Rudolf Steiner a Krisztus és a szellemvilág (GA148) c. művében beszél a Golgotai Misztériumhoz elvezető korábbi három Krisztus tettről:
„Tudjuk, hogy a lemuriai kor elején a lelkek a planétákra húzódtak vissza. (…) Ezek az emberek, akik fokozatosan lejöttek a planétákról, hogy itt fizikai testet öltsenek, bizonyos veszélynek lettek volna kitéve érzékszerveik fejlődésével kapcsolatban. Nem szabad úgy képzelnünk, hogy ezek az emberi lelkek a planétákon való tartózkodásuk után egyszerűen csak lejönnek a Földre, emberi testet vesznek fel, és azután megy minden rendben tovább. Minthogy a luciferi és arimáni princípium uralkodott bennük, ezért az emberi testek nem tették lehetővé, hogy a lelkek úgy fejlődjenek bennük, ahogy kellett volna, és ahogy aztán valóban fejlődtek.(…) Ezt a következőképpen szeretném megmagyarázni: Amikor a lelkek beköltöztek az emberi testekbe, a szemükre például egy szín nem csak úgy hatott volna, hogy a szem úgy érzékelje, ahogy később ezt a színt látta, hanem az egyik szín úgy hatott volna a szemre, hogy elragadtatást, heves gyönyörérzést keltett volna benne. A szem formálisan izzott volna a gyönyörűségtől az egyik szín láttán, a másik szín viszont fájdalmasan érintette volna, intenzív antipátiát keltve benne. Így hát a luciferi és Arimáni hatás következtében olyanok voltak az emberi testek érzékszervei, hogy ezek a testek nem válhattak megfelelő szállássá a planétákról lejövő lelkek számára.(…) A világ nyugodt, bölcs szemlélése lehetetlen lett volna. Változásra volt szükség azokkal a kozmikus erőkkel kapcsolatban, amelyek a kozmikus környezetből áradtak a Földre és az emberi testek érzékszerveit alakították, építették. Valaminek történnie kellet a szellemi világban, hogy ezek az erők ne úgy érjék a Földet, hogy az érzékszervek pusztán a szimpátia és antipátia szerveivé váljanak, mert Lucifer és Arimán hatására ilyenné váltak volna. Ezért a következő történt:
Az a lény, akiről azt mondtuk, hogy nem választotta a planétákról a Földre vezető utat, hanem ott maradt, tehát az ősrégi időkben a szellemi világokban élt, és aztán a nátháni Jézus-gyermekben jelent meg, elhatározta - ha szabad ezt a kifejezést használni, természetesen minden kifejezést az emberi nyelvből kell vennünk és ezek nem fejezik ki pontosan azt, amit mondani akarunk – ez a lény tehát elhatározta akkor, amikor még a magasabb hierarchiák világában élt, hogy olyan fejlődésen megy keresztül, amely képessé teszi arra, hogy a szellemi világban áthassa egy időre magát Krisztus lényével. Nem emberrel van tehát dolgunk, hanem – ha szabad így mondanom – ember feletti lénnyel, aki a szellemi világban élt, és úgyszólván meghallotta az emberi érzékek jajkiáltását, amely segítségért kiáltott fel a szellemi világba, s amit erre a segélykérő jajkiáltásra érzett, arra késztette, hogy alkalmassá tegye magát Krisztus befogadására. Így a szellemi világban azt a lényt, aki később nátháni Jézus-gyermek lett, áthatotta Krisztus szelleme, és ő megváltoztatta azokat a kozmikus erőket, amelyek az emberi érzéseket a szimpátia és antipátia szerveiből az emberiség használható érzékszerveivé váltak. Az ember képessé vált arra, hogy bölcsességgel tekintsen érzéki észleletei minden árnyalatára.
Egész másképpen érkeztek volna az emberhez az érzékeit felépítő kozmikus erők, ha ez az esemény a távoli múltban meg nem történt volna a szellemi világokban, még a lemuriai korban. Úgy történt ez, hogy az a lény, aki aztán a nátháni Jézus gyermekként jelent meg a Földön, akkor még – ha szabad ezt a kifejezést használnom – a Napon lakott és az előbb említett jajkiáltás hatására olyasmit élt át, ami lehetővé tette, hogy maga a Napszellem hassa át. Ezáltal a Nap hatása úgy mérséklődött, hogy az emberi érzékszervek, amelyek lényegében a naphatás eredményei, nem váltak pusztán a szimpátia és antipátia szerveivé. Ezzel, kedves barátaim, valóban jelentős kozmikus titkot érintettünk, ami sok mindent megmagyaráz abból, ami később történ. Most bizonyos fokig rendezetté, harmonikussá válhatott, bölcsen alakulhatott az emberi érzékek világa és a fejlődés egy darabig tovább folyhatott. A magasabb világokból így bizonyos értelemben elhárították az emberi érzékekről Lucifer és Arimán legrosszabb hatását.
Azután ismét jött egy olyan kor – ez már Atlantiszra esik – amikor kiderült, hogy az ember testisége ismét nem lehet a megfelelő fejlődés alkalmas eszköze. Most abban jött létre rendellenesség, ami egy ideig használható módon fejlődött, az emberek belső szerveiben és az azok alapjául szolgáló erőkben, az étertestben. Mert azok a kozmikus erők, amelyek a Föld környezetéből hatnak és feladatuk, hogy az ember belső szerveinek – légzőszervek, keringési szervek, stb. – működését rendben tartsák, ezek az erők a luciferi és Arimáni hatás következtében úgy fejlődtek, hogy az emberek belső szervei használhatatlanná váltak volna, egészen különösen alakultak volna.
Azok az erők, amelyek a belső szervekről gondoskodnak, nem egyenesen a Napról indulnak ki, hanem azokról az égitestekről, amelyeket a régebbi időkben a hét planétának neveztek. A planetáris erők a kozmoszból hatottak az emberre. Most szükségessé vált, hogy ezek az emberi belső szerveket szabályozó erők is mérséklődjenek. Ha a fejlődés úgy haladt volna tovább, ahogy ezek a kozmikus erők Lucifer és Arimán hatására intézni tudták, akkor az ember belső szervei vagy a mohóság, vagy pedig az undor szerveivé váltak volna. Az ember például nem tudott volna pusztán csak enni, mert az egyik étel olyan mohó vágyat keltett volna benne, hogy kénytelen lett volna rávetni magát, a másik pedig rettenetes undorral töltötte volna el. Ezek mind olyan jelenségek, amelyek mint karmikus titkok tárulnak fel a szellemi látó előtt, ha megpróbál a világ titkaiba behatolni.
Ismét történnie kellett valaminek a szellemi világokban, hogy ez az emberekre nézve pusztító hatás ne következzék be. És íme, ugyanaz a lény, aki később a nátháni Jézus-gyermekben jelent meg, és mint mondtuk, a korábbi időkben a Napon lakott és áthatotta magát Krisztussal, a nagy Nap-szellemmel, most planétáról-planétára vándorolt, mert mélységesen átjárta az az érzés, hogy az emberiség fejlődése így nem folytatódhat. S miközben egymás után megtestesült az egyes planétákon, az itt átéltek olyan erősen hatottak rá, hogy az atlantiszi fejlődés bizonyos időpontjában ismét áthatotta őt Krisztus szelleme. Ez megteremtette a lehetőséget arra, hogy az emberi belső szervekbe beleoltódjék az önmérséklet, mint korábban az érzékszervekbe a nyugodt bölcsesség. Így lélegzéskor nem kényszerülünk már arra, hogy az egyik helyen mohón habzsoljuk a levegőt, másutt pedig visszataszító módon undort keltsen bennük, az ember mértékletes szervekkel léphet a világba. Ez a Krisztus szellemével, a nagy Napszellemmel áthatott nátháni Jézus-gyermek tette volt.
Azután egy harmadik nehézség lépett fel az emberiség fejlődésének menetében. Egy harmadik rendellenességnek kellett volna bekövetkeznie, ha a lelkeknek folyamatosan olyan testeket kellett volna elfoglalniuk, amilyenek a Földön lehetségessé váltak. Azt mondhatjuk: erre az időre az emberek testisége lényegében rendbe jött. Krisztus két szellemi világbeli tettének eredményeképpen az emberi érzékszervek úgy működtek, hogy az ember testét a Földön megfelelően tudta használni. Belső szervei is úgy működtek, hogy testiségét megfelelően használhatta. Lelki szervei azonban még nem voltak elrendezve. Ezekben rendellenességek következtek volna be, ha semmi sem történik. Ezt főleg úgy értem, hogy a gondolkodás, érzés és akarat terén léptek volna fel rendellenességek, úgy, hogy az akarat állandóan zavarta volna a gondolkodást, az érzés az akaratot, és így tovább. Az emberek arra lettek volna ítélve, hogy állandóan kaotikus körülmények uralkodjanak lelki szerveik – gondolkodásuk, érzésük, akaratuk – használata közben. Dühöngőkké váltak volna túltengő akaratuk következtében vagy visszafogott érzésük miatt eltompultak lettek volna, esetleg olyan emberekké váltak volna, akiket túlburjánzó gondolkodásuk csak illanó gondolatokra tett volna képessé. Ez volt a harmadik nagy veszély, amelynek a földi emberiség ki volt téve. Ezt a három lelki erőt – a gondolkodást, érzést és akaratot – is a kozmoszból szabályozzák, a Föld környezetéből. Maga a Föld az „én” szabályozásának a színtere. De rendezni kellett a három lelkierő: a gondolkodás, érzés és akarat együttműködését, ez azonban nem az összes planétáról, hanem csak a Napról, Holdról és a Földről történik, úgy, hogy ha hatásuk harmonikus, akkor az ember is képessé válik a gondolkodás, érzés és akarat harmonizálására.
Ezekkel az erőkkel kapcsolatban is segítséget kellett nyújtani a szellemi világból. Most a későbbi nátháni Jézus lénye olyan kozmikus lelki formát öltött, hogy nem élt sem a Földön, sem a Holdon, sem a Napon, hanem a Föld körül keringve egyszerre volt kitéve a Nap, a Hold és a Föld hatásainak. A Föld hatásai alulról érkeztek hozzá, a Nap- és Holdhatások felülről érték. A szellemi látó tudat tulajdonképpen ugyanabban a szférában látja ezt a lényt fejlődésének virágkorában - ha szabad így kifejezni –, ahol a Hold kering a Föld körül. Tehát pontosan: nem felülről kapta a Hold-hatást, hanem ugyanonnan, ahol ő maga volt. A jajkiáltás ismét felhatott hozzá amiatt, amivé az emberi lélek gondolkodásának, érzésének és akaratának válnia kellett volna, és ő mélyen átélte bensőjében az emberi fejlődés tragikumát. Ezzel ismét magához vonzotta a magas Napszellemet, aki most harmadszor is leszállt rá és áthatotta szellemével. A Földön kívül, a kozmikus magasságokban tehát harmadszor is áthatotta a nátháni Jézust a magas Napszellem, akit Krisztusnak nevezünk.
Most kissé másképpen fogom leírni a harmadik lelki áthatás eredményét – így nevezném a történteket – mint a másik kettő esetében. A szellemi illetve égi fejlődés három egymást követő fokozata az Atlantisz utáni népek különböző világnézeteiben tükröződik. Hiszen mindez tovább hatott, megmaradtak annak a hatásai, hogy egykor a régi lemuriai korban a Krisztus lény lelkileg áthatotta a későbbi nátháni Jézus-gyermeket. A hatások mintegy a Nap hatásában maradtak meg. Zarathustra beavatása éppen abban állt, hogy ezeket a Nap hatását „impregnáló” hatásokat észlelte. Így keletkezett Zarathustra tanítása, kinyilatkoztatva az ősi korok történéseit mintegy lelkének vetületében.
Az Atlantisz utáni harmadik, egyiptomi-káldeai kultúrkorszak részben úgy keletkezett, hogy a lelkek még visszatükrözték, átélték bensőleg annak hatásait, hogy a Napszellem lelkileg áthatotta a későbbi nátháni Jézus-gyermeket, míg a bolygók körül vándorolt. Így jött létre a bolygók működéséről szóló tudomány, a káld asztrológia, amiről ma igen kevés fogalmuk van az embereknek. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban, tehát az egyiptomi-kádeai népeknél, kialakult a külsőleg, exotérikusan ismert csillag-kultusz. Azáltal keletkezett, hogy a planetáris hatások mérséklődésének utóhatása e későbbi korba küldte a sugarait.
Még az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban is észlelték Görögországban a planétaszellemek tükröződését. Ezek úgy jöttek létre, hogy a Krisztussal áthatott lény végig vándorolt a planétákon és az egyiken ez, a másikon az lett. A Jupiteren az lett, akit a görögök később Zeusznak hívtak, a Marson, akit később Árésznek, a Merkúron, akit Hermésznek neveztek. A görög planétaistenekben az tükröződik utóbb, amit Jézus Krisztus a luciferi és arimáni princípiumtól áthatott planetáris lényekből hozott létre a földön túli világokban. Ha a görög ember felnézett isteneire, Jézus Krisztus működésének vetületeit, tükörképeit látta az egyes bolygókon és még sok mindent, amiről már beszéltem.
A harmadik dolog annak tükröződése, vetülete volt, amit a Jézus-lény a Nappal, Holddal és Földdel kapcsolatban élt át még földöntúli lény mivoltában, régebbi időkben (Atlantisz későbbi korszakában). Ha jellemezni akarjuk, azt mondhatjuk: Krisztus angyalszerű lényben „öltött lelket”. Ha azt mondjuk Krisztusról, hogy a Názáreti Jézusban öltött testet, úgy e szellemi világban lejátszódó eseményről azt mondjuk: Krisztus lelket öltött egy angyalszerű lényben és ez rendezően hatott a gondolkodásra, az érzésre és az akaratra. Ez a fontos esemény nem oly régen következett be az emberiség fejlődésében. Rendbe hozta az emberiség lelki fejlődését. A két korábbi Krisztus esemény inkább az emberiség testiségére és életére vonatkozó alkatot rendezte a Földön. Minek kellett történnie a harmadik esemény kapcsán a szellemi világokban?
E harmadik eseményt megismerjük, ha a könnyebb megközelítés kedvéért, a görög mitológiában való tükröződését keressük. Mert ahogyan Zeusz, Árész, Hermész, Vénusz-Aphrodité, Kronosz stb. a planetáris szellemek vetületei, úgy a harmadik kozmikus Krisztus-esemény is tükröződött a görögön kívül különböző más népek mitológiájában is. Ezt a tükröződést megérthetjük, ha a tükörképet összehasonlítjuk azzal, ami tükröződött, a kozmikus történés görögországi utóhatásával Mi történt fenn a kozmoszban?
Ki kellett űzni valamit az emberi lélekből, ami kaotikusan kavargott benne: ezt le kellett győzni. A Krisztussal áthatott angyalszerű lénynek azt a tettet kellett végrehajtania, hogy kitaszítsa, kiűzze az emberi lélekből azt, ami nem oda való, hogy harmónia és rend lehessen a gondolkodás, érzés és akarat között. Le kellett győznie az emberi lélekben azt, ami káoszt, rendezetlenséget keltett volna benne: ezt ki kellett taszítani. Megjelenik előttünk annak az angyalszerű lénynek a képe – állítsuk elevenen lelki szemünk elé! –, aki ekkor még a szellemi világokban van, később pedig ő lesz a Názáreti Jézus-gyermek. Lelkileg áthatja Krisztus lénye, így képes arra a különösen nagy tettre, hogy a gondolkodásból, érzésből és akaratból kiűzze a bennük dühöngő sárkányt, amely kaotizálta volna őket. Ennek emléke él az emberi kultúrában szereplő sárkányölő Szent György képekben. Sárkányölő Szent György földöntúli eseményt tükröz: Krisztus lelkileg áthatotta Jézust és képessé tette arra, hogy kiűzze a sárkányt az ember lelki természetéből.
Krisztus segítsége élt Jézusban, az akkori angyalszerű lényben, csak ez tette lehetővé ezt a nagy tettet. Mert az angyalszerű lénynek valóban össze kellett kapcsolódnia a sárkánytermészettel, mintegy sárkány alakot kellett öltenie, hogy visszatartsa a sárkányt az emberi lélektől. Hatnia kellett a sárkányban, hogy a sárkány megnemesedjék, és a káoszból bizonyos harmóniába kerüljön. A sárkány nevelése, megfékezése ennek a lények a további feladata. Így történt, hogy bár működött a sárkány, de a jellemzett lény működése áradt bele és ezáltal az egész Atlantisz utáni fejlődés földi kultúrájában megjelenő számos kinyilatkoztatásnak a sárkány lett a hordozója. Az őrjöngő vagy homályos tudatú emberekben megjelenő kaotizáló sárkány helyett az atlantiszi kor ősi bölcsessége jelent meg. Jézus Krisztus a sárkányvért használta fel arra, hogy áthassa vele az emberi vért, és így az ember az isteni bölcsesség hordozója legyen. Mindez tükröződik a görög mitológiában és exoterikusan is megjelenik a Krisztus előtti IX. századtól kezdve.
Sajátságos, hogy a görög szemléletben egy isteni alak mintegy kimagaslott a többi közül. Tudjuk, hogy a görögök különböző isteneket tiszteltek. Ezek az istenek azoknak a lényeknek vetületei, tükröződései voltak, akik a Krisztussal áthatott későbbi nátháni Jézus planetáris vándorútján jöttek létre. Így látták őket, ha feltekintettek hozzájuk a kozmikus világokba, ha a fényéterbe tekintve, igazi, szellemi belső eredetüket joggal Jupiternek tulajdonították – nem a külsőt, hanem az igazi szellemi belsőt, amikor Zeuszról beszéltek. Beszéltek így Pallasz Athénéről, Artemiszről, a különböző planetáris istenekről, akik annak vetületei voltak, amiről szóltunk. De a különböző isteni alakok szemlélete közül egy kimagaslott: Apollón alakja. Egészen sajátságos módon magaslott ki. Mit láttak a görögök Apollónban?
Megtudjuk, ha a Parnasszusra és a kasztíliai forrásra tekintünk. Ettől nyugatra földhasadék nyílt és a görögök templomot építettek fölé. Miért? A hasadékból régebben gőzök törtek fel, ezek megfelelő légáramlat esetén valóban kígyó-tekervényszerűen fonódtak a helység köré. A görögök elképzelték Apollónt, amint nyilait a sárkányra lövi, ahogy heves gőzölgésként felszáll a föld hasadékából. Szent Györgyben a sárkányra nyilazó görög Apollón földi vetületével találkozhatunk. Amikor legyőzte a sárkányt, Pythont, templomot építettek és Python helyett a gőzöket látjuk most, amelyek a Pythia lelkébe szállnak. A görögök elképzelés szerint most Apollón él e vad sárkány-gőzökben és Pythia által az orákulumok révén jósol nekik. A görögök öntudatos népe a lelki előkészülés fokain felemelkedve befogadja azt, amit Apollón a sárkánygőzöktől áthatott Pythia szájával mond nekik. A sárkányvérben tehát benne él Apollón és áthatja az embereket a kasztíliai forrásból meríthető bölcsességgel. Ez a hely a legszentebb játékok és ünnepek gyülekező helyévé vált.
Miért képes Apollón erre? Kicsoda Apollón? Csak tavasztól őszig dolgozik azon, hogy a sárkányvérből bölcsesség szálljon fel. Ősz felé ősi hazájába tér vissza, északra, a hyperboreusok országába. Távozásakor búcsú-ünnepeket ülnek. Tavasszal ismét fogadják, amikor visszatér északról. Mély bölcsesség rejlik Apollón északi útjában. A fizikai Nap délfelé halad, szellemileg mindig az ellenkezője történik. Arra utal ez, hogy Apollónnak a Naphoz van köze. Apollón az az angyalszerű lény, akiről beszéltünk. A görög lélekbe való kivetítődése, tükröződése annak a Krisztussal áthatott angyalszerű lénynek, aki a valóságban az atlantiszi kor végén működött. Apollón a Krisztussal áthatott angyal vetülete, tükröződése a görög lélekben, ő hirdet a Pythia szájával bölcsességet a görögöknek. Mi mindent merítettek a görögök az apollóni bölcsességből! Úgyszólván mindazt, ami a legfontosabb ügyeikben ilyen vagy olyan tettekre indította őket. Az élet súlyos ügyeiben, lelkileg jól előkészülve, mindig újra Apollónhoz fordultak, és jóslatot kaptak Pythia szájából: őt azok a gőzök ösztönözték, amelyekben Apollón élt. A gyógyító Aszklépiosz a görögök számára Apollón fia. Apollón a gyógyító isten – a gyógyító. A Krisztussal egykor áthatott angyal földi letompítása a gyógyító, vagy a Föld számára gyógyító, mert Apollón sohasem volt fizikailag megtestesült alak, hanem a földi elemeken keresztül hatott.
Apollón a Múzsák istene, főleg az éneké és a zenéé. Miért? Mert azzal hozza rendbe a gondolkodás, érzés és akar diszharmonikus működését, ami azt énekben, a lantpengetésben nyilatkozik meg. Csak mindig le kell szögeznünk, hogy Apollónnál ez annak a vetülete, ami Atlantisz végén történt. Ekkor valóban beleáramlott valami a szellemi magasságokból az emberi lélekbe, ennek halvány mása szólalt meg a zene művészetében, amikor a görögök Apollón védelme alatt művelték.
A görögök tudatában zeneművészetük mintegy földi visszfénye annak az ősrégi művészetnek, amellyel a Krisztussal áthatott angyallény az égi magasságokban a gondolkodást, érzést és akaratot harmonizálta. Nem így fejezték ki, csak misztériumaikban tudták, hogy miről van szó. De a görögök az apollóni misztériumokban azt mondták, hogy valaha magasztos isteni lény hatotta át az angyali hierarchia egy lényét és ő harmonizálta a gondolkodást, érzést és akaratot. Ennek visszfénye a múzsák művészete, különösen az apollóni művészet, pl. a lantpengetésben megnyilvánuló zeneművészet. A sípok vagy fúvós hangszerek megnyilatkozásait nem tekintették apollóninak. A görögök a Múzsák lelket harmonizáló hatását tulajdonították Apollón húros hangszerének, amely leginkább emberi ügyességet kíván, és kevésbé igényli az elemeket, mint a fúvós hangszerek.
...
Látjuk, hogy a görögök az Apollónnak nevezett istenben azt a lényt tisztelték, akiről most beszéltünk. Azt mondhatjuk, hogy az Apollónnak megfelelő lényben Krisztus lénye „öltött lelket” az atlantiszi kor végén. Azt kérdezzük, hogy valójában ki is Apollón? Nem az a vetület, akit a görögök tiszteltek, hanem az igazi Apollón? Földöntúli lény, aki a magasabb világokból gyógyító erőket árasztott a lélekbe, megbénítva a luciferi és Arimáni hatalmakat. Az emberi testben is összhangot teremtett az agy, a lélegzet, a tüdő meg a gégefő és szív működése között, ennek a vetülete az éneklésben jutott kifejezésre. Mert az agyvelő, lélegzés meg a beszédszervek és szív helyes összhangja a testi kifejeződése a gondolkodás, érzés és akarat megfelelő együttműködésének. Apollón a földöntúli gyógyító. Láttuk fejlődésének három fokozatát és megszületik a Földön a gyógyító, aki Apollón lényében hatott. Az emberek Jézusnak nevezik, a mi nyelvünkre fordítva „Isten által gyógyítót” jelent. Ő a nátháni Jézus-gyermek, az Isten által gyógyító, Jehosua-Jézus.
A negyedik fokon teszi magát éretté a Krisztus lény az én felvételére. Ez a Golgotai Misztérium révén történik. Mert a Golgotai Misztérium előtt született emberek nem találtak volna a továbbiakban olyan testeket a Földön, amelyben úgy inkarnálódhattak volna, hogy az Én ereje megfelelőképpen kifejezésre jusson, ha a Golgotai Misztérium nem történt volna, ha Krisztus lénye nem hatotta volna át azt a lényt, akit kozmikus korszakokon át követtünk. Az én fejlődés legmagasabb fokát Zarathustrában érte el. Ha nem történt volna meg a Golgotai Misztérium, akkor az én fejlődésig eljutott lelkek sohasem találtak volna többé a Földön valódi fejlődésre alkalmas testeket.
A harmonizálásnak négy fokozata van: az érzékelés, az éltető szervek, a gondolkodás, érzés, és akarat és végül az én harmonizálása a Golgotai Misztérium által. Így, kedves barátaim, megértik a nátháni Jézus-gyermekben megszületett lény kapcsolatát Krisztussal. Azt is, hogy ez a kapcsolat hogyan készült elő, annak segítségével, amit a valódi antropozófia ma már feltárhat, megérthetjük, hogy a Krisztus lény hogyan működik együtt és tartozik össze a nátháni Jézus emberi lényével.”
