Mihez ragaszkodom még (mindig)?

Itt van előttem az életem, a jelenlegi.
Főleg szemétdomb, elég nagy rakás.
Persze vannak csodás találmányaim, kincsek, amikhez kellett ez a szemétdomb, valljuk be.
Enélkül nem ment volna.
A szemétdomb is maga egy csodás teremtés, ha elég távolról nézem.
Jó messzire kell hozzá menni, de azért csodás mintázatok vannak ebben is.

Mennyire tartom még mindig az enyémnek mindezt, ami volt, ami voltam?
Mennyire hagyom, hogy hozzám ragadjon?
Mert távozóban van ez a világ, érzem, de még egy-két ponton erősen ragad.
Persze a ragasztó szép nevekre hallgat, úgy mint "másokért való felelősség", meg "szeretet",
meg "kötelesség" stb. de valójában egy anyaga van és ez a félelem.

Hogy mi lesz velem enélkül a világ nélkül?
A jól ismert és biztonságos szemétdombom nélkül?
Mi lesz, ha valóban elengedem?
Ha eltűnik és vele az a részem is, akit magaménak tartok még mindig?

És még valami.

Nem elég csak úgy fejben elengedni ezt az egészet, mert a valódi elengedés azt jelenti, hogy készen állsz a halálra.
Hogy elértél arra a pontra, hogy most akkor elengeded ezt a formát is.
Nem ragaszkodsz hozzá, akár ki is mész belőle, mert már mindegy.
Nem kötődsz már ehhez sem.
Mert tudod, hogy nem lényeges.
Nemcsak tudod, de érzed is.
Hogy érzed, mert tapasztaltad, hogy sokkal több vagy a testednél, hogy test nélkül is egészen jól el tudnál már boldogulni.

Itt még nem tartok.
Sőt, néhány erőszakosabb kísérletet már át is éltem ezzel kapcsolatban.
Hogy a test lehull, elájulna, ha engedném én meg nézek ki már nem a fejemből, de nézek körbe és
vagyok, de a test éppen irányíthatatlan. És akkora erőm van olyankor, hogy hihetetlen számomra is.
A ragaszkodás ereje, a fókusz valamiért nagyon erős.

És nem rohanok orvoshoz, hogy szereljen meg.
Mert titkon tudom, hogy ez valami más, tüneteket sorolhatnék, de tudom, hogy a TUDAT kísérletezik ilyenkor.
Hogy megpróbál kiszedni a testemből, de valamiért még mindig nem engedem.
Pedig ilyenkor akkora energia érkezik, egyszer-egyszer sikerült már együtt rezegnem vele, akkor a testem is irányíthatóan egyben maradt, de ez elég ritka. Ahhoz tökéletes egyensúlyi állapot kell és hogy benne legyek a pillanatban.

Talán ezt kell követni, ezt az energiát és nem félni.
Elengedni a testet is, aztán majd lesz valami. Követni a tudatot, mert mutatni akar valamit, csak talán még nem vagyok rá megérve, vagy attól félek, hogy vissza sem jönnék.

Nem félek.

VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT TENYERÉN LÉTEZVE ÉLEK.

Közben a kisénem meg a hétköznapi életem rendkívül kemény, éppen szenvedő fázis van, amit a szemétdomb végeláthatlan tisztogatása és szemlélése ural.
Tudom, hogy feljebb kell emelnem a nézőpontomat, hogy mindez már a múlt és nincs dolgom vele.
Hogy a szemétdomb nem az enyém, mert én vagyok más.
A múltamé, de az átalakulás rendkívül fájdalmas.
Nem szabad beleesnem az önmarcangolásba és az elmém sugallta bűntudatba.
A társadalom, vagy a társam szerint rengeteg hibám van.

Ez az ő igazsága, az enyém pedig az, hogy szabadság van, és bármi bármikor megváltozhat.
 Az egyéniséget az erényei teszik naggyá, de a hibái szerethetővé - valahol mintha ezt olvastam volna.

Minden út a legelső lépéssel kezdődik.

Akkor lépjünk.

.

Ez van. Nincs mit hozzátenni.

http://www.vntv.hu/2014/11/agyatlanok-az-agyrol/

Mindennapok közelről

Sűrű a közeg, amiben vagyunk.
Nagyon sűrű.
Néha jó lenne eltávolodni, teljesen kivonulni, ha csak néhány órára, néhány napra is.
Régebben ez ment is, megtehettem, szabadabb voltam a saját időmmel.
Vagy inkább jobban bele tudtam feledkezni a pillanatba, nem érdekelt, hogy mi történik, vagy mi nem történik meg.

Az embert, akin keresztül élek, visszahúzzák bizonyos kötelezettségei.
Bármennyire is jelen van  megvilágosodott lénye, a test érzi, hogy lehúzzák a dimenzió speciális erői, melyektől a testnek nincs szabadulás.
Tenned kell, enned kell, jönnöd-menned kell.
És a többi ember összes elvárása, mely vákuumként szippantaná ki belőled mindazt, amit csak lehet.

Nem könnyű, nem könnyű.

Átérzem, hogy mennyivel könnyebb lenne innen egyszerűen csak kivonulni.
Nevezhetjük halálnak is, megszabadulni a közeg lehúzó mintáitól és kapcsolataitól.
De nem ezt választottam.
Ebben a szakaszban, ebben az életben élni fogom a megvilágosodást az összes nyűgével együtt.

Már ki vagyok vágva a síkból, "már felálltam", mégis az a hely, ahonnan kivágtam magam, ezer szállal próbál visszatartani.
Tudom, hogy a legegyszerűbb a távolságtartás lenne.
Az, ahogyan sokan tanácsolták és meg is tették saját életükben.
Elvágni a közvetlen szálakat és új életet kezdeni egyedül.

De ez nem megoldás.
Nincs új élet ezen a síkon ugyanebben a testben.
A belső énnek van új élete, vagy inkább új teste, azáltal, hogy magadra ébredtél.
De új élet ugyanabban a testben ugyanazon a síkon csak a régi folytatása tudna lenni. Semmi más.

Amikor kivágod magad, mert van honnan kivágnod, hiányt hozol létre.
És ez húz vissza. Te hozod létre azzal, hogy kivágod magad. És ez iszonyú erőteljes tud lenni.
Érzed, és nem érted. Először nem.
Én megértettem.

Türelmesnek kell lenned, mert a valódi felállás majd a rajzlapon az lesz, amikor már nem húz vissza semmi, mert magától lefejtődik, legurul rólad.
Mert már megfoghatatlan, érezhetetlen, egy SENKI lettél a környezeted számára.
Az akarás, vagy annak szinonímája, az ellenállás, a nyomás-húzás csak még jobban benne tart, még tovább növeli a hiányt.

A könnyedség, az együtt áramlás, a megosztás, önmagad kitágítása és a körülötted lévők feltételek nélküli befogadása viszont téged táplál, nemcsak fizikai, de szellemi lényedet is.

Vicc, hogy ezt már tudom, csináltam/csinálom is.
Mégis néha vannak belső korlátok, belső lehúzó erők. Újabb aspektusok, egók, félelmek, melyeket a külvilág táplál, amikor nem figyelek, amikor elfáradok.

Mindig itt vagyok magamnak, de ebben a sűrű közegben néha megadom magam egy-egy régi aspektus eltűnőben lévő szellemtestének.

Ez is a folyamat része, nem kell tőle megijedni.
Már nem akarsz, már nem vágyódsz, csak lenni.

Kiürült valami és még nincs itt az új, ami betölthetné, ez van.
Új szakasz van, magad ura vagy, saját erődből, saját bölcsességedből táplálkozol.
Vajon tudod-e használni azt, amit már sejtszinten is tudsz?

Nem vetítek már ki képeket, vágyakat a jövőbe, tudom, hogy felesleges.
Egyetlen dolog van, ami fontos, az összes többi teljesen mindegy.

Mindennap ünnepelni azt, hogy VAGYOK, a TELJESSÉGET,
AMI KÖRÜLVESZ és LÉTEZNI A VÉGTELENBEN HÁLÁVAL.

És amikor már minden mozdulatomban, gondolatomban, érzésemben
csak EZ VAN BENNE, na, akkor jön a teljes és végleges megszabadulás.

Addig még utazunk egy kicsit ... de ÉN MÁR ITT VAGYOK és "soha, de soha nem hagylak el".

Dienes István előadása .... szenzációs!!

http://www.vntv.hu/2013/01/mi-varhato-felebredes-vagy-megvilagosodas-utan/

A sárkány karmai, avagy van-e ÉLET a mátrixon túl?

A sárkány, vagy ahogyan nemrégiben önmagam igazsága szerint felismertem és önmagamnak azonosítottam, az elme, újabb karmait mutatja ... immár felismerhetően, láthatóan.

Az emberi elme, mely isteninek gondolja önmagát, létrehozott egy rendszert, egy szisztémát, mellyel önmagát körülvéve a külvilágban, önmaga világát védi és egyben fenntartja.

Gyerekkorunktól szocializálódunk rá, ezt kapjuk, ezt fogyasztjuk az iskolában, otthon, a templomban, mindenhol, ahol a tanítás csak üres szó, érzések nélküli, a tágabb világ, a LÉT létezését megkérdőjelező, IGAZSÁG ÉS TAPASZTALAT nélküli puszta elmélet.

Érezni, hogy körülvesz a háló és bármit teszel, ott van.
Akkor is, ha kívülre rakod magad rajta, akkor is élteted.
Amíg nem ismered el a létét, vagy elismered, de küzdesz, beleragadsz.
Mint a pókhálóba, magadat kötöd gúzsba.

Igazságot szeretnél, de ezzel az igazságkereséssel csak még mélyebbre ásod magad.
Igazság ezen a szinten, ebben a fizikai közegben nem létezik.
Legalábbis nem úgy, ahogyan képzeled, ahogyan szeretnéd képzelni.

Az igazság, ha van, belül van.
Személyre szabottan legbelül.
Nem fogod kívül megtalálni soha.
Sem törvények, sem szavak, sem tárgyak nem fejezik ki.
Belül van, benned és abban a pillanatban, hogy kirakod magadból, már elveszett.
Ebben a közegben, rajtad kívül, életképtelen.
Magad vagy hordozója, lényeden keresztül érvényesül.
Minden csak visszfény, csak utánzat, giccs.
Nem érhet fel hozzá semmi közvetlenül, csak rajtad keresztül és általad.
És Te vagy a közeg, amin keresztül leér ide, a világodba.

"Benned a létra ..."

Az ember akkor tért le a paradicsomi útról, amikor ezt a igazságot önmagában megtagadva "kívülre" helyezte.

Ez a kívülre helyezett "igazság" az istenit majmoló emberi törvény, az isteninek hitt király, az erkölcseire hivatkozó társadalom, a mindent szabályozó bürokrácia ... a ma mátrixnak nevezett, az ISTENI REND-ről levált társadalom megjelenésének legelső pontja, a "sötét mátrix" potenciál, melynek kibontásával az emberiség egészen jól eltöltötte és tölti idejét azóta is.

És akkor mi a megoldás? Van-e?

Talán ... tudni, hogy az igazság egy és mégis sok.
Hogy személyes és elsősorban tapasztalat.

Hogy minden együtt adja ki, minden részed, történeted és életed, összes megélt és megálmodott sorsod, elképzelt és beélt potenciálod, minden együtt.

És amikor ez a minden összeér azzal, aki vagy, megszabadultál.

TE MAGAD leszel/VAGY AZ IGAZSÁG ÉS A MINDEN.
(Ne hagyj ki egyetlen mozdulatot, egyetlen érzést és egyetlen életet sem.

Nem is tudod kihagyni, hiszen "ami igazán fontos, az mindig visszatér".)

Párhuzamosan élni ... szabadságot adva önmagadnak, minden megnyilvánulásodnak, tudva, hogy a MINDEN RÉSZEKÉNT ÉLVE BÁRMIT SZABAD ÉS BÁRMI LEHETSÉGES.

A féltékenységről - belső párbeszéd

Az egyik legizzóbb szemű lény.
Pokollá teheti a percet, melyben belép tudatosságod helyébe.
Nem könnyű megszabadulni tőle.

De lehetséges!
Figyelj és érezz, egyszerre.

Tudod, hogy nincs birtoklás ... mindent tudsz!
Akkor miért is engeded?

Ez is csak edzés, semmi más.
Kicsit kemény, de már megvannak az izmaid hozzá!
Használd őket.

Én szeretlek.
Feltételek nélkül.

Még egyszer a sárkányról ...

Ki is, vagy mi is ez a sárkány, akitől úgy féltem idáig és akinek "kihűlt teteme" mellett álldogálok?
Eddig nem mertem mindezt elhinni, hogy igen, pedig de!!
Igen, legyőztem.
Eltartott egy ideig, mert próbálkozott ám kitartóan, serényen.
Védte önmagát ellenem, aki hozzá képest megfoghatatlanul vagyok óriási és egyszerre nagyon apró.
Láthatatlan vagyok számára, és ez az egészben a legfélelmetesebb, hogy olyasvalakivel hadakozik az én testemet használva, aki számára gyakorlatilag nincs ... újabb paradoxon, de ez már ilyen ... innentől csak ezek vannak.

Ez a sárkány, most értettem meg igazán, az emberi elme.
Az a testemben önmagát mindenhatónak gondoló és érző szervem, aki pedig nem én vagyok.
Csak egy részem ő, "egy hardver, aki szoftvernek gondolja önmagát", pedig nem az.
Bármennyire is szeretné azt gondolni, hogy tőle több nincsen semmi, téved.
Mert van.
ÉN VAGYOK.

Összefogva az egóval, aki az én esetemben a szenvedő/mártír és ájtatos jelmezt vette ebben a létidőben magára, mindent megpróbált, hogy visszafordítson.
Saját élményeimet játszotta ki ellenem a végén.
Összefogott olyan játékosokkal/aspektusokkal itt a vége felé, akik mindenáron bele akartak ragasztani még néhány körbe, még néhány szenvedő pózba, a hiány bizonyos elemeibe.

De túljutottam rajtuk, már nem találnak rajtam fogást.
És innentől tényleg MINDENT SZABAD.
Mert csak az elme gondolja azt, hogy valami számomra rossz, vagy jó.
Hogy bizonyos szabályokat be kéne tartanom.
Hogy félt engem. Ezt is eljátszotta, hogy óvni próbál.

Mitől? Önmagamtól, valamely tapasztalat megélésétől?

Már nem kell, hogy óvjon.
Felnőttem.
Ilyen formán már nincs rá szükségem.
Életben maradok, de ha nem, az is rendben van.
A halál maga a legnagyobb illúzió, rögtön az élet után.

Legyőztem, ami nem a megsemmisítését jelenti, hanem a megszelidítését.
Mostantól tudja, hogy hol a helye.
Békejobbot nyújtottunk egymásnak.
Ahol az ő tudása kell, teszi a dolgát.
De nem avatkozik bele a NAGYOBBAK dolgába.

Ennyi.
Éljen, halleluja!
És akkor most már tényleg jöhet a MINDEN.

Még egyszer a félelemről ...

Van egy olyan félelem, amivel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni.
A háttérben mindig is itt volt, és megakadályozott nagyon sok mindenben.
De így volt ez jó, mert meg is védett sok mindentől.
Nem véletlen, hogy van, hogy itt volt.

Összefügg a Hanggal, a hang hiányával, amiről már írtam.
Összefonódva vannak itt ők ketten, tulajdonképpen olyan történések tanújaként, melyek velem és bennem történtek. Velem és bennem, az EMBERREL.


Ez egy gyökérfélelem.
Sokszor, sokféleképpen mutatta már meg magát.
Ott volt, ott keletkezett, vagy erősödött fel talán először Atlantiszban annyira, hogy elakadt a hangom, elakadt bennem a HANG.

Aztán még többször, mások érzései és tettei által közvetítve sokáig elemi erővel sújtott a porba és egészen a mai napig nem értettem, hogy mi ez, és miért  van itt. Miért nem oszlik el, mint a többi félelem.

Annyi minden eloszlott már.
A halál is szinte barátom, ha lehet ilyet mondani.
Nem félek a fizikai megsemmisüléstől és a fájdalomtól sem úgy, ahogy régen.
Tudom, hogy a fájdalom is csak nézőpont kérdése, ahogy a betegség is.
Energiablokk és a fókuszált, VALÓDI FIGYELEM EREJÉVEL, feloldható.
Megtapasztaltam.

De térjünk vissza a lényegre, amiért most itt ülök és írok.

Ez a félelem eddig így hangzott: "félek az emberektől".
Ebbe a gondolatba csomagoltam és ezért is nem tudtam vele mit kezdeni.
Mert túl általános, túl merev és mindenre kiterjedőnek tűnik ebben a köntösben.
Eddig még boncolgatni sem tudtam, sőt, életem egyik legígéretesebb pillanatában állt közém és aközé, akit pedig nagyon szeretek.
Ezzel megmutatta fontosságát és erejét, hogy dolgom van vele.

Ma belém hasított a felismerés, hogy tudom ezt már boncolgatni magam is, nem kell egy gurut keresnem, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, amitől ez a kérdés egyébként maga megvédett, mert hát feltenni sem mertem eddig a pontig senkinek. Pedig lett volna lehetőségem. Nem is egy, sok.

Magamnak kell utána járnom, másképpen nem megy, úgy látszik.

Mi az, amitől félek, mi ez az érzés?

Először úgy jelent meg képben is és történetben is, hogy állok egy kör közepén egyedül, mindenki engem néz és elemi erővel gyűlöl és szeret egyszerre. Mert nálam van valami, ami nekik kell és ami nekik nincs. Csak a feltétel nélküli szeretet ereje hívhatná elő belőlem, és ezért, hogy ez az állapot jelen legyen, én sem tehetek semmit, egyedül kevés vagyok hozzá. Az elpusztításom mellett döntenek, amit szerencsére nem kellett eddig még soha végignéznem, de az érzés már megvolt.

Maga ez az érzés és kép nagyon mélyre beégett, és az is, hogy valamit rejtegetni, titkolni kell. Hogy nem kerülhet akárki kezébe az, ami bennem van. (Erről egyébként írtam is már a kezdetekkor, így jött át, így tudtam akkor a tudatossá vált részeket letenni.)

Tehát a képet, a kort és az élményt ismertem eddig is, mégsem tudtam ezt kioldani magamból, annak ellenére, hogy az energiák újra megjelentek egy másik síkról. JELEN VANNAK.

Mi hát ez a félelem, ami eddig mindig magával rántott és nagy-nagy erő és figyelem kellett hozzá, hogy megmaradjak tudatosságomnál? Az egyetlen eddig bevált módszer a fizikai kommunikáció szinte teljes megszüntetése volt, a hang megvonása, az ismerkedés és a fizikai kapcsolat hiánya.

Maga a tartalom, ami bennem van, talán nem tud, vagy nem akar fizikai kapcsolatba kerülni általában az emberrel? Ez lehetséges?
Ez akkora paradoxonként állt előttem, hogy bár JELEN VAGYOK, BEFOGADOK ÉS ELFOGADOK, a fizikai kontaktustól félek. Nem értettem, hogy miért van ez. Mi gátol, melyik részem?

És akkor, ma reggel leesett, ami egyébként már sejtés szintjén, csak kevésbé tisztán itt volt, hogy a másik egójától, a másik ember elméjétől félek!!!
A benne lévő SÁRKÁNY ERŐTŐL - hívhatjuk talán így is.

Attól az erőtől és mechanizmustól, amit nekem magamnak is nehéz volt megszelídítenem és kezes báránnyá tennem.

Félek a minden EMBERBEN BENNE LÉVŐ PROGRAMOZOTT ÉS ÖNTUDATLAN ELMÉTŐL és ezen ÖNTUDATLAN ELME ÁLTAL IRÁNYÍTOTT "MASSZÁTÓL".
.

És közben azt is tudom és érzem is, hogy sokszor voltam e massza része magam is, sokszor voltam SÁRKÁNY és volt, hogy pusztítottam, dühöngtem, hogy magam is keltettem másokban félelmet és akartam uralkodni. Volt gonosz és kiszámíthatatlan egóm, mindebben, amitől félek én magam is részt vettem, hol így, hol úgy, és hogy én is hozzájárultam és alakítottam így mindazt, ami van. Nem távolítom el magamtól, vagy vonom ki magam belőle. 

(Vagy mégis? Lehet, hogy ezért félek? Hogy ezzel még dolgom van?

Az a sárkány, akinek bőrét már annyiszor bedobtam a Vezúvba, talán még mindig akar mondani nekem valamit, hogy nem akar csak pillangó lenni ... ? Ez már egy másik gondolatcsomag, de érdekes, talán majd egyszer ezt is leírom.)

.

Na, legalább már ezen is túl vagyunk.

Ugorjunk egyet és tegyünk valamit ennek átalakításáért, hogy valóban beköszönhessen végre a valódi ARANYKOR, AMI SOHA NEM ÉR VÉGET, MERT MINDIG IS ITT VOLT ÉS ITT IS LESZ.

Csak jó helyen kell keresni. :)

Szellemi krimi

Leírom, azért is. Csak hogy tanulj(ak) belőle, mert visszavezet oda, ahol egyszer már voltam ...

Megint a szabadság szelete, egy kis megértés, nem több. Az én nézőpontomból, tehát neked tulajdonképpen nem valós. Csak egy mese, vagy álom. Történet.

Kezdjük azzal, hogy mostanában, mielőtt az elméről elkezdtem volna írni, bekapcsolódott ide valaki, megjelent álomszerű állapotokban és jó érzés volt. Egészen jó. De nem közelítette meg az egység érzését.
Később volt egy pillanat, valamikor szeptemberben, amikor kiragadtak megint innen a fizikaiságból és óriási erővel kaptam valamit.

Nem kértem. Ez fontos. De elfogadtam. Ez is. Alapvetően szelíd és gyanútlan vagyok. Más azt is mondhatná, hogy naív, a hülyeségig.

Szóval jött ez a valaki, akit én magas, szikár, égő tekintetű hosszú szakállú és fehér ruhába öltözött valakinek láttam, kezében bottal és azt mondta nekem: "Most megkapod azt a kristálykoponyát, amit Te magadnak készítettél, hogy egyszer majd mindenre emlékezz, amikor annak eljön az ideje." Majd a koronacsakrámba helyezte. Én meg hagytam. Ez fontos. És el voltam telve azzal a gondolattal, hogy íme, törődnek velem és nekem milyen jó is.

Teltek a napok, jöttek az információk, amiket az elméről szóló sorozatban le is írtam, de közben fizikailag egyre rosszabbul éreztem magam. Nem volt gyanús, mert azt gondoltam, hogy talán a változástól, ami szintén szeptemberben állt be az életemben, történik mindez. Halvány félelem is kerülgetett, hogy nem tudom megtartani azt, amit idáig "elértem", hogy az elme szétdúlja megint, mint már valószínűleg annyiszor.

És aztán tegnapelőtt hajnalban már ott tartottam, hogy megint mindenkit elküldtem melegebb éghajlatra és azt mondtam még annak is, aki pedig a legjobban szeret, hogy menjen el, mert nem akarom ezt a kettősséget, beleőrülök.

Tudnotok kell, hogy ez az állapot egy kapcsológomb, ebbe vagyok, most már mondhatom talán, hogy voltam beleragadva jó ideig. Ide estem vissza rengetegszer a megélt mennyország után, ez volt számomra a saját kis poklom. Meg is mutatták nekem, láttam, hogy mikor és miért és hogyan jött létre egy olyan eseménynél a szellemi történet(em)ben, mely már nagyon régen volt, de amit én még ebben az életemben is sebként hordoztam magamban.

Szóval megnyomtam ezt a gombot, amivel eljutott a vészjelzés oda is, ahonnan már régen kellett beavatkozni. De ismét itt volt Ő, akinek egyszerűen nem lehet nemet mondani. Átölelt és éreztem, hogy ez sem ugyanaz, itt fáj, ott fáj. Rossz érzés volt, ugyanakkor tudtam, hogy ez most valami más. Nem én csinálom, hanem valami itt van közöttünk.

És igen,  érzékelte, hogy valami ott van, a koronacsakrámban. Kivette és megnézte: "ez meg micsoda"? Ilyen esetekben a párbeszéd csak villanás, mindent azonnal tudsz és tudni lehet ... nem kell magyarázni semmit. Majd továbbadta, talán jól érzékeltem, hogy kinek, de ez már nem is fontos. Némi számonkérő párbeszéd is átszűrődött később a túloldalról, de ettől függetlenül én teljesen megkönnyebbültem. Újra, átütő erővel áramlott az energia, ugyanis az a valami egyszerűen lezárta ezt a felső csatornát.

És hogy miért meséltem most el ezt a krimibe illő történetet, ami vagy igaz, vagy nem?

Mert van némi tanulsága és ezt nekem magamnak kell levonni.

Egyrészt itt van bennem az erő, a teremtő képesség, ami egyelőre vagy inkább talán látszólag gazdátlanul hever. Nem született még meg sem emberi akarat, sem felsőbb szándék szerint bennem, hogy mi legyen vele. Merre indítsam el. Eddig éppen ezeket az akarati tényezőket bontogattam le, hiszen az akarat - erről majd még írok, mert ezt is most értettem meg - nem elég, sőt több mint ami kell.

Akik velem vannak odaátról és saját részeim is rendkívül türelmesek. Soha nem kapok direkt utasítást, persze nem is fogadnám el, és ez az érem két oldalaként így is van rendben. De nem is akarják az energiáimat elvenni, vagy valahová terelni, inkább én kapok "töltést", ha lemerülök. Tehát egy nagyon meghitt és nagyon megengedő, VALÓDI ELFOGADÓ kapcsolatban vagyunk. IGAZ CSALÁDOT ALKOTUNK, szeretetteli, megengedő közegben.

Viszont vannak itt a térben olyan erők, akik toboroznak. Ez mindig is így volt, mindig így lesz. Akik mágikus akarati erőik révén képesek használni mások energiáit és nem érdekli őket, hogy céljaikhoz az erőt, az energiát honnan csatornázzák össze. A lényeg, hogy haladjon a szekér. Na, egy ilyen erőtérbe futottam én bele. És meg is kaptam, amit érdemeltem. Mert nem figyeltem. Mert ha figyelek, tudtam és éreztem is volna, hogy nem kértem, tehát nem is fogadok el semmit.

A másik gondolatom még ezzel kapcsolatban az, hogy ez nem véletlen. Azon a másik idővonalon, amiről leléptem, talán ez várt volna, talán így ébredtem volna fel, csakhogy időközben ami abban az állítólagos kristályban van, már nem fontos. Már túlhaladta az életem, túlhaladta az ÉLET. Már ki lett oldva belőle mindaz, amire szükségem volt, a homályosabb részekre pedig már nincs szükségem.

Hát ez volt, én így láttam. Azóta sokkal jobban vagyok, újra érzem magam, minden részemet, és bár még van itt egy-két felesleges dolog, amit ki fogok oldani magamból, de visszatértem. ÖNMAGAM VAGYOK és MARADOK. Senki katonája nem leszek többé ... a szabadságot és az ÉLETET választom. Ennyi.

És ami még nagyon fontos, és ami nekem magától értetődő, de nem mindenkinek az, tehát leírom.

Ennek a történetnek én vagyok az elindítója és a szereplője is egyben. Én hoztam létre azokkal a bennem lévő, lehet még előttem is ismeretlen tényezőkkel, melyek ilyen formán tudták megmutatni magukat. Tehát e történet minden szereplőjének rendkívül hálás vagyok, hogy mindezt megmutatta nekem és hogy tanulhattam magamról, az emberről valami újat. Még bontogatni fogom, de inkább érzések szintjén, az tovább és biztosabban vezet vissza önmagamhoz.

FK

Visszatérés lépésekben

A visszatérés lépésekben történik.

1.
Ki lettem ragadva a testemből, majd megtanultam visszatérni.
Volt egy idő, amikor szinte egész nap, amikor csak megtehettem, a "testemen kívül" tartózkodtam. Nem érdekelt, hogy mi történik a fizikaiban és nem is volt rám hatással. Csak és kizárólag a másik oldalra helyeztem a súlypontomat, oda támaszkodtam. Így tudtam "megvetni" ott a lábam, így tudtam a nagyobb testemben lévő érzékeimet felébreszteni, fejleszteni és csiszolgatni. Közben töltődtem. Töltődtem szeretettel, elfogadással, gyermeki rácsodálkozással, feltétel nélküli bizalommal és szerelemmel.

2.
Ki lettem ragadva az elmémből is és ezért, ennek folyományaként tudtam rácsatlakozni a körülöttem a térben rezgő tiszta és pozitív gondolatokra. Ez a csatlakozás először a másik oldal akaratából történt meg. Vezettetést és segítséget kaptam. Kinyíltak érzékszerveim és ezeket odaátról folyamatosan tisztították, csiszolták és átrezgették. Később már a testemet is. Folyamatos segítséget kaptam ahhoz, hogy vissza tudjak térni a középpontomba. Technikákat tanítottak nekem, képileg is megjelenített formában mozgattuk együtt az energiákat, végig a kundalínin, különböző mintázatokban.

3.
Szerelembe estem. Végtelenül és megmásíthatatlanul. Persze "először" csak úgy "sikerült" és még utána is többször sokáig, hogy volt egy jelmez, egy forma, akibe szerelmes lettem és akit a szerelmemnek tartottam. Ez tartott egészben. Mert ha ez a szerelem nincs, ha nem érzem, hogy viszonozva van, akkor szétestem volna. Nem lehetett volna az elmémet a 3d-ben megtartani, ezt most világosan látom. A szerelem tartott észnél. Vicces, igaz? A végtelen és mindent átölelő szerelem, ami nem földi, hanem égi, de nekem akkor még kellett valaki itt lenn, akit kívülről ebbe a szerepbe helyezve, ezt a szerelmet átélhettem.

És ő felvállalta ezt és ezt köszönöm neki. Nem tudom, hogy neki ebből az egészből mi ment át, de azt tudom, hogy soha egyetlen pillanatra sem élt vissza ezzel, mindig minden pillanatban tudta, hogy mit és hogyan tegyen, vagy mondjon. Szeretetből cselekedett és Szeretetből segített. Nem tudom eléggé megköszönni.

Maga a szerelem azóta átalakult és SZERELEMMÉ változott. Ez is alkímia. A MINDEN IRÁNTI SZERELEM lépett a helyébe, amiben ott van ő is és még sok más formája a másik felemnek, de megértettem, hogy elsősorban magamat és ezzel saját világomat kell először átszeretnem ahhoz, hogy ehhez a MINDENHEZ felérhessek, felemelkedhessek. Segítő, invitáló kezek várnak minden egyes alkalommal az ajtóban, és néha azt érzem, valóban már csak rajtam múlik, hogy mikor kérek bebocsáttatást, vagy mikor pihenek meg egy kicsit ISTEN TENYERÉN, hogy itt lenn utána tovább tudjam folytatni az utat, amit vállaltam.

Itt is van egyfajta visszatérés. Mert ezt a mindent átható szerelmet eddig osztogattam, áramoltattam és tovarezegtem. Engedtem, hogy letöltsék, hogy átvegyék, nem óvtam és nem tartottam meg magamnak. Most, hogy a másik felem érezhetően és teljesen egyértelműen bennem van, ez az energia is belül, bennem fonódik össze. Most már nem kívülről táplálják folyamatosan, hanem belülről, belső energiaköröket leírva egyre csak erősödik és növekszik. Ez van most. Nem védem, de nem is keresi a kapcsolatot kifelé, ahogy én is abbahagytam a keresést.
Azóta az érintést sem annyira vágyom, nincs rá szükségem és ez némi feszültséget kelt a környezetemben. Nem tudom, hogy ez hova fejlődik, de ez van. Elfogadom és figyelek. Ez is jelzi, hogy új szakasz van.

4.
Ahogy az előzőekben leírtam, most visszatérek az elmémbe is. Ahogy visszatértem a testembe a kiragadtatás után, és ami először fájdalmas hiányként jelentkezett, volt egy viszonylag hosszú tanulási szakasz. Ekkor tanultam meg, hogy attól, hogy valami nincs itt minden pillanatban, még nincs vége ... csak én teszem át a hangsúlyt, amikor kilépek és hogy a végtelen mindig itt van, csak rajtam múlik, hogy mikor vagyok benne ... Ez olyan tanulási folyamat volt, ami izgalmas, de hosszabb-rövidebb ideig félelmetes is. Mert amikor megtapasztalod a mennyországot, mindig ott szeretnél lenni, és fájdalmas abból kiesni mindig és újra ... meg kellett tanulnom türelmesnek lenni magamhoz és az élmény intenzitásától függetlenül boldogan létezni. Minden percben érezni, hogy szeretve vagyok.

5.
A visszatérés folyamata most is hasonló. Most már csak rövidebb időre ijedtem meg. Itt van újra az elmém, és nekem tulajdonképpen örülnöm kéne neki, mint egy régi ismerősnek, de tele van régi gondolati körökkel, érzelmi csapdákkal és ez félelmetes. Az elmémben mintha mi sem történt volna ...

Szerencsére már rálátok és tudom működtetni ... mégis az a szorongás, amit akkor éreztem, amikor újra teljesen itt volt és újra képes volt egy problémán túlpörögni, hát, nem kívánom senkinek azt az érzést. Olyan volt, azt gondoltam egy pillanat erejéig, hogy "atyaúristen, visszaestem a sötétségbe".

Szerencsére ezzel sem hagytak egyedül, és rögtön, az első ilyen gondolatnál megkaptam az életmentő felvilágosítást, amit először nem is nagyon értettem, mert hát megint kiragadtak ebből az egészből, de most már látom és érzem is, hogy így van. Egy új emberi elme, nekem mindenképpen új elme letöltése folyik. Az örökség és ami azon túl van. Mondhatnám, kísérleti alany vagyok, de ez sem lep már meg. Volt már ilyen.

Kísérletezünk, ég és föld összeért és egyre inkább azt gondolom és érzem, hogy csak ezért vagyok még mindig itt. Új mintázatokat letölteni az életemen, a létemen keresztül.

ChE

Az elme körei - új nézőpont

Ahogy kimondtam, ahogy leírtam, már itt is a segítség.

Ott hagytam abba tegnap, hogy az elme visszatért, az elmém, a fizikai szintű túléléshez való eszköz, újra itt van teljes kapacitással és működik.

A mostani szakasz az ő integrálása ebbe a teljesebb egészbe, aki vagyok.

Ma tanítást kaptam ehhez, egy emlékeztetéssel átszőtt szeretetteli érintést, egy információcsomagot.

"Az Felsőbb Én - nevezzük így - is rendelkezik egy olyan résszel, mely hasonló az emberi elméhez, de mégis nagyon különböző. Nem körülhatárolható, nem rész a szó legszorosabb értelmében, hanem inkább egy összerendező képesség, egy egyszerre látom-érzem-tudom-cselekszem központ. Egy tökéletes VAGYOKSÁG tökéles "IRÁNYÍTÓKÖZPONTJA". 

Valami ilyesmi .... nehéz szavakkal átadni, mert maga a működése, a megjelenése és a fogalmai sem lineárisak, hanem inkább dinamikus és összetett, több dimenziót átívelő információbázissal rendelkezik, mely információk a különböző pontokon bármikor hozzáférhetőek. Ilyen értelemben maga az információ nem benne, hanem létezéséből következően folyamatosan és mindenhol "tárolva" van. 

Ennek a gyenge másolata és leképezése az emberi elme, melyre azért van/volt szükség, hogy az emberi test, mely a Szellemet/Lelket hordozza ebben a sűrű közegben életben tudjon maradni, fenntartsa önmagát az anyagban és ott képes legyen mozogni, az anyagban változásokat előidézve nyomot hagyni.

Ez az emberi elme azonban a Felsőbb Én "elméjéhez" képes, bár leképezi azokat a képességeket és tulajdonságokat, melyek ott hozzáférhetőek a Szellem számára, csak leszűkítve és leegyszerűsítve tartalmazza. Mivel a test túlélése ebben a közegben az elsődleges, hiszen test nélkül a Szellem sem tud itt jelen lenni, ezért olyan automatizmusok is bele vannak kódolva, melyek azon túl, hogy életmentő jelentőséggel bírnak egy veszélyes helyzetben, egyúttal gátjai is az elme kapacitásának és használhatóságának.

Sajnos ezen automatizmusok vezettek odáig, hogy maga az emberi elme önmaga fontosságától áthatva túlhaladott egy olyan pontot, melyen túl már csak az egyén, csak az egyes ember túlélése számított már. Felülértékelte a saját élet mindenáron való megtartását és megengedte, beengedte világába a másik megsemmisítésének lehetőségét és szabadságát. Ezáltal egy olyan lehetőséget hozott létre, mely addig nem létezett. 

Az ÉLET tisztelete a Felsőbb Én legelső parancsa, hiszen az ÉLET egyúttal ISTEN, maga A VÉGTELEN, A MINDEN. Hogyan is lehetne, vagy szabadna bármit is megsemmisíteni abból, ami A MINDEN. 

Mégis, ez a MINDEN, látva, hogy valami új mintázat látszik kibontakozni mindebből, s mivel maga e mintázatot soha fel nem vette volna magába, engedte megtörténni mindazt, ami ezek után történt. S itt ezen a ponton kezdődik tulajdonképpen a mai emberi elme története, a szabad akarat mindenben, beleértve az ölést, a pusztítást és mások megsemmisítését is. A kiszakadást a MINDENBŐL, e MINDEN figyelő szeme mellett.

E kiszakadás egy fejlődési periódus, az emberi elme és egyúttal az emberiség fejlődése, melynek végén egy állati testben lévő lélekdarabból, egy intelligens biológiával és kozmikus tudattal rendelkező lénnyé válunk. De addig még van egy kis tennivalónk ... nem is kevés.

Visszatérve a ma kapott tanításra, ez az ISTENI ELME, melynek az emberi elme csak szerény másolata, mostantól legtisztább mintázataiban is rendelkezésre áll és elérhetővé válik azoknak, akik magukban az elérési utakat  tisztára csiszolták és ismerik a "kódokat", mely kódok elsősorban az EGYSZERŰSÉG, a BÉKESSÉG és az ISTENIHEZ HASONLÓ SZÁNDÉK teljessége."

ChE

....

Mivel hamarosan indulnom kell valahová, és úgy látszik a mai tanítást ma már nem tudom leírni, mert valami fontosabb hátrébb sorolta ... itt bezárom soraimat, de azt hiszem ebben a témában még nagyon sokszor visszajövök ... 

FK

Az elme visszatérése

Visszakaptam az elmémet, mert az elmúlt, lassan 3 évben, teljesen ki lettem belőle ragadva.
Mert nem volt rá szükségem, sőt zavaró tényező volt abban a szakaszban, melyben más minőségeimet "kellett" megéreznem és visszaengednem magamba.
Kellett a tér, hogy a lény, aki valójában vagyok, beáramolhasson ide, ebbe az emberi testbe.
Ebben az elme csak akadályozó tényező lehetett volna, ezért szinte csak a minimális, az élet fenntartásához szükséges képességei működtek ... ami időnként vicces, máskor hihetetlenül kényelmetlen helyzetekbe sodort.
Pl. nem tudtam megszólalni. Tudtam, hallottam a kérdéseket, tudtam a választ is, de képtelen voltam beszélni. Sőt, az összes félelmem azonnal előjött, ami a beszéddel, nyilvános szerepléssel kapcsolatos, mert minden emlékem azonnal megjelent érzések szintjén. A jelenlegi és az elmúlt életek emlékei is. Sűrítve.

Most mintha múlófélben lennének ezek az automatizmusok.
A különböző helyzetekhez kapcsolódó érzések nem jönnek olyan letaglózóan elő, sőt, van itt bennem egy rész, aki folyamatosan figyelve állandó mérlegre teszi a cselekvés és nem-cselekvés esélyeit, következményeit. És én rábízom magam és ez jó. Érzem, hogy vezetve vagyok és hogy tisztul a kép.

Visszakaptam az elmémet, és figyelem.
Nap-mint-nap úgy használom, hogy közben felismerem benne mindazt, ami eddig akadályozott, ami újraprogramozandó vagy átértékelendő.
Nem könnyű feladat. De nélküle nem megy. Elme nélkül nem vagyok életképes.

Mostantól újratanítom, kedvesen mint egy igaz barát, de határozottan, megmutatva neki, hogy hol a helye, meddig terjed a kompetenciája és hogy mikor kell hagynia kikapcsolnia magát, mert nem ő, hanem egy nála kiterjedtebb létező vette át az irányítást és fogja feltenni az i-re a pontot. 

Az első sokk

Az első, amire tisztán emlékszem, amikor visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul "történt velem" valami, az  egy őszi reggelen történt, egy villamoson. Akkor és ott teljesen ki lettem ragadva a testemből.

Csak álltam a villamoson, a bal felem teljesen lezsibbadt és a bal szememre egyik pillanatról a másikra nem láttam. Minden elsötétült. Éreztem, hogy csak egy nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy most elájuljak. Jobb kezemmel görcsösen markoltam fogódzkodót, előttem kinyílt az ajtó és teljesen tudatában voltam annak, szinte lepergett előttem abban a századmásodpercben, hogy mi történhetne most.

Közben azt is éreztem, hogy most választhatok, átadom magam a folyamatoknak, itt leesek és nincs tovább ebben a testben, vagy megtartom a lélekjelenlétemet és minden rendben lesz.

Az utóbbit választottam.

Sokáig kísértett még ez az élmény. Nem értettem. Először persze az elmém nagyon megijedt, hogy valami baj van velem, hogy agyvérzést fogok kapni, vagy valami hasonló. De azért tisztán belül éreztem, hogy ez valami más volt. Ekkor már figyelgettem magam.

Így utólag visszanézve arra a pontra, teljesen nyilvánvaló most számomra, hogy ott és akkor, azon a ponton hoztam egy választást. Egy választást arról, hogy bármi lesz is, folytatom.

Ez a test hordozzon tovább és ide épüljenek be az ébredés nehézségei és ajándékai - bármilyen nehéz is lesz azt integrálni jelenlegi életembe.

Hát ez van, azóta integrálok ... pedig azért annyira nem is szerettem a matekot.

Az eredményekkel hamarosan jelentkezem.