(Mítoszaink álmaink tárháza,
ismerősek,
közösen álmodtuk meg őket ...
egy másik világ üzeneteit hordozzák ...)
Volt egyszer egy király meg egy királyné. Volt nekik három leányuk. Egyik szebb volt, mint a másik, de a legkisebbik olyan gyönyörű volt, hogy azt nyelv nem tudná elmondani.
Messze földről jártak csodájára a legkisebb királykisasszony szépségének és már azt beszélték az emberek, hogy Venus, a szerelem és a szépség istennője szállt le közéjük. És nem is fűztek többé koszorút Venus oltárára, hanem minden virágot a királykisasszony lábai elé szórtak.
Megharagudott ezért az igazi Venus és méltatlankodva csóválta a fejét:
– No nézzék, még evvel a halandó kisasszonykával fogok isteni méltóságomon osztozni. De ezt már nem tűrhetem tovább!
És hívatta gyorsan a fiát, a szárnyas kis istent, a pajkos, vakmerő Amort. Elvitte abba a városba, ahol a királykisasszonyék laktak, és megmutatta neki Psychét, mert hogy el ne felejtsem, így hívták a legkisebb királykisasszonyt.
– Nézd csak – mondta Venus Amornak, ha igazán szereted anyádat, ezt a leányt kell megbüntetned, mert szépsége elhomályosítja az én szépségemet. Lőj szívébe egyet fürge nyilaidból, lobbantsd szerelemre, mégpedig a leghitványabb, a legszerencsétlenebb férfi iránt a világon. Legyen megvetett, legyen koldusszegény, vagy akár nyomorék, csak ne legyen párja a szerencsétlenségben annak, akit megszeret.
Így szólt Venus és elbúcsúzott forró csókkal a fiától, és visszatért a tengerbe. Rózsás lábaival alig érintette a lágy habokat, és a tenger örvényei elcsitultak. Így várta be kíséretét, és nem is kellett sokáig várakoznia: jöttek a nereisek, karban énekelve és jöttek a tritonok. Az egyik zengő kagylóján trombitált, a másik lágy selyemmel védte a nap heve ellen az istennőt, a harmadik tükröt tartott eléje, ketten pedig gyorsan befogták magukat az istennő kocsijába és a tenger színén futottak vele.
Psyche mit sem sejtett az egészből. Csak búsult, búslakodott odahaza, mert mindenütt beszéltek ugyan a szépségéről, de nem jött el érte sem király, sem királyfi, de még valami jóravaló közember sem kérte meg a kezét. Két nénjét már régen feleségül vették királyi kérők, de Psyche, aki a legszebb volt közöttük, még mindig csak otthon kuksolt és siratta magányos szépségét.
Gondolta a király: tán valami isten keze lesz a dologban. Mert ő is büszke volt legkisebb leánya szépségére és váltig csodálkozott, hogy nem akad kérő. Nem is tanakodott sokáig, felkereste Apollo híres miletosi jóshelyét, hogy imádsággal és áldozatokkal kérjen tanácsot és férjet a leányának.
Apollo így felelt a király kérdésére:
– Magas hegy csúcsára vidd a leányodat, de előbb sirasd meg, mint kedves halottat, és öltöztesd díszbe, mint szépséges szép menyasszonyt. Mert ne remélj emberi vőt magadnak. Egy kegyetlen szörnyeteg fog eljönni a leányodért, aki szárnyra kelve a magasba emelkedik, az egész világot leigázza és még magát Juppitert is elrémíti fegyverével.
Szegény király, nagybúsan ment haza, hogy elmondja feleségének a jóslatot. Sírás, jajgatás verte fel napokig a házat, akkor aztán hozzáláttak, hogy megtegyenek mindent, ahogyan Apollo parancsolta.
Menyegzői pompát öltött a palota, de gyászéneket játszottak a fuvolán és az éneklő násznép hangja zokogásba fulladt. A szegény kis Psyche menyasszonyi fátylával a könnyeit törülgette és az egész város vele sírt. De az isteni parancsnak engedni kellett.
Kikísérték Psychét a hegyre, vele ment az egész násznép, vele a szegény szülők is. Még Psyche vigasztalta őket:
– Miért gyötritek még keserves zokogással is szomorú öregségteket? Miért hullattok könnyet és miért tépitek tisztes ősz hajatokat? Akkor kellett volna siratnotok, amikor mindenki új Venusnak nevezett, mert már tudom, érzem, szertelen szépségemért kell most bűnhődnöm. De vigyetek gyorsan a hegy csúcsára, minek is habozni, minek halogatni, ha egyszer úgyis meg kell lennie?
Meggyorsították lépteiket, felkísérték a leányt a hegy csúcsára, ott egy kősziklán magára hagyták és könnyeikkel oltották el a menyegzői fáklyát. Hazament az egész násznép, hazamentek a szerencsétlen szülők is, és otthon a királyi palota legsötétebb zugába húzódtak, mert legkisebb leányuk elvesztése után a napot sem akarták látni többé.
Psyche pedig ott sírdogált a kőszikla tetején és egész testében reszketett a félelemtől. De jött a nyugati szél, a szelíd Zephyrus, és gyöngéden játszott a leány ruhája redőivel, a lágy selymet lassan mint hajóvitorlát duzzasztotta nagyra, úgy emelte fel őt, és vitte a hegy lejtőjén lefelé. Úgy fektette szépen egy elrejtett völgyben virágos pázsitágy jó puha ölébe.
*
Annyi sírás-rívás után a harmatos fűben elaludt Psyche. Álmából frissen ébredt fel és mindjárt jobbkedvű volt.
Akkor nézett csak körül, s hát szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, annyi szépet látott.
Hatalmas lombos fák vették körül a ligetet és a közepén kristálytiszta forrás bugyogott. Hát még ami a forrás mellett volt! Királyi palota, de akinek szeme van, láthatja, hogy nem emberi kéz emelte. Aranyoszlopok citromfából és elefántcsontból faragott mennyezetet tartottak, a falakról ezüstből öntött állatok fogadták a belépőt. A padlót is fényes drágakövekből kirakott színes mozaik borította, a kis Psyche lába itt is, ott is gyémánton és igazgyöngyön taposott. Ahova csak nézett, minden ragyogott, ablakra sem volt szüksége a palotának, hogy világos legyen, mert a sok-sok arany pótolta a napfényt.
Ennyi minden szépség csalogatta befelé, úgy, hogy Psyche a végén még félni is elfelejtett. Ment előre bátran, minden zugba betekintett, és annyi kincset látott egy rakáson, amennyiről még csak nem is álmodott soha. S váltig csodálkozott, hogy ezt a rengeteg kincset sem lakat nem rejti, sem ember nem őrzi.
De még csak arra sem ért rá, hogy kedve szerint kicsodálkozza magát, s hallja ám, hogy a nevén szólítják. Körülnéz, de senkit sem lát, csak a testtelen hangot hallja:
– Miért csodálkozol a temérdek kincsen, asszonyunk? Hiszen a tiéd mind. Menj csak a hálószobádba, pihend ki magadat nyoszolyádon, aztán, ha úgy tetszik, végy üdítő fürdőt. Mi, akiknek csak a hangját hallod, vagyunk a cselédeid, nem lesz ránk panaszod, mire megfürödtél, királyi asztalod is terítve lesz.
Meg is volt mindene, amit csak szeme-szája megkívánt. Aludt, majd az álmot kimosta szeméből, s akkorára már a roskadásig megrakott asztal mellé ülhetett. Kedvére evett-ivott, majd a lakoma után láthatatlan énekes dalolt és láthatatlan művész láthatatlan citerán játszott hozzá.
Így telt el a napja, csupa gyönyörűségben. Este aludni tért, és éjszaka volt már, amikor valami szelíd, zengő hangot hallott közeledni. Ismeretlen férje jött.
Vele volt hajnalig, de napkölte előtt eltávozott mindig. Így ment ez nap mint nap. Psyche sohasem látta férjét, csak a hangját hallotta, és ez a hang volt magányos élete boldogsága.
Eközben szülei szüntelen nagy gyászban tovább öregedtek. Idővel eljutott Psyche eltűnésének a híre a szomszéd országokba is, meghallották Psyche nénjei is, és talpig gyászba öltözködve siettek szüleik vigasztalására.
Ezen az éjszakán így szólt Psychéhez láthatatlan hitvese:
– Édes Psyche, kedves feleségem, nagy veszedelem fenyegeti boldogságunkat. Nénéid kutatnak utánad, el fognak jönni arra a hegycsúcsra is, ahonnan elhozattalak. Ha majd hallod jajveszékelő szavukat a hegyről, ne felelj nekik, mert máskülönben nekem nagy szomorúságot okoznál, magadra pedig szörnyű veszedelmet idéznél elő.
Psyché megígérte, hogy úgy lesz, amint férje kívánta.
De a következő napot nagy sírás-rívás közt töltötte szegényke. Most érezte csak börtönben magát, hogy el van zárva minden emberi társaság elől, s még tulajdon édes nénjeit sem láthatja, és nem vigasztalhatja meg őket, amikor éppen őérte gyászolnak. Nem kellett aznap Psychének sem az üdítő fürdő, sem étel, sem ital, egész nap csak könnyeit hullatta, míg végre estére álomba sírdogálta magát.
Megjött éjszakára hitvese is, könnyes arcát magához ölelte és így dorgálta szelíd szomorúsággal:
– Hát ezt ígérted nekem, kis Psyche? Hogyan bízhatok már benned ezután, ha éjjelnappal csak sírdogálsz és még a karjaim közt sem hagysz fel vele? Tedd hát, amit akarsz, engedj veszedelmes kívánságodnak, de majd gondolj vissza intő szavaimra a késő bánat idején.
Könnyel, könyörgéssel így csikarta ki Psyche férje engedélyét, hogy vendégül lássa nénjeit és érte való gyászukban megvigasztalja őket. Férje ráadásul azt is megengedte, hogy ajándékozza meg őket arannyal, drága ékszerrel, amennyivel csak akarja. Csak arra az egyre figyelmeztette, hogy ne engedjen semmiben testvérei tanácsának, ne kutassa soha szentségtörő kíváncsisággal hitvese kilétét, mert különben el kellene válniok örökre.
Psyche megköszönte férje engedékenységét és megígérte, hogy úgy lesz, amint férje akarja.
– Inkább százszor is meghaljak, mintsem tőled elváljak – tette hozzá, könnyeit felszárítva.
*
Mire kivilágosodott, Psyche férje újra eltűnt.
Reggelre kelve már ott álltak a sziklán Psyche nénjei, jajgattak keservesen, és siratták Psychét, hogy a hegyek is mind az ő nevét visszhangozták.
Lent a völgy mélyén Psyche is meghallotta, kifutott a palota elé és felkiáltott:
– Ne sírjatok, ne gyászoljatok tovább, mert itt vagyok én, akit sirattok!
Hívatta Zephyrust, s mert férje még az éjszaka megengedte, vele hozatta le, lengő szelek szárnyán, nénjeit a szikla tetejéről.
No, volt öröm, amikor találkoztak. Ölelték, csókolták egymást.
– Gyertek be, nézzétek meg az otthonomat is – hívogatta Psyche a nénjeit a palotába. S megmutatott nekik mindent, meg is kínálta őket mindenféle jóval, mert a láthatatlan cselédek ekkorára már megterítettek.
De ha örültek is eleinte a testvérek annak, hogy megtalálták elveszettnek hitt húgocskájukat, látva a nagy pompát, a sok drága kincset, felébredt szívükben a gonosz irigység. Persze, kíváncsiak is voltak nagyon, hogy ki lehet ennek a csodálatos palotának az ura, kicsoda Psyche hitvese? Kérdezték is eleget Psychét, de az nem feledkezett meg férje tilalmáról. Eleinte kitérően válaszolgatott, de nénjei nem hagytak fel a tolakodó kérdésekkel.
Erre kénytelen volt füllenteni szegényke, és azt mondta, hogy szép fiatal férfi az ura, pelyhező szakállka köríti az állát, és ritkán van itthon, mert erdőn-mezőn vadászik. S hogy hazugságon ne érjék, most már sietett túladni a kedves vendégeken. Adott nekik arany ékszereket, drágakővel díszített nyakláncokat, amennyit csak elbírtak, és hívatta gyorsan Zephyrust, hogy úgy, amint hozta, vigye vissza őket.
Útközben egészen erőt vett rajtuk az irigység.
– Hja, hiába, ilyen igazságtalan a szerencse – kezdte el az egyik. – Hát való ez? Egyazon szülők gyermekei vagyunk, királyleányok vagyunk mind a hárman, s mi, az idősebbek, szüleinktől távol, idegen országban, valósággal cselédei vagyunk férjünknek, s ez, a legkisebbik, egy isten felesége. S láttad, ugye, testvér, mennyi tömérdek kincs van a palotájában, mennyi arany nyaklánc, mennyi fényes ruha, mennyi ragyogó gyöngy! Hát még, ha igaz, amit az ura szépségéről beszél! S talán isteni férje még őt is istennővé fogja tenni, ő legalább máris fennhordja az orrát, mintha istennő volna. És én, szerencsétlen, kuksolhatok otthon kopasz, vén férjem mellett, aki az egész házat zárva tartja.
– Hagyd el – folytatta a másik –, tudja ezt Psyche is, azért bánt úgy velünk, mint hitvány cselédekkel. Vagy talán nem láttad, milyen gőgösen beszélt, milyen gyorsan tuszkolt ki minket a házából, egy-két fukar kézzel odavetett ékszerrel szúrva ki a szemünket? Élni sem akarok tovább, ha bosszút nem állok a gyalázatért! Tarts velem, fogadom, kiforgatom még őt ebből a nagy boldogságból.
Mindjárt meg is beszélték, hogy semmiről sem szólnak senkinek. Elrejtették a sok kincset, amit Psychétől kaptak ajándékba, megtépték ruháikat, vörösre dörzsölték szemüket, és nagy sírás-rívással tértek vissza szüleikhez.
A szegény öreg királyi pár szívében is kiújult a régi gyász és együtt siratták Psychét keserves zokogással. A gonosz leányoknak volt szívük tovább titkolni, hogy megtalálták Psychét.
Aztán hazamentek, ki-ki a maga urához, és tovább szőtték-szövögették gonosz tervüket Psyche ellen.
Ezen az éjszakán így szólt Psychéhez a férje.
– Látod-e, milyen veszedelem fenyeget ismét? Ha nem vigyázol most kettőzötten, bizony utol is ér. Gonosz testvéreid most azon tanakodnak, hogy hogyan tehetnék tönkre a boldogságunkat, és eljönnek, rábeszélni, hogy lesd meg titkon az arcomat. De mondom neked, ha meglátod egyszer; utoljára láttál, sőt a hangomat sem fogod hallani többé. Ezért ha itt lesznek megint a gonosz boszorkák, szóba se állj velük, vagy ha már erre nem visz rá a lelked, legalább ha rám kerül a szó, ne is hallgasd meg őket. Mert tudd meg, gyermeked lesz nemsokára, és ha titkunk titok marad, ő is isten lesz, de ha elárulod, halandó.
Mikor meghallotta Psyche ezt az ígéretet, nem tudott hova lenni örömében, boldogságában.
De jöttek a nénjei, hozta őket a szárnyas Zephyrus, bár nem nagyon szívesen, de mit tehetett volna egyebet, ha egyszer Psyche így parancsolta.
Hogy hízelgett a két boszorka, hogy tettették magukat! A kis Psyche bizalmát nem volt nehéz megnyerniök.
Kínálgatta őket mindenféle jóval, láthatatlan énekeseit is hívatta. hogy mulattassák nénjeit, azok meg csak szőtték-szövögették a hálót csalfa beszédükkel. Megint kikérdezték töviről hegyire, hogy milyen a férje? öreg-e, fiatal-e? A kis együgyű már elfelejtette, hogy mit füllentett a múltkor, és azt mondta zavarában, hogy a térje megrakott hajókon járja a világot, drága kincsekkel kereskedik, egyébiránt nem éppen fiatal, de nem is öreg még, egy icipicikét őszül már a haja.
S hogy bele ne keveredjen a hazugságba, megtömködte gyorsan drágaságokkal a markukat és sietve rábízta őket férje szolgájára, a lenge Zephyrusra.
Most járt csak a szájuk hazamenet:
– No mit szólsz testvérem, az ostoba liba újabb hazugságaihoz? Tisztelt férje ura ugyan gyorsan öregszik. Múltkor még ifjú volt, pelyhező szakállal, most pedig már őszül a haja. Vagy hazudik Psyche, vagy nem látta soha a tulajdon férjét, de annyi szent, hogy nekünk meg kell tudnunk az igazat. Mert, ha Psyche maga sem láthatja, akkor nyilván isten, és akkor én megpukkadok az irigységtől.
Nem is mentek haza, ki-ki a férjéhez, csak a szüleiknél szálltak meg a közelben éjszakára, és másnap reggel siettek ismét a hegycsúcsra, s a magányos szikláról a nyugati szél szárnyán egyenesen Psychéhez.
– Szegény kis húgocskánk – rontottak rá tettetett jósággal –, te csak gondtalanul élsz itt egymagadban, s nem is sejted a veszedelmet, ami rád vár. Jó, hogy mi résen vagyunk. Mert megtudtuk, hogy kiféle a te urad: sem ember, sem isten, hanem egy óriási gonosz mérges kígyó. Emlékezz csak vissza Apollo jóslatára: olyan kegyetlen lény lesz a te férjed, akitől még maga Juppiter is félni fog. Parasztok meglesték, amint hazatért este, gonosz kígyó, aki csak azt várja, hogy meghízzál, s menten bekap téged, és ha fiacskád lesz, őt is veled együtt. Az már a te gondod, hogy hallgatsz-e jó testvéreid tanácsára, vagy az undok kígyó mellett maradsz-e inkább. Mi megtettük testvéri kötelességünket avval, hogy figyelmeztettünk.
Szegény kis együgyű Psyche, végigborsózott erre a rémület a hátán, elpárolgott a fejéből férje minden intelme, és megfeledkezett a saját ígéreteiről is. Gyámoltalanul simult a nénjeihez:
– Jaj, ne hagyjatok el engemet a bajban, mert bizony igazat mondhattak nektek a parasztok. Meg kell most vallanom, sohasem láttam a férjemet, csak a hangját hallom, mert mindig éjjel jön, s mire kisüt a nap, hirtelen eltávozik. S mindig avval hitegetett, hogy nagy baj lenne abból, ha kíváncsi lennék egyszer az arcára. Jaj, adjatok tanácsot, mit tegyek, hová forduljak?
Összevillant gonoszul a két boszorka tekintete, hiszen ez az éppen, amire vártak. Egymás szájából vették ki a szót, úgy hadarták gyorsan az ármányos tanácsot:
– Vigyél magaddal estére élesre kifent kést a hálószobádba és készíts ki jó előre égő olajmécsest, de född be cseréppel, és vigyázz, hogy mindent óvatosan rejts el. S mikor jön a kígyó, és érzed leheletén, hogy már mélyen alszik, te csússz le az ágyról, vedd le a cserepet az olajmécsesről, úgy vágd le a gonosz kígyó fejét a késsel, mert a sötétben elhibáznád. Ne félj, mi is itt leszünk a közeledben, és ha végeztél a kígyóval, nekünk lesz gondunk rá, hogy hozzád illő emberi férjet keressünk neked.
Mondták, de bizony kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy mellette maradjanak. Mikor már elég mérget csepegtettek szavukkal Psyche szívébe, siettek, mert féltek az isten bosszújától. Menten hajóra szálltak és meg sem álltak hazáig.
Psyche egyedül maradt gondjával, bánatával. Hitte is, nem is nénjei beszédét, egyik percben gyűlölte a gonosz kígyót, másik percben szerette sosem látott, szépbeszédű urát. Sokáig habozott, hogy kire hallgasson, férje tilalmára, vagy testvéreire. De megjött az este, és Psyche úgy tett, amint testvérei tanácsolták.
Megjött az éjszaka, s az éj sötétjében megjött Psyche ura is, el is aludt nemsokára. Ekkor Psyche összeszedte minden erejét, fogta a kifent kést, levette a cserepet a mécsesről, ezt az ágya fölé tartotta, és nézte, nézte, hogy ki fekszik mellette az ágyon. Ugyan kit látott ott? Minden kegyetlen lény közül a legszebbet, a legkedvesebbet, magát Venus fiát, Cupidót, a Szerelmet. Ott aludt az édes isten, édesen mosolyogva álmában. Láttára még a mécses lángja is vidámabban lobogott és a kés gonosz pengéje megvillant.
Psyche, szegény, elsápadt, és bűnbánóan roggyantak meg a térdei. Már maga ellen fordította volna a kést, de szerencsére kihullott reszkető kezéből. Az ágy előtt térdelt aléltan, és csak az térítette magához, hogy az isteni arc szépségében gyönyörködhetett. Nem is tudott betelni a nézésével.
Látta aranyszőke, illatos hajának elszabadult fürtjeit, amint körülvették tejfehér nyakát és rózsás kerek arcát. Egyik fürt erre állt, a másik amarra, göndör, tiszta arany, fényük mellett a mécses halványan pislogott. Vállán harmatosan ragyogtak a szárnyak, most azok is pihentek, hanem könnyű fehér pelyhük mégis folyton lengedezett.
Az ágy előtt hevert az íj és a tegez, tele hegyes nyíllal. Kíváncsian nézte Psyche kedves ura fegyvereit, kezébe vett egyet a nyilakból és saját ujján próbálta ki, hegyes-e? Kiserkedt a vére, a kis tudatlan önmagát sebezte meg Amor iránt olthatatlan szerelemmel. Tele szerelemmel borult Amor fölé, elhalmozta forró csókjaival, sietett velük, mert félt, hogy az közben felébred.
De az olajmécses – talán irigységből, talán, mert ő sem tudta megállni, hogy a szárnyas isten szépséges testét meg ne érintse – egy csepp forró olajat csöppentett az isten jobb vállára.
Riadtan ugrott fel Amor, s amint kinyitotta szemét, tisztában volt mindennel és egyszeriben elröpült Psyche karjai közül. Hiába kapott utána Psyche, hiába ragadta meg lábát, feltartóztathatatlanul röpült tovább. Psyche kétségbeesetten rogyott a földre s a szerelmes isten nem tudta elhagyni szó nélkül a kedvesét:
– Együgyű kis Psyche, hát ezért szegültem ellene teérted anyám parancsának? Mert ő azt kívánta, hogy a föld leghitványabb embere iránt gyújtsak szerelmet a szívedben. Hát ezért tartottalak meg magamnak, ezért választottalak hitvesemnek, hogy te gonosz kígyónak tarts, és a fejemet akard levágni? Látod, látod, hiába intettelek, gonosz testvéreid jó tanácsaira hallgattál. Meg is bűnhődnek majd érte kegyetlenül a boszorkák, hanem tégedet csak avval büntetlek, hogy eltávozom tőled.
Így szólt, s szárnyaival a magasba emelkedett.
Psyche erőtlenül hevert még a földön. Szemével követte, ameddig csak tudta, ura repülését, és sírt keservesen. Aztán, hogy eltűnt a szemei elől, elvánszorgott a legelső folyóhoz és a habok közé vetette magát. De a folyó tudta, hogy az isten hitvesével van dolga: gyöngéden kitette virágos partjára, a jó puha fűbe.
Véletlenül éppen ott üldögélt a parton Pan, a kecskelábú pásztoristen. Szelíd szóval vigasztalta a leányt:
– Hallgass rám, kislány, mert igaz, hogy csak egyszerű pásztor vagyok, de már öreg vagyok, sokat tapasztaltam. Ha jól látom, szerelmes vagy, annyi az egész, attól még nem kell meghalni. Hagyj fel a szomorúságoddal, inkább azt nézd, hogy mivel engesztelhetnéd ki Cupidót, mert mi tagadás benne, ő bizony egy kissé el van kapatva.
Megköszönte Psyche a pásztoristen tanácsát és folytatta útját. Útközben betévedt abba az országba is, ahol idősebbik nénjének a férje uralkodott. Felkereste nénjét és ezt mondta neki:
– Emlékszel még, néném, hogy mit tanácsoltatok nekem? Hát én bizony úgy is tettem, amint mondtátok, de mikor az ágyhoz emeltem a mécsest, a gonosz kígyó helyett csodálatos szépet, magát Venus szép fiát találtam.
Néztem, néztem soká, kezemben a mécses, és véletlenül egy csepp a forró olajból a vállára csöppent. Felriadt álmából, és ahogy meglátott, kezemben a kifent acéllal, rám szólt haragosan: „Takarodj mellőlem, helyedbe idősebb nénédet fogom most feleségül venni.” Hívatta is rögtön Zephyrust, és az kivitt a palotájából.
Még jóformán be sem fejezhette szavait Psyche, gonosz nénje sebtiben faképnél hagyta, valami hazugsággal elköszönt a férjétől, hajóra szállt, onnan ész nélkül rohant a hegycsúcs magányos sziklájára. Valami szél csak fújdogált, azt hitte, hogy a Zephyrus, akit Cupido isten küldött el érte.
– Fogadj hát magadhoz, méltó hitvesedet, Cupido – kiáltotta – és te Zephyrus, vidd el új úrnődet uradhoz – s azzal kiterjesztett karokkal zuhant a mélybe. Menten ízzé-porrá zúzódott a sziklán.
Nem soká váratott magára a másik gonosz testvér bűnhődése sem. Psyche tovább bolyongott, és eközben eljutott abba az országba is, ahol kisebbik nénje lakott. Annak is azt mondta, amit az elsőnek, az is hitte szentül, hogy ő lesz csak méltó hitvese Amornak. S ő is ízzé-porrá zúzódott a sziklán.
Psyche pedig kereste, kereste tovább elveszett urát.
De Cupido anyja házában nyomta az ágyat és gyógyítgatta sebét, amit az olajcsepp égetett a vállán.
A szép fehér sirály vitte meg a hírt Venusnak, hogy betegen fekszik a fia. De tudott még ennél is nagyobb újságot a fecsegő madár:
– Az egész világ beszéli már, hogy Cupido a hegyek közt szerelmeskedik, Venus meg csak a tengerben fürdőzik mindig, s közben elvadulnak a népek, mert a szép szerelmet, a hitvesi hűséget, a nemes bátorságot és mindent, ami gyönyörű és kívánatos, nekik kellene elhinteniök a földön.
Ilyeneket fecsegett a szép fehér sirály Venus fülébe.
– Úgy, a kis ártatlan, hát már kedvese van? – csattant fel haraggal Venus. – Mondd meg gyorsan, egyetlen hűséges cselédem, ki az a leány, aki elcsábította? Legalább egy nympha, vagy az egyik hóra, vagy a kilenc múzsa karából az egyik, vagy talán az én kíséretemből, a három gratia közül valamelyik?
– Nem tudom, ki lehet, csak annyit hallottam, hogy Psychének hívják – felelte a sirály.
Erre futotta csak el igazán a méreg az istennőt:
– Psyche? Talán bizony, aki szépségével az én szépségemet borítja homályba? Hát azt hitte a gézengúz, hogy ezért mutattam meg neki Psychét?
Nem is késlekedett tovább, feljött a tengerből, és sietve felkereste aranypalotáját. Hát a sirály igazat beszélt: ott feküdt Cupido az ágyon. Már a küszöbről rátámadt Venus.
– Hát szép dolog az, amit cselekszel? Így hallgattál anyád szavára? Még gyermek vagy jóformán, és már asszonyon jár az eszed, és a hátam mögött éppen azt a halandó királyleányt veszed feleségül, akit azért bíztam rád, hogy büntesd meg kegyetlenül? No megállj, gézengúz, megbánod te még ezt! Elveszem a szárnyaidat, elveszem az íjat, a tegezt a nyilakkal, és odaadom egyik cselédem fiának, ő lesz majd a fiam is helyetted, mert te nem érdemled meg.
S még forrt benne a harag, amikor, az ajtót is becsapva maga mögött, elhagyta a fiát. Így találták őt Ceres és Juno.
– Ejnye – mondták neki –, miért vonod össze ilyen haragosan a szemöldöködet szép fényes szemeid fölött?
– Éppen jókor jöttök – felelte nekik Venus –, hiszen bizonyosan már ti is hallottátok házam gyalázatát. Segítsetek megtalálni a szökevény Psychét, fiam uram feleségét.
Persze Ceres és Juno tudtak már a dologról.
– Ugyan, ugyan, mi rosszat követhetett el a fiad? Hogy megszerette a szépséges Psychét és feleségül vette? Ez a világ rendje, hiszen már legénysorban volt, és csak te hiszed, hogy mindig gyermek marad.
De engesztelő beszédükkel csak olajat öntöttek a tűzre. Venus, látva, hogy a rajta esett sérelmet nem is veszik komolyan, faképnél hagyta őket is, és visszament a tengerbe.
Ezalatt Psyche éjjel-nappal csak az urát kereste, hogy kiengesztelje őt, s ha már méltatlan rá, hogy a felesége legyen, legalább mint utolsó cselédjét ne kergesse el magától.
Útközben egy templomot látott, gondolta, oda is betekint, hátha éppen abban lakik az ő ura. És sietve lépett a templomba. Hát csak kévéket látott, kövér kalászokat halomban, aratókoszorút, sarlót, kaszát és mindenféle aratószerszámot nagy rendetlenségben, ahogy az aratók sebtiben lerakták. Psyche mindent szépen rendbe rakosgatott.
Látta mindezt Ceres, a kegyes istennő – mert az ő templomába tévedt be Psyche –, és már messziről így szólt hozzá:
– Szegény kis Psyche, halálra keres Venus, tűvé teszi érted az egész világot, és te arra is ráérsz, hogy az én templomomat takarítsd?
Psyche az istennő lábaihoz omlott, sírt-sírt keservesen, és a földet seperte kibomlott hajával. Úgy kérte Cerest:
– Kalászt hozó, áldást osztó szent jobbodra kérlek, ne kergess el magadtól, hadd húzzam meg magamat itt a kévék között néhány napig, amíg megenyhül irántam Venus kegyetlen haragja, vagy legalább amíg kipihenem kissé a hosszú bolyongást.
De mondta Ceres:
– Rokonom Venus, és régi barátság fűz hozzá, akárhogy is sajnállak, nem rejtegethetem szökevény cselédjét.
Sírva vánszorgott tovább Psyche Juno templomához. Letörli könnyeit s úgy könyörög befogadásért Juppiter hitveséhez.
De Juno is elkergette:
– Sajnállak, kis Psyche, de a menyem Venus, és mindig édes leányom gyanánt szerettem, meg aztán, hiába, szökevény rabszolga vagy, nem adhatok szállást neked.
Kihez fordulhatott volna ezek után Psyche? Gondolta, még legjobb, ha önként jelentkezik Venusnál, majd elválik, mi lesz, s titokban azt is erősen remélte, hogy anyja házában Cupidót is feltalálhatja. De nagyon-nagyon félt Venus kegyetlen büntető kezétől és sokáig noszogatta magát, amíg összeszedett annyi bátorságot, hogy Venus szeme elé mert kerülni.
Gúnyosan nevetett Venus, amikor meglátta Psychét, amint a hosszú bolyongástól halálra fáradva, és a félelemtől reszketve megállt előtte.
– Végre, hogy eszedbe jutott anyósod üdvözlésére jönni! – fogadta szigorúan összehúzott szemöldökkel. – Vagy talán uradat akartad meglátogatni, aki most is az ágyat nyomja még attól a sebtől, amit te okoztál neki? No de ne félj semmit, jó anyósod leszek, megtanítalak illendőségre.
Azzal hívatta cselédeit, korbácsot adott a kezükbe, hogy lássák el Psyche baját. Akkor aztán újra maga elé hívatta és így szólt hozzá:
– Ne gondold, hogy igazán a felesége vagy a fiamnak. Hiszen nem kapott apai beleegyezést a házasságkötéshez, és így egyszerűen a cselédem vagy, megértetted? És ha nem fogadsz szót, meglátod, mi lesz.
És eléje szórt egy garmada magot, búzát, árpát, kölest, mákot, borsót, lencsét és babot, jól összekeverve.
– Cselédeim közt is te vagy az utolsó, ha nem dolgozol, enni sem kapsz. Látod ezt a halmot? Estére kiválogasd belőle és rakd külön halomba a hétféle magot; mire hazajövök, meglegyen!
Hozzá sem kezdett a szegény kis Psyche a munkához, úgyis tudta, hogy nem készülne el vele estére, de talán sohasem, olyan rengeteg halom volt előtte. Csak ült, üldögélt és nem tudta, mitévő legyen.
De egy kis hangya megszánta, és szólt menten a szomszédainak: – Jertek, jertek, hangyák, a Földanya apró gyermekei, jertek, segítsük meg Cupido asszonykáját!
És jöttek a hangyák minden zugból, csak úgy hullámzottak a szobában, és hamarosan szétválogatták a magokat. Psychének csak néznie kellett.
Este megjött Venus és csodálkozva látta, hogy meg volt téve, amit parancsolt. Egy darab száraz kenyeret vetett oda a menyének, azután aludni tért.
Ezalatt Cupido erős zár alatt volt. Őriztette Venus, hogy el ne hagyja szobáját, nehogy pajkos kalandra indulva újra, sebe rosszabbra forduljon, s nehogy véletlenül találkozzék Psychével. Így közös tető alatt voltak és mégsem láthatták egymást.
Másnap korán reggel hívatta már Psychét Venus, hogy újabb parancsot adjon.
– Látod azt a berket a folyó partján? Aranyszőrű juhok legelésznek ott pásztor nélkül. Azt parancsolom most, hogy abból a fényes gyapjúból hozz nekem aranypelyhet.
Örömest ment Psyche, gondolta, ha ott vész, legalább vége lesz ennek a nyomorúságnak. De a folyóparton a zizegő nádszál ezt susogta a fülébe:
– Várj csak, várj csak, Psyche, ne menj most az aranyszőrű juhok közelébe. Ilyenkor a nap forró tüze megvadítja őket, feldöfnének kemény szarvukkal, ha meglátnának. Délutánig várj csak, míg alábbhagy a hőség, bújj el addig a nagy platánfa mögé és várd meg, amíg megpihennek a bokrok tövében. Fennakad gyapjukból a tüskéken elég, s akkor te odalopózhatsz, csak az ágakat kell megráznod és hullani fog az aranypehely az öledbe.
Úgy is tett Psyche, és estére meghozta az aranypelyhet Venusnak.
– Azt hiszed, nem tudom, ki segített? – vetette oda haragosan Venus, és új parancsot adott. – Látod azt a hegycsúcsot a szikla fölött? Ott ered egy sötét forrás, mely fekete habjaival az alvilági folyót, a Cocytust táplálja. Abból hozz jéghideg vizet nekem. – És egy kristályból faragott kis korsót adott a kezébe.
Elindult Psyche, meg is találta a fekete forrást. De itt látta csak, hogy milyen kegyetlenül nehéz az, amit Venus parancsolt. Kiálló sziklából megközelíthetetlen magasságban eredt a forrás és vadul rohant a mélybe, s mellette – mellette két sziszegő sárkány őrködött örökké éber szemekkel.
Csobogtak, locsogtak a fekete habok, innen is, onnan is Psychét riogatták.
– Szaladj el! – mondta az egyik. – Mit akarsz? – kérdezte a másik. – Hova mégy? – Ide nézz! – Menekülj! – Elpusztulsz! – és így tovább. A szegény kis Psyche majdhogy kővé nem vált ijedtében.
Szerencse, hogy arra repült éppen Juppiter nagy sasmadara.
– Szegény kis együgyű Psyche – mondta neki a sasmadár –, csak nem reméled, hogy sikerülni fog neked akár csak egy cseppet is vinned ebből a forrásból? Hát nem tudod, hogy még az istenek is visszaborzadnak tőle? – Es elvette a kristálykorsót Psyehétől, a szikla alá repült, úgy fogta fel a lefelé zuhanó habokat, és megtöltötte a korsót. Mérgesen sziszegett ugyan a két sárkány, de a sasmadár azt füllentette, hogy Venus egyenesen őt küldte a vízért, és erre megszelídültek.
Boldogan vette át a sastól a tele korsót Psyche, és vitte Venusnak. De Venusnak még ez sem volt elég.
– Fogd ezt a szelencét – mondta, be sem várva, hagy Psyche egy kissé kipihenje magát. – Menj vele az alvilágba, és kérd meg Proserpinát a nevemben, hogy adjon bele legalább egy napi porciót a szépségkenőcséből, mert az enyém elfogyott, amig beteg fiamat ápoltam, kenegettem. De aztán siess vele, mert nekem sürgősen az Olymposra kell mennem, a többi isten közé.
Most már látta Psyche, hogy Venus mindenáron el akarja őt emészteni. Gondolta, felmegy egy magas toronyba és onnan leugrik. De megszólalt a torony:
– Szegény kis Psyche, még mi nem jut az eszedbe? Igaz, ha leugrasz rólam, és összetöröd magadat, lejutsz az alvilágba, a halott lelkek közé, de soha többé nem tudnál feljönni onnét. Jól figyelj ide inkább. Nincs messze innét Lakedaimon, onnét meg csak egy lépés a Tainaron hegyfoka. Ott már akárki megmutathatja neked az alvilág bejáratát. Látsz majd egy ösvényt, nyugodtan menj végig rajta, és eljutsz az alvilág királyi palotájához. Csak ne menj üres kézzel. Jobb kezedben is, bal kezedben is vigyél egy-egy mézeskalácsot, a szádban pedig két pénzdarabot. Mikor már elég messze mentél az ösvényen, látni fogsz egy sánta csacsit, meg egy hozzá illő sánta lovászt, aki kérni fog téged, hogy segítsd fel a farakást a csacsi hátára. De te ne is felelj, hanem csak menj tovább egyenesen. Eljutsz egy folyóhoz, Charonnak hívják rajta a révészt, ő átvisz téged is csónakján a túlsó partra, ha megfizeted a révpénzt. Csak a szádat kell kinyitnod, ő már megtalálja benne a neki járó viteldíjat. A folyó habjaiból egy öregember fog felágaskodni hozzád, hogy segítsd be magad mellé a csónakba, de te ne törődj vele. A túlsó parton öregasszonyok fognak elég jönni, és kérni fognak, hogy segíts egy kicsit nekik a fonásban, de te ne is hallgass rájuk. Mert Venus küldte mindezeket eléd, hogy nekik segítve, kiengedd kezedből a mézeskalácsot. De ha csak egyiket is elvesztenéd, nem jutnál fel többé a napvilágra. Háromfejű óriási kutya áll őrt Pluto palotája előtt, ez a Cerberus, de ha jól tartod az egyik mézeskaláccsal, beenged Proserpinához. Az alvilág királynéja szívesen fog látni, lágy kerevetre ültetne, mindenféle jóval kínálna. De te csak ülj a földre szerényen, és kérj inkább egy darabka kenyeret magadnak, és úgy mondd el, hogy mi járatban vagy. Amint tele lesz a szelence, fordulj vissza rögtön, add a háromfejű óriáskutyának a másik mézeskalácsot, hogy kiengedjen a palotából, add Charonnak a másik rézpénzt, hogy visszahozzon a folyó innenső partjára, és menj visszafelé azon az ösvényen, amelyiken jöttél. Csak egyre figyelmeztetlek: ne jusson eszedbe fölnyitni a szelencét, hogy megnézd, mi van benne.
Nem is késlekedett Psyche, úgy tett, amint a torony tanácsolta. Vitte kezében a két mézeskalácsot, szájában a két pénzdarabot. Találkozott is csakugyan a sánta csacsi sánta gazdájával, ágaskodott feléje az öregember is, hogy felsegítse maga mellé a csónakba, jöttek eléje a szövő-fonó öregasszonyok is, de Psyche nem is hederített rájuk. Az egyik pénzdarabbal kifizette a révpénzt, a mézeskaláccsal elaltatta a háromfejű óriáskutyát, és így bejutott Proserpinához. Nem fogadta el a díszes ülést, sem a sokféle jót, amivel az alvilág királynéja kínálta, hanem a földre ült, egy darabka kenyeret kért, és úgy mondta el, hogy miért küldte őt Venus. Meg is kapta, amit kért, visszaútban odaadta a másik mézeskalácsot is a Cerberusnak, a másik révpénzt is Charonnak és így feljutott újra a napvilágra.
Hanem ekkor erőt vett rajta a kíváncsiság, és felnyitotta a szelencét. De nem volt abban szépségkenőcs egy szemernyi sem, hanem telidesteli volt alvilági mélységes mély álommal. Felszállt az álom a szelencéből, végigömlött Psyche tagjain, mire Psyche nyomban elaludt.
Szerencse, hogy Cupidónak ekkorára már behegedt a sebe. Vágyódott már ő is nagyon Psyche után, és hiába zárta rá az ajtót az anyja, mert kirepült az ablakon. Meg is találta Psychét, éppen jókor, mert már nem hiányzott sok ahhoz, hogy örökre elaludjon. De Cupido ledörzsölte róla az álmot és újra a szelencébe gyűjtötte, Psychét pedig egy icike-picikét megszúrta a nyila hegyével, hogy felébredjen.
– Látod, látod, kis kíváncsi – mondta neki Cupido, mikor végre kinyitotta a szemét –, kis híja volt, hogy örökre el nem aludtál. De most gyorsan vidd meg anyámnak, amit rád bízott, a többit majd meglátjuk aztán. – És Psyche szóhoz sem juthatott, mert Cupido már elrepült előle könnyű szárnyain.
Psyche pedig frissen ment tovább, és elvitte Venusnak Proserpina ajándékát.
Most már jó volt minden, Cupido meggyógyult, és most már senki sem tudta a kis huncutot visszatartani, vagy eltéríteni attól, amit a fejébe vett. Egyenesen felment az égbe, és ott megállt Juppiter előtt.
Juppiternek sem kellett sok, megcirógatta Cupido pofácskáját, és megígérte, hogy amit csak kér, mindent megtesz neki. Azzal el is küldte Mercuriust, hogy hívja össze tanácsba az isteneket.
– Ismeritek mindnyájan Cupidót, a kis huncutot, hiszen mindnyájatoknak volt már bajotok vele. De most ő jutott bajba; szerelmes egy kislányba, sőt titokban már feleségül is vette őt. Nosza, adjuk össze őket mi istenek itt az égben annak rendje és módja szerint, akkor aztán próbáljon Venus a mi határozatunkon másítani.
Helyeselték az istenek és Mercurius ment is mindjárt, hogy felhozza Psychét is az égbe. Akkor aztán meg is ülték az ünnepélyes lagzit, ott volt Juppiter is Junóval, meg a többi istenek sorjában, maga Bacchus töltötte a nektárt a poharakba, csak Juppiternek volt külön pohárnoka: Ganymedes. A lakodalmi ebéd Vulcanus tüzén főtt, az asztalt a hórák, az évszakok szépséges istennői szórták tele virággal, a gratiák balzsamos illatot árasztottak az égi termekben, és a múzsák énekeltek.
Apollo játszott a citeráján és Venus – mit tehetett volna egyebet – maga is táncolt fia ura lakodalmán.
Így most már elszakíthatatlanul Amor felesége lett Psyche. Nemsokára született is egy szépséges szép leánya, akit mi, emberek, Gyönyörűségnek hívunk.
Apuleius: Metamorphoses IV. 28–VI. 24.
In Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia
internetes forrás: http://users.atw.hu/gasztonlaci/mitologia/m20.htm#03
Köszönjük!
