Következő lecke: neti-neti

Magamat a rongáltsággal nem összetéveszteni!

Ez a felelet az előbbi beírásra.
Többszintű és többrétegű a megértés.
S többszintű a válasz is.

A továbblépés módját ebből a féloldalasságból nálam jobban megfogalmazta már valaki, akinek az írásaira mindig támaszkodhatok. Mert szinte mindig előkerül valami a kosárból, ami éppen ott és akkor nekem (az embernek), segítségemre van.

Köszönet neki és azoknak, akik ezt lehetővé tették és teszik.

"- Amikor sorsom démonai ellen küzdöttem, úgy láttam, hogy a hinduk régi technikáját igen jól alkalmazni tudom. Ez a neti-neti-módszer. Neti-neti annyit jelent, mint: nem ez, nem ez. Ha valamelyik démont sikerült nyakon csípnem, ráolvastam: te nem vagyok én. Neti-neti. Értsd meg, nem vagy én. Démon vagy. Parazita. Szemtelen, aljas és pimasz élősdi. Pusztulj. Nem akarlak látni. Nem tűrlek meg. Neti-neti.

- Amikor ezt a varázslatot megtartottam, a démon között és fiktív lényem között valami kicsiny rés keletkezett. Tény, hogy egymástól elváltunk. A démon és a senki (én) között a komplex összetévesztési viszony megszakadt. Már nem hittem gátlástalanul, hogy a démon és én azonosak vagyunk. Egy kicsit már tudtam, hogy őt én vetítem ki s ennek a kivetítésnek első oka saját rongáltságom. El kell őt viselnem, gondoltam, ezt a piszkos rovart.

- S akkor ilyen gondolatokkal foglalkoztam: nem félek - a félelem fél bennem. Vagy még helyesebben: ez a megfogalmazás, hogy én félek, igen pontatlan. A pontos megfogalmazás ez: magamat a félelemmel összetévesztem. S ez most bennem fél. És ezért én abban a hiszemben vagyok, hogy én félek. Mindez azért van, mert magamat a félelemmel összetévesztettem. Nem vagyok irigy - az irigység irigykedik bennem.

- Távolságot teremtettem a félelem, az irigység és magam (a senki) között. Neti-neti. Nem vagyok irigy. Nem félek. Nem vagyok bátor. Nem vagyok beteg. Nem vagyok okos. Semmi vagyok. Senki vagyok. Ez se, az se, amaz se. Ez az "ez se - az se - amaz se", vagyis ez a senki és semmi, ez a valóság. Ami ezen kívül lenni látszik, az mind káprázat.

- Egyre semlegesebb lettem. Tulajdonságmérőm leszállt. Közeledtem a nulladik állás felé.

- S amikor a démonok lassan eltűntek, mint a kísértetek, fokozott hatalmat nyertem fölöttük. Felidézhettem őket és parancsolhattam nekik. Nem szívesen tettem. Nem vagyok gondolkozó. Nem vagyok író. Nem vagyok érzéki. Nem szeretem a bort. De felidéztem a bort szerető démont és az írót és a gondolkozót. Szolgálat után szépen visszadugtam őket a palackba és megáldottam őket. Neti-neti. Nem vagyok ő. Senki vagyok. Üres. Várok. Nem a démonokra várok, egészen másra.

- A démon csak azáltal válik bennem hatalommá, ha magamat vele összetévesztem. Ha azt mondom neki: neti-neti, az összetévesztés eloszlik és a kapcsolatot vele megszakítom. Abban a pillanatban erejét elveszti."

Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis

Forrás: http://www.hamvasbela.org/2011/12/hamvas-bela-summa-philosophiae-normalis.html

Tudok-e fa lenni?

A fák tökéletesek.
Árnyékban is képesek megtalálni azt a kis rést, ahol beömlik a fény.
Ahol tér van, ahol élet.
S amikor az árnyékot adó kipusztul, rögtön benövik a helyét, kiteljesednek, belenyújtózva a fénybe, növekszenek, terebélyesednek, változnak.

Vajon én, tudok-e ilyen fa lenni?

Mert eddig én is árnyékban növekedtem.
Megtaláltam a kis rést, ahol besütött a nap.
Jó tulajdonságaimmal kapaszkodtam eddig felfelé.

Most ellépek az árnyékból, s tapasztalom, hogy féloldalas vagyok.

Ferdén nőttem, hiszen csak az érzékelhető, látható fény felé növekedtem.

Lehetett volna ez egy tökéletes szimbiózis is.
És én azt szerettem volna.
Kiegészíteni, egységet alkotni, együtt növekedni, belső kápolnát, szent teret létrehozni .... egy másikkal.
Akit mellém tett a sors.
Ő nem így érezte. Ő nem így látta.
Amit érzékelt, az az övé. Nem több, de nem is kevesebb.

A kápolna is csak féloldalasra sikerült, bár én nem így érzékeltem, sokáig nem.

Most itt állok ezzel a torzóval, s igyekszem gyorsan befoltozni a lyukakat.
Vajon be kell-e foltozni?
Mert amit gyorsan felhúzok, csak fal lehet.
S akkor oda a nyitottság, a rugalmasság, a kapcsolódási képesség.

Tudom, hogy ezt mindeddig kiegészítették nekem odaátról. Ezért nem láttam.
Mert nem engedtem meg magamnak, hogy lássam.
Nem tudtam volna ez így előbb elviselni.
Mert magamra vettem volna a terhét.
Hogy csak magamat hibáztattam volna mindezért.
Ráadásul rosszul, mártírkodva. Nem látva a lényeget, s javítgatva a megjavíthatatlant.

Igyekszem nyitva maradni, s türelmesen kivárni, míg a torzó kiteljesedik.
Bízom és rábízom magam a számomra még láthatatlan, de mégis érezhető társaimra.
(Ha ezt egy pszichiáter is olvassa, máris írja a gyógyszeremet :D)

Tudom, hogy ez is meg fog oldódni.
Csak türelem, az emberi énem lázad, de a Mester már tudja, hogy jól van ez így.

Mert ez az űr, Hozzá tér.
Mert ez az a rés a tér-idő hálón, ahol újra és megint beömölhet a SZERELEM.

Minden jól van a teremtés egészében.

:)

Bennem űr hozzá tér

E négy szó, vagy talán mondat,

mi csak úgy jött egy nyári napon,

sokszor eszembe jutott július elején

hol mosolyt, hol reményt csalva arcomra

A legnagyobb, ki egyengeti utamat

legkisebb szavával is tanít

reményt

szeretetet

örömet

közvetít.

Szavak nélkül is értem,

érzem szándékát

a hő

a fény

a jelek

mind tudósítanak

nincs többé fázás

nincs többé menekülés

egyek vagyunk

.

Kék-sárga

kék sárga

zöldes fény

fejem fölött

e nap reggelén

mily szép

mily hívogató

hangja van, beszél

s nem érti más csak a szél

ki őt is ismeri

s szolgálja

nincs más csak a honvágya 

e szívnek

"itt az italod

idd meg s a bút feledd

nincs már más

csak a játék 

s a vigasság

ahogy megígérték

az istenek

hát az ég veled

mire vársz  még, gyere

tedd szíved a tenyerembe

jobb ha vigyázok rá, 

s hagyom

hogy az Istenek 

csókot leheljenek bele"

  

2018.08.04

(S mindezt valamilyen füst is kíséri, amit csak érzek, de nem látok.

A végekről vissza, újra Isten tenyerén,

végtelen hála és szeretet annak, aki mindezt segítette
és engedte.

Köszönöm!
:)

Döntés és felelősség

Önmagamat választom.
A SZERELMET választom és tudom, hogy itt van.
Itt, bennem.
Senki sem veheti el tőlem, csak én tolhatom el magamtól.
És többé nem fogom.
Mert ... nincs mert.
Ez van.
Ez ennyire egyszerű.

És, nem kell semmit meggyógyítani.
Mert az is ÉN VAGYOK.

Csak (el)engedni és ÉLNI.
Jelen lenni.

Most a középpontomba helyezkedés történik.
Eddig is volt erről tudósítás, hogy ez jön, vagy van.
De mindig kilökött belőle egy erő.

Egy erő, amit én engedtem be a világomba.
Mostantól másképpen lesz.

Mindenkinek megvan a saját középpontja.
Ahol MINDEN OTT VAN.
Nincs szüksége máséra.
Csak egyszerűbb a másikéból táplálkozni.
De egyszer ez is elsimul.
Mert már olyan erős az erőtér, hogy kilöki, aki próbálkozik.

Ez van most.

Köszönöm, hogy újra erős vagyok.
Nélküled nem sikerült volna. (Vagy csak hosszú és fájdalmas körökkel.)
Hálás vagyok és köszönöm.

Megengedés van.
Ennek viszonyt árnyékai vannak a fizikai világban.
Még akkor is, ha belül felkelőben a nap. Vagy éppen azért.

Az árnyékok fizikai szinten bizonyos döntések, amiket nem lehet már tovább odázni.

Belül meghoztam őket, elmondtam annak, akire vonatkozik. Most rajta áll, hogy könnyű lesz vagy nehéz. Neki. Mert nekem könnyű lesz, már most sokkal könnyebb. Akkor is ha érzem a fájdalmát, a veszteséget, a befejezetlenségét annak az életnek. 

Mert nekem innentől teljesen új életem van. Az elmúlt időszak pont olyan, mintha egy előző életemet látnám. Látom a hibákat és a jót is benne, a szenvedélyt és a szépséget, amit beletettem, de már nem élem tovább. Mert meghalt bennem az a rész, aki élhetné. És én meggyászoltam, elsirattam, elengedtem.

Nincs visszaút.
És így van jól.

A lelkiismeretem tiszta, a bűneimért bocsánatot kértem.
A legjobbat kérem és a legjobb felé igyekszem.
Nem vádolok és nem büntetek.
Mindenkinek a legjobbat kívánom, és a legtöbbet adom, szabadságot.

Elfogadtam a szárnyaimat.
Mostantól repülés van.

VAGYOK, AKI VAGYOK.

Az Igazságról - 2

Tulajdonképpen senki sem tud bántani.

Mert nincs senki, akit bántani lehetne.

Csak a szerepek önmagukat fontosnak tartó részeit lehet bántani.

Az álarcok mögött fetrengő hamis bábokat.

A "bántáshoz" én is kellettem.

A passzivitásom, a megengedésem, a fagyott közönyöm. 

S ezt is tudom, már régóta.

Ezért volt "minden önkínzás s ének" - recitálja valaki innen belülről.

S mindjárt a megoldást is a következő sorokban ... "szeretném, ha szeretnének".

Bár megfogadtam, hogy nem analizálok, mert jobb csak figyelni,

de ma reggel előjött egy régi, elfelejtett-de-mélyen-tudott emlék,

valami olyan, ami belém égett gyermekkoromból, 

s talán ez is vezetett idáig, hogy nem vettem észre a nyilvánvalót.

Anyám kedvenc mondása volt, ha valamit el akart érni nálam, hogy 

".... akkor nem foglak szeretni".

Kevés halálosabb mondat van, azt hiszem.

S bár ezt már annyiszor megláttam, elengedtem és megbocsátottam, de mégis itt van

legbelül, belém égve. Hogy nem hiszem el, hogy csak magamért lehet engem szeretni, 

ahhoz jónak is kell lennem. Meg kell felelnem a másik elvárásainak, a kéréseinek ... s kacagnom kell rajta, így utólag, hogy "még az erőszaknak is utat kell engednem, mert ez kell ahhoz, hogy szeressen".

Istenem, mennyire fontos a gyerekkor, az elfogadó szeretet, hogy milyen üzeneteket kapunk és adunk abban a nagyon érzékeny időszakban ...

Nagyon szeressétek a gyerekeiteket, szívből, igazán, elfogadóan és mindezt fejezzétek is ki számukra minél többször, szóban, öleléssel, játékkal, nevetéssel, figyelemmel és legfőképpen azzal, hogy megtanítjátok nekik, hogy milyen az elfogadó és türelmes szeretet.

Ámen.

Az Igazság néha nem beszél

Régen írtam.
Nagyon régen.
Tulajdonképpen leszoktattam magam az írásról, mert azt éreztem, hogy kezd függőséggé válni.
És hogy szerep.
Ez is csak egy szerep.

Mert a mélyebb igazság, mely akkor még előttem is rejtve volt, a mélyben dörömbölve időnként már nem engedte az ihletet.

Vonzott ez a mélység.
A sötét.
Saját sötétségem, melybe száműztem bizonyos részeimet.
S igen, megengedtem magamnak, hogy odazuhanjak melléjük, majdnem melléjük.

Zuhanás volt.
Igen. De volt benne szépség is.
És tudatosság, bár nem az emberi rész tudatossága, hanem a nagyobb egészé.
Volt benne türelem, részvét és átérzés is, de oda, ahová zuhantam, fényesebb részeim már nem tudtak követni.

Megengedtem, hogy bántsanak.
Mert nem vettem észre.
Talán hazudtam magamnak.
Vagy belealudtam a folyamatba és a közepén felébredve, már nem tudtam, mi történik, hogy hová kerültem.

Engedtem, hogy a bennem élő tisztaságot bántsák.
Hogy beszennyezzék, hogy beszennyeződjön.
Félelemből cselekedtem és eltitkoltam magam elől is, hogy így van.
Félelemből és féltésből.

Jobb lett volna másképpen, de így történt.

Aztán persze, miután felismertem, hogy két igazság alszik egy ágyban, jött a szégyen.
A bűntudat.
A hazugság és ismét a szégyen.
A hallgatás.
A lemondás.
Mások bántása.
És már be is zárult a kör.

Még arra is tudtam haragudni, akit a legjobban szeretek.
Még vele is játszmáztam, drámáztam.
Persze a magam módján, sok csavarral és ravaszul.
Ami külön megnehezítette a felismerést, a felismerését annak, hogy EZ NEM ÉN VAGYOK.

A felismerés nagyon fájdalmas folyamat volt.
Bár tudtam figyelni, de hogy valójában mi történik, azt nem értettem.
Próbáltam visszatérni a régi énemhez, az "azelőtthöz", a trauma előtti ponthoz.
De az nem lehetséges, legalábbis nem úgy, ahogyan én gondoltam.

Mert már valóban nem az vagyok, aki voltam.
De az vagyok, aki vagyok.

S ez segített át.
Hogy sebekkel és saját torzulásaimat látva és a félelemmel átszőtt világomban élve is tudom, hogy van megváltás.
Hogy ÉN VAGYOK magamnak.
És hogy van hozzá segítség.

Ki fogok jutni.
Hogy is mondta valamikor valaki?
"Amibe belehelyezted magad, ki is tudod magad onnan szabadítani."

Hát ez van.

Most erőt gyűjtök.
Sok erőre lesz szükségem.
De már nem félek.
Mert tudom, hogy a szabadulásom után végre IGAZán újra ÖNMAGAM lehetek.

Szorítsatok, hogy könnyedén menjen. Vagy legalábbis úgy érezzem. :)

Van-e választásod?

Megint, már megint kiborult a bili.
Nagyon.
Most már térdig állunk benne.
Eddig is, csak nem vettük észre.

Nem baj.
A nemzet írástudói és felelősei lerázták magukról a felelősséget már 56 után.
Ahogy Hamvas Béla írja.
Lehet azóta csak egyetlen egy igazi tavaszunk is?

Miből, kiből választhatsz?
És legfőképpen mit?

A hatalomért folyó harcban nincs kit választani.
Nincs kire szavazni.
Ez egy színjáték.
Ha győztes, ha vesztes.
Ha ellenzék, ha kormánypárt.
Nem érted van, érted?
A hatalomért tesz mindent.
És semmi köze a magyarsághoz. Annyi, hogy tud magyarul. Ennyi.

Stílus van és eszközök.
Hitler óta széles a paletta.
Demagógia, túlzások, álhírek és óriásplakátok.
Információözön, fészbukkomment, lájk, de főleg duma és duma.
Miről is?

Lényegtelen dolgokról.
Ki üljön a parlamentben.
Ki nyomjon igent és nemet.
Ki legyen csavar egy óriási átláthatatlan gépezetben.

Mert csak csavarnak kellesz.
Te is barátom és teljesen mindegy, hogy kire szavaztál.
Annyiban nem mindegy, hogy megint lehet békétlenséget szítani.
Hogy a privát szféra megint sérthető, és ok van rá.

Elmentél szavazni?
Kire szavaztál?
Miért nem mondod meg?
Mi az, hogy magánügy?

Csak magánügy van.
Nincs nemzeti ügy.
Felejtsd el, ez csak a máz.
Mindkét oldalon.
Bárhány oldalon.

Csak a parlamenti szék és a vele járó kiváltságok, fizetés, tekintély és a hatalom a fontos.
Minden politikusnak.
Ez a politika.
Ilyen a természete.

Ne sírj, nyugaton is így van, csak ott kifinomultabbak az eszközök és nagyobb a büdzsé, a felhalmozott vagyon, a tartalék. 

Ott több joga van a polgárnak is, hagyják élni.

Ez az egy, amiért érdemes lenne talán.

Hogy lehessen végre élni.

A politikusok meg politizáljanak, ha azt szeretnék, mi meg élhessünk.

Kedvünkre és csendben, 

pipafüstben, 

bort iszogatva, 

jó könyvet olvasva,

távol a politikától. 

megteremtve 

végre

a megérdemelt 

idillt

...

Igen

majd

ha újra

nevetünk

s arcom

hajadba

fúrom

érzem

tested

illatát

s a vágy

fülemben

dobol

majd

ha fekszünk

a réten

nézve

a végtelent

kezemmel

göndör

hajadba

túrok

s szemedbe

nézve

suttogok

igent

a kérdésre

mely el sem hangzott

Az őszinteség természete

Vajon létezik-e több az őszinteségnél, amit egyik ember a másiknak adni tud?

Azt mondod, a korai őszinteség gyilkos erő.
Tévedsz.

Őszinteségen nem a másik helyzetének, küllemének, vagy jellemének megmérettetését értem.
Nem "észbéli dolgok" szavakká formált össze-vissza kenését a másikon.

Hanem a tiszta, minden zavaró gondolattól mentes valódi teret, melybe beleengeded, melyben megfürdeted a másikat.

Szeretek fürödni, talán ez az egyetlen szenvedélyem.

S ahol egy ember fürdik, fürdik a másik is.
Mert egymásban fürdeni csak együtt, egyidejűleg lehet.

Vannak természetes, soha vissza nem térő és egyedi alkalmak, amikor ez magától megtörténik.
A születés utáni arany órában.
Az örök szerelemre eszmélés első másodpercében.
A halál megnyugvással való elfogadásában.
Végtelenségedre ébredésed első másodpercében.

Tárd ki a kapukat, fürödj és fürdess.

Ez az élet apró ajándéka.
Bölcsen élj vele s általa.