Csak úgy zümmögök ...

"Mindenkinek megvan a maga méhese." 

Hamvas Béla

igen

és

"Mindenkinek megvan a maga méhe." 

Lilith, 

Sophia,

 Métisz, 

...

csak vicceleeeek .... :)

A Teremtés műhelytitkai ;)

"PYGMALION

Pygmalion, látván, hogy ezek mily vétkesen élnek,

elborzadt buja bűnüktől, mit az asszonyi szívnek

nyújt bővebben a természet, nem vett maga mellé

asszonyt, nőtelen élt, nőtlen volt ágya sokáig.

Nagy művészettel készített szobrot eközben

hó elefántcsontból, amilyen szép nő a világra

nem születik sohasem; s a saját művébe bolondult.

Élő szép szűznek vélhetnéd könnyen e szobrot;

tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia, vélnéd;

művészet fedi el, hogy csak művészet. Az ámult

Pygmalion az utánzott testtől gyúl szerelemre.

Ujjaival művét tapogatja: ha emberi test-e

vagy csak ivor; s hogy ivor, nem vallja be mégse magának.

Csókokat ad, s hiszi: kap; szól hozzá, tartja ölében,

és hiszi: ujjai lágy testébe nyomódnak a lánynak,

s fél, hogy kék folt kél a leányon, ahol tapogatta.

Mond gyöngéd szavakat, s azután ami kedves ajándék

mindig a lánynak, elé viszi: kagylót, síma kövecskét,

gyönge madárkákat, sokezerszinü tarka virágot,

szép liliomszálat, festett labdákat, a fákról

Heliasok könnyét; testére ruhákat is aggat;

ujjait ékkővel s a nyakát csinosítja nyakékkel;

gyöngéd gyöngy a fülére, kerül kebelére kösöntyű:

mind illik neki ez; s nem csúnyább meztelenül sem.

Sidoni bíborral készült kerevetre teríti,

hitvesnek hivogatja, pihér párnára nyugosztja

végre nyakát, valamintha csak érezhetne akármit.

 Jött Venus ünnepe, mely Cyprusban mindig igenszent,

és, szarvuk körülöntve arannyal, hullnak a tulkok

áldozatul, hószín nyakukat bárd metszi keresztül,

füstöl a sok tömjén; s ő, mint kell, áldozat-adva

áll meg az oltárnál, s félénk szava szól: „Ha ti mindent,

égiek, adhattok, vágyom feleségemül...” Azt nem

merte kimondani: „Őt”, pusztán: „...egy olyant, ki hasonló.”

Csakhogy arany Venus átértette (hisz ünnepi napján

ott volt), hogy mire áhitozik; s hogy kedvez e vágynak,

égig háromszor lobogó lánggal kimutatta.

Pygmalion hazatér, lányszobrát látni szeretné,

ágyra lefekteti, ád csókot neki, érzi: melegszik;

ajkát nyomja reá ismét, mellére az ujját:

s lám az ivor lágyul, s már nem mereven, benyomódik

vágyó ujja alatt, valamint a hymetti viasz, ha

nap heve éri, puhul, ha hüvelyk meggyúrja, igen sok

más alakot vesz föl, használják, hasznos ekképp lesz.

Ámul, félve örül, s aggódik, hátha csalódik,

most a szerelmes, a vágyott lányt érinti megújra.

Élő test! Ereit már verni tapintja hüvelyke.

Most azután a Paphos-beli hős szívbéli szavakkal

adja Venusnak a háláját; és ajkait immár

nyomja a nem hazudott ajkakra; a szűz meg a csókot

érzi, el is pirul, és félénk szemeket vet a fényre,

és egyszerre az ég boltját és látja szerelmét.

Eljön az istennő is, mit megadott, ama nászhoz,

és hogy a holdnak szarva kerekre kilencszer egészül,

jő a világra Paphos, nevet ő ad majd a szigetnek."

Publius Ovidius Naso

Átváltozások

10. könyv

(METAMORPHOSES)

FORDÍTOTTA DEVECSERI GÁBOR

Forrás: http://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.pdf

A sárkány és a SÁRKÁNY

Jött egy érzés és egy gondolat, s - emlékeim szerint - ezt megelőzte egy tett, egy alkímiai tett is.

Egy szobrot kellett átformálnom a térben. Egy sárkányölő szobrot.
- Mert a sárkányt meg lehet ölni, de a SÁRKÁNYT nem. Erős és végtelen lény. -

"Szelidíteni kell azt, folyamatosan éreztetni vele az erőt, az erődet, s akkor szolgálni fog."

Azt szolgálja, aki erős, tiszta és örök, ÉL ÉS ÉREZ.

"Ugyanúgy helye van a teremtésben, mint az EMBER-nek."

Szóval felszabadítottam egy sárkányt,
jobban mondva, "megtanítottam" egy harcosnak,
hogy ahelyett, hogy leszúrja, hogyan szelidítse meg s használja erejét.
Hogy melyik életben melyik részem volt, ki tudja már azt?! De ez most nem is fontos.

A fontos az üzenet.

Hogy aki legyőzni, megsemmisíteni, kiírtani akarja a SÁRKÁNY-t, az elveszett.
Mert nem lehetséges.

Ez a gondolat akkor érkezett újra és fészkelte be magát a fejembe, amikor régi kastélyokban járkálva egyre-másra láttam a sárkányölő "Poszeidón" szobrokat.
Nem értettem először az ellenérzésemet, de most már értem.
E kastélyok urai sem urak azóta már, s ebben e téves ideológiának is szerepe lehetett.

Mert a primitív sárkány, amit legyőzhet a királyfi a mesében, hogy asszonyát meghódítsa, csak egy árnyék, árnyéka egy sokkal hatalmasabb és fontosabb erőnek a TÉR-ben.

S ez az erő felszabadulást kér, hogy szolgálhasson.
Mítikus lényként visszatérve, újra a megfelelő helyre, a segítők közé, felsorakozik.

A "magyar néplélekről"

Egy ideje itt van ez a téma, itt forog bennem.

A tisztánlátást, vagy inkább tisztán érzést segíti az elvonulás, 

a külső-belső csendbe való burkolózás, 

amit jól kiegészít a Magyar Hüperion olvasása.

Egy ideje, amit olvasok, átrezeg rajtam, 

belemerülök nemcsak a szavakba, 

de a szavakat megfogalmazó érzésbe, üzenetbe is.

Csodálatos folyamat, de csak azóta megy ez ilyen könnyedén, 

mióta saját kínjaimat és főbb hiányaimat eloldottam magamtól.

Most értem meg rá, hogy olvassak, hogy olvassalak.

Eddig mindezt beavatkozásnak értem volna meg, 

mert még nem voltam kikristályosodva önmagamban.

E nép lelke a Szerelemkeresés legintenzívebb emlékeit őrzi. 

Szinte minden olyan lélek, 

aki itt formát öltve a magasabbról tudósított, 

vagy átadva magát e magasabbnak általa vezettetve élt, 

ebben forgott, 

életével a szerelemmel és a szerelemért való küzdelmet örökítette meg, hozta le. 

Gondolj csak Petőfire, József Attilára!

Meglepetésemre Hamvas Béla sem volt kivétel.

És Rákóczi? Egyenesen hihetetlen, hogy mit megtett 

és mégis alul maradt a szerelem erejével szemben.

Népmeséink is sorban erről szólnak, 

Tündér Ilona és társai mind az elveszített

kedvesről és annak kereséséről szólnak,

és a legkisebb királyfiról, aki egyszer majd

elnyeri méltó jutalmát, 

az országot és szerelmét is egyszerre.

Mi ez az intenzív vágy, vagy inkább hiány,

ami átszövi a századokat és a magyar mitológiát?

Miért van mindez és mit mutat ez nekünk ma, 2013-ban?

Vannak legendák, előremutató hitek és hiedelmek,

jelenidejű tettek is, melyek az eljövendő Aranyasszonyról, 

és Máriáról, mint a magyarok nagyasszonyáról tudósít.

Ki ő és vajon hogyan jön el? 

Mi kell ahhoz, hogy valóban megérkezzen?

Vagy inkább észrevegyük, hogy már itt van,

minden kőben, fában, a levegőben és a vizeinkben?

"Itt van, csak még nem érezzük, mert nem szándékai szerint cselekszünk.

A táj istene ő, e tájban, itt, éppen itt tért nyugovóra valamikor, lett elfeledve, 

de már felébredt és nők ezreit, tízezreit inspirálja táncával és nevetésével.

Ahhoz, hogy észrevegyétek le kell tennetek néhány elképzelést vele kapcsolatban,

mert semmi sem áll tőle távolabb mint a művi szűziesség,

vagy az önmegtartóztató alázatos szolgálat.

Szolgál ő, de nem az embert, 

hanem az emberben lakozó Istent szolgálja, 

s mindent félresöpör, ami felébredése útjában áll.

A kicsinyes hatalomvágyatokat éppen úgy, 

mint a túlzott fontoskodást és spirituális önteltséget.

Istennő ő, 

a Szerelem istennője, 

anya és gyermek,

s maga is gyermeket hord méhében.

E táj fiát, táltosok leszármazottját,

aki maga is Isten s mégis ember."

Eddig az üzenet, s nekem vajon mi dolgom vele?

Életemben eddig talán a legfontosabb tett, 

amit megtettem és ami 

e vezetést/ráhagyatkozást követve

történt meg, 

hogy lényemmel kioldottam egy olyan fájdalmat e lélekből, 

(mely lélek mindenkiben, tehát benned

és bennem is jelen van,

jelen van minden itt élő férfiban és nőben)

mely nagyon intenzív és átható volt,

s mely fájdalmat senki sem tudhatná jobban megfogalmazni,

mint József Attila:

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket."

Nincs más út asszonytársaim, csak ez:

ölelni, szeretni, "míg elfehéredik a száj is",

mert asszonyságunk lényege ez,

a feltételek nélküli 

lélekkel teljes 

befogadás.

Azt adni, 

akik vagyunk,

a bennünk ezáltal növekvő újraszületett Istennőt,

tisztán, 

egyszerűen 

és gyengéden.

Ez teremt Férfiakat, 

nem a harc, vagy a hatalom.

S ahol Férfiak vannak, 

ott jó élni,

s ott van jövő.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Harmadik nap

Mihelyt az öröm napja megvirradt, s a hegyek mögül ragyogóan kiemelkedő nap az égen újra gyakorlottan elkezdte feladata betöltését, bajtársaim is kezdtek felocsúdni és előjöttek, hogy lassan felkészüljenek a próbára. Egyik a másik után jött be a terembe, jó reggelt kívánva, s kérdezgették, hogyan töltöttük az éjszakát. 

Mikor köteleinket meglátták, sokan kinevettek minket, hogy ilyen hamar megadtuk magunkat, s nem próbáltunk szerencsét, holott néhánynak bizonyára torkában dobogott a szíve, ha nem is vallotta be. Bocsánatot kértünk értetlenségünkért, s annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy nemsokára megszabadítanak minket, s döntésünk, gúnyolódásuk dacára, helyénvalónak bizonyul. Azzal érveltünk, hogy ők sem menekültek meg még, s a legnagyobb veszély talán még vár rájuk. 

Amikor mind összegyűltünk, újra megszólaltak a trombiták és dobok, s azt hittük, hogy a vőlegény mindjárt megjelenik, mert őt közülünk még sokan nem látták. De újra a tegnapi Leány vonult be, most bíborba öltözve, fehér szalaggal a dereka körül. Fején zöld babérkoszorút viselt. Ez nagyon jól állt neki. Kísérete azonban most nem fényecskékből állt, hanem mintegy kétszáz páncélos vitézből, szintén bíborban és fehérben. 

Amint a Leány felállt karosszékéből, azonnal mihozzánk, foglyokhoz jött, s miután üdvözölt minket, néhány szót intézett hozzánk: „Hogy közületek többen felismerték siralmas helyzetüket, annak nagyon örült szigorú Uram, s ezt érdemeteknek számítja majd be”. Amikor engem is meglátott a ruhámban, felnevetett: „Nézd csak! Te is az iga alá hajtottad a fejedet? Azt hittem, hogy te különösen jól felkészültél!” 

Szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim. Erre megparancsolta, hogy oldozzák fel a kötelékeinket, s olyan helyre állítsanak, ahonnan jól láthatjuk a mérleget. Aztán megjegyezte: „Nektek még sokkal jobb dolgotok lehet egyszer, mint azoknak a merészeknek, akik itt szabadon vannak.” 

Időközben arany mérleget akasztottak fel a terem közepén, meg egy kis asztalt állítottak mellé, amelyen hét súly feküdt bíbor bársonyon. Elől egy meglehetősen nagy, aztán négy kisebb egy csoportban, végül két nagyobb, szintén együtt. Ezek a súlyok nagyságukhoz viszonyítva oly nehezek voltak, hogy ember azt ésszel fel nem foghatja. 

A vértes vitézek mindegyikénél a csupasz kardon kívül erős kötél is volt. A súlyok számával egyezően hét csoportra osztották őket is, s minden csoportból választottak minden súlyhoz egy vitézt. 

Erre a Leány megint fellendült magas trónjára, s kecses meghajlás után beszélni kezdett: 



Aki festőműhelybe megy, 

s művészekkel vetekedik, 

de festésből semmit sem ért, 

azt gúnyosan kinevetik. 



Aki művészekhez társul, 

minden adottságok nélkül, 

aki csak látszatot alkot, 

az szégyentől nem menekül. 



Aki menyegzőre jön el, 

holott erre fel nem kérik, 

gőgös pompájával azt is 

mind gúnyosan kinevetik. 

Aki így megy a mérlegre, 

s könnyűnek találtatik, 

nagy robajjal felvágódik, 

s tudja meg, hogy: kinevetik. 



Ekkor megparancsolta az apródoknak, hogy mindenkit állítsanak sorba, s egyik a másik után foglaljon helyet a mérlegen. Elsőnek az egyik császár ment fel a mérlegre egész pompájával, miután a Leány előtt gyorsan meghajolt. Ezután minden csoportvezető a mérleg másik serpenyőjébe helyezte a súlyát. A császár azonban, mindenki csodálkozására, állta a helyét. Az utolsó súly azonban túl nehéz volt neki is, úgy hogy legnagyobb sajnálatára a magasba emelkedett. Ez - úgy tűnt nekem - felkeltette a Leány szánalmát, s intett az embereinek, hogy hallgassanak. A jó császárt nem is kötözték meg, hanem átadták a hatodik csoportnak. 

Utána azonban olyan császár jött, aki büszkén lépdelt a mérlegre, s mivel nagy, vastag könyvet rejtett a köpenye alá, bízott a sikerben. Amikor azonban már a harmadik súlyt sem tudta ellensúlyozni, hanem kapálódzva a magasba emelkedett, s ijedtében a könyv is kiesett a ruhája alól, minden vitéz nevetni kezdett, s kiszolgáltatták a harmadik csoportnak. 

Így járt még jónéhány császár, akit gúnyosan kinevettek, majd megkötöztek. Ezután egy kis emberke következett, szintén császár. Göndör, barna szakállkájával a szokásos meghajlás után fellépett a mérlegre. A súlyoknak olyan rettenthetetlenül állt ellent, hogy véleményem szerint még többet is kibírt volna. A Leány ekkor gyorsan felállt, meghajolt előtte, bíbor bársony ruhát adatott neki, majd a székén lévő sok babérágból is adott neki egyet, s megkérte, hogy foglaljon helyet trónja lépcsőjén. 

Hogy azután hogyan járt sok császár, király, főúr és úr, azt hosszú lenne elmesélni, de azt meg kell említenem, hogy a sok úr közül, várakozásom ellenére, csak kevesen állták meg a helyüket, holott sok szép erény vált díszükre. Az egyik ezt a súlyt, a másik amazt nem bírta ellensúlyozni, egyesek kettőt, mások hármat, négyet vagy ötöt, s csak kevesen állták végig a próbát. Aki pedig kudarcot vallott, azt a csoportok alaposan kinevették. 

Miután a nemeseket, a tudósokat és másokat is próbára tettek, kiderült, hogy bizonyos csoportokban olykor egyet sem találtak, aki megállta volna. Végül a jámbor népámító urak következtek, meg a lapis-spitalauficum-csinálók, akik a bölcsek kövének utánzatát barkácsolták. Ezeket olyan sok gúnyolódás közepette állították a mérlegre, hogy minden szomorúságom ellenére én is hasamat fogtam a nevetéstől. Még a foglyok sem tudták visszatartani a nevetést. A legtöbbnek nem is kellett megvárnia az ítéletet, hanem a mérlegről ostorral verték le őket a többi fogolyhoz: de mindet a saját csoportjához. 

A nagy tömegből oly kevesen maradtak, hogy a számukat szégyellem megmondani. Ezek között voltak magas személyiségek is. Mindegyiket bíbor bársony ruhával és babérággal tisztelték meg. 

Amikor a próba befejeződött, s már csak mi álltunk ott megkötözött kezekkel, előlépett a vitézek egyik kapitánya, s megszólalt: „Kegyelmes Leány, ha őkegyelme megengedi, akkor ezeket az embereket, akik felismerték értetlenségüket, büntetés kilátásba helyezése nélkül, csak játékból, szintén a mérlegre állíthatnánk, hátha van valami jó őbennük is”. 

Énrám ez először nyomasztóan hatott, mert éppen az volt a vigaszom, hogy nem kellett szégyenszemre odamennem, vagy éppenséggel ostorcsapások közepette a mérlegről menekülnöm. Kétségen kívül sok fogoly kívánta ugyanis, hogy inkább tíz éjszakát maradt volna velünk a teremben. 

Mivel azonban a Leány beleegyezett, meg kellett történnie, s egymás után megszabadítottak minket a béklyóktól, hogy a mérlegre állíthassanak. Holott a legtöbben kudarcot vallottak, nem nevették ki és nem verték meg, hanem csak csendesen félreállították őket. Társam az ötödik volt, s jól tartotta magát, aminek mindenki örült, mindenekelőtt azonban a vitéz, aki a javaslatot tette, s a Leány így őt is a szokásos tiszteletben részesítette. 

Azután még ketten repültek a magasba. Én voltam a nyolcadik. Amikor reszketve felálltam a mérlegre, társam, aki már a lépcsőn ült bíbor ruhában, barátságosan nézett, s a Leány is mosolygott egy kicsit. Miután azonban minden súlyt kibírtam, a Leány megparancsolta, hogy minden erővel emeljenek fel engem. Erre még három vitéz akaszkodott a másik serpenyőre, anélkül, hogy a mérleg csak meg is mozdult volna. Ekkor az egyik apród felállt, s olyan hangosan kiáltott, ahogyan csak tudott: „Ez az!” Amire a másik azt felelte: „Akkor szabadítsátok meg”, amit a Szűz engedélyezett. 

Miután a szükséges ceremóniával felvettek, megengedték, hogy valamelyik fogoly megszabadítását kívánjam. Nem kellett soká gondolkodnom, s az első császárt választottam, akit mindig is sajnáltam. Azonnal szabadon engedték, s teljes megtiszteléssel csatlakozhatott hozzánk. Mire az utólsót is megmérték és könnyűnek találták, a Leány felfedezte rózsáimat, melyeket levettem kalapomról, s kezemben szorongattam. Apródja közvetítésével megkért, hogy adjam neki őket, amit szívesen meg is tettem. 

Így végződött az első jelenet reggel tíz órakor. Majd újra megszólaltak a trombiták, amelyeket azonban még nem láttunk. 

Időközben a vitézek visszavonultak a foglyaikkal, akik ítéletükre vártak. Törvényszéket alakítottak, amely öt kapitányból és belőlünk állt. A Leány volt az elnök, s megegyeztünk, hogy mindenki mondjon véleményt a foglyok sorsáról. Mi történjen velük? Az első vélemény az volt, hogy mindet ki kell végezni, egyiket fájdalmasabban mint a másikat, a feltételek elleni vétkességük mértéke szerint. Mások fogságban akarták tartani őket. De egyik javaslat sem tetszett, sem a Leánynak, sem nekem. Végül az általam kiváltott császár, egy másik főúr, társam és én úgy határoztunk, hogy először az előkelő urakat vezessék el csendben a kastélyból. Másokat csúfosabban tessékeljenek ki: vetkőztessék le őket, s meztelenül zavarják el. A többieket viszont botokkal verjék ki, vagy kutyákkal zavartassák el. 

Akik viszont tegnap önkéntesen adták meg magukat, azok büntetés nélkül vonulhatnak el. Minden nagyzolót azonban, aki az étkezésnél olyan illetlenül viselkedett, viselkedése szerint testileg és lelkileg is meg kell büntetni. 

Ez a javaslat tetszett a Leánynak is, meg a legtöbb szavazatot is kapta. Ezen felül mindenkinek engedélyeztek még egy ebédet, amit azonnal közöltek is velük. Az ítélet kihirdetését déli tizenkét órára halasztották, s ezzel vége is volt az ülésnek. 

Ezután a Leány kíséretével a helyére vonult: minket pedig a terem legfelső asztalánál helyeztek el, azzal a kéréssel, hogy elégedjünk meg ezzel, míg a dolog befejeződik. Azután majd elvezetnek a vőlegényhez és a menyasszonyhoz. Ezzel a kilátással nyugodtan töltöttük az időt. 

Már a foglyokat is visszahozták a terembe, s mindegyiket rangja szerint helyezték el. Megparancsolták nekik, hogy ma illedelmesebben viselkedjenek. Ez azonban egészen fölösleges figyelmeztetés volt, mert a bátorságuk amúgy is maradéktalanul elillant. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, anélkül hogy valakinek is hízelegni akarnék, hogy a magasrangú személyek tudták a szokatlan helyzetet leginkább elfogadni. Viselkedésük meglehetősen rossz volt, de őszinte. A felszolgálókat most sem láthatták, mi azonban igen, s ennek nagyon örültünk. Holott szerencsénk föléjük helyezett minket, nem hittük magunkat többnek náluk, s hozzájuk fordulván, bátorítottuk őket: ne féljenek, mert oly rossz sors mégsem vár rájuk! Szerették volna megtudni tőlünk az ítéletüket, de annak közlését szigorúan megtiltották nekünk, s így senki sem mondott semmit. Így vigasztaltuk őket, amennyire lehetett, s ittunk is velük, hogy a bor valamelyest felvidítsa őket. 

A mi asztalunk bíborral volt takarva, poharaink csupa ezüst és arany, amit a többiek csodálkozva és fájdalmasan állapítottak meg. Mielőtt leültünk, a két apród jött hozzánk, hogy a vőlegény nevében mindegyikőnket az aranygyapjúval tiszteljen meg, amelyen szárnyas oroszlán ragyogott, s arra kértek, hogy az asztalnál viseljük ezt, hogy megtiszteljük a Rend nevét és méltóságát, amellyel minket Őfensége ma megajándékozott, s amelybe nemsokára a kellő ünnepélyességel beiktatnak minket. Ezt a kitüntetést a legnagyobb alázattal fogadtuk, s ünnepélyesen megígértük, hogy őfensége bármit is kíván, azt engedelmesen teljesíteni fogjuk. A nemes ifjú ezen kívül egy listába írt be minket a helyes sorrendben: s ha most az én lista szerinti helyemet eltitkolom, akkor ezt azért teszem, hogy ne kövessem el az öndícséret bűnét, amivel a negyedik súly ellen vétkeznék. 

Étkezésünk nagyon bőséges volt, s így megkérdeztük az egyik apródot, hogy szabad-e belőle adni az elítéltek között lévő ismerőseinknek is. Ezt minden további nélkül megengedték, s a szolgák segítségével mindegyikőnk gazdagon ellátta eledellel ismerősét. Mivel azonban azok a szolgákat nem láthatták, tehát nem tudhatták, hogy az étel honnan jön, magam akartam valakinek enni vinni. Alig emelkedtem fel a helyemről, azonnal hozzám ugrott egy szolga hogy barátságosan figyelmeztessen: ha meglátott volna egy apród, akkor ezt megmondta volna a királynak, s meg kellett volna lakolnom. Mivel azonban csak ő látta, nem árul el, ha mostantól kezdve a Rend méltóságát jobban szem előtt tartom. Ezzel az álláspontokat olyan világosan kifejtette, hogy székemen jóideig moccanni sem mertem. Figyelmeztetését azonban őszintén megköszöntem, amennyire ez a sietségben és ijedelemben lehetséges volt. 

Nemsokára újra felhangzottak a trombiták. Most már tapasztalatból tudtuk, hogy a Leányt jelentették be, s felkészültünk fogadására. Szokott kíséretével jelent meg magas székén. Az egyik apród arany serleget, a másik pergamen okiratot vitt előtte. Miután a Leány kecsesen felemelkedett a helyéről, átvette a serleget, s nekünk nyújtotta azzal a bejelentéssel, hogy ezt Őfelsége parancsára hozzák nekünk, hogy járjon körben az Ő tiszteletére. A serleg tetején művészi, arany Fortuna állt, kezében piros kis lobogóval. Az italnak így nem nagyon örültem, mert a szerencse kegyetlenségét már eléggé ismertem. 

A Leányt is az aranygyapjú és oroszlán díszítette, mint minket, amiből arra következtettem, hogy talán ő a Rend elnöke. Kérdeztük tőle a Rend nevét, de azt mondta, hogy nem jött el a kinyilatkoztatás pillanata, amíg a foglyok ügye nem rendeződött. Ezért vannak még az ő szemeik lezárva: mert amiben mi részesülünk, abban csak megakadnának, s bosszúságot okozna nekik, habár ez még semmi ahhoz a megtiszteltetéshez képest, ami vár ránk. 

Ezután a másik apródtól az okiratot vette át, mely két részből állt. Az első csoportnak - úgy emlékszem - a következőket olvasták fel: 

- ismerjék be, hogy igaztalan könyveknek túl könnyelműen adtak hitelt, túl nagyra becsülték magukat, s ezért jöttek ebbe a kastélyba is hivatlanul. A legtöbben itt talán meg is akartak gazdagodni, hogy azután nagyobb pompában és tekintélyben élhessenek. Így csábították el egymást, s annyira a gúnynak és szégyennek szolgáltatták ki, hogy ezért nagyon is büntetést érdemelnek. 

Mindezt kézfogással alázatosan megpecsételték és bevallották. A többiekhez pedig a következő szigorú szavakat intézték: 

- ... hogy lelkiismeretük meggyőződése szerint nagyon is jól tudják, hogy hamis könyveket írtak és tálaltak fel, másokat bolondítottak és becsaptak, s ezzel sokaknak a királyi méltóságát is csorbították. Azt is tudják, hogy milyen istentelen és csábító képeket használtak, s az isteni szent háromságot sem kímélték, sőt visszaéltek vele, hogy mindenkit becsaphassanak. Most azonban kiderült, milyen ügyeskedéssel próbáltak őszinte vendégeket félrevezetni és tudatlanokat hamis útra terelni. Így az is ismeretes, hogy nyilvánosan hódoltak a szemérmetlenség, házasságtörés és dőzsölés szenvedélyének és más tisztátalan viselkedésnek is, ami birodalmunk közrendje elleni vétek. Szóval jól tudják, hogy a király őfensége hírét is rontották az egyszerű nép szemében, amiért be kell vallaniuk, hogy nyilvánvalóvá vált hazaárulók, gazemberek és zsiványok, s megérdemlik, hogy a becsületes emberektől elkülönítsék és megbüntessék őket. 

Azok persze tiltakoztak, s nem akarták beismerni, mert jól tudtak színészkedni. Mivel azonban nem csak a Leány fenyegette halállal őket, hanem a többiek is ellenük fordultak, s egyhangúan vádolták őket, hogy gonosz szándékkal vezették félre mindannyiójukat, végül, hogy még rosszabbnak elejét vegyék, kénytelenek voltak beismerni bűnüket. De hozzátették, hogy az ügyet ne írják teljesen az ő rovásukra, mert áldozataik olyan urak, akik minden áron be akartak jutni a kastélyba, s ezért nagy összegeket ígértek nekik. Így a vétkeseknek annak idején mindenféle fortélyt kellett alkalmazniuk, hogy mindegyikőjük kivehesse a részét a haszonból. Így jutottak erre a sorsra. Mivel azonban ez nem sikerült nekik, nem bűnösebbek, mint az urak. Ha ezek nem kérték volna, hogy juttassák be őket, akkor valami csekély haszon miatt olyan veszélyek közepette nem másztak volna át a falon. A könyveiknek oly nagy keletük volt, hogy aki nem élhetett meg másképpen, az erre a csalásra kényszerült. Remélik tehát, hogy igazságos ítélet esetén nem róják fel nekik, hogy az urak kifejezett kívánságára szolgálatot tettek nekik, ahogyan szolgálni illik. 

Ilyen kifogásokkal próbálkoztak. Erre azonban azt a feleletet kapták, hogy a király őfensége határozata szerint valamennyit megbüntetik, mégpedig súlyosan. Mert amit mentségükre hoztak fel, az részben igaz ugyan (és ezért az urak sem ússzák meg büntetés nélkül), de akik oly szemtelenül ajánlották magukat, hogy esetleg tudatlanokat vezettek félre, azok nyugodtan felkészülhetnek a halálra: de azok is, akik csaló irodalommal őfenségét sértegették, ahogyan ez az ő saját könyveikből és irataikból világosan bizonyítható. 

Erre közülük sokan keseregni kezdtek. Térdre estek, sírtak és könyörögtek, ami azonban nem segített rajtuk. Csodálkoztam, hogy a Leány cseppet sem rendült meg, holott nyomoruk - ha nyüzsgésük nekünk sok szenvedést okozott is - mindegyikőnk szánalmát felkeltette, sőt könnyekre fakasztott. Gyorsan elküldte apródjait a páncélos vitézekért, akiknek aztán azt parancsolta meg, hogy mindegyik gyűjtse össze a magáéit, s a helyes sorrendben vigye el az ő nagy kertjébe, mégpedig úgy, hogy minden fogolyra jusson egy-egy vitéz. Meglepett, hogy azok milyen gyorsan felismerték az őhozzájuk tartozó foglyokat. 

Tegnapi társaimnak azonban megengedték, hogy béklyók nélkül menjenek a kertbe, s úgy vegyenek részt az ítélethirdetésen. Amikor mindenki kiment, a Leány is felállt trónjáról, s ennek lépcsőfokain helyet kínálván nekünk, arra kért minket, hogy vegyünk részt a ítélet végrehajtásán. Ezt nem tagadtuk meg, mindent az asztalon hagytunk (a serlegen kívül, amelyet a Leány az egyik apródra bízott), s pompás ruháinkban a magától mozgó trón kivitt minket a kertbe, mégpedig olyan kényelmesen, mintha levegőben lebegtünk volna. A kertben aztán felálltunk. 

A kert nem volt különösen szép, de megörvendeztetett, hogy a fákat oly kifogástalan rendben ültették. Pompás kút is volt itt, tele csodás ábrákkal, feliratokkal és különös jelekkel (amelyekkel - ha Isten is úgy akarja - másik könyvben foglalkozom). A kertben szép, festett függönyökkel letakart, nagy faállvány állt, négy karzattal egymás fölött. Az első szebb volt mint a többi, s fehér taftfüggöny takarta, emiatt még nem tudhattuk, hogy kit rejteget. A második üres volt és nem volt letakarva. A másik kettő előtt viszont vörös és kék taft függött. 

Amikor az állványzat közelébe értünk, a Leány földig hajolt, ami megijesztett minket, mert ebből azt gyanítottuk, hogy a király és a királyné nem lehet messze. Miután mi is tisztelettel hajlongtunk, ahogyan illik, a Leány csigalépcsőn felvezetett minket a második karzatra, amelyiken ő foglalt helyet legfelül, mi pedig rangunk sorrendjében következtünk. Hogy a császár, akit megváltottam, hogyan viselkedett velem szemben (már az asztalnál is), azt el sem mondhatom: mert nagyon is tudatában volt, hogy milyen siralmas és aggodalmas helyzetben lett volna, ha gúnyolódások közepette kellett volna megvárnia az ítéletet, most viszont közbenjárásom miatt ilyen magas rangon és méltóságban lehetett. 

Időközben az a Leány lépett elő, aki annak idején a meghívót adta át nekem, s akit eddig nem láttam viszont. Először belefújt trombitájába, majd hangosan kihirdette az ítéletet: 

„Király Őfensége, magasztos Uram, szívből, valóban kívánta, hogy aki Őfensége meghívójával jött ide, olyan tulajdonságokkal jöjjön, amelyek az Ő tiszteletére fokozhatták volna örömteli menyegzői ünnepének fényességét. Mivel azonban a Mindenható Istennek másképpen tetszett, Őfensége nem panaszkodhat, hanem akarata ellenére birodalma régi, dícséretes szokásaihoz kell igazodnia. Hogy azonban Őfenségének vele született irgalmasságát mindenütt dícsérjék, Őfensége, tanácsosai és nemesei elhatározták, hogy az ítéletet lényegesen enyhítik. Ezért elsősorban nektek, urak és uralkodók, nem csak meghagyja az életeteket, hanem ezen felül szabadon is ereszt. Emellett barátságosan arra kér, ne vegyétek zokon, hogy az Őfensége tiszteletére rendezett ünnepélyen nem vehettek részt, hanem gondoljátok meg, hogy a Mindenható Isten már többet rótt rátok, mint amit illendően és nyugodtan elviselhettek, s hogy Ő az adományait számunkra érthetetlen módon osztogatja. A híreteken sem esik csorba, habár a mi Rendünk elvetett titeket: mert hát nem vagyunk mindannyian mindenre képesek. A gonoszok pedig, akik félrevezettek titeket, nem maradnak büntetés nélkül. Őfensége továbbá azt is elhatározta, hogy nem sokára az eretnek iratok katalógusát, vagyis Index Expurgatóriuszt fog beadni nektek, hogy a következőkben több belátással különböztethessétek meg a jót a rossztól. 

Mivel Őfensége maga is át akarja nézni könyvtárát, s a félrevezető iratokat Vulkánnak áldozza, arra kér titeket, hogy segítsetek neki ebben, s a sajátjaitokkal is így járjatok el, hogy, amint reméli, a jövőben minden gonoszat meg lehessen szüntetni. Továbbá figyelmeztetésül szolgáljanak a történtek, hogy ezután ne akarjatok oly meggondolatlanul behatolni ide, hogy a csábítók vádjai miatt ne lehessen nektek szemrehányást tenni, s így ne kelljen mindenki gúnyolódását és rosszallását elviselnetek. Őfensége végül azt reméli, hogy mivel országának tartoztok, egyikőtöknek sincsen kifogása az ellen, ha aranylánccal, vagy valami más értékes holmitokkal kiváltjátok magatokat, s így barátként távoztok tőlünk és kíséretünkben térhessetek vissza hozzátartozóitokhoz. 

A többieket azonban, akik az első, a harmadik és a negyedik súlynak nem tudtak helytállni, Őfensége nem fogja olyan könnyen elereszteni: de hogy ezek is tapasztalják kegyességét, azt parancsolja, hogy teljesen vetkőztessék le, s meztelenül küldjék el őket. 

Akiket a második és ötödik súlynál találtak hiányosnak, azokat mindentől való megfosztásuk, meztelenségük mellett egy, két, vagy több jeggyel is bélyegezzék meg, a súlyuk szerint. Akit csak a hatodik vagy hetedik súly lendített a magasba, azt valamivel több kegyelemben részesítsék.” 

Így ment ez tovább, mert minden változatra rárótták a neki járó büntetést. De mindennek az elmesélése túl sokáig tartana. 

„Akik tegnap este önkéntesen léptek vissza, azok megtorlás nélkül, szabadon mehetnek el. 

Végül pedig a megátalkodott népámítókat (akik egyetlen súlynak sem tudtak megfelelni) kell esetenként testileg, vagy a halállal megbüntetni: vagy kard által, vagy kötél által, vagy vizben, vagy bottal. Ezeket az ítéleteket - mások figyelmeztetésére is - kegyelem nélkül kell végrehajtani.” 

Ezután Szűzleányunk eltörte pálcáját. A másik az ítélet kihirdetése után azonnal belefújt trombitájába, s nagy tisztelettel a függöny alatt állókhoz lépett. 

Nem szabad elfelejtenem, hogy az olvasónak mondjak valamit a foglyok számáról: Heten feleltek meg egy súlynak: huszonegyen nyomtak két súlynyit: harmincöten hármat, harmincöten négyet: huszonegyen ötöt, és heten hat súlynak tudtak megfelelni. Akik azonban eljutottak a hetedik súlyig, de ennek nem tudtak megfelelni, azok között volt az, akit én szabadítottam meg. Sokan voltak olyanok is, akik teljesen kudarcot vallottak, akiknél minden súly lenyomta a serpenyőt. 

Mindezt gondosan megszámoltam és beírtam a noteszembe, míg azok előttünk álltak. Az a tény is nagyon csodálatos, hogy akik bizonyos súlyt értek el, azok közül egyik sem hasonlított a másikra. Holott harmincöten bírtak ki három súlyt, mégis az egyiknek a súlya az első, a második és a harmadik súlyét tette ki: a következőé a harmadikét, negyedikét és ötödikét: a másiké ötöt, hatot és hetet, és így tovább, úgy hogy nagyon érdekes, hogy a könnyűnek talált százhuszonhat közül egyik sem volt olyan, mint a másik. Egyébként mindet felsorolhatnám a súlyával együtt, ha nem akadályozna az idő hiánya. Remélem azonban, hogy ezt később, a megfelelő magyarázattal együtt, köztudomásra hozzák. 

A kihirdetett ítélettel az urak nagyon meg voltak elégedve, mert a szigor láttán nem mertek enyhébb ítéletet remélni. Így többet is adakoztak annál, amit kértek tőlük. Minden láncot, drágakövet, aranyat és más kincset levetettek, ami csak volt náluk, s alázatos tisztelettel elbúcsúztak. 

Holott a királyi szolgáknak megtiltották a kivonulók kigúnyolását, néhány élcfaragó mégsem tudta visszatartani a nevetést. Persze nevetséges is volt, ahogyan hátra sem nézve szedték a lábukat. Néhányan kérték, hogy küldjék el nekik az ígért katalógust, s megígérték, hogy a saját könyvtárukkal is úgy járnak el, ahogyan őfenségének tetszik. Ezt újra megígérték nekik. 

A kapunál aztán mindegyik megkapta a feledés italát, hogy ne emlékezzen szerencsétlenségére. 

Azután azok mentek el, akik önkéntesen határoztak így. A belátásuk miatt átengedték őket azzal a feltétellel, hogy nem jönnek mégegyszer ilyen módon vissza. Ha azonban - s ez a többiekre is vonatkozott - később több nyilvánul meg nekik, akkor újra szívesen látott vendégek lesznek. 

Ezalatt mások a többiek levetkőztetésével foglalkoztak, amit különbözőképpen viteleztek ki, az illetők érdemei szerint. Néhányat minden nélkül, mezítelenül küldtek el ugyan, de sértetlenül: másokra csengőket akasztottak, s úgy zavarták el őket: megint másokat kiostoroztak. Annyiféle büntetés volt, hogy nem tudnám mindet felsorolni. Végül az utolsókra került a sor, akikkel hosszabban kellett foglalkozni. Néhányat felakasztottak, másokat lefejeztek, vizbe dobtak, vagy másképpen szolgáltatták ki a halálnak. Ezzel elég sok idő telt el. A büntetések láttán a könnyeim folytak, ha nem is annyira a folyamat miatt, amit merészségük miatt bizonyára megérdemeltek, hanem az ember csekélységének gondolata miatt, aminek következtében újra meg újra azzal foglalkozunk, ami számunkra első bukásunk óta le van pecsételve. 

Az előbb emberektől hemzsegő kert így gyorsan kiűrült, úgyhogy a vitézeken kívül már senki sem volt benne. Amikor pedig mindez megtörtént és öt percnyi csend uralkodott, megjelent egy szép, hófehér egyszarvú, arany nyaklánccal, amelybe néhány betű volt vésve. A kúthoz lépett és tisztelete jeléül első lábaival térdet hajtott az oroszlán előtt, melyet mozdulatlansága miatt kő vagy bronzszobornak tartottam. Ez azonnal megfogta a kardot, amelyet a karmai között tartott, s középen kettétörte, hogy - úgy emlékszem - darabjai a kútban elmerültek. Ezután addig ordított, míg egy fehér galamb a csőrében egy kis olajágat nem hozott, amelyet az oroszlán azonnal elnyelt és megnyugodott. Az egyszarvú is örömmel tért vissza a helyére.

A Leány ezután újra levezetett minket a faállvány csigalépcsőjén, s megint meghajoltunk a függöny előtt. A kútnál fejet és kezet kellett mosnunk, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett egy pillanatig, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Ezután minket is csodás zene, pompa és dísz kíséretében és kellemes beszélgetések közepette vittek vissza azelőtti helyünkre. Ez úgy délután négy óra körül történt. 

Hogy ne unatkozzunk, a Leány mindegyikőnkhöz apródot szegődtetett. Ezek nem csak előkelően voltak öltözködve, hanem rendkívül tanultak is voltak, s így minden témáról oly okosan tudtak beszélgetni, hogy okunk volt szégyelni magunkat. Azt parancsolták nekik, hogy kalauzoljanak minket a kastélyban, de csak bizonyos helyekre, és segítsenek az időt kedvünk szerint kellemesen tölteni. A Leány elbúcsúzott, arról biztosítva minket, hogy az estebédnél újra jelen lesz, hogy a súlyok visszaakasztásának szertartását ünnepelhessük. A holnapi nap türelmes megvárására kért, mert akkor mutatnak be minket a királynak. 

Miután elment, mindenki azt tehette, ami tetszett neki. Egyesek a szép lapokat nézegették, sőt le is rajzolták, s azon tanakodtak, hogy mit jelenthetnek rajtuk a különös jelek. Mások frissítőt ettek-ittak. Én azonban apródomat arra kértem, hogy társaimmal együtt menjünk sétálni a kastélyban, s ezt a körutat soha nem fogom megbánni. Sok pompás régiség mellett a királyi sírboltot is megmutatta, ahol többet láttam, mint a világ minden könyvéből megtanulhattam volna. Itt állt a nagyszerű Főnix is, amelyről két évvel ezelőtt egy kis könyvecskét adtam ki. Azt tervezem, hogy az oroszlánról, a sasról, a griffről, a sólyomról, és másról is - ha ezek a feljegyzések valakinek is hasznára lehetnek - saját értekezéseket teszek közzé ábrákkal és feliratokkal. Nagyon sajnáltam, hogy a többiek elmulasztották e kincsek megszemlélését, míg ugyanakkor arra gondoltam, hogy valószínűleg Isten különös akarata rendelte ezt így. 

Valójában apródom jóvoltából jutottam hozzá ennyi mindenhez, mert apródja mindenkit oda vezetett, ahová hajlamai vonzották. A kulcsok az én apródomra voltak bízva, s így a következő szerencse ért engem: habár másokat is meghívott a sírboltok megtekintésére, azoknak az volt a véleményük, hogy sírboltok csak a temetőben találhatók, s ha valóban van ott látnivaló, akkor oda valamikor amúgy is eljutnak. Az emlékműveket, amelyeket mi ketten lerajzoltunk, és a feliratokat, amelyeket leírtunk, hálás tanulóimmal közölni fogom. 

Amit szintén megmutattak kettőnknek, az az értékes könyvtár volt, ahogyan már a reformáció előtt is megvolt. Holott ez mindig felvidítja a szívemet, ahányszor gondolok rá, nem akarok róla sokat mondani, mert jegyzéke nemsokára megjelenik. Ennek a teremnek a bejáratánál egy nagy könyv feküdt, amilyet még életemben nem láttam, s amelyben a kastély minden ábrája, terme, kapuja, minden felirata és rejtélye benne volt. 

Habár megígértük, hogy erről is beszélünk, egyelőre mégis megtartom magamnak, mert először jobban meg kell ismernem a világot. Minden könyvbe bele volt festve a szerzője képe, s így sokat el kellett égetni - ha jól értettem - hogy ezeknek az érdemes embereknek még az emléke is megsemmisüljön. 

Miután megpróbáltunk mindent átnézni, s alig léptünk az ajtó elé, egy másik apród jött hozzánk, s valamit a miénk fülébe suttogott, amire ez átadta neki a kulcsokat, s az azonnal felsietett a csigalépcsőn. Apródunk nagyon zavarban volt, s ismételt kérésünkre elmondta, hogy Őfensége nem szeretné, ha valaki a sírokat meg a könyvtárt nézné meg. Megkért minket, hogy ha az élete kedves nekünk, ne mondjuk el senkinek hogy hol jártunk, mert az előbb letagadta. Mi ketten az öröm és a félelem között lebegtünk, de az eset nem tudódott ki és később senki se kérdezősködött már utána. 

Ezen a két helyen három órahosszát töltöttünk, s ezt soha sem bántam meg. 

Habár már hetet ütött az óra, még nem kaptunk enni. Éhségünk azonban az állandó frissítő uzsonna miatt egészen tűrhető volt, s ilyen megvendégelés mellett életfogytiglan képes lettem volna koplalni. 

Ezalatt szép szökőkutakat, bányákat, és mindenféle műhelyeket is mutattak nekünk, amelyeknek mindegyike a mi művészetünket mindenképpen felülmúlja, ha mindent egybevetünk is. Ezek a térségek mind félkörben épültek, úgy hogy a középen, egy pompás tornyon lévő értékes óraművet állandóan látták, s a bolygóknak az óraműn világító pályáihoz igazodhattak. Itt megint megfigyelhettem, hogy mi hiányzik a mi művészeinknek, habár nem az én feladatom, hogy ezt megmondjam nekik. 

Végül egy nagy terembe kerültem, amelyet a többieknek már régen megmutattak. Középen mintegy harminc láb átmérőjű földgömb állt, melynek csaknem a fele, a lépcsőfokokon kívül, a földbe volt süllyesztve. Ezt a glóbuszt két ember olyan ügyesen mozgathatta mindenféle görgők segítségével, hogy mindig csak a láthatár fölötti részét lehetett látni. Habár megértettem, hogy a különböző helyeken látható kis arany körök különös jelentőségűek, értelmükre nem tudtam rájönni. 

Apródom nevetett, s azt ajánlotta, hogy nézzem csak meg pontosabban. Végül észrevettem, hogy az én hazámat is arannyal jelölték meg. Erre társam is megkereste az övét, s ugyanarra a felfedezésre jutott. Így volt ez mindenkinek a hazájával, aki megállt a gömb előtt. Erre az apród közölte velünk, amit az öreg Atlasz (így hívták a csillagászt) Király Őfenségének tegnap megmutatott, hogy az arany pontok pontosan mindegyikőnk hazájával fognak megegyezni. Ezért amikor látta, hogy én alábecsülöm magam, holott az én hazámon is arany pont van, az egyik kapitányt arra késztette, hogy a mi mérlegelésünket is kérelmezze, s hogy ne róják fel nekünk, bármi legyen is az eredmény, mindenekelőtt azért, mert az egyiknek különösen jó jele van. 

Így a legnagyobb hatalmú apródot sem ok nélkül adták mellém. Ezért nagyon hálálkodtam, s annál szorgosabban nézegettem a hazámat. Úgy találtam, hogy a kis körök mellett bizonyos számú szép vonás is halad, amit nem öndicséretként mondok. Még többet is láttam ezen a földgömbön, amit azonban nem akarok közzétenni. Mindenki vizsgálja meg önmagánál, hogy miért nincsen minden városnak filozófusa. 

Ezután az apród bevezetett minket a földgömbbe, mert a tengeren, ahol a legtöbb hely volt, tábla függött, amelyen három megbízás, és a tervező neve állt. Ezt a lapot óvatosan le lehetett venni, s egy pallón a belsejébe menni, ahol négy ember fért el. Csak kerek deszka volt, amelyen ülhettünk, és még világos nappal is (ekkor viszont már beállt az éj) látni lehetett a csillagokat. Nekem csupa karbunkulusnak tetszettek, amelyek igazi rendjükben és pályájukon oly gyönyörűen ragyogtak, hogy alig voltam hajlandó kimenni. 

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Második nap

Alig értem ki az erdőbe, máris úgy tűnt, mintha az egész ég és az elemek is erre a menyegzőre díszítették volna fel magukat. Úgy véltem, hogy a madarak édesebben énekelnek, mint máskor, s az őzikék is oly vidáman ugrándoznak, hogy öreg szívem repesett az örömtől. Ösztönösen magam is hangosan énekelni kezdtem: 

Madárkáim örvendjetek, 

Teremtőnket dícsérjétek. 

Tisztán csengjen éneketek 

fenséges az Istenetek. 

Ő készíti ételteket, 

s idejében ad ennetek. 

Ezért hálásak legyetek! 



Nem kell nektek mérgelődni, 

Isten előtt tiltakozni: 

nem rossz ám madárnak lenni, 

Atyánk mindent jól teremtett: 

bölcs, hogy madár nem ember lett! 

Csend legyen, mert ezt így kellett - 

Örülhetsz, hogy csepp a terhed! 



Mit tegyek én, föld lakója? 

Kell Istennel vitatkozni? 

Ég hatalmát ostromolva, 

Nagy Művésszel párbajozni? 

Nem hat Őrá semmi kényszer, 

Mehet, kinél rossz a módszer - 

ember, légy megnyugodva! 



Nem császárrá tett épp téged - 

nem sértődhetsz meg evégett! 

Hisz a nevét megvetetted - 

valld be, gonosz, kinevetted! 

Fut előle sötétséged, 

látja szívedet, vesédet. 

Nem kell Istent sértegetned! 



Ezt szívből énekeltem, hogy csak úgy zengett tőle az erdő, s utolsó szavaimat a hegyek is visszhangozták. Végül szép, zöld ligetet pillantottam meg, s az erdőt elhagyva arra tartottam. A ligetben három magas, gyönyörű cédrusfa állt, melyeknek széles koronája kellemes árnyékkal kecsegtetett. Ennek nagyon megörültem, mivel - ha még nem is tettem meg hosszú utat - heves vágyakozásom hamar elfárasztott. A fák felé siettem, hogy kissé megpihenhessek. Ahogyan azonban közeledtem, szemeim az egyik cédrusra erősített táblácskán akadtak meg, amelyre finom betűkkel, a következőket rótták: 

„Isten oltalmazzon, vándor! Ha valaha is eljutott volna hozzád a király menyegzőjének híre, akkor gondold meg a következőket: 

Négy út közül választhatsz, melyeket a vőlegény ajánl neked. A király kastélyát mind a négyen elérheted: de csak akkor, ha nem tévedsz le róluk. 

Az első út rövid, de veszélyes: mert tele van szirtekkel és szakadékokkal, amelyekben halálra zúzhatod magadat. 

A második hosszabb, mert kerülőket tesz, de soha sem vezet félre. Sima út és kényelmes, ha az iránytűt figyeled és sem jobbra sem balra nem hagyod elcsábítani magadat. 

A harmadik a valóban fejedelmi út, mert szívedet sok pompás örömmel és színjátékkal vidítja. Ezt ugyan máig is alig sikerült ezrek közül egynek is bejárnia. 

A negyedik úton halandó nem érhet célhoz, mert kimerítően viszontagságos, s csak elnyűhetetlen testek bírkózhatnak meg vele. 

Válassz tehát! Melyik útra térsz? Aztán egy lépésnyire se térj el tőle. Tudnod kell azonban, hogy az utat, amelyikre térsz, sorsod elháríthatatlanul neked szánta: továbbá - hogy ha kedves az életed - egyetlen lépést sem mehetsz visszafelé. 

Ezt kell tudatnunk veled. Ha figyelmeztetésünket nem veszed figyelembe, akkor a legnagyobb veszélyek közepette, keseregve járod majd utadat. Ha viszont királyunk törvényeivel szemben a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek tudod magadat, akkor fordulj meg, amíg nem késő és siess haza ugyanazon az úton, amelyiken jöttél!” 

E sorok olvasása után minden örömöm elillant, s keservesen sírni kezdtem, holott az előbb még oly vidáman énekeltem. 

Láttam ugyan három utat magam előtt, s azt is értettem, hogy az adott időpontban szabad lesz egyet választanom, de féltem, hogy a sziklás, szakadékos útra tévedek, s szerencsétlenül halálra zúzom magamat: vagy ha a hosszú utat kapnám, akkor esetleg letévednék róla, vagy a végeláthatatlan utazás folyamán valami baleset érne: azt sem remélhettem, hogy éppen én lehetnék ezrek közül az, aki a fejedelmi utat választhatja. A negyedik ösvényt is láttam, de ez annyira tele volt tűzzel és füsttel, hogy a közelébe se merészkedtem volna. Hosszan mérlegeltem, hogy visszaforduljak-e, vagy a négy út valamelyikére térjek. Tudatában voltam a méltatlanságomnak, ugyanakkor vigasztalt az álom, amelynek folytán megváltottak a torony börtönétől, de ennek ellenére mégsem mertem bízni szerencsémben. 

Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, szokása szerint lerepült, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, mire a galambnak menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap áll délben. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni. 

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szembe, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem. 

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem - ha már így kellett lennie - hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni. 

Holott gyakran tűntek fel mellékutak, iránytűm segítségével mindig sikerült megtartanom a helyes irányt: mert egyetlen lépést sem akartam eltérni a meridiántól, ha az út olykor olyan nehéz és úttalan volt is, hogy már kételkedni kezdtem. Útközben újra meg újra a galambra meg a hollóra gondoltam, anélkül hogy értettem volna a dolog jelentését. 

Végül a távolban, egy magas hegyen, pompás, díszes kaput pillantottam meg, s most arrafelé siettem, habár nagyon messze volt az utamtól, mialatt a nap már eltűnt a hegyek mögött. Sehol sem láttam más menedékhelyet vagy szálláslehetőséget. Ezt csakis Istennek köszönhetem, mert éppúgy hagyhatott volna az utamon tovább menni, s szemeimet vaksággal verhette volna, hogy ne lássam meg a szép kaput. Mint mondom, siettem tehát, s még éppen napvilágnál értem el, hogy alaposan szemügyre vehessem. 

Gyönyörű, fenséges díszkapu volt, melybe számtalan pompás ábrát és jelet faragtak. Később megtudtam, hogy mindnek megvolt a jelentősége. Legfölül egy meglehetősen nagy táblán felirat állt: „Procul hinc, procul ite prophani!” (Maradjatok távol innen, ha nem vagytok méltók!), meg más is, aminek a kibeszélését azonban megtiltották. Alig értem a kapuhoz, máris előjött valaki égszínkék ruhában, s én barátságosan üdvözöltem. Viszonozta, de azonnal meghívóm után tudakozódott. Most örültem, hogy magammal hoztam! Mert könnyen elfelejthettem volna, ahogyan - kijelentése szerint - másokkal megtörténik. Gyorsan megmutattam neki a levelet, amivel nem csak hogy meg volt elégedve, hanem - csodálkozásomra - nagy tiszteletet tanúsított irántam, s azt mondta: „Lépj csak be testvérem, szívesen látott vendég vagy!” Aztán a nevem után tudakozódott, s amikor megmondtam, hogy a Vörös Rózsakereszt szerzetese vagyok, csodálkozott, s meg is örült ennek. Aztán azt kérdezte, hogy nincs-e nálam valami, amivel pecsétet vásárolhatnék. Mondtam, hogy vagyonom csekély, de nyugodtan elveheti, ha felfedez nálam valamit, ami tetszik neki. Kis üveg vizemet kérte, s én odaadtam neki, mire arany pecsétet adott, amelyen csak két betű állt: S.C. (Spes Charitas: remény és szeretet). Figyelmeztetett, hogy üdvös lesz majd őreá gondolni. Amikor megkérdeztem, hogy hányan léptek már be ezen a kapun, megmondta. 

Végül, barátságból, lepecsételt levelet adott, hogy adjam át a második őrnek. Mivel egy kicsit hosszabb időt töltöttem nála, időközben leszállt az éj, ami miatt a kapun nagy szurkos-üstöt gyújtottak meg, hogy aki még úton lenne, ide találjon. 

A kastélyhoz vezető út mindkét oldalán magas falak meredeztek, az út szélén meg mindenféle szép gyümölcsfa állt, ezen kívül mindkét oldalon három fa mécsesekkel, amelyeket egy kék ruhába öltözött szép Szűz már meggyújtott pompás fáklyájával. Ez oly nagyszerű látvány volt, hogy itt is tovább időztem a kelleténél. 

Miután azonban kimerítő tájékoztatást kaptam, barátságosan elbúcsúztam az első kapustól. Útközben kíváncsi voltam, hogy mi lehet a levélben amit adott. Mivel azonban a kapust nem gyanúsíthattam barátságtalansággal, kíváncsiságomat zaboláznom kellett, s utamat folytattam a második díszkapuig. Ez majdnem az első hasonmása lehetett volna, csak más titkos jelek és képek díszítették. Ezen is tábla függött: Date et dabitur vobis! (Adjatok, és nektek is adatik.) A kapualjban óriási oroszlán feküdt láncon, s mihelyt meglátott, felugrott és rettentő ordítással fogadott. Ettől felébredt a második kapu őre, aki egy márvány kövön nyugodott. Azt mondta, hogy ne féljek, és félre küldte az oroszlánt. 

Elkérte levelemet, melyet reszketve nyújtottam át neki. Elolvasása után aztán tisztelettel mondta: „Isten hozott: te vagy az, akivel már régen szerettem volna találkozni!” Ugyanakkor pecsétet húzott elő, azt kérdezvén, hogy be tudom-e azt váltani. 

Mivel a són kívül nem volt már más nálam, ezt ajánlottam fel neki. Köszönettel el is fogadta. Ezen a pecséten megint csak két betű állt: S.M. (Sal Menstrualis: a tisztító só). 

Amikor ezzel a kapussal is beszélgetni akartam, a kastélyban harangozni kezdtek. Erre megsürgetett, hogy siessek, mert egyébként egész fáradozásom hiábavaló lesz: fent ugyanis kezdik oltogatni a mécseseket. Úgy elrohantam, hogy a kapustól elbúcsúzni is elfelejtettem, mert - amint kiderült - joggal aggódtam. Nem sikerült annyira igyekeznem, hogy a Leány utól ne ért volna. Mivel mögötte minden világot eloltottak, a sötétben nem találtam volna meg az utat, ha nem világított volna fáklyájával. Éppen csak be tudtam surranni mellette: mert a kaput oly gyorsan csukták, hogy a ruhám szegélye beleakadt. Ezt így ott kellett hagynom, mert sem én, sem azok, akik a kapu előtt sietésre intettek, nem tudták az őrt rávenni a kapu kinyitására. Azt bizonygatta, hogy a kulcsot a Leánynak adta, aki magával vitte az udvarba. 

Időközben még egyszer megnéztem a kaput, mely oly nagyszerű volt, hogy a világon párja sem lehetett. Kétoldalt oszlop állt. Az egyiken egy vidám szobor a felirattal: Congratulátor (veled örülök), a mások oszlop szobra pedig kezébe temette arcát. Alatta Condoleo állt (veled szenvedek, részvétem). Szóval tele volt olyan homályos és titokzatos mondásokkal, hogy a világ legokosabb embere sem tudta volna megmagyarázni őket. Én azonban, ha Isten is megengedi, rövidesen napvilágra hozom a titkokat. 

Ennél a kapunál még egyszer meg kellett mondanom a nevemet: ezt utolsónak írták bele egy kis pergamenkönyvecskébe, s a többivel együtt elküldték a vőlegénynek. Csak ekkor adták ide a vendégek igazi jelét, mely valamivel kisebb volt az előzőknél, de sokkal nehezebb. Ezen a következő betűk álltak: S.P.N. (Sponsi Praesentandi Nuptiis: a menyegzőn a vőlegény vendége). 

Ezenkívül egy pár új cipőt adtak, mert a kastély padlója fehér márvány volt. Megengedték, hogy cipőmet a kapu előtt csendesen üldögélő és vakarózó szegények egyikének adjam. Egy öregnek adtam őket. Erre két fáklyás apród kis szobába vezetett, ahol padra kellett ülnöm. Fáklyáikat a padló két nyílásába dugták, s magamra hagytak. Nemsokára lármát hallottam, de nem láttam semmit. Többen is rám rontottak. Mivel azonban semmit sem láthattam, tűrnöm és várnom kellett, hogy mi történik. Csakhamar észrevettem, hogy borbélyok, s arra kértem őket, hogy ne szorítsanak annyira, mert hajlandó vagyok a segítségükre lenni. Erre eleresztettek, s egyikük, akit nem láthattam, gondosan és pontosan lenyírta a fejem tetejétől a hajat, míg halántékaimon meghagyta a hosszú, ősz tincseket. 

Be kell vallanom, hogy ez a kezdet majdnem elvette a bátorságomat. Mert olyan erősen lefogtak, és semmit sem láthattam, azt hittem, hogy szerénytelenségem miatt Isten előtt kegyvesztett lettem. 

A láthatatlan borbélyok gondosan összeszedték és magukkal vitték a levágott hajat, mire újra bejöttek az apródok, s kinevettek, hogy annyira ijedeztem. Alig váltottunk azonban néhány szót, máris újra harangoztak, annak jeléül, mint mondták, hogy gyülekeznünk kell. Felszólítottak, hogy kövessem őket, s előttem világítottak jónéhány folyosón és ajtón keresztül, egészen egy nagy teremig. 

Ebben a teremben nagy tömeg vendég volt már: császárok, királyok, főurak és urak, nemesek és polgárok, gazdagok és szegények, és csőcselék is, amin nagyon csodálkoztam. Elgondolkoztam: milyen bolond voltam, hogy a nagy utazás kedvéért mindenért olyan keservesen megszenvedtem. Itt olyan emberek vannak, akiket jól ismersz barátom, gondoltam magamban, s akiket nem tartottál sokra. Ezek is mind itt vannak, te pedig, sok kérelmeddel és könyörgéseddel, éppen csak hogy besurranhattál utolsónak! 

Ilyesmit - és még sok mást is - suttogott nekem az ördög, amelyről azt hittem, hogy amennyire csak lehetett, kitessékeltem. Közben néha megszólított egy-egy ismerős: „Ni csak, ni csak, Rózsakereszt testvér, te is itt vagy?” „Igen, testvéreim”, feleltem, „Isten kegyelme engem is ide segített”, ezen nevetni kezdtek, s dőreségnek tartották, hogy ily jelentéktelen dologhoz Isten segítségére lenne szükség. Amikor kérdezgettem őket, merre jöttek, legtöbben azt mesélték, hogy a szakadékos útjon, a sziklaszirteken kellett átmászniuk. 

Ezután több láthatatlan trombita jelezte, hogy menjünk asztalhoz, amire mindenki annyira előre ült, a főhelyhez olyan közel, ahogyan gondolta, hogy ez a többiekkel szemben kijár neki. Emiatt nekem, és még néhány szegény legénynek alig maradt hely az asztal végén. Nemsokára bejött a két apród, s egyikük oly szép imát mondott, hogy a szívemet is bensőségesen megörvendeztette. Néhány nagy úr alig figyelt rájuk, inkább nevetgéltek, hadonásztak, kalapjaikat harapdálták és egyéb grimaszokat vágtak. Aztán behordták az ételeket, s habár nem lehetett szolgákat látni, olyan jól elláttak mindenkit, mintha saját szolgája lett volna. 

Mihelyt a bohóckodók ettek, és a bor kissé fejükbe szállt, hencegni és hangoskodni kezdtek. Az egyik ezt tenné, a másik azt, és a legjelentéktelenebbek kiabáltak a leghangosabban. Ha meggondolom, mennyi lehetetlen és természetfölötti dolgot hallottam, akkor még most is mérgelődhetnék. Végül nem maradtak meg a helyükön sem, s nemsokára itt is, ott is az urak közé tolakodott egy-egy fecsegő. Akkora tettekkel dicsekedtek, hogy Sámson és Herkules sem tudta volna a nagy erejével véghezvinni őket. Az egyik Atlaszt akarta megszabadítani terhétől, a másik a háromfejű Cerberuszt akarta felhozni a pokolból: szóval össze-vissza fecsegtek. Az urak azonban nem voltak bolondok hinni nekik. A gonoszok végül olyan merészek lettek - holott időnként a kés fokával a körmükre koppintottak -, hogy amikor az egyik egy aranyláncot csórt el, ezt mindegyik meg akarta próbálni. Az egyik az egeket hallotta zúgni, a másik Platón ötleteit vélte látni, a harmadik arra az állításra vetemedett, hogy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Többen is állították, hogy feltalálták az örökmozgót. Bizonyos, hogy voltak köztük jóeszűek, de szerencsétlenségükre túl nagyra becsülték magukat. Az egyik végül minden további nélkül állította, hogy látja azokat, akik kiszolgálnak minket. Hencegését bizonyára fokozta volna, ha láthatatlan szolgáink egyike nem csapott volna akkorát a nagy szájára, hogy nem csak ő, hanem a mellette ülők is elnémultak. 

Legjobban azonban az tetszett, hogy akikről jó benyomásom volt, azok kifogástalanul viselkedtek, csendesek voltak, nem beszéltek hangosan, s felismerték, hogy nekik, tudatlan embereknek a természet titkai túl magasak, ők maguk pedig csekélyek. 

Ebben a hűhós tolongásban majdnem elátkoztam a napot, amelyik idehozott: mert meg kellett állapítanom, hogy laza erkölcsű és könnyelmű emberek az asztalfőn ültek, míg engem az asztal végén sem hagytak nyugton, s a gonoszok egyike még bolondnak is gúnyolt! Ekkor még nem tudtam, hogy még egy kapu van, amelyen át kell mennünk, hanem azt hittem, hogy a menyegző egész ideje alatt ilyen gúnyolódásnak, lenézésnek és kellemetlenségeknek leszek kitéve, amit nem érdemeltem meg, sem a vőlegény, sem a menyasszony kedvéért. Akkor erre a menyegzőre helyettem más bolondot kellett volna meghívniuk! 

Látjátok a világ ellentétei milyen türelmetlenségre késztethetik az egyszerű lelkeket. Ez azonban valóban sántaságomnak egy része volt, amelyről álmodtam. 

A kiabálás egyre fokozódott. Olyanok is voltak, akik kieszelt viziókkal dicsekedtek, vagy szörnyű álmokról hazudoztak. Mellettem egy csendes, előkelő férfi ült, aki néha magasztosabb dolgokról beszélt. Végül azt mondta: 

- Nézd testvérem, ha jönne valaki, aki ezeket a megátalkodott embereket jobb útra akarná téríteni, gondolod, hogy hallgatnának rá? 

- Biztosan nem, - feleltem. 

- A világ tehát, - mondta, - minden áron azt akarja, hogy becsapják, s nem hajlandó a jóakaróra hallgatni. Hallgasd csak azt a fecsegőt, milyen bolondságokkal és zagyvaságokkal akarja a többiek figyelmét felhívni magára, és a másik meg milyen titokzatos szavakkal áltatja hallgatóit. Hidd el, eljön az idő, hogy ezekről a hazugokról lerántják az álarcot, s az egész világnak megmutatják, milyen népámító rejlik mögötte. Akkor esetleg azok jutnak tekintélyhez, akikre azelőtt nem hallgattak. 

Mialatt így beszélt, s a zsivaj egyre erősödött, a teremben hirtelen oly gyönyörű zene csendült fel, amilyet életemben még nem hallottam. Erre mindenki felfigyelt és elhallgatott. A zenét mindenféle húros hangszerekkel keltették oly harmonikusan, hogy magamról is megfeledkezve, mozdulatlanul hallgattam, s a körülöttem ülők is csodálkoztak rajtam. Ez majdnem fél óráig tartott, mialatt senki sem szólt egy szót sem: mert mihelyt valaki beszélni akart, váratlanul és láthatatlan irányból szájon csapták. A zenészekből semmit sem láthattunk, s azon gondolkoztam, hogy nagyon szívesen megnézném a hangszereket is. Félóra után hirtelen abbamaradt a zene, s csend lett. 

Ezután nemsokára a terem ajtaja felől hangos kürt, trombita és dobszó zendült fel, de olyan mesterien, mintha a római császár akarna bevonulni. Az ajtó magától megnyílt, s a trombitaszó oly hangos lett, hogy alig bírtuk elviselni. 

Időközben, úgy tetszett, a kis fények ezrei jönnek be a terembe, melyek maguktól olyan tökéletes rendben haladtak előre, hogy mély benyomást keltettek bennünk: végül pedig a két ismert apród lépett be fényesen világító fáklyákkal egy szép Szűzleány előtt, aki pompás, arany, magától mozgó diadalkocsin ült. Nekem úgy tűnt, mintha ugyanaz a Leány lenne, aki az úton a lámpásokat gyújtotta meg és oltotta el, s hogy azok az ő szolgái, akiket akkor a fák mellé állított. Most nem kék ruhában volt, hanem hófehérben tündöklött, mely tele volt szőve arannyal, s annyira csillogott, hogy alig mertünk ránézni. A két nemes apród hasonlóan, de valamivel egyszerűbben öltözött. 

Amikor a Leány a terem közepére ért, leszállt az ülésről, s minden fényecske meghajolt előtte. Mi is felálltunk. Miután meghajolt előttünk, meg mi is őelőtte, s így megtiszteltük egymást, kedves hangon megszólalt: 



A király, az én kegyes Uram, 

vár titeket a közelben: 

menyasszonya ővele van, 

s kimondta már azt, hogy „igen”. 

Titeket már nagyon vártak, 

s mindent előkészítettek, 

hogy a helyzetetek szerint, 

megszánjanak, s tiszteljenek. 

Mélyen, szívből azt szeretnék, 

hogy senki se szenvedjen már, 

és mindenkit megválthasson, 

lakodalmán a mátkapár. 

Mire újra udvariasan meghajolt minden fényecskéjével együtt, és így folytatta: 

A levél, amely felszólított, 

mindenkit nagyon is tiltott, 

hogy megjelenjen itt, ha Isten 

nem adott meg neki mindent, 

amire ő titkon vágyott, 

nagy erőt, mi mindent áthat. 

Habár senki se gondolja, 

hogy merészen tolakodva, 

üres kézzel, Isten nélkül 

jöhet a lakodalomra. 

Aki joggal jó helyen van, 

annak csak jót fognak adni. 

Szép, hogy ily nehéz időkben 

ennyin készek sorsban bízni. 

Sokan ma már kőkemények, 

nyers csontjaik restül tengnek: 

oly helyekre hatolnak be, 

ahol ők már nem kellenek. 



Hogy ne legyen itt csirkefogó, 

sem ámító, sem naplopó, 

csakis akik megbékéltek, 

s menyegzőre rendeltettek, 

Vendégeink! Holnap reggel 

a mérlegen megmérettek. 

Világosan kiderül majd, 

mi az, ami belülről hajt. 

Ha valaki közöttetek, 

nem kész erre a próbára, 

menjen el az hamarosan, 

mielőtt eljön az órája. 

Másként holnap mind megtudja, 

hogy kegyelmét eljátszotta. 



Akiben van lelkismeret, 

holnap nyugton haza mehet, 

de mostani életében 

többé ide be nem jöhet! 

Akit múltja nem zavar már, 

mehet szolgájával immár 

szobájába nyugton hálni, 

ahol mindent kipihenhet. 

Bárki alszik, nyugodt lehet: 

aki viszont ébren mered, 

azt bántja a lelkismeret. Ha erejét felülmúlja, 

jobban tesz, ha nem folytatja. 

Így mindenki saját ura! 



Ezután újra meghajolt, s vidáman felült a székére. Újra megszólaltak a trombiták, ami azonban nem tudta megakadályozni, hogy jó néhányan mélyen fel ne sóhajtsanak. 

Ezután a fényecskéket kivezették a teremből, de nagyobb részük mégis velünk maradt, s mindegyikőnkhöz csatlakozott egy-egy. 

Annyira zavarban voltunk, hogy alig fejezhetem ki, mily mélyértelmű gondolatcseréket és mozdulatokat lehetett megfigyelni. A legtöbben azonban elszántan részt akartak venni a mérésen, s remélték, hogy ha a mérlegen könnyűnek találtatnak, békésen haza mehetnek. 

Nekem nem kellett soká gondolkodnom, s mivel lelkiismeretem hamarosan meggyőzött arról, hogy nemcsak tudatlan, hanem méltó sem vagyok, elhatároztam, hogy a többiekkel a teremben maradok, s inkább megelégszem a jó vacsorával, sem hogy megvárjam a holnapi kudarcot, annak minden veszélyével. 

Miután fényecskéje mindenkit elvezetett valami helyiségbe (később megtudtam, hogy mindenkinek saját szobája volt), a teremben kilencen maradtunk, közöttünk az is, aki az előbb az asztalnál beszélt velem. Kis fényecskéink azonban nem hagytak el minket. Nemsokára bejött az egyik apród, nagy csomó kötéllel, s komolyan megkérdezett mindenkit, hogy valóban itt akar-e maradni. Amikor ezt sóhajtozva bizonygattuk, mindőnket bizonyos helyhez kötött, majd távozott a fényeinkkel, minket, szerencsétleneket a sötétben hagyva. 

Ezzel jónéhánynak betelt a mérték, s én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Holott nem tiltották meg a beszélgetést, bánatunkra és fájdalmunkra nem találtunk szavakat. A kötelek olyan furcsák voltak, hogy senki se tudta elvágni őket, még kevésbé leoldozni a lábáról. Abban sem tudtam vigaszt találni, hogy a szobákban alvók közül sokra nagy szégyen várt, míg mi a merészségünkért egyetlen éjszakán megbűnhődhettünk. 

Végül, komor gondolatok közepette, álomba merültem. Oly fáradt voltam, hogy ezt nem tudtam megakadályozni, habár többen nem voltak képesek lehunyni a szemüket. Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek az elmesélését. Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva. Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet. Ha azonban olyanra került sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezet volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta. 

Annak is örültem, ha valaki mindig a föld közelében tartózkodott, s oly nagyszerűen csendesen tűnhetett el, hogy a szomszédai sem vették észre. Amikor még örömöm tetőpontján voltam, egyik fogolytársam oldalba bökött. Ettől felébredtem, aminek viszont egyáltalán nem örültem. Elgondolkoztam az álmon, s elmeséltem a másik oldalon mellettem fekvő barátomnak. Az álom neki is nagyon tetszett, s remélte, hogy számunkra is segítség rejlik benne. Ilyen beszélgetéssel töltöttük az éjszakát, s vágytunk a reggelre.