Ember-s-ég

Nehéz leírni, de megteszem. Bármikor vissza lehet aludni. Bármikor.

Milyen okból és miért tenne valaki ilyet? Erre is sokféle válasz van.

Talán amikor eltemet a múlt sötét árnya és a jelen kilátástalansága ...

Láttam ilyet. ÉREZTEM ILYET.

De mint minden, ez is ideiglenes. Semmi sem örök, csak ami AZ.

A látszat, a kétség, a reménytelenség mind-mind egy-egy maszk a múltból, ami most visszatért, hogy elrettentsen, vagy beolvadjon.

Tettem valamit, választottam valamit. Azt, hogy mindent, minden részemet visszahívom, hogy ne legyen belőlem senki száműzött.

És most ezt nyögöm, tudom, hogy ez is mind én vagyok.

És hogy volt már hasonló visszahívás, de akkor itt volt mellettem ő, aki vezényelte és vigyázta lépteimet.

Most egyedül kell ezen végigmennem, akkor leszek csak valódi és egész. Ha a belső karmestert tudom újra a saját belső zenekarom elé állítani és ők észreveszik és hallgatnak rá és elkezdenek harmóniában létezni újra.

Egyelőre még csak a káosz van, sok-sok hangszer szól, főleg szomorúan, mert egy fontos részemet még mindig nem integráltam. És nem is taszíthatom el, amíg át nem érzem a fájdalmát. És bár tudom, hogy ez a fájdalom nagyon régről és messziről érkezett, de minden egyes létidőben rakódott rá újabb és újabb réteg, ami összeállt egy "nem hiszek az emberiségben", "nem hiszek az emberben", "nem hiszek a barátságban" szólamban. És ez borzasztó. Nekem is borzasztó ezt hallani, de ki kell mondanom, mert ez a gondolat és érzés abból a tehetetlenségből ered, amit az általam valaha átélt áldozatok fájdalma és magára hagyatottsága üzen. A tehetetlenség, a szégyen és az űr érzése. A zuhanás egyre mélyebbre, és a "tudás", hogy nincs megoldás és nincs megváltás.

Ez a részem mutatta meg nekem azt is, hogy ebből két út lehetséges. A totális érzéketlenség megoldása, amikor nem érdekel semmi, nincs fájdalom és szenvedés, de öröm sincs. Sem nevetés. És másnak sem a környezetemben, mert akkor megfagy a levegő. Vagy a teljes összeomlás, a totális szégyen és a rettegés szentháromsága. Hogy ez már mindig így marad, hogy bárki bármikor bánthat és összetörhet és nincs segítség, nincs erő, ami ebből kiszedhetne. Hogy is mondta Ő a kereszten? "Miért hagytál el engemet?" És nem, nem akarom hozzá hasonlítani magamat - de ez is egy minta. Hogy a legnagyobb testi-lelki szenvedésben elhagy az isten is, a belső istenünk is, mert nem fér hozzánk, annyira összeszűkül minden csatorna, amin bejöhetne. Hogy a testi-érzelmi stressz kiöli belőlünk a lelket is és onnantól dupla szégyen, fájdalom és önbeteljesítő jóslatunk végzete vár ránk: "bennünket senki sem tud szeretni".

Pedig ez nem igaz.

És itt, ebben a helyzetben nem segít a spiri tanácsok sokasága - "engedd el", "nézd más nézőpontból", "már elmúlt". Nem, ebben csak az együttérzés segít, az együttlét ezzel az aspektussal, hogy tudja, ő is létezik és igen, jogos a fájdalma, a haragja és a léte és nem kell elbújdosnia azért, mert mi emberek nem tudunk szembenézni azzal, amit tettünk másokkal, saját magunkkal, a szeretteinkkel, vagy az ellenségeinkkel.

Amíg ezt az emberiség nem lépi meg, hogy mindenki egyenként belátja, hogy az erőszak, mások bántása és megsemmisítése fizikailag, érzelmileg, vagy csak szóban - nem vezet sehová.

Mert ahol erőszak van, ott áldozatok. Ahol áldozazok, ott tettesek. És egyszer áldozat vagy, egyszer tettes. És viszont. Aztán már egyszerre vagy tettes és áldozat is. 

TUDOM HOGY EGYSZERRE VAGYOK MINDKETTŐ ÉS HOGY NEM LEHET EZT A KÉT OLDALÁT A BÁNTÁSNAK KETTÉVÁLASZTANI, MERT EGYEK. Ahol áldozat vagyok, ott tettes is, mert ha mást nem, de magamat bántani fogom, vagy a környezetemet, vagy a szeretteimet, de valahogy tova fogom ezt görgetni, mert másképpen nem tudom túlélni.

És jön a fogat fogért meg a többi baromság és ennek soha nem lesz vége. Soha. Kivéve, ha mindenki belül és kívül is azt mondja, hogy ELÉG.

NEM LESZEK ÁLDOZAT ÉS NEM LESZEK AGRESSZOR. BÉKEHOZÓ LESZEK ÉS NEM ENGEDEM HOGY MÁSOK ÁRTATLANOKAT BÁNTSANAK BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR.

Kimondani sem könnyű, de cselekedni még nehezebb. Nehéz bekopogni a szomszédba, amikor ölik egymást a felek, de muszáj lenne. Nehéz rászólni egy szülőre, aki éppen szóban bántalmazza a gyermekét a füled hallatára, de muszáj lenne. És nehéz beleavakozni fiatalok játszmájába, amint éppen porig alázzák egy társukat a nyilvánosság erejét is használva, de muszáj lenne.

Mert ez még mindig csak a felszín. Hol van ettől az intézményesített erőszak?

- a tanár, aki terrorizálja a diákokat, 

- a főnök, akinek nem mernek visszaszólni a beosztottjai még okkal sem, 

- a pap/hittérítő, aki megátkozza, aki kilóg a nyájból,

- a politikus, aki valahogyan mindig jól jár és gazdagszik

- az orvos, akinél nem gyógyulnak a betegek, de a vagyona mégis nő

és még sorolhatnám.

Legyünk végre felnőttek!

Állítsuk meg ezt az évezredes - évmilliós szokásrendszert!

MONDJUNK NEMET AZ ERŐSZAKRA, DE ÚGY HOGY KÖZBEN ÁLDOZATOKKÁ SEM VÁLUNK.

MERT NEM MÁRTÍROK KELLENEK, HANEM ISTENEK.

EMBER-S-ÉG EGYÜTT.

És ez így van.

Rege az ismeretlenről

Száműzött istenként lépdelek

kezemben méhlepény

még meleg

csecsemő sírdogál karomban

mindent

mi köthetett

ott hagytam

Istenek megkértek 

hozzam le s szoptassam

 adjak rá szép ruhát

 etessem

 gondozzam

lelkét is óvjam én

s hazáját titokban

szőjem be mesékbe

feledni ne hagyjam

Eljön majd új idő

síron túl él e lény

fáklya a kezében 

mutatja

van remény

xxx

Sirokból hullaszag

és sötétség száll elé

de célja van

várja őt ki itt ragadt

Nirmenéh

s felejtett mindent

mi célja volt 

óh anyám

ne tékozold idődet 

hisz itt van már mindened

mit rejtettél szívembe

xxx

Ezernyi tétova

szomorú félhalott

Ünnep van

mégis

ez ünnepről nem hallott

ki hazaért

ideát látják már

ő nem felel

rettenti vad halál

sárkányok karma is megsebzi hirtelen

jobb lenne talán maradni idelenn ...

csak kedvese legyen ott 

s ölelje szüntelen

a kín nem kín már

sírásból könnycsepp lett

könnycseppből szivárvány

anyából fiúból

király és királylány

halálból felébred

körülnéz

itt van már

Putyin és az ő horkruxai - gondolatkísérlet 1.

Felnőtt létemre rajongója vagyok a HP sorozatnak. Sokszor meghallgattam már hangoskönyvként. És sok-sok olyan utalás találtam benne, ami jó alapul szolgál a párhuzamokhoz jelenlegi világunk – ami nem az egyetlen valóság - és a mű között. Néha eltűnődöm, hogy vajon ez volt az a szándék, amiért JKR lehozta ezt a művet? Mert lehozta, nem egyedül és nem csak emberként írta, az biztos.

Szóval Putyin, de nevezhetjük Voldemortnak is, látszólag mindent megtesz a hatalomért. Azért, hogy halhatatlan legyen, bekerülhessen a történelembe mint nagy Putyin (Nagy Vlagyimír).

Vajon ami vezeti, azt nevezhetjük hatalommániának? Vagy inkább a háború szellemének? – kötve hiszem, hogy a háború magas szintű entitás lenne ... Sokkal inkább a múlt sebei, a múlt átkaiként itt élő erőhatások azok, melyek most ezt a konfliktust táplálják energiájukkal és ráépülve segítik a pusztítást.

Nézzük kicsit távolabbról a dolgokat, lehetőség szerint „behind the short wall”, ahogy kedvenc társaim mondanák.

Mik azok a horkruxok, amik még mindig képesek a háború halott testét újra és újra élővé tenni? 

Hol és mikor és kiknek kellene, lehetne ezeket úgymond elpusztítani, de legalábbis kiengedni őket bezárt börtönükből, hogy többé ne okozhassanak bajt? 

Most és nekünk.

Sokan próbálták, próbáljuk. A végigélt tragédiák, a bőrünk alá mászó több generációs traumák azok, melyek megváltásért kiáltanak és amiknek a felszínre kerülésével bármi megtörténhet. Béke magaddal, de akár háború másokkal. Mert minden bántás, harag, gyűlölet és hisztéria innen, ebből származik. A megalázott, meggyötört, kifosztott, meggyilkolt, elhallgattatott, bántalmazott és e megaláztatásért visszavágni akaró emberből.

És itt nincs helye a személyes igazságnak. Mindegy, hogy melyik oldalon vagy. A haragod, a gyűlöleted, az ellenszenved a háború szellemét táplálja, még akkor is, ha te magad pacifista vagy.

Ha nem szereted a háborút, de szívedben kiközösítesz csoportokat és meg is tudod magyarázni, hogy miért, már táplálod a bestiát. És tök mindegy, hogy nemzeti, történelmi alapon, vallási alapon, vagy nemi identitás alapon.

Ha kiközösítesz bárkit, magadat közösíted ki. Belelépsz egy olyan energiamezőbe, ahol dualitás van, és ennek a dualitásnak a természete a hatalomra épül. Mindig van, aki jobban, többet, vagy ügyesebben csinál, birtokol, vagy vezet valamit. És ez nagyon is jól lehetne így, ha ez csak egy szimuláció lenne, ha tényleg csak azt a játékot/játszmát irányítaná a harc öröme, ami mindenki számára biztonságos. Mert a harcnak van öröme, és létjogosultsága is, ha az tiszta és nem mások elpusztításáért, hanem önmagadban önmagadért vívod. Saját kiválóságodért, saját fejlődésedért a saját belső árnyaiddal. A múltaddal, az ősök rád rakott terheivel, a tökéletlen testeddel, az elkövetett bűneiddel és az elszenvedett sérelmeiddel.

Ha ezt nem  tesszük/teszik meg elegen, hogy e belső árnyaikat felismerik, átszeretik, elfogadják és megszelidítik, akkor ezek a belső árnyak külsőkké válva kint kószálnak a nagy tudatalatti térben és alkalmas időnként összesűrösödve rákapaszkodnak arra/azokra, akik erejüket a pusztítás szolgálatába állíthatják. Azokra, akik azt választották, hogy megengedik ezen árnyak teljes uralmát nemcsak kívül, de belül is, minden részükben.

Szelidítsétek meg saját belső árnyaitokat, hogy kívül, azaz a többi ember javára csak az egyensúlyt, a harmóniát és a fényt sugározhassátok!

Namaste!

L-isten to the Man ;)

ezt meg most találtam, érdekes ....

Egy kis szirup, aztán vallomás

A Csendből szólok, (oda menekültem volna ?).

Nem, nem hiszem, hogy menekülés, inkább tisztulás, emelkedés volt.
Már nem érdekel a fizikai világ sok-sok harca, drámája.
Nem érdekel a szerelem, férfi és nő látszategysége.
Sokkal többet akarok.

Csendet és békét.
SZERELMET ÖNMAGAMMAL.

Már nem vonz a mézes madzag és színes mesék sokasága a másik felemről,
lélektársamról és a többi szirupos csodáról, ami majd vár engem, ha eléggé keresem.
....

ÉN MAGAM VAGYOK A MINDEN.
Beburkol a CSEND, a legjobb barát és szerető.
Nincs mit keresni,
VAGYOK.
LÉTEZEM.

:)

AZ AJTÓ MINDIG NYITVA,
A CSEND MAJD VÁLASZOL.

xxxxxxxxxxxxxxxxx Jó, és itt most elég is ebből a csodaszirupból, jöjjön a vallomás. xxxxx

Vicces, hogy ezt két napja írtam, s mégis ma reggel esett le.
Hogy megint ugyanott járok, szenvedtetem magam, mert el akarok titkolni magam elől valamit.

Valamit, amit eddig még soha nem mertem bevallani, csak kívülre mutogattam, hogy jé, ő is beleesett ebbe a hibába, meg ő is.
Birtokolni akar.
Bezzeg én! Én nem.

Szóval ma reggel, mikor már tényleg minden annyira sötét volt - hogy nem is értettem, hogy jutottam ide - egy apró kis szikra, meg egy tegnap elém rakott "szöveg" hatására végre bele mertem ebbe is érezni.

Hogy de! Basszus!
De igen.

Én is szeretném birtokolni azt, akit szeretek.
Igen, elnyomom, de akkor is itt van ez az érzés.

Hogy szeretném, ha mindig velem lenne, ha "önszántából" csak engem akarna, csak rám figyelne, engem választana, meg minden.

 ... hát, most jót nevetek magamon.

Ezt titkoltam ennyi ideig, igazán mekkora majom vagyok!

Mindegy, ez is megvolt.
Nem vagyok ártatlan - ebben sem.

Igen, nekem is vannak ilyen érzéseim, nem is kicsik. Pedig tudom, hogy nem ezen a síkon mozgunk már, nem erről szól ez az élet és kaptam már annyi mentőövet is, hogy igazán nem lehet panaszom.

Jól belenéztem magamba.
És innentől azt is tudom, hogy ezen mindenki átmegy, ha akarja, ha nem.
Ha bevallja, ha nem.

Hogy birtokolni akarja a másikat, akit szeret(ni vél), a formát ... engem is ezért akartak és akarnának birtokolni még mindig. (Nem tudsz birtokolni egy másik lelket, ez lehetetlen.)

Ezért volt ezt olyan nehéz meglátni, mert belülről tartottam ezt az egészet, én tartottam.

Most, hogy ráláttam, már sokkal könnyebb. És küldök némi bocsánatkérést is.
Gondolatban.
Mert hát gondolatban büntettem is azt a drága másikat, bizony. Meg az egyiket is :)

Ilyen ez. Abszurd, de határozott és konkrét mintával teremtődik a következő kör, ha ezt nem vesszük észre.

Némi nyomozás még történni fog, mert ahol ilyesmi van, követheti egy-két másik érzelem, szenvedély, vágy, vagy titkolt düh is.

Ezeket is nyakon csípem és szépen megszemlélem majd. Kibékülünk. Aztán mehetnek a dolgukra.
Mert nekem már nem lesz velük.

Éljen!
Örülök.
És köszönöm.
Megint kaptam valamiféle gyógyszert odaátról, azt hiszem .... :)

Amikor Lilith megszólal

"A földön jártam, megint.

Sajnos nem sok minden változott.

Társadalmatok nem teszi lehetővé, hogy újra jelen legyek.
Részeim itt vannak, de az egység és a hit, hogy érdemes, még hiányzik.

Ezen dolgozunk.

A hiány be fog töltődni, csak adok "magamnak" még egy kis időt.

Időt, ami illúzió.
Inkább időhúzás van, és döbbenet.


Az igazság megdöbbentő.
És semmit sem változott a kezdetek óta.

Amíg "a Férfiak" nem fogják követelni, hogy "a Nő" legyen újra szabad, addig nem változik semmi.

Az elnyomottak hangja messze száll a szélben, s elnyomóik azt hiszik szabadok.

Nincs szabadság, amíg az csak egyes egyedekre, rasszokra, társadalmi kiváltságosokra, vagy spirituális kalózokra vonatkozik.

A szabadság, ahogyan az igazság, nem osztható fel.

Lehet egyénileg megélni, de a közeg akkor is itt marad.

Kiléphetsz belőle, de hova mennél?

Nem gondolod már magad résznek, de akkor ki vagy?

Mindent együtt csinálunk, mert egyek vagyunk.

Egy magasabb minőségű életet próbálunk belenyomni az anyagba.

Nehéz folyamat, sok a veszteség, de haladunk.

Van kiút, ideig-óráig működik. Töltődni lehet idefenn.

De már látod és érzed te is, hogy ez egy újabb kör.
Egy sokkal durvább és anyagibb.
A kulcsokat megkaptad.
A játék csak rajtad múlik.

Élj a látszatszabadságoddal és béke lesz benned.

Az egészet egyedül úgysem változtathatod meg.
De élhetsz boldogságban és szerelemben.

Én is ezt választottam.
Igaz, nem a földön, de egyszer majd az égi mennyország egy lesz a földivel.

Lilith"

Rendezőpályaudvar, új vágány

Már kalauzt is kaptam, egy ideje már itt volt velem, de nézzük csak, mit is írnak róla?

"Paracelsus azt tanította, hogy a betegségeknek sokféle oka van, de ezek mind visszavezethetők egy fő okra: arra, hogy az ember nem él összhangban a természeti törvényekkel, hogy nem követi a Lelkét, és ezért eltér attól az úttól, amit a Lelke mutat számára. A betegség ennek a diszharmóniának a következménye. Paracelsus szerint az ember azért teremtetett, hogy a szenvedés révén rátekintsen önmagára és felismerje, hogy ki ő. Így a betegség tanítónk és fejlődésünk segítője: segítségével mélyebben megismerhetjük önmagunkat, és így magasabb szintű harmóniát találhatunk Lelkünkkel. A betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a Lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Mi éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.
A gyógyulás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy eltűnnek a betegség objektív, mérhető tünetei. Paracelsus azt értette gyógyulás alatt, amikor az ember rátalál valódi belső önmagára és így a valódi szabadságra. Gyakran használt alkímiai szimbólumokat. A betegséget az ólomhoz hasonlította, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan fémhez. A gyógyulás az ólom arannyá alakításának folyamata, belső átalakulás révén az egészség elérése.
Az ember birtokában van az öngyógyítás képességének, amely a természet egyik ereje. Ha egy fa elveszti egy ágát, gyantát termel, ha egy állat megsebesül, nyalogatja sebét és ezzel fertőtleníti. Az emberben is van egy erő, amely fenntartja vagy visszaállítja az egészséget. Paracelsus ezt az erőt Archeusnak nevezte és a tűzhöz hasonlította. Minden betegség azzal fenyeget, hogy kioltja ezt a lángot, és amikor valóban kialszik, akkor beáll a halál állapota. Amíg azonban még van anyag, amin éghet, elég egy szikra a tűz újra életre keltéséhez – ezt a szikrát Paracelsus arkánumnak hívta. Az arkánum a növényekben, az ásványokban, a szavakban vagy akár érzésekben rejlő gyógyító erő.
Mi az orvos szerepe ebben a gyógyulási folyamatban? Paracelsus úgy tartotta, hogy a külső orvos nem tud gyógyítani, csak felébreszteni a belső orvost, és a természettel harmóniában működve felgyorsíthatja a folyamatokat. A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel elősegíthető. Az orvos feladata tehát nem elsősorban a test gyógyítása, hanem a beteg ember belső átalakulásának a segítése, lelkének megtisztítása, szellemi erejének megerősítése, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát."

(nem is ezt akartam bemásolni, de ez jött ide :DDD)

És mit mond  ő "önmagáról"?

„A receptek összeállításának tudománya a természetben van, s ő maga állítja össze őket. (...) Ha az aranyba beletette, ami az aranyba való, akkor beletette a violába is. Ami benne van, ahhoz te nem tehetsz hozzá semmit, se cukrot, se mézet, ahogy az aranyat sem kell kiegészítened semmivel. (...) A kivonás teszi, nem pedig az összeállítás; a megismerése annak, ami benne lakozik, nem pedig előállítása ugyanannak összeszerkesztett-foltozott darabokból. Melyik nadrág a legjobb? Bizony, az ép; a foltozottak és toldozottak a leghitványabbak. (...) „A természet erővel helyezte el az arkánumokat, s összekomponálta, ami összetartozik.(...) A természet az orvos, nem te, belőle kell táplálkoznod, nem magadból, ő komponál, nem te.” 

 „Mert akinek hite jó, az nem hazudik, s Isten műveinek bevégzője. Mert amilyen, akként tanúja magának: azaz becsületes, őszinte, erős, igaz hittel kell lenned Istenben, egész lelkeddel, szíveddel, értelmeddel-gondolatoddal, csupa szeretetben s bizalomban. Ilyen hittel és szeretettel nem is fogja megvonni tőled Isten az ő igazságát, hanem hihető, látható  és biztató módon kinyilvánítja neked műveit.”

http://www.ujakropolisz.hu/cikk/paracelsus-uj-orvoslas-oszlopai

Nem kétséges, Edward Bach is a tanítványa volt, vagy inkarnációja? ("Lélekrésze" - jött a válasz közben.)

Itt az ösvény, a kalauz és a mester, indulunk.

HÁLA, HÁLA, BÉKE! és szelídség, végtelen szelídség ...

:)

Asszonyok dícsérete

Az Asszony néha visszanéz,
elidőz s sebeit számolgatja.

Nem sajnálja, csak pihen, pihen egy kicsit.

Nincs ami visszatartaná és nincs ami elűzné.

Erőssége sebeiben van,
melyeket a szeretet csatáiban kapott.

Soha nem számolja, mit adott,
soha nem bánja, ami volt.

Szívében égő tűzzel,
elevenen megy tovább,
akkor is, ha fáj.

Testén nyomot hagyott a megtett út,
lelke mégis szabad.

Ha kell, együtt üvölt a farkasokkal,
vagy szelíd őzgidát simogat.

Lábnyomát benövi a fű,
illatát a szél messzire fújja.

Ősz hajában vadrózsa-szirmok.

Megérkezett.

Gondolat vagy felismerés?

Motoszkál bennem egy gondolat. Kérdés, hogy enyém-e, vagy kaptam.
Olyan pontból látom és érzem most a világomat, hogy ez fogalmazódott meg bennem.
De egyáltalán nem biztos, hogy így van. Mégis leírom.

Azt érzékelem, hogy ez a mostani világ a férfiak világa.
A nő benne, csak mellékszereplő, díszlet és eszköz.
A fizikai világról beszélek és arról a nőről, aki elsősorban ANYA és csak másodsorban
SZERETŐ.  E két minőség egyesülésével, ALKÍMIAI MINŐSÉG.

A nagy átlagban, azaz a tömegtudatban és a tömegtudatból táplálkozó emberek fejében
ez a fajta minőség nincs jelen. Persze a férfi teremtő minőség sincs igazán, de annak annyi torz
formája van az anyagban, annyi férfias játék lett teremtve, hogy ezáltal ez az erő, ha torzan is, de jelen
van.

De a női nincs. És ahol megjelenik, máris elnyomás alá kerül.
Nézd csak meg a természetes születést körülvevő elnyomó tendenciákat.
Vagy az anyaságot választó nők helyzetét.
Vagy annak a nőnek a perspektíváit, aki nem akar karriert, csak nő akar lenni,
anya, háziasszony, feleség, kertész, gondos gazda a lelkek kertjében.
Aki ezt választja, gyakorlatilag kivonul a társadalomból, mert munkájának és életének
nincs értéke, látszólag célja sincs, hiszen nem gondolkodik vagyonban, gyarapodásban, karrierben.

A nő, mint ALKIMISTA, jelen van ugyan, de nem tud megnyilvánulni, nem tud beáramlani, mert
ahhoz kellene a másik oldal is.

Lehet, hogy nem így van, és ez az egész, csak illúzió, viszont abban megerősít ez a gondolatsor,
hogy nincs mire várni.
Nincs másik fél, aki majd segíteni fog.
Hajamnál fogva saját magamat kell kirántanom ebből a helyzetből és ennek ellenére beengedni az ALKIMISTA RÉSZEMET, nem törődve azzal, hogy hogyan fogom leföldelni.

Bátorság és erő.
Jöjjön, aminek jönnie kell, a lényeg már úgyis megérkezett.

A félelem után

Amint ledőlt a bálvány, ártalmatlanul fekszik előtted, amitől féltél, újabb próbák várnak rád.

Nem elég, hogy egy világ dőlt össze, a félelem, mely e világot összetartotta benned, elpárolgott, a benned lévő aspektusok, melyek e világ részei voltak és ebből táplálkoztak, egyesült erővel rontanak rád.

Nem szabad megijedni.

Ha egy félelem sokáig fennáll, létrehozza az egyensúlyt. Jobban mondva bölcsességed létrehozza neked a túlélés lehetőségét azzal, hogy körbevesz, hogy stratégiákat ad a kezedbe és alszemélyiségeket hoz neked benned létre, melyek megvédenek a külvilág gyötrelmeitől. Ideig-óráig ez rendben is van.

Ha éppen bombáznak feletted és Te egy ilyen alszemélyiségeddel tudsz beszélgetni, aki figyel rád, meghallgat és szeret téged, máris gyorsabban telnek a halálfélelem percei, közelebb a túlélés reménye.

De amikor a bombázás már a múlté és még Te mindig ebben ragadva magadban beszélsz a már ott sem lévő másikhoz, az már nem oké.

Amikor a félelem elmúlik, hirtelen lehull a hályog a szemedről és itt dől el, hogy merre mész tovább.

Nem fog tetszeni amit látsz, ez biztos. Mindent látni fogsz, amit emiatt a félelem miatt cselekedtél vagy nem cselekedtél, az egész szemétdombot.

Te hoztad létre, ezt tudod. El tudod-e fogadni anélkül, hogy magadat vagy a másikat büntetnéd, okolnád, vagy magyaráznád a bizonyítványodat? Ne ess bele a csapdába, mert aki magyaráz, az ebből élt, egy aspektus, akit Te hoztál létre, hogy téged szorult helyzetedben támogasson. Nincs már helye melletted, de kapaszkodik. Mondja a magáét, "mert akkor ő és ott és akkor és nem tehetsz róla, ő a hibás .... blablabala". 

Résen kell lenni, a megszabadulás vár rád, ha ezekkel az utolsó démonokkal szembe tudsz nézni, és a helyükre tudod őket küldeni. Légy erős önmagadban és ne add át megint az irányítást, most már Te vagy a főnök.

Még egy nehezebben látható, de a mélyben finonam működő mechanizmus is a múlthoz köt, a félelemmel átitatott múltadhoz, és ez az ellenállás. Ez is védekezésképpen jött létre, mégis megakadályozhat abban, hogy változz, hogy szabadon áramolj az élettel és ne legyenek elvárásaid a hogyanokkal és miértekkel szemben.

Figyeld csak meg, hogy hol állsz ellent valaminek, vagy valakinek. Ha félsz valamitől, öntudatlanul is elfordulsz tőle, még véletlenül sem mész arra, ahol találkozhatnál azzal a félelemmel, nem adsz magadnak esélyt arra, hogy a félelem elpárologjon. Tehát, arra kell menni most már tudatosan, ahol a félelem árnyékát érzékeled. Igen, pontosan arra, mert ott vannak még azok a határaid, amiket tágítani célszerű és ahol még inkább önmagad lehetsz.

Ez lehet bármi. Ha félsz attól, hogy egy állás majd leszereli a spiritualitásodat és ettől Te beállsz a sorba, birka leszel, akkor vállalj állást. Ha attól félsz, hogy nem kellesz a pasiknak, mert már idősebb vagy és súlyosabb a kelleténél, döntsd el, hogy pedig Te tudatosan törekszel egy párkapcsolatra. Ha attól félsz, hogy a barátnőddel összeköltözve megromlik a kapcsolatotok, költözz vele össze.

Mi értelme félni? A félelemben eltöltött idő gyakorlatilag nincs. Amnézia, felesleges és fájdalmas. Amitől félsz, az legtöbbször csak a Te fejedben van. Ezért tegyél, hogy ezt megtapasztalhasd. Ha így van, akkor jó. Ha mégsem, akkor elfogadva a tanítást mondhatod, hogy mégiscsak intuíció volt és nem félelem.

Nehogy azt hidd, hogy ez nekem könnyű. Az elején tartok, de jól esik leírni mindazt, amire időközben rájöttem magammal kapcsolatban. És most először gondolom azt, hogy ez nemcsak nálam van így.

Felkutatni a félelmeinket, belenézni minden szürke sarokba, hogy van-e ott még valami ... ez nagyon fontos. Nincs is ennél fontosabb. Mi értelme van egy félelemben eltöltött életnek, ha nem az, hogy kiszabadulj és megtanuld kezelni.

És amikor már elmondhatod magadról, hogy nincs olyan szituáció, ember, vagy tapasztalat, amitől Te úgy félnél, hogy azt nem tudod kezelni, akkor valóban ÚJ EMBERRÉ váltál, akinek sejtjeiben a BIZALOM működik, mely egyben egy másik neve ISTENNEK.

UI: Még egy elmetrükk van ám ... a félelem a félelemtől, az az állandó és szinte spiri körökben általános "jól csinálom-e?" "eléggé tudatos vagyok-e éppen?" félelemről beszélek, ami könnyen fogva tarthat. Kit érdekel, le...om. Nem érdekel, hogy ki mit mond, vagy mit nem, ezzel is szembe fogok nézni, bár néha fájdalmas a kritika pont azoktól, akiktől nem várnád. De kinek és mit kéne bebizonyítanod? Senkinek nem kell semmit bebizonyítanod, ez a lényeg. 

ÉLNI FÉLELEM NÉLKÜL ÖNMAGAD ISTENISÉGÉBEN, KELL ENNÉL TÖBB?

ChE

Valami nincs sehol ...

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, 

– valamit mindennap elmulasztunk. 

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, 

– s valamit minden tettben elmulasztunk. 

Áldozódunk a szerelemben egy életen át, 

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, 

– minden csókból hiányzik valami. 

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, 

– minden szerelemből hiányzik valami. 

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, 

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, 

– az életedből hiányzik valami. 

Hiába vágysz az emberi teljességre, 

– mert az emberből hiányzik valami. 

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, 

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, 

– a Mindenségből hiányzik valami. 

A Világból hiányzik a mi világunk, 

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, 

– felőlünk hiányzik valami. 

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, 

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: 

– „Valahol! Valamikor! Valami!” 

Hitették a bölcsek, hitték a hívők, 

– mióta élünk, e hitetést hallani. 

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! 

– s a mi dolgunk ezt bevallani, 

s keresni azt, amit már nem szabad 

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, 

– minden szót újra kimondani. 

Újra kezdeni minden ölelést, 

– minden szerelmet újra kibontani. 

Újra kezdeni minden művet és minden életet, 

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, 

– megteremteni, ami nincs sehol, 

de itt van mindnyájunkban mégis, 

belőlünk sürgetve dalol, 

újra hiteti, hogy eljön 

 valami, valamikor, valahol… 

Árnyék-én - a Szabotőr

A Szabotőr nevű altípus keletkezése egy hosszadalmas folyamat eredménye, tulajdonképpen a nevelésnek hívott idomítás és a féltésnek nevezett traumatizálás gyümölcse.

Jó nagy gyümölcs, kár hogy ehetetlen, sőt mérgező.

Adva van egy kisgyermek tele energiával, kíváncsisággal és életörömmel.
Léte alapja a környezete és az onnan jövő ingerek.
Ezeket nemcsak érzékszerveivel fogja fel, de minél kisebb, annál inkább a környezetben felé irányuló figyelem és érzések minőségén keresztül is.
Sokáig egy édesanyjával, egy térben vannak, elválaszthatatlanok.

Én is, Te is ilyen voltál, tökéletes és boldog gyermek. Alaptermészeted szerint adtál energiát a cselekedeteidbe, lehet, hogy szemlélődő voltál inkább, aki szeret üldögélve egy dologgal sokat foglalkozni, de lehet, hogy harsány voltál és "erőszakos", vagy izgága és "egypillanatramegnemáll" forgószél típus.

Olyan, amilyen.

De aztán jöttek a felnőttek és elkezdtek téged hasonlítgatni a szomszéd Pistikéhez, a szomszéd Julikához, aki természetesen más mint Te, hiszen belőled csak egy van.

(Hogy nem tudják ezt a szülők, nagyszülők? Te ezt érted? Én nem.)

Szóval elkezdtek hasonlítgatni, hogy a másik már felállt, már mászik, már beszél, már eszik egyedül, bilizik ... stb. stb. És innentől - mivel mindenkinek van egy szomszéd Pistikéje, vagy Zsuzsikája - már nem az vagy a szemükben, aki lehetnél, akinek lennie kellenél, sokszínű egyéniség, hanem egy másolat, vagy napi terv.

Életed innentől már nem természetesen folyik, hanem a környezet bevonásával.

Elvisznek ide meg oda, hogy nincs-e gond ezzel a gyerekkel. Jó esetben nincs, azt mondják.

(Persze hogy nincs. Nincs veled baj, hacsak az nem, hogy egyedi vagy.)

Ha találnak valakit, valami "szakembert", aki közli, hogy hát kéne vele ezt, meg azt csináltatni, fejleszteni, "foglalkozni vele" .... onnantól máris bekerültél abba a mókuskerékbe, amit nyugodtan hívhatunk úgy, hogy  embergyár. Megkezdődik a munkadarab, azaz a Te, szabványosítása.

E folyamattal párhuzamosan a valódi én lemerül, elveszti a fonalat az eseményekkel, az élettel kapcsolatban, de valamit azért e mélységből is tud tenni.

Szabotál.
Ellenáll.
Nem tudja meg nem történtté tenni a folyamatot, de érezve az igazságtalanságot, ellenáll.

Az ellenállás, folyamatossá válva, teljesen megbénítja az érzékeidet, az intuíciódat és innentől nemcsak az elnyomott énrész - önmagad egyedisége - sikít benned, hanem a külvilág nyomása ellen létrehozott árnyék éned is, aki bár az ellenállás mentén tartja némileg a kapukat, hogy a külvilág ne romboljon le egészen, ezáltal olyan vastag falakat hoz létre, melyen még a tiszta szívvel és nyitott lélekkel érkezőknek is át kell magukat verekedni, ha valóban találkozni akarnak Veled.

Valódi lényeddel.

Hát, ez van.

Illetve ez volt.
Most már rálátok erre is.
És tudom, hogy minden félelem és minden seb behozva a jelenbe, eloszlik.

Éld a jelent, mást nem tehetsz.

Aki voltam - a "legutolsó" aspektus

 Mindig, amikor kijelentek magamról valamit, egyúttal választok.

Váltót állítok.

Gyorsítást kérek, vagy lassítást.

További tapasztalatokat, hogy jobban megértsem önmagam, vagy kiugrást egy zárt rendszerből, mert már látom és érzem, hogy abban a rendszerben mi tartott benne.

Most is így történt.

Kijelentettem valamit magamról és máris elkezdett leválni rólam az az utolsó aspektus, amit jelen életemben létrehoztam, eddig tápláltam és aki helyettem élt.

A környezetem még vele kommunikál, minden percben kapja a muníciót, hogy újra előugorjon és folytassa, ahol abbahagyta, abbahagyattam vele.

Nemcsak mondatokat kap, a körülöttem élők tükrözik vissza nekem a benne megrekedt energiákat.

Érdekes állapot.

Kívülről mondatok, belül ugrásra készen hallom a válaszokat, én pedig figyelek és nem reagálok.

Figyelek és még mindig figyelek és még mindig, majd megszólal az, AKI VAGYOK.

Vicces.

Távolodik, levált belül ez a rész. Hihetetlen, hogy mennyire rángatott eddig.

A félelem tartotta életben.

Lehet, hogy a legmélyebb fájdalommal volt összekötődve.

Azért volt itt, mert rá kellett látnom a gyökerekre.

Most szorít egy kicsit. Nem kap levegőt, a testem jelzi, hogy itt van, megidéztem a félelmét.

Hogy nem szerethető, pedig igen.

Mindenki az.

"A szeretet hívott bennünket életre, szeretet vagyunk."

"Akkor most lélegezzünk erre egy kicsit."

Magamhoz ölelem és szeretem őt is, hiszen én hoztam létre önmagamból.

Helyettem élt idáig.

Mostantól visszatér és átadja magát annak, aki VAN.

Már nem tud rángatni.

Sokat köszönhetek neki, de "nem én voltam."

Már VAGYOK.

Hála, hála és béke.

Legfőképpen magammal.

"Végtelen szeretetemmel átölellek és soha, de soha nem hagylak el."

Mindent köszönök ...