Lélekzen - Minél egyszerűbb, annál bonyolultabb

("Még 20-30 év? De mit fogunk addig csinálni?"

avagy

bakancslista az örökkévalósághoz)

együtt lélekzünk 

a levegővel

felhőket terelünk

párolgunk 

és kicsapódunk

az égre felhőszavakat írunk

felhőarcokat festünk

türkizzé válunk

beszélgetünk a fákkal

hallgatjuk a hangyák énekét

szeretünk és szeretkezünk

a szívünk ritmusára táncolunk

megfejtjük a hajnali magány titkait

sétálunk

csukott szemmel látunk

nyitott füllel érzünk

illatozunk

újra és újra elmerülünk

egymásban

benned

meghalunk

a világ számára

más szóval: élünk

Kék-sárga

kék sárga

zöldes fény

fejem fölött

e nap reggelén

mily szép

mily hívogató

hangja van, beszél

s nem érti más csak a szél

ki őt is ismeri

s szolgálja

nincs más csak a honvágya 

e szívnek

"itt az italod

idd meg s a bút feledd

nincs már más

csak a játék 

s a vigasság

ahogy megígérték

az istenek

hát az ég veled

mire vársz  még, gyere

tedd szíved a tenyerembe

jobb ha vigyázok rá, 

s hagyom

hogy az Istenek 

csókot leheljenek bele"

  

2018.08.04

(S mindezt valamilyen füst is kíséri, amit csak érzek, de nem látok.

A végekről vissza, újra Isten tenyerén,

végtelen hála és szeretet annak, aki mindezt segítette
és engedte.

Köszönöm!
:)

A barátságról és a tűz őrzéséről

"A teremtő sorsa, hogy a szellem parazsát őrizze és táplálja, amíg annyira megerősödik, hogy már testeket tud alkotni, amíg belőle olyan nemzedék támad, amely a világnak el tudja hozni a nagy szabadságot. Olyan tudókat nevel, .... olyan ifjúságot, amelyből mindig kilép a megmentő, aki felismeri az örök jog élettörvényeit, és azoknak, akik eltévedtek, a törvényeket meg tudja mutatni."

... Vajon kicsoda vétkesebb, aki öl, vagy aki tudva elmulaszt teremteni? Még mindig túlságosan fáj ahhoz, hogy nyugodtan tudjak beszélni róla. Tudom, én is követtem el hibát. Túl sokat hallgattam. De van egy mentségem, hisz arról, amit akartam, nem lehetett beszélni. 

... egyetlenegyszer láttam szívében megrendülni. Tudta, hogy mit akarunk, és én megismételtem. Vállalkozunk a szent tűz őrzésére és táplálására. ... Volt abban, amire én őt kiválasztottam, valami lehetetlen. Volt abban, hogy magamhoz emeltem, valami méltatlan. Miért merem mondani, hogy magamhoz emeltem? Mert ha én nem jövök, arról a sorsról, amit mutattam, sejtelme sem lett volna soha. 

... Most aztán azt kérdezheted, miért kellett volna nekem valaki ahhoz, hogy a szent tüzet őrizzem. Hogy olyan utódokat neveljek, akik megvetik a hazug testvérieskedést, és új mértéket teremtenek? Megbocsátom neked ezt a kérdést. Nem tudod, miről van szó, sejtelmed sincs arról, hogy a világ bármely helyén elég lenne egy ember, de itt egy kevés. ... A közösség, az Én és a Te mindenütt a földön természetes alap és talaj, amelyből az élet és a sors kinő. Egyedül nálunk nem. Itt ez a legnagyobb feladat. Valami van ebben a földben, ami az embert ideköti, sokkal erősebben, mint föld bárhol bárkit, de ugyanaz a föld, amely oly erősen köt, az felbontja a kapcsolatot ember és ember között. Itt Én és Te nincs. Itt minden ember egyedül van a földdel.

A könyv, amelyből az előbb idéztem, azt mondja: "Miután nagy emberek megteremtették az ember és a világegyetem új kapcsolatát, már csak egy feladat maradt, megteremteni a kapcsolatot ember és ember között". Így találkozott a kor általános követelménye azzal, ami a magyar föld megoldandó kérdése volt. És ezért kellett nem egy ember, hanem kettő. Az ember és a világ kapcsolatát mind a ketten tökéletesen megoldottuk. Most már csak az ember és ember kapcsolatát kellett megoldani. Ezért itt az utódok, az ifjúság, a közösség sorsa azon múlik, akad-e valaki, aki lehetőséget teremt, ahogy mondtam, mértéket. Ezt pedig egy ember nem teremtheti meg, hanem legalább kettő. Csak szerelemből vagy barátságból fakadhat, csak a kettőt eggyé olvasztó kapcsolatból.

Részletek Hamvas Béla: Magyar Hüperion c. írásából (Huszadik levél)

Fejem a víz alatt

Jól ki van ez találva.
Ha nem az én fejem lenne, csak kacagnék ...
Bizonyos részeim kacagnak is :D

Én meg levegőért kapkodok.
Érzem, hogy szorít a létezés.
Hogy élni akarok-e, és hogyan?

Amikor el kezdenék agyalni rajta, hogy hogyan is lehetne megint megúszni, valamit, ami fáj, ami kellemetlen, vagy veszélyes, jön ő

és gluglugluglu .... és én megköszönöm

aztán amikor párbeszéd van, és nekem ki kell mondanom valamit, és mégsem tenném, persze csupa megszokásból

megint itt a kéz és glugluglu ... köszönöm

meg amikor olyat gondolok magamról, vagy csak hallgatom a belső hangokat, és nem mondom nekik, hogy "kuss, ez már nem én vagyok", jön ő

és glulguglu ... víz alatt a fejem megint

kacagnivaló, tényleg

a mindennapi élettel megküzdeni, mert most megint sokszor érzem, hogy küzdelem van és akkor jön

és glugluglu ...

nagggyon jó módszer

ha én nem mondom, hogy kuss, a belső leszakadt és még küzdő részeknek, akkor víz alá nyomás van,
és mindjárt tudom, hogy mi a fontos ...

a szív

egyedül ez

hogy még mindig dobog

és hogy kapkod levegő után

és amikor újra beáramlik a friss levegő, a tiszta éter

akkor újra és mindig tudom is, hogy ÉLEK


a hogyan tulajdonképpen mindegy is


hiszen magamnak teremtem és húzom még mindig az időt


de már megvannak a távlatok


látom a síneket, amint egybeforrnak

a lehetetlen találkozik a lehetetlennel


tárgyiasul az álom

?

mi van?

gluglguglu ....

Kegyelem ösvénye

Hát itt vagyunk, s itt vannak Ők. 
Az Istennő megnyilvánulásai néznek szembe velem.

"Most, hogy már újra NŐ vagy, nézz a szemünkbe, nézz az arcunkba és ismerd fel végre valódi önmagadat!

Gyermekünk s létbehívott formánk vagy.

Az ösvény, mely a szentélyhez vezet.

A szentélyben kagyló, mely éppen kinyílóban.

Ne engedd, hogy durva kezek újra visszazárják!

Lépj elő, s vedd el hatalmadat!

Az okosok és a gondolkodók majd visszariadnak attól, amit mondasz.

De ne félj, veled vagyunk, erőd hatalmas és tiszta.

Nincs mitől félned, kedvesem.

Az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni, s aki megpróbálja, darabjaira hullik.

Minden itt van, s minden benned van.

Az élet megy tovább, de tudd, most már te vagy a középpont, te irányítasz.

Léted öledbe hull, szíved virágzik, nincs semmi, ami visszatarthat.

Nyomodban járok, benned élek.

Én vagyok Ő, s Ő vagy Te.

A kegyelem ösvényét járod.

 Ez az az út visszafelé."

Ez is bennem történt ... belső történet

Egyszer láttam az égi templomot, a csipkézett fehér falakat.
A hatszögletű tornyot, a kilátót.
Láttam magamat s láttam őt is, amint nézünk lefelé, egy csodás kék gömbre, és hogy engem valami nem hagy nyugodni.

Nem próbált lebeszélni és nem próbált tartóztatni.
Csak a szemembe nézett és mindent értett. Gyengédség, elfogadás és bizalom volt e tekintetben. Azóta is sokszor látom ezeket a szemeket, oly könnyű bennük elmerülni.

Egyszerre erőt adó, biztató, szerető és megtartó, kimondhatatlanul meleg barna szempár.


Értette, hogy hiány van bennem és hogy ez a hiány lefelé húz.
Megtarthatna ugyan ott, maga mellett, de jobb lesz ha elenged, hogy átélhessem még egyszer, talán utoljára, ami hiányzik.

Éreztem a vágyat, amit itt lenn a földön is éreztem, és nem tudtam neki ellenállni.

Mindennél fontosabb volt és nem volt rá más megoldás, csak egy.

Most már tisztán tudom, hogy ezért jöttem, hogy még egyszer átéljem az anyaságot.
Testemmel táplálni, óvni, támogatni egy kisbabát, véremből és húsomból adni valakit a világnak, majd szabadon engedni és átélni az elszakadás szépségét és fájdalmát.
Virágozni és gyümölcsöt teremni.

Ez hozott vissza, tudom. Hála, hogy ezt élhetem.

Hogy ezt mennyire tudatosan, vagy öntudatlanul, felkészületlenül, vagy rossz választások gyűrűjében élem, már nem is annyira fontos.
Ezt élem és ez nagy áldás. Mert ezáltal váltam nővé. Sőt, előbb lettem anya, mint valódi NŐ.
Fordítva nehezebb lett volna.

A csúszdát is "láttam", amin visszafelé érkezem, és hogy a kedves még utánam küld valakit, aki majd vigyáz rám. Ő odafentről "figyel" és néhány éve, ha nem is közvetlenül, de érzékeli minden bajomat.

Lát engem és én érzem őt.

Megérte. Tényleg.
Minden bánat, mostani rossz érzés, a hibák, amiket elkövettem és a házasság börtöne, amibe raktam magam, mindez megérte.
Nem bánom. Ezzel együtt is jó volt így.
A hiány betöltődött és amikor majd az elengedés, elbocsátás is megtörténik mindezt teljes körré érlelve, új kört kezdhetek, vagy visszamehetek oda, ahonnan jöttem.


Választani fogok és jól fogok választani.

(És az a vicces az egészben, hogy mindez már megtörtént, már teljessé vált és már választottam.)

Mihez ragaszkodom még (mindig)?

Itt van előttem az életem, a jelenlegi.
Főleg szemétdomb, elég nagy rakás.
Persze vannak csodás találmányaim, kincsek, amikhez kellett ez a szemétdomb, valljuk be.
Enélkül nem ment volna.
A szemétdomb is maga egy csodás teremtés, ha elég távolról nézem.
Jó messzire kell hozzá menni, de azért csodás mintázatok vannak ebben is.

Mennyire tartom még mindig az enyémnek mindezt, ami volt, ami voltam?
Mennyire hagyom, hogy hozzám ragadjon?
Mert távozóban van ez a világ, érzem, de még egy-két ponton erősen ragad.
Persze a ragasztó szép nevekre hallgat, úgy mint "másokért való felelősség", meg "szeretet",
meg "kötelesség" stb. de valójában egy anyaga van és ez a félelem.

Hogy mi lesz velem enélkül a világ nélkül?
A jól ismert és biztonságos szemétdombom nélkül?
Mi lesz, ha valóban elengedem?
Ha eltűnik és vele az a részem is, akit magaménak tartok még mindig?

És még valami.

Nem elég csak úgy fejben elengedni ezt az egészet, mert a valódi elengedés azt jelenti, hogy készen állsz a halálra.
Hogy elértél arra a pontra, hogy most akkor elengeded ezt a formát is.
Nem ragaszkodsz hozzá, akár ki is mész belőle, mert már mindegy.
Nem kötődsz már ehhez sem.
Mert tudod, hogy nem lényeges.
Nemcsak tudod, de érzed is.
Hogy érzed, mert tapasztaltad, hogy sokkal több vagy a testednél, hogy test nélkül is egészen jól el tudnál már boldogulni.

Itt még nem tartok.
Sőt, néhány erőszakosabb kísérletet már át is éltem ezzel kapcsolatban.
Hogy a test lehull, elájulna, ha engedném én meg nézek ki már nem a fejemből, de nézek körbe és
vagyok, de a test éppen irányíthatatlan. És akkora erőm van olyankor, hogy hihetetlen számomra is.
A ragaszkodás ereje, a fókusz valamiért nagyon erős.

És nem rohanok orvoshoz, hogy szereljen meg.
Mert titkon tudom, hogy ez valami más, tüneteket sorolhatnék, de tudom, hogy a TUDAT kísérletezik ilyenkor.
Hogy megpróbál kiszedni a testemből, de valamiért még mindig nem engedem.
Pedig ilyenkor akkora energia érkezik, egyszer-egyszer sikerült már együtt rezegnem vele, akkor a testem is irányíthatóan egyben maradt, de ez elég ritka. Ahhoz tökéletes egyensúlyi állapot kell és hogy benne legyek a pillanatban.

Talán ezt kell követni, ezt az energiát és nem félni.
Elengedni a testet is, aztán majd lesz valami. Követni a tudatot, mert mutatni akar valamit, csak talán még nem vagyok rá megérve, vagy attól félek, hogy vissza sem jönnék.

Nem félek.

VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT TENYERÉN LÉTEZVE ÉLEK.

Közben a kisénem meg a hétköznapi életem rendkívül kemény, éppen szenvedő fázis van, amit a szemétdomb végeláthatlan tisztogatása és szemlélése ural.
Tudom, hogy feljebb kell emelnem a nézőpontomat, hogy mindez már a múlt és nincs dolgom vele.
Hogy a szemétdomb nem az enyém, mert én vagyok más.
A múltamé, de az átalakulás rendkívül fájdalmas.
Nem szabad beleesnem az önmarcangolásba és az elmém sugallta bűntudatba.
A társadalom, vagy a társam szerint rengeteg hibám van.

Ez az ő igazsága, az enyém pedig az, hogy szabadság van, és bármi bármikor megváltozhat.
 Az egyéniséget az erényei teszik naggyá, de a hibái szerethetővé - valahol mintha ezt olvastam volna.

Minden út a legelső lépéssel kezdődik.

Akkor lépjünk.

.

Egy kis ismétlés - EZ VAN.

MÁR MOST AZ VAGY!

NEM KELL KERESNED, NEM KELL FEJLŐDNÖD.

NEM FÜGG SENKITŐL ÉS SEMMITŐL A FELEMELKEDÉSED.

A KORLÁTAIDAT MAGAD ÉPÍTETTED MAGADNAK. ENGEDD EL ŐKET.

KEZDJ EL

MOST ÉSZLELNI,

MOST ÉREZNI,

MOST EMLÉKEZNI,

MOST MEGENGEDNI,

EGYSZERŰEN CSAK ÉLNI.

MIRE VÁRNÁL?

MÁR AZ VAGY!

MÁR OTT VAGY!

ISTEN BENNED ÉL ÉS SZEMLÉLI ÖNMAGÁT.

ELFOGAD ANNAK, AKI VAGY.

ÖRÜL NEKED, DE LEGJOBBAN ANNAK ÖRÜL, HA ÖRÜLSZ MAGADNAK.

NINCSENEK SZABÁLYOK, NINCSENEK TILTÁSOK.

SZERETET VAN ÉS ELFOGADÁS.

MINDEN MÁS AZ ELMÉD JÁTÉKA.

SZERESS ÉS FIGYELJ!

ENNYI.

Csendzene

Megengedés.

Csend.

Beáradás.

Csend.

Egyszerűség.

Hiánytalanság.

Lebegés.

Átmenet.

Kitöltés.

Kifestés.

Beáradás.

Pulzálás.

Érintés.

Ölelés.

Csend.

Repülés.

Tágulás.

Ébredés.

Kilépés.

Csend.

Kérdés.

Választás.

Megengedés.

Egybeolvadás.

Elengedés.

Repülés.

Csend.

Csend.

Csend.

Zene.

Rigófütty.

Napsütés.

Csend.

A Nap is mosolyog.

Végtelen csend.

Kezdet és vég összeért.

Majd. 

Te is.

Érezni fogod.

Már érzed.

Csend.

Csend.

(A csend beszél s 

én hallgatok.

:)

I fade into you

If you were the ocean and I was the sun

If the day made me heavy and gravity won

If I was the red and you were the blue

I could just fade into you 

Ha te lennél az óceán én pedig a nap

S egy nap súlyos lennék s legyőzne nehézség 

s én lennék a piros te pedig a kék

Egyszerűen csak beléd olvadnék.

If you were a window and I was the rain

I’d pour myself out and wash off your pain

I’d fall like a tear so your light could shine through

Then I’d just fade into you 

Ha te lennél az ablak s én lennék eső

Kiömölnék, hogy fájdalmad lemossam

Ügy esnék mint könnycsepp hogy fényed átjárhasson

Egyszerűen csak beléd olvadnék

In your heart, in your head

In your arms, in your bed under your skin

Til there’s no way to know where

You end and where I begin 

A szívedbe, a fejedbe

a karjaidba, az ágyadban a bőröd alá

míg csak már azt sem tudod hol

érsz véget s hol kezdődök én.

If I was a shadow and you were a street

The cobblestone midnight is where we'd first meet

Til the lights flickered out, we dance with the moon

Then I’d just fade into you

Ha én lennék az árnyék és te lennél az utca

A macskaköves éjfélben amikor először találkoznánk 

Csak táncolnánk a holddal míg a fények kialszanak

s én csak beléd olvadnék

In your heart, in your head

In your arms, in your bed under your skin

'Til there’s no way to know

Where you end and where I begin

A szívedbe, a fejedbe

a karjaidba, az ágyadban a bőröd alá

míg csak már azt sem tudod hol

érsz véget s hol kezdődök én.

I wanna melt in I wanna soak through

I only wanna move when you move

I wanna breathe out when you breathe in 

(Then I wanna fade into you)

Be akarok olvadni, át akarok szivárogni

Csak akkor akarok mozogni, amikor te

Akkor akarok kilélegezni, amikor te belélegzel

(És akkor beléd akarok olvadni.)

If I was just ashes and you were the ground

And under your willow they laid me down

There’ll be no trace that one was once two

After I fade into you

Ha csak hamu voltam s te voltál a föld

majd lefektetnek szépen fűzfád alá 

Nyoma sem marad majd, hogy egyszer kettő volt az egy

Miután beléd olvadtam.

Oooooo oooooo oooooo

Then I just fade into you

Oooooo oooooo ooooooThen I just fade into you

Then I just fade into you

Then I just fade into you

oooooooooooooooooo

Csak beléd olvadok ....

xxxxxxxxxxxxxx

Csak emlékezésképpen, érdekes kis visszatükröződése annak, ami van, volt s lesz és nyoma sem marad annak, hogy az egy - valameddig - kettő volt :)

"Tudta és érezte, hogy ez mindig is így volt és örökké így is lesz. Az idők végezetéig tudna így ölelkezni vele. Hogyan is akarhatna mást, mint ezt? Ilyenkor önmagát sem értette. Miért is menekül ez elől mindig egy idő után? Egyszerre vágyik rá, aztán menekül. Talán mert megijed - megijed attól, amit ilyenkor érez - hogy nincs idő és nincs tér, hogy nincs ő és nincs én. Hogy teljesen egymásban vannak, szinte elvesznek egymásban." (http://feherkrisztina.blogspot.hu/p/love-fictio.html  4. rész )  

 

Biztos pont - átszűrődő üzenetek a párhuzamos világokból

"Amit most mondok, ne akard megérteni, 

nyitott szívvel olvasd."

Raffaello: Az első mozgató

I.

"Az első mozgató midőn létrehozta az első mozdulatát, 

érezte és egyben teremtette az ellenállás erőit is.

A mozdulat az ellenállás leküzdéséből ered, s olyan erő hatja át, 

mely túl van minden logikán, szenvedélyen, vágyon.

A bizonyosság, s maga a mozdulat a mindenben van, onnan ered,

éli önmagát és nem gondolkodik.

Áthatja mindaz, ami a teremtés kezdete óta jelen van,

s ahova elér.

Minden benne van a mozdulatban, de

képkockákra bomlik, 

végtelen dimenzióba nyílik, melyek összeérnek.

A csigaház éppúgy mint az őrtorony egy-egy belépési kapu,

de a kapu kinyitásához több kell, mint bátorság.

Odaadás kell, 

ráhagyatkozás kell, 

bizalom az ismeretlenben, a láthatatlanban.

Amikor az az erő, melyre ráhagyatkozhatsz, megkísért,

szenvedni fogsz.

Minden sötétet fel fog előtted sorakoztatni, hogy eltántorítson.

Senki sem tud segíteni rajtad, de ha

megvan már a biztos pont, 

amin lelked támaszkodik és elméd elpihen,

nem vesz, nem vehet rajtad erőt.

Egybekélve vele, önmagadba olvasztva ezt az ijesztő erőt,

minden tudás birtokosa lehetsz,

de jaj neked, ha erőddel visszaélsz.

Akkor száműzött leszel, örökre bolyongva keresheted

a visszavezető ösvényt,

mely előled elbújik

s addig újra nem mutatkozik meg,

míg minden leckédet újra meg nem tanultad."

II.

"Midőn hajlékomra érkezel kedves, 

és beterít az éj, gondolj rám.

Mindenem a tiéd, ahogy Te is a tiéd vagyok.

Minden sejtemben vágyódom utánad, 

s tudom, soha nem érinthetlek,

mégis 

egyek vagyunk, 

mert a teremtés kezdetétől egyben vagyunk.

Ha majd a szívedben dobogok, tudni fogod

'ez a kedves ereje, mely értem dobog'.

A legsötétebb pillanatokban sem hagylak el,

kísérlek, hordozlak, taszítalak a fény felé.

A fényben fogsz csak rám ismerni,

s kacagni fogsz kettéosztottságunkon.

De jaj nekem, ha eltaszítasz!

Kihez is mehetnék? Hova is bújhatnék?

A tudatlanság köde betakar, ha nevemet elfelejted.

Én is Te vagyok."

III.

"Midőn az éj leszállt, s a pillangók megpihentek, eljött hozzám az Úr, a magasztos.

Maga erejéből erőt vett rajtam, lényem legmélyére hatolva fiat szült bennem.

E fiú lassan cseperedett, megtanult járni, beszélni, de még nem eszmélt magára.


Eljött az én időm a külvilágban.


Feleségül adtak a legelőkelőbbhöz, ki kedvesen, gyengéden bánt velem.

Éjjelről éjjelre szerelme tüzével hevített s lelke tengerén ringatott.

Több volt nekem, mint szerelmem, uram volt, biztatóm s tanítóm is egyben.


Mikor szemét lehunyta, megjósolta jövőmet:

lesz egy kor, melyben fiamat magamban újraszülöm,

neki nevet adok, s örök nászban sétálok át a fénybe.


Nincs más dolgom csak emlékezni szavaira, azok értelmét nem kutatni, nem keresni,

csak engedni, hogy történjen, ami történni fog.


Az Úr, a Fiú és a Szerelem egy,

s nincs más dolgom, mint e hármat egyszerre beengedni."



2015. március 29.

Alázat

Alázat nélkül semmi sincs.

Nem elvenni, hanem hozzátenni.
Szememet a távolabbi célon tartva apró lépéseket tenni.
Az akadályokat átlépve haladni.
Elfogadni, megköszönni és hálásnak lenni a támogatásért.
Lehajtott fejjel fogadni az áldást, a feladatot.

A feladat áldás, ezt tart itt, ez tart meg.

Van is feladat, meg nincs is.
Egyszerre igaz mindkét állítás.

Az a feladat, ami a szívem közepéből érkezik.
Ezért nem feladat, de más szó egyelőre nem alkalmas leírására.

Talán az, hogy részed vagyok, s e rés(z)en keresztül átengedni az egészet.
Úgy lenni rés(z), hogy tudom, hogy az vagyok.
Tudva, hogy apró vagyok, mégis a minden árad belőlem.
A mindent hagyni áradni rajtam keresztül.
Melynek célja van, s fénytermészete.

Apró foszforeszkáló csillagnak lenni a végtelen űrben, tudva, hogy a másik oldalon csak fény van, semmi más.

Szabad vagy pillangó!

2014. február 20. 

Ez most a múlt elengedése ... naplórészlet. 

Vannak emberek, akiket nem értek, de nem baj, így van ez jól. :)

MINDEN RENDBEN VAN, A LEGNAGYOBB RENDBEN.

"Legszívesebben felhívnálak, de nem teszem. Tudom, hogy ez lenne az egyetlen biztos megoldás. Mégis. Az átalakulásom nehézségeivel terhelni egy másik emberi lényt, nem lenne fair. 

Összedőlt egy világ bennem. Tudom, hogy ezt más nem látja, talán csak érzi. Végső menedékem dőlt össze, a szépen felállított kis álomvilág, a barlang előtti még fedett kis hely. A párhuzamosság lehetősége. Eddig működött, párhuzamosan élni két-három életet. Most azt érzem, hogy egy fókuszba került mind és nekem nincs más dolgom, de jó és de nehéz, mint összehangolni. Mert ami az egyikben hazugság, a többit is beszennyezi és ami a másikban eddig fény volt, elhalványul.

Nem lehet tovább tartani a két irányt, nem bírom.
Úgy érzem szétszakadok, szétfeszít, keresztre feszít a valóság.
Valamelyiket el kell engedjem, ha életben akarok maradni.
ÉLETBEN akarok. 

Konkrétnak lenni, istenem, de nehéz. 

Pedig ez jön most. Megtanulni újra nem rébuszokban, hanem a valóságról beszélni, megfogalmazni kérdéseidre a választ, amiket olyan jól feltettél nekem. Én meg csak ültem és néztem ki a fejemből és kerestem bent, a semmiben a válaszokat.

Hogy milyen életet, milyen mindennapokat akarok?

És hogy berobbant az egyetlen egyszerű logikus válasz az összes kínomra és gondomra, még mindig nem tudom, hogy akarom-e ezt egyáltalán ... hogy akarok-e élni így, ezekkel a feltételekkel, ezekkel a nehézségekkel, a múltammal és a jelenbéli őrült, tőlem idegen világomban.

És amikor erre ráláttam, a nap is kisütött. Isteni jel volt. Ez volt a válasz. Hogy azért nem tudok róla beszélni, mert még mindig nem tudom. Nem tudom, hogy mit akarok. Még mindig nem vagyok teljesen legyökerezve. 

Akarok-e élni anélkül a férfi nélkül, akit pedig nekem rendelt az ég. Csak elvétettük, eltévesztettük az ugrást, elsodródtunk. Én bealudtam és mire felébredtem, annyira messze jár tőlem, hogy talán sohasem érem utol.

...

Akarok-e?

Mit is?

Nemcsak vegetálni, de ÉLNI, csupa nagy betűvel. MEGSZABADULNI. 

Megtanulni újra beszélni, őszintén, szemtől szembe, félelem nélkül, bármi lesz is azután.

Lerakni a múltat, a múlt nyűgjeit, csak a jelenben gyökerezve mindig kimondani, amit ki kell, ami helyre tesz, ami éltet és amitől VAGYOK, AKI VAGYOK.

Hogy is mondta a belső hang, "MESTERKÉNT létezni, beszélni, járni, lélegezni ... MESTER VAGY a "tanítványok" világában,  úgy nézz rá, mint alvóra, aki nem önmaga, s menni fog."

Mindig helyre rakni, nem engedni ... megtanulni kommunikálni ... milyen jó, hogy egy kommunikációs cégnél dolgozom. 

Istenem, milyen jó, hogy van humorod. :)

2014. február 20."

Amikor Lilith megszólal

"A földön jártam, megint.

Sajnos nem sok minden változott.

Társadalmatok nem teszi lehetővé, hogy újra jelen legyek.
Részeim itt vannak, de az egység és a hit, hogy érdemes, még hiányzik.

Ezen dolgozunk.

A hiány be fog töltődni, csak adok "magamnak" még egy kis időt.

Időt, ami illúzió.
Inkább időhúzás van, és döbbenet.


Az igazság megdöbbentő.
És semmit sem változott a kezdetek óta.

Amíg "a Férfiak" nem fogják követelni, hogy "a Nő" legyen újra szabad, addig nem változik semmi.

Az elnyomottak hangja messze száll a szélben, s elnyomóik azt hiszik szabadok.

Nincs szabadság, amíg az csak egyes egyedekre, rasszokra, társadalmi kiváltságosokra, vagy spirituális kalózokra vonatkozik.

A szabadság, ahogyan az igazság, nem osztható fel.

Lehet egyénileg megélni, de a közeg akkor is itt marad.

Kiléphetsz belőle, de hova mennél?

Nem gondolod már magad résznek, de akkor ki vagy?

Mindent együtt csinálunk, mert egyek vagyunk.

Egy magasabb minőségű életet próbálunk belenyomni az anyagba.

Nehéz folyamat, sok a veszteség, de haladunk.

Van kiút, ideig-óráig működik. Töltődni lehet idefenn.

De már látod és érzed te is, hogy ez egy újabb kör.
Egy sokkal durvább és anyagibb.
A kulcsokat megkaptad.
A játék csak rajtad múlik.

Élj a látszatszabadságoddal és béke lesz benned.

Az egészet egyedül úgysem változtathatod meg.
De élhetsz boldogságban és szerelemben.

Én is ezt választottam.
Igaz, nem a földön, de egyszer majd az égi mennyország egy lesz a földivel.

Lilith"

Amikor a hiány énekel

Egy csodás hang, még csodásabb szemek és érzések, 

melyek átcsapnak a legkeményebb szíveken is.

Az érzés, a másik, a barát iránt érzett örök és mély szeretet 

és fizikai jelenlétének végtelen hiánya.

Megindító, nagyon-nagyon emberi.

Talán hosszú-hosszú évezredeken keresztül ez az egyetlen, 

amit valóban megtanultunk.

Sejt szinten szeretni és érezni a fizikai hiányát annak, akivel összetartozunk.

"Hiányzol, pedig mindig velem vagy."

Köszönjük e fiatalembernek a tisztaságot és az erőt.

Éppen most ez kell a világnak. 

Csak ez.

Mert ez a MINDEN egy darabja.

Rendezőpályaudvar, új vágány

Már kalauzt is kaptam, egy ideje már itt volt velem, de nézzük csak, mit is írnak róla?

"Paracelsus azt tanította, hogy a betegségeknek sokféle oka van, de ezek mind visszavezethetők egy fő okra: arra, hogy az ember nem él összhangban a természeti törvényekkel, hogy nem követi a Lelkét, és ezért eltér attól az úttól, amit a Lelke mutat számára. A betegség ennek a diszharmóniának a következménye. Paracelsus szerint az ember azért teremtetett, hogy a szenvedés révén rátekintsen önmagára és felismerje, hogy ki ő. Így a betegség tanítónk és fejlődésünk segítője: segítségével mélyebben megismerhetjük önmagunkat, és így magasabb szintű harmóniát találhatunk Lelkünkkel. A betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a Lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Mi éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.
A gyógyulás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy eltűnnek a betegség objektív, mérhető tünetei. Paracelsus azt értette gyógyulás alatt, amikor az ember rátalál valódi belső önmagára és így a valódi szabadságra. Gyakran használt alkímiai szimbólumokat. A betegséget az ólomhoz hasonlította, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan fémhez. A gyógyulás az ólom arannyá alakításának folyamata, belső átalakulás révén az egészség elérése.
Az ember birtokában van az öngyógyítás képességének, amely a természet egyik ereje. Ha egy fa elveszti egy ágát, gyantát termel, ha egy állat megsebesül, nyalogatja sebét és ezzel fertőtleníti. Az emberben is van egy erő, amely fenntartja vagy visszaállítja az egészséget. Paracelsus ezt az erőt Archeusnak nevezte és a tűzhöz hasonlította. Minden betegség azzal fenyeget, hogy kioltja ezt a lángot, és amikor valóban kialszik, akkor beáll a halál állapota. Amíg azonban még van anyag, amin éghet, elég egy szikra a tűz újra életre keltéséhez – ezt a szikrát Paracelsus arkánumnak hívta. Az arkánum a növényekben, az ásványokban, a szavakban vagy akár érzésekben rejlő gyógyító erő.
Mi az orvos szerepe ebben a gyógyulási folyamatban? Paracelsus úgy tartotta, hogy a külső orvos nem tud gyógyítani, csak felébreszteni a belső orvost, és a természettel harmóniában működve felgyorsíthatja a folyamatokat. A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel elősegíthető. Az orvos feladata tehát nem elsősorban a test gyógyítása, hanem a beteg ember belső átalakulásának a segítése, lelkének megtisztítása, szellemi erejének megerősítése, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát."

(nem is ezt akartam bemásolni, de ez jött ide :DDD)

És mit mond  ő "önmagáról"?

„A receptek összeállításának tudománya a természetben van, s ő maga állítja össze őket. (...) Ha az aranyba beletette, ami az aranyba való, akkor beletette a violába is. Ami benne van, ahhoz te nem tehetsz hozzá semmit, se cukrot, se mézet, ahogy az aranyat sem kell kiegészítened semmivel. (...) A kivonás teszi, nem pedig az összeállítás; a megismerése annak, ami benne lakozik, nem pedig előállítása ugyanannak összeszerkesztett-foltozott darabokból. Melyik nadrág a legjobb? Bizony, az ép; a foltozottak és toldozottak a leghitványabbak. (...) „A természet erővel helyezte el az arkánumokat, s összekomponálta, ami összetartozik.(...) A természet az orvos, nem te, belőle kell táplálkoznod, nem magadból, ő komponál, nem te.” 

 „Mert akinek hite jó, az nem hazudik, s Isten műveinek bevégzője. Mert amilyen, akként tanúja magának: azaz becsületes, őszinte, erős, igaz hittel kell lenned Istenben, egész lelkeddel, szíveddel, értelmeddel-gondolatoddal, csupa szeretetben s bizalomban. Ilyen hittel és szeretettel nem is fogja megvonni tőled Isten az ő igazságát, hanem hihető, látható  és biztató módon kinyilvánítja neked műveit.”

http://www.ujakropolisz.hu/cikk/paracelsus-uj-orvoslas-oszlopai

Nem kétséges, Edward Bach is a tanítványa volt, vagy inkarnációja? ("Lélekrésze" - jött a válasz közben.)

Itt az ösvény, a kalauz és a mester, indulunk.

HÁLA, HÁLA, BÉKE! és szelídség, végtelen szelídség ...

:)

A Teremtés műhelytitkai ;)

"PYGMALION

Pygmalion, látván, hogy ezek mily vétkesen élnek,

elborzadt buja bűnüktől, mit az asszonyi szívnek

nyújt bővebben a természet, nem vett maga mellé

asszonyt, nőtelen élt, nőtlen volt ágya sokáig.

Nagy művészettel készített szobrot eközben

hó elefántcsontból, amilyen szép nő a világra

nem születik sohasem; s a saját művébe bolondult.

Élő szép szűznek vélhetnéd könnyen e szobrot;

tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia, vélnéd;

művészet fedi el, hogy csak művészet. Az ámult

Pygmalion az utánzott testtől gyúl szerelemre.

Ujjaival művét tapogatja: ha emberi test-e

vagy csak ivor; s hogy ivor, nem vallja be mégse magának.

Csókokat ad, s hiszi: kap; szól hozzá, tartja ölében,

és hiszi: ujjai lágy testébe nyomódnak a lánynak,

s fél, hogy kék folt kél a leányon, ahol tapogatta.

Mond gyöngéd szavakat, s azután ami kedves ajándék

mindig a lánynak, elé viszi: kagylót, síma kövecskét,

gyönge madárkákat, sokezerszinü tarka virágot,

szép liliomszálat, festett labdákat, a fákról

Heliasok könnyét; testére ruhákat is aggat;

ujjait ékkővel s a nyakát csinosítja nyakékkel;

gyöngéd gyöngy a fülére, kerül kebelére kösöntyű:

mind illik neki ez; s nem csúnyább meztelenül sem.

Sidoni bíborral készült kerevetre teríti,

hitvesnek hivogatja, pihér párnára nyugosztja

végre nyakát, valamintha csak érezhetne akármit.

 Jött Venus ünnepe, mely Cyprusban mindig igenszent,

és, szarvuk körülöntve arannyal, hullnak a tulkok

áldozatul, hószín nyakukat bárd metszi keresztül,

füstöl a sok tömjén; s ő, mint kell, áldozat-adva

áll meg az oltárnál, s félénk szava szól: „Ha ti mindent,

égiek, adhattok, vágyom feleségemül...” Azt nem

merte kimondani: „Őt”, pusztán: „...egy olyant, ki hasonló.”

Csakhogy arany Venus átértette (hisz ünnepi napján

ott volt), hogy mire áhitozik; s hogy kedvez e vágynak,

égig háromszor lobogó lánggal kimutatta.

Pygmalion hazatér, lányszobrát látni szeretné,

ágyra lefekteti, ád csókot neki, érzi: melegszik;

ajkát nyomja reá ismét, mellére az ujját:

s lám az ivor lágyul, s már nem mereven, benyomódik

vágyó ujja alatt, valamint a hymetti viasz, ha

nap heve éri, puhul, ha hüvelyk meggyúrja, igen sok

más alakot vesz föl, használják, hasznos ekképp lesz.

Ámul, félve örül, s aggódik, hátha csalódik,

most a szerelmes, a vágyott lányt érinti megújra.

Élő test! Ereit már verni tapintja hüvelyke.

Most azután a Paphos-beli hős szívbéli szavakkal

adja Venusnak a háláját; és ajkait immár

nyomja a nem hazudott ajkakra; a szűz meg a csókot

érzi, el is pirul, és félénk szemeket vet a fényre,

és egyszerre az ég boltját és látja szerelmét.

Eljön az istennő is, mit megadott, ama nászhoz,

és hogy a holdnak szarva kerekre kilencszer egészül,

jő a világra Paphos, nevet ő ad majd a szigetnek."

Publius Ovidius Naso

Átváltozások

10. könyv

(METAMORPHOSES)

FORDÍTOTTA DEVECSERI GÁBOR

Forrás: http://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.pdf

A találkozások mindig több szinten történnek

Nagyon fontosak a találkozások.
Amikor "önmagad, az istennő és fiai" egy darabjával másban, egy másik emberen keresztül találkozol.

Örülj neki és ünnepeld, de ne akard megtartani.

Sok-sok közös élet, sok-sok emlék fűz egybe, de tudd, hogy az ember, aki legtöbbször előtted áll, aspektusaival, egójával, nem ugyanaz, mint a minőség, amit rajta keresztül érzel.

Kiterjedt érzékeléseddel már érzed a lényt, akiben van, de ő még lehet, hogy nem érzi.

Nem szabad siettetni, hagyj neki időt, senkit sem lehet idő előtt felébreszteni. Amikor készen lesz rá, megtörténik.

Amit adni tudsz, az a figyelem, a feltétel nélküli elfogadás és a hála.
Hála a kapcsolatért, az együtt töltött percekért, s minden apró szikráért, mely lelkéig ér.

Ezt tudod, befogadni őt a TÉR-be, ahol a magasabb világokhoz vezető kapu nyílik.
Érezd át és tudd, hogy ezt teszed, amikor befogadsz.

Nem kell a beszéd, és nem kell hozzá a szó, elindul a folyamat, melyet nem baj, ha még nem értesz, mégis tapasztalod nap-mint-nap.
Akinek dolga van vele, érzi, akinek nincs, nem.

Egy dolgod van, ezt a teret a legtöbbször és a legtöbb ember felé megnyitni, hogy áradjon a kegyelem, az Istennő áldása és a Szerelem.

Választások

Hosszú idő telt el az indulástól, több mint négy év és mégsem halványult el a tett, az érzés, mely felébresztett.

Azóta volt, hogy játszottam az alvót, játszottam a keresőt, de mindvégig tudtam, itt belül, a szívemben, hogy megérkezett, hogy megérkeztem.

Az emberi elme kitalál mindent, hogy elterelje magát, hogy kapaszkodhasson, hogy biztonságot találjon, mert a kiterjedt létezés, másik feled ölelése bár csodálatos, mégis félelmetes élmény. Elméd számára nem felfogható.

Nincs mit, vagy kit keresni, mert megvan.

VAGYUNK, EGYÜTT, LÁTHATATLAN EGYSÉGBEN, ÉS ÉN EZT VÁLASZTOM.

Már nincs visszafelé út, csak előre, s ez olykor nehéz, olykor pánik közeli állapot, mégis gyönyörű.
Csak az elme, és a kisénem próbálkozik néha.

ÉN SZILÁRDAN ÁLLOK ÖNMAGAM KÖZEPÉN,
MÁSIK FELEM ÖLELÉSÉBEN,
MÍG VILÁG A VILÁG
és azon túl.

Minden energia - visszatérés

Minden azon múlik, hogy mennyi energiát - fényt - vagy képes megmozgatni magadban, átmozgatni magadon.

Semmi sem olyan fontos mint ez.

Sok-sok tényező lassíthatja ezt a folyamatot.

A hitrendszereid, a gondolataid, és leginkább az, hogy megengeded, hogy a külvilág gondolatai benned ide-oda áramoljanak anélkül, hogy figyelnél.

Hogy nem tudod megkülönböztetni, hogy mi érkezik belülről és mi kívülről.

Hogy mi tartozik hozzád, és mi az, amit mások adtak rád, gondoltatnak veled.

Az érzelmeid, a sérelmeid, a múlton való rágódásaid, ezek mind hátráltatnak.

Kimozdítanak abból az egységből, ami pedig születési jogod.

Semmi sem fontosabb a megtisztulásnál.

Nincs olyan gondolattal átitatott érzés, vagy érzéssel átitatott gondolat, ami ezt megelőzhetné, ami ennél fontosabb lenne.

A nemzeti hovatartozásod sem fontosabb ennél, nem fontosabb annál, hogy mindent, mindenkit, bárkit el tudj fogadni annak, ami, ítéletalkotás, jobbítási szándék és bármilyen - jó vagy rossz - vélemény nélkül.

Minden, ami van, megelőzi azt, ami még nincs.

Ez az alap, ennek az elfogadása, ha úgy tetszik, elfogulatlan leltár készítése az alap.

Az építkezés csak innen indulhat, és az üzemanyag Te magad vagy. 

Az építőanyag és a mester, a mozgató is. 

Mit gondolsz, milyen világot építesz, ha a mostaniban csak egyetlen apró pöttyöt nem tudsz elfogadni annak, ami? Ha kritizálsz, mégha csak keveset is, de vajon mi nőne ki a kritikából, vagy bármely negatív véleményből, gondolatból, ha megkapnád valódi teremtőerődet?

Nézz körül. 

Aki megérett rá, megkapja az erőt, de jaj annak, aki visszaél vele.

Mert minden visszacsapódik és nincs kivétel.

Jól jegyezd meg, elfogadás, tisztaság, erő.

Az elvek, a szolgálat, a cél megjön mindezek után. Magától.

A mágnesesség, a fényed ereje behozza majd.

Addig tisztulás, erősítés és összpontosítás.

Ez van.