontam a terembe, ahol apámmal éppen pipázgattak.

Még soha nem láttam ilyesmit. Éreztem a veszélyt, a szívem a torkomban dobogott. Mi lesz, ha apám felismer és mi lesz, ha a vendég nem is néz rám. Istenem! De már döntöttem. Csak ezt a díszes tálat kell eléjük leraknom.

Kecses léptekkel, ahogy a szolgáktól láttam, ellejtettem egészen odáig, majd lassan, de remegve leraktam eléjük a gyümölcsöket. Meghajoltam és az idegen szemébe pillantva álltam fel. Tekintetünk találkozott és egy pillanatra megállt az idő. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Egy pillanat, egy pillantás volt, de nekem akkori egész világom belefért.

Az a szempár mindent elárult, belém hatolt és én engedtem. Végtelenül gyengéd és mégis szenvedélyes volt ez a nézés, alig tudtam tőle elválni. Még annyi erőm maradt, hogy kilibegjek, aztán barátnőm karjaiba zuhantam.

4.

Aznap még valami történt, ami eltért a szokásoktól és nem volt még rá példa.

Apám magához hivatott és én eszemet vesztve, remegve a félelemtől indultam el hozzá. Biztosra vettem, hogy lebuktam, és hogy most valami olyan következik, ami vagy nagyon megszégyenítő lesz számomra vagy halálos. Törvényeink szerint nő nem találkozhat idegen férfiakkal apja, később pedig férje engedélye nélkül. Ez tilos. Ha mégis megtörténik, arra válogatott büntetések vannak, még a halál is elfogadott.

Nagyon féltem, de nem tehettem mást. Szólítottak, tehát mennem kellett.

Amikor beléptem apám termébe, szokatlan módon anyám is jelen volt. Csak ő, még a szolgákat is kiküldték, teljesen egyedül voltunk.

Apám nagy szemekkel nézett rám. Tudtam, hogy mégsem kell félnem, éreztem nézésében egy rövid villanás erejéig az érett férfi elismerő pillantását, de aztán már csak a végtelen szeretet és büszkeség maradt meg benne. Anyám szemeiben könnyek csillogtak, elérzékenyülten állt velem szemben.

Apám kezdett el beszélni. Elmondta, hogy nagy megtiszteltetés érte házunkat. Hogy a sah engem választott következő feleségének, de tisztában van fiatalságommal és ezért 16 éves koromig vár, csak akkor tartjuk meg a kézfogót. Addig azonban különleges kérése van hozzánk. Szeretne velem találkozni és meggyőződni arról, hogy mutatok-e hajlandóságot iránta, hogy el tudom-e magam képzelni az ő oldalán. Kérése nem parancs és semmi bántódásom sem esik, ha mégis nemet mondanék, de ezt velem, személyesen velem szeretné megbeszélni.

Szokatlan kérés volt ez. Láttam, hogy szüleim is kicsit furcsállják, hiszen a nő helye ura mellett van, és nem kérdés, hogy ki parancsol.

Rábólintottam, hogy kész vagyok találkozni vele, bár szívem megint az izgalom és a félelem szorításában vergődött. Mi lesz, ha felismer és kiderül a turpisság. Mi lesz, ha elárul és nekem végem. Örökre, mert ekkora szégyen után már más sem akar majd feleségül venni.

Apám leültetett maga mellé és megfogta a kezemet. Elmondta, hogy mennyire szeret engem, és hogy azt szeretné, ha boldog lennék. Mégis azt tanácsolja most nekem, hogy legyek illendő és hallgassak arra, amit majd anyám mond nekem hamarosan. Ő a helyemben mindenképpen igent mondana, hiszen nincs még egy ilyen lehetőség, a gazdagság, a pompa, ami a sah oldalán vár rám, kivételes szerencse. Legyek okos és jó, gondoljak rájuk is, amikor választ adok.

Majd anyám következett, aki elmondta, hogyan viselkedjek. Semmiképpen se nézzek a szemébe, kerüljem pillantását, semmi jelét ne adjam annak, hogy esetleg érzékeimet felkeltette volna, nehogy azt gondolja, nem vagyok már ártatlan. Szeretettel átölelt, majd azt mondta, hogy csodálatos férfi a jövendőbelid, hidd el, én nőként többet látok belőle, mint apád. Szeretni fog téged és boldogok lesztek. Légy okos kislányom, szeretlek.

Mindezek után mindketten távolabb vonultak és arra kértek, hogy maradjak a helyemen. Ők hallótávolságon kívül, de itt lesznek a teremben. Ne féljek, a szépségem minden bajtól megóv.

5.

És én ott ennyi tanács és előkészítés után csak ültem, a percek óráknak tűntek és annyira gyengének éreztem magam, féltem, hogy elájulok.

Még életemben nem láttam közelről felnőtt férfit a testvéreimen és a rokonainkon kívül, és fogalmam sem volt, hogyan is kéne viselkednem. A büszkeség, ami először elfogott a hír hallatán, most eltörpült az érzés mellett, hogy kicsi vagyok és védtelen.

De szerencsére nem volt sok időm ezen töprengeni, mert érkezett ő. Határozott léptekkel és láthatóan vidáman közeledett. Ruhája és járása is kedvemre való volt. A kék különböző árnyalatait és fehéret viselt, kiemelve bőre csillogó barnaságát és alakja szépségét. Egy pillanatra azt hittem álmodom, de aztán gyorsan elkaptam a szememet, ahogyan anyám tanácsolta, felálltam és meghajolva fogadtam jövendőbelimet. Nem mertem a szemébe nézni.

Ő is meghajolt, majd zengő hangján, amit soha nem feledek, kedvesen üdvözölt. Elmondta, hogy még életében nem látott ilyen csodaszép leányzót, mint én vagyok és bevallotta, hogy mielőtt ide utazott volna, egyszer egy vásár alkalmával meglesett engem. Biztosan akarta tudni, hogy az a báj, kellem és kedvesség, melyet nekem tulajdonítanak, vajon csak mende-monda-e, vagy valódi szépség. És abban a pillanatban rabul ejtettem a szívét, amint megpillantott. Ezért hát, most azért jött, hogy feleségül kérjen és bár apámtól megkapta beleegyezését, ő csak akkor szeretné e frigyet, ha ezt én is szeretném, ha én is igent mondok.

Tudja, hogy e kérés szokatlan, de ő szereti, ha asszonyai nemcsak azért jönnek hozzá feleségül, mert temérdek vagyona van, hanem szereti, ha az asszony, akit ő választ, testileg és lelkileg is mutat hajlandóságot vele élni. Mert az ő élete ugyan gazdagsággal teljes, de az uralkodás gondjai és terhei is jelen vannak, amiben neki társra és forró biztatásra, szerelmes fészekre van szüksége. Az uralkodás terheit szereti a szerelem gyönyörével kisebbíteni.

Ezekre a szavakra elkezdett velem forogni a világ, le kellett üljek, hogy el ne ájuljak. Ő ijedten közelebb ugrott és megfogta a kezem, hogy el ne essek. Majd bocsánatot kért, hogy ennyire szenvedélyesen mondta el szíve vágyát, nem akart megijeszteni. Tudja, hogy korom miatt e téma még csak éppen nyiladozóban van bennem és azt is látja, hogy gyenge lennék még a házasságra, de mindenképpen szeretné, ha a szerződést még ma megkötnénk azzal a feltétellel, hogy a házasság csak 16 éves koromban köttetik meg, tehát mától számítva 4 év múlva.

Kezdett visszajönni belém az élet, mert mi tagadás, maga a szónoklat és a szónoklat előadójának szenvedélye beletalált szívem közepébe, de ezt mégsem árulhattam el neki. Hogy én máris mennék, csak vigyen nyugodtan.  

Mégis bátorságot merítettem abból, amit mondott és a szemébe néztem. Nem tudom meddig tartott ez a nézés, de annyi szenvedély és kíváncsiság volt benne, hogy minden érzékem beleremegett. Éreztem, hogy ő az a férfi, akire vágytam, és akit kértem, és hogy mindez valami hihetetlenül nagy csoda, ami történik, és hogy már most szeretem, anélkül, hogy bármit is tudnék róla.

Elkaptam a szemem, mert nem tudtam tovább állni ezt a nézést, majd halkan, de határozottan elmondtam, hogy én is kívánom ezt a házasságot, és hogy nagy megtiszteltetésnek és rendkívüli szerencsének tartom, hogy engem választott és hogy hű és engedelmes felesége leszek, bármikor is legyen az esküvő.

Ő megfogta a kezem és egy csókot lehelt rá. Éreztem, hogy remeg a keze. Majd zsebéből egy gyűrűt vette elő, melyet az ujjamra húzott és azt mondta, hogy e gyűrű az ő ajándéka eljegyzésünk alkalmából és soha nem vágyott még ennyire arra, hogy 4 évvel idősebb legyen.

Elmondta még, hogy amint eljegyzésünket hivatalosan is kihirdetik, az illendőség szabályai szerint meg fog látogatni és akkor módunkban lesz majd egy kicsit beszélgetni és ismerkedni a szüleim és az ő bizalmasai társaságában. Addig is készüljek lélekben és testben is arra az izgalmakkal teli életre, ami mellette vár. Az udvari élettel kapcsolatos szokásokba és az esküvő részleteibe legkedvesebb szolgálója fog beavatni úgy 2 év múlva. Addig még legyek gyermek, élvezzem az életet és a természet gondtalan szépségét.

Nehéz volt az elválás, de mennie kellett. Tovább már nem maradhattunk egyedül. Még egyszer a szemébe néztem, remegve. Majd megköszöntem kedves szavait és a gyűrűt és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve levelet kapni tőlem, mire azt válaszolta, hogy ez minden vágyát felülmúlja, és hogy örömmel válaszolna rá.

Meghajolt, majd távozott. Én pedig immár menyasszonyként néztem utána, megcsodáltam arányos alakját és járását és életemben először én sem bántam volna, ha az idő hirtelen 4 évet előrébb ugrik.

6.

Ettől a naptól kezdve megváltozott az életem. A környezetem, apám és anyám, a fivéreim rendkívüli büszkeséggel és örömmel néztek rám minden alkalommal. Nemcsak magamnak, de családomnak is hatalmas szerencse volt e frigy és innentől kezdve már nem voltam a szó addigi értelmében kislánynak tekintve, nővé értem a szemükben.

Elfoglaltságaim és lehetőségeim megnőttek. Az eljegyzés kihirdetését követően apám többször is magához hívatott és komoly dolgokról beszélt velem. Beszélt a birodalomról, az udvarról, a háborúkról, az ország ellenségeiről. Az éppen folyó hatalmi harcokról és sok olyan dologról, ami számomra bevezetés volt egy eddig távoli és idegen világba. Kezdtem átérezni a felelősséget, amit jövendőbelimnek viselnie kell, és éreztem, hogy mindebben csak akkor tudom valóban támogatni, ha valamelyest én is tudója vagyok ezeknek a jelenlegi életemtől távoli és férfias dolgoknak.

Apám többször magához hívatott akkor is, amikor fiait vívni, harcolni oktatták. Azt mondta, jó, ha látom ezt is, hiszen ez az udvarban mindennapos dolog. Sokszor van bajvívás, néha életre-halálra és ezt nekem is majd végig kell tudnom nézni, anélkül, hogy megijednék, vagy elájulnék. És veszélyben is van bizonyos értelemben az életem, hiszen az uralkodónak sok-sok ellensége van, asszonyai és gyerekei sincsenek soha biztonságban, ezért résen kell lennem nekem is mindenkor és tudnom kell veszély esetén megfelelően reagálni. Ő sosem szerette a kényeskedő, ájulós asszonynépet, belőlem is inkább egy önmagát megvédeni tudó, bátor asszonyt szeretne faragni. És hogy ne aggódjak, ezt ő megbeszélte jövendőbelimmel, és neki is az volt a véleménye, hogy ez az elképzelés ugyan szokatlan, de helyes.

Így hát az eleddig csak tánccal, zenével és szépítkezéssel teletűzdelt napjaimat felváltotta az uralkodó lehetséges mindennapjaival való ismerkedés. Nem volt ez terhemre, de azért némi árnyékot vetett azokra a bárányfelhős álmokra, melyek a fejemben éltek, és amiket esténként most már konkrét szereplővel tovább szőttem és álmodtam.

7.

Következő találkozásunk mesébe illő volt. Egy közeli tó partján egy valódi kisvárost építettek fel fogadásunkra. Az én hercegem most fehér lovon érkezett, kék és narancs színeket viselt, fején turbánja olyan vakítóan fehér volt, hogy rá sem lehetett nézni.

Kedvesen üdvözölt, kézen fogva bevezetett a fősátorba, ahol már vártak bennünket pompásabbnál pompásabb ételekkel. Egymás mellé ülve és hallgatva a zenét, nézve a rabnők csodálatos táncát, úgy éreztem, hogy talán ez az egész csak mese, álom, és hamarosan itt az ébredés.

Egyik este a tóparton sétálva és a csillagokat nézve végre tudtunk néhány szót váltani. Már nagyon vágytam erre, hogy végre csak hozzám szóljon, csak rám figyeljen. És adatott nekem fél év után megint egy órácskányi idő, amiből az utána következő fél évre újra erőt meríthettem, táplálkozhattam.

Elmondta, hogy nagyon boldog, és hogy nagyon várja már a percet, amikortól már nem kell elválunk egymástól és szeretné, ha ezt az időszakot, amíg a várakozás tart, én is hasznos és okos dolgokkal tölteném. Édesapámmal megbeszélte mindazt, amit érdemes és helyes tudnom az udvarról és az uralkodásról, hogy ne legyek teljesen tudatlan, amikor majd új környezetembe belecseppenek. Ha nem esik nehezemre és szívesen megtenném, akkor addig még megtanulhatnék lovagolni is, mert az ő egyik kedvenc elfoglaltsága éppen ez. Korán reggel kilovagolni és élvezni a tájat, a száguldást. Ez őt a szabadság és erő érzéseivel tölti fel, és szeretné velem mindezt a szépséget és csodát megosztani.

Óriási szenvedély lakozik benne irántam és ahányszor csak rám gondol, ez az érzés mindig hatalmába keríti, de tudja, hogy még inkább vagyok gyermek, mint nő, ezért nem jön sűrűbben látogatóba, mert fél, hogy hosszabb időt eltöltve egymás közelében megrémítene engem az a zabolázhatatlanul férfias szenvedély.

Végig, amíg beszélt, szinte nem is voltam jelen. Olyan volt, mintha valahonnan máshonnan hallottam volna e szavakat. A testem enyhén, de folyamatosan remegett és úgy éreztem, hogy minden szava belőlem szól, mintha bennem lenne, és onnan beszélne. Hihetetlenül erős érzés volt és valami földöntúli gyönyört is éreztem közben, szavai és hangja eljuttatott egy olyan állapotba, amit azelőtt soha nem éreztem. Talán ez a szerelem, mondta bennem egy női hang.

Igen, semmi kétség, szerelmes vagyok. Hát ez az az édes és mámorító érzés, amiről annyit ábrándoztam, és amiről annyiszor próbáltam barátnémtől leírást kapni, hogy egy kicsit én is átérezhessem, megélhessem? Hát megkaptam ezt a csodát? Még most is hihetetlen. Hogy én, aki még alig vagyok 13 éves, már szerelmes vagyok és remegek csak a pillantásától, csak a hangjától is? Istenem, köszönöm.

Kedvem lett volna a karjaiba omolni és azt mondani, hogy ne várjunk tovább, most azonnal vigyen magával! De volt bennem egy bölcsebb hang is, ami csitított és visszafogta a bennem akkor felkorbácsolt és azóta is jelen lévő szenvedélyt.

Mert ez történt. A szerelem mellé rögtön egy másik ajándékot is kaptam. A szenvedélyt, melynél erősebb és áthatóbb energia nem is létezik, hiszen ebből keletkezett és keletkezik minden, ami él.

8.

A napok csigalassúsággal teltek, már csak néhány hét volt az esküvőig és én egyre hisztisebb és akaratosabb lettem. A szüleim sem ismertek rám, egyedül barátném tudott némi segítséggel lenni ezen állapotaimban. Azt mondta, hogy ez a szerelem mellékhatása, annyira vágyom már a férfit, hogy azért vagyok ennyire zaklatott.

Én gondolatban igazat adtam neki, bár tudtam, hogy ezek az állapotok a vágy, a szenvedély és a félelem keverékei, hiszen hamarosan véget ér eddigi életem és egy teljesen idegen világba csöppenek, ahol nem lesz velem senki, aki eddigi életemben támaszt nyújtott. Elsősorban Leilát sajnáltam, de nem tehettem mást, gondolatban búcsúztam már tőle is.

Éreztem, hogy maga az esküvő napja meghatározza további életemet, hogy attól a naptól kezdve sorsomat egy férfi kezébe helyezem. Bár kedvesem képe találkozásunk óta bennem élt, folyamatosan jelen volt, mégis féltem attól, hogy abban az idegen környezetben ő sem lehet majd mindig velem, és hogy anyám és apám ugyancsak hiányozni fog.

E kettőségben vergődtem, és mégis örültem, hogy hamarosan vége lesz. Csendben reméltem, hogy asszonyként már sokkal, de sokkal vidámabb napok jönnek.

Közben a szerelem gondolata, a szeretkezésnek csak az elképzelése is olyan ajtókat nyitott meg bennem, olyan remegést és olthatatlan szomjúságot idézett elő, amit nem mertem elmondani senkinek, még Leilának sem.

9.

És elkövetkezett a várva várt nap. A ceremónia a reggeli korán keléssel, szépítkezéssel, testfestéssel kezdődött. Az udvarban töltött néhány kellemes nap azonnal feledésbe merült. Hangoskodva, nagy zajjal jöttek egymás után a vendégek, konyhai sürgés-forgás és folyamatos zene, az ünneplés hangjai verődtek fel a szobámba.

Én már azt sem tudtam, hogy élek-e vagy halok, átadtam magam a sodrásnak, öltöztettek, szépítettek, időnként jött valaki és beszélt hozzám, de én nem nagyon halottam. A ceremónia részleteit már az unalomig ismertem, és annyira más állapotba kerültem, egyfajta révületbe, hogy innentől már nem is emlékszem, hogy találkozásunkig mi történt.

Kedvesemet nem láthattam és ő sem láthatott engem. Ennek különleges jelentősége volt akkoriban ebben a kultúrában, hogy a jegyespár gyakorlatilag teljesen ismeretlenül és egymás megérintése nélkül házasodjon. Ezért mi sem találkoztunk már jó ideje, és ez bennem iszonyú hiányt és hatalmas vágyat hozott létre.

De most utólag szemlélve mindezeket, semmi sem volt hiábavaló, minden azt szolgálta, hogy a két lény, aki csodálatos módon ezen életében mesébe illő módon találkozhatott, a legtisztább és a legtökéletesebb lehetőségeket kapja a szerelemhez.

A szívem a torkomban dobogott, amikor végre megpillanthattam őt. Ahogy a közelébe vezettek és a szemébe néztem, azonnal megnyugodtam. Olyan érzésem volt, hogy mindez csak álom, egy csodálatos álom részlete, és mi már nagyon régóta ismerjük egymást, hogy mindig is együtt voltunk és együtt leszünk, és hogy most eljátsszuk újra azt, amit már számtalanszor. Eljátsszuk, hogy most szeretünk egymásba.

A ceremónia minden részletében tökéletesen zajlott. Végig figyeltünk egymásra és végig éreztük egymást. Tudom, mert később átbeszéltünk mindent. Már ott akkor kialakult közöttünk egy csodálatos harmónia, egy ritmus, egy kölcsönös egymásra figyelés és odaadás. Mielőtt még bármi történt volna közöttünk, a bennünket összekötő erő létrehozta a tökéletes egymásra hangolódás csatornáit, hogy ezeket a csatornákat a lehető legnagyobbra nyitva szerelmünk ne csak testünket, de szellemünket is áthassa.

10.

Az esküvőt követő éjszaka csodálatos volt.

Sokáig csak ölelkezve feküdtünk egymás mellett, nézve a csillagokat az égen. Beszélgettünk. Majd e beszélgetés csodálatos táncba fordult, aztán egymás testének megismerésébe. Lassan fedtük fel testünket és becézgettük, ismerkedtünk vele.

Kedvesem olyan gyengéd volt, annyira vigyázott, hogy a legkisebb félelmet, vagy ellenállást se váltsa ki belőlem. Végig a szemembe nézett és éreztem, hogy mindent tud már rólam, azt is, amit még én sem. Tudtam, hogy végtelenül szenvedélyes, de ez az erő először oldottan, az érintés, a simogatás erejében volt jelen.

Szavakkal is nyugtatott, azt mondta, hogy nem sietünk sehova. Szeretné, ha a vágy és a szenvedély, ami bennem van, fokozatosan és természetesen jönne elő. Hogy annyira szeret engem, hogy számára mostantól az örökkévalóság is rövid idő arra, hogy szeressen és hogy minden pillanatban, amikor csak hozzám ér, vagy rám néz, érzi, hogy az övé vagyok. És hogy a testi egyesüléssel várhatunk addig, amíg bennem is megszületik az a feltétel nélküli szenvedély és vágy, ami a gyermekből nőt, nőből asszonyt varázsol.

Azon az éjjelen bennem megnyíltak a végtelen odaadás és bizalom csatornái, könnyűnek és óriásinak éreztem magam. Minden érintésével, minden szavával közelebb került hozzám és én egyre magasabbra, és magasabbra jutottam. A félelem az ismeretlentől, mely eleinte még jelen volt, teljesen felolvadt ebben a gyengéd simogatásban és becézésben. Éreztem, hogy teljesen rábízhatom magam e férfira, mert ő még annál is jobban szeret engem, ahogy én szeretem magam.

Az ezt követő napokat, heteket nehéz lenne szavakkal leírni. A mennyországban jártunk és örökre beírtuk nevünket egymás szívébe.

11.

Az évek, melyek ezután következtek és a megpróbáltatások, melyek vártak ránk, nemhogy eltávolítottak volna bennünket egymástól, sokkal inkább összekovácsoltak. Hamarosan teljesen elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Nem volt perc vagy pillanat, hogy ne éreztem volna kedvesem jelenlétét, és ez azokban az időkben is így volt, amikor nem volt fizikailag mellettem.

A közös nappalok és éjszakák csak teljesebbé váltak gyermekeink megszületésével, s a vágy hogy folyton együtt legyünk engem lovon még a csatamezőre is kivitt utána. Egyszerre voltam asszony és „ember”, követtem mindenhová, sokszor az esztelenségig, mert nem tudtam elviselni hiányát és csak vágyakozva várni rá szerelmi szentélyünkben, mint a korabeli asszonyok.

Tudom, hogy nem voltam hibátlan, talán túlzottan is függtem ettől az édes érzéstől. És néha féltékeny is voltam. Asszonyi eszemmel szerettem volna birtokolni őt, szerettem volna, ha minden percét és figyelmét csak nekem szánja. De ő ebben is mesteri volt, tudta, hogy mikor és pontosan mit kell nekem mondania és éreztetnie, hogy ez a féltékenység és birtoklási vágy elszálljon fejemből és újra önmagam legyek, az ő szelíd és odaadó asszonya.

Christopherinben létezve lejegyezte SZS