Két karodban

Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. 1941. április 20. forrás: http://www.sgyak.u-szeged.hu/tanar/nyemcsokne/lapok/rm_ket_karodban.htm

Elmúlt napok

Volt itt minden a napokban.
Szerelem, izzás aztán kétségbeesés.

Előző élet férfiként? Női rész teljességével ... Érdekes élmény, csak csúnya vége lett.
Táltoslét, börtön, méreg, öngyilkossági kísérlet, lefejezés .... csúnya dolgok.

Ezzel még dolgom volt, ez is mindig visszatért, maga az érzés, az értelmetlen élet érzése és a bezártság.
Remélem sikerült elengedni.

De még valami.
Hogy ott és akkor megnyilvánult a teljességünk. Férfi testben.
Vagy átjött a másik felem egyik élete ... ez is lehet.
Na, kemény volt, az önmarcangolásom jó része innen (is) eredt.

... de már vége, VÉGE!!!
És ez jó.

Némi düh és türelmetlenség is érkezett.
Most értem, hogy mit jelent az a mondat: "nem lesz türelmed a többiek színházához, az egójukhoz és a játszmáikhoz".

Újra elfogadás, elfogadás és elfogadás, önszeretet és béke.
Együtt-érzés, azaz együttlét az érzésben. Igen. Ez a kulcs.
Nem engedni befonni, befonatni magad, mégis együtt lenni az érzésben bárhol bárkivel és bármiben, ami van.
Mert EZ AZ ÉLET.

Hála, hála, hála.
Béke.
Köszönöm!!!

Utolsó aspektus - gyökérzóna

Az utolsó létrehozott földi lét, földi karakter, a jelenlegi testben felnőttként 25 évet élt emberke végső rúgkapálózása, végső fájdalmai, gyökér problémái kerültek a felszínre.

Azok, melyek valamikor a korai gyerekkorban kerültek elültetésre és a környezet hatására különböző, téves és/vagy idejétmúlt viselkedésformákat és zsigeri reakciókat hoztak létre.

(Minden viselkedés, ami a múltban hasznos volt, tudatosulás és elengedés híján később önálló életet élő bábrésszé, maszkká válik. Önmagát fenntartani igyekvő részként falakat húz ... bújócskázik és időnként rombol.)

Ezeket már többször megszemléltem, de eddig legtöbbször önsajnálatba, és "külső erők" megjelenésébe, gyógyulásba torkollt ez a szemlélődés. Sebgyógyításba és új identitásom erősítésébe. Tudatosodásuk előrehaladtával egyre inkább elfogadásba, de még mindig ez a szenvedő attitűd volt a győztes.

Most mindez kezd átfordulni egy akkori önmagam iránt érzett együttérzésbe, feltétel nélküli elfogadásba.

Már nem a rész az, ami visszahúz, hanem az őt ilyen formában létrehozó erők. Az erők, melyek anyám és nagyanyám és más női felmenőim életében vannak beragadva. Nincsenek megbocsátva és ezáltal eloldva és feloldva.
Úgy látszik, hogy ez a feladat most nekem jutott.

Minden családban egyszercsak jön valaki, aki rálát e folyamatokra és hajlandó ugyanakkor képes is e családi, nemzettségi fájdalmakat először önmagából, majd a hozzá vezető vérvonalon keresztül családjából is kioldani.
Önsajnálat nélkül.
A figyelem révén.

Együtt érezni akkori önmagammal, csak jelen lenni és ezáltal táplálni, táplálni. Megmutatni, hogy itt vagyok, hogy jelen vagyok és figyelek. Engedem, hogy összes energiánk áthassa őt és a helyzetet, amiben van, amiben gondolja lenni önmagát.

Együttérzés van, csak ez. Ez a legtöbb.
Az együttérzés a csatorna, a jelenlét a gyógyító erő.

És ahogyan így visszagondolok, tudom, hogy már akkor is éreztem ebből valamit, hogy tudtam, sokáig tudtam, hogy velem soha semmi rossz nem történhet, hogy szeretve vagyok. Ezt a békebeli, nyugodtan szemlélődő gyermeki állapotot mint vasfüggöny zárta le apám halála.

De ennek jelentőségét már megértettem.
Tudom, hogy így kellett lennie.
Ez hozta létre a hiányt és a környezetre adott - ma már - téves reakcióminták is nagyon sokáig előre vittek.
Mert ugyan sokszor választottam öntudatlanul is a kevesebbet, mégis és ennek ellenére a hiány legvégső nulla pontjához gravitáltam. És mit ad Isten! - ugye, hogy ugye? .... Pont erre volt szükségem.

Öntudatlanul vitt ide ez az egyveleg, amit akár jellemnek is hívhatunk, de ami ugyanúgy illúzió innentől fogva, mint bármi más.

A jellem a karakterhez tartozik, és a megírt színdarab része. Kilépve e színdarabból és írójává válva saját történetünknek e jellem bármivé és a karakter bárkivé változhat.

Mindezt folyamatosan átlátni, ugrálni a szerepek között, közben írni is és rendezni ... na ez az, amit tanulok/tanulunk most.

E test és képlékeny karakter földi jövőjét formálni úgy, hogy benne is vagyok ebben az időtlenségben és mégis itt is vagyok,
az író-rendező szemével nézni e darabot, úgy hogy közben ott lenn is játszok és éppen szereplő váltás van
megszemlélni a díszletet minden irányból és
a színpadra engedni azt, AKI ezzel a tudással így ebben a történetben teljesen és egészen nincs is benne ...
mert nem is lehet.

A láthatatlanban vagyunk
MI,
AKIK
ÍGY EGYÜTT
VAGYUNK
EGÉSZ.

Még mindig ez az élet ...

Van úgy, hogy mélyrepülés van.
Na nem olyan nagyon, csak nem süt a Nap.

Ahogy kívül, úgy belül.
Elfogy az erő, átmenetileg homályba vész egy-két dolog.

De pont ez kell ahhoz, hogy újra és elemi erővel előjöjjön az, amivel még dolgom van.
Ami visszahúz a múltba, a múltamba.
Ami átvett minta, ami a túléléshez kellett, de már nincs rá szükségem.



A napokban többször megkérdeztem magamtól, hogy "miért is választom még mindig a kevesebbet?'

Kemény kérdés.
Erős és nehéz érzések kísérik.
A válasz és a vele járó képek, érzések nem kellemesek.
Visszavezetnek nemcsak a gyerekkoromba, de anyám fogantatásom előtti életébe, nagyanyámmal való viszonyába, gondolataiba és érzéseibe.
Örökölt reakciók és válaszként létrejött minták.
Egymás ellen elkövetett bűnök, csupa jó szándék, mégis szenvedés.
Szenvedtetés ellenállás nélkül.
Cserébe mélybe nyomott érzések, düh és el nem fogadás érzése.
Egy szerelem megakadályozása, érzelmi zsarolás, kényszerítés, a  bimbózó nő "meggyilkolása" anyámban, erőszak, szégyen.


Mindez az anyai ágon hosszan és erőteljesen jelen van.

Mennyire jó lenne itt már az a múlt idő!
De úgy látszik ezt most nem úszom meg.

De mi közöm nekem ehhez egyáltalán!
Már megtettem, elfogadtam és elengedtem.
Mégis itt van, megint.

Az én életemben hogyan is jelentkezik mindez?
Hát igen.

A gyerekkor, az első minták.
Elfogadás és támogatás hiánya.
Kommunikáció és megértés hiánya.
Félelem, gyerekkori magány, depresszió.
Elhagyatottság érzése.

"Egyedül vagyok és nem számíthatok senkire."

Nekem kell ezt újraírnom, elengednem, kibékítenem magamban,
először magamban,
majd bennük, meghívva őket a közös SZER-re,
ahol elengedjük és megbocsátják egymásnak mindazt, amit valaha tettek, vagy nem tettek.

Kemény.
Még mindig nem tudtam kibékíteni őket, pedig már sokszor próbáltam.
Anyám és nagyanyám még mindig "haragban" vannak, valamely szinten még mindig itt az a pókháló, amibe ők beleragadtak.

Elengedés és elfogadás."Türelem, menni fog."

Hogy is mondta nekem egyszer valaki: "Ezt az életünket jól elbaltáztuk."
Akkor nem értettem, hogy miről beszéltél, ma már értem.

Ez egy folyamatos karbantartás igénylő élet, pont olyan, mint amikor bolygóközi utazásra indulsz, csak a járgányról néhány dolog lemaradt, ezért időnként muszáj az automatikáról kézi irányításra váltani .... de nem baj, odafigyeléssel minden pótolható ...

ÉN pedig rendületlenül figyelek!
Szerencsére.

UI: És most akkor lehet, hogy abba a jó kis űrbe megint ez csúszott be? Hogy az a .... !  :)

Az űr ... a szabadság kezdete

Amikor kioldódik valami ... űrt hagy maga után.
 
Na ez az, ami, ha nem vagy rá felkészülve, félelemmel tölthet el.

Eddig legalább volt benned valami, még akkor is ha fájt, vagy szenvedtetett, aztán hirtelen eltűnik és a helyén nem marad semmi?! SEMMI.
Csak az űr.



Ilyenkor csakis az elmélyült figyelem megtartása segít.
A figyelem, mely egyre mélyülve nem engedi, hogy ezt az űrt azonnal kitöltsd valamivel. Bármivel, ami ugrásra készen vár benned, hogy betölthesse.

Az űr nem marad űr, csak ha ünnepelve és felkészülve fogadod.
Az elme, az érzelemtest és a függőségeid ugrásra készen várják, hogy betölthessenek minden felszabadult helyet, minden apró rést ...

Ehhez kell egy kis rutin.
Tapasztalat.
Aztán szépen kialakul ez is.
Hogy már nem akarod betölteni.
Éppen ellenkezőleg, Te magad lépsz ki rajta és csak tágítod, tágítod ...
Nem emberi énedből töltöd be, hanem éppen ellenkezőleg, kiöntöd magad önmagadból, feloldódsz és szétszóródsz ebben a semmiben.

Mint a biztonságos anyaöl, olyan ez az érzés.
Minden sejted egyszerre vibrál, ég és mégis simogat.
ÉRZED, HOGY ÉLSZ, HOGY MINDEN RÉSZED, SEJTED, ATOMOD ÉL. REZEG ÉS ENERGIÁT "TERMEL". TÁPLÁL TÉGED EZ A VILÁG ÉS TE ENGEDED, HOGY TÁPLÁLJON.
Csodálatos élmény.
Később már egyre rövidebb idő alatt érsz el ugyanide.
FIGYELEM, ELFOGADÁS ÉS SZERETET.
EZ AZ ÖSVÉNY ÉS IDE ÉRKEZEL.
EREDET ÉS MEGÉRKEZÉS.
A FORRÁS.

Berlin felett az ég ... filmajánló

"Mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment,
Patak helyett hömpölygő nagy folyót
akart, s e tócsa helyett a tengert.

 
Mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.

 
Mindennek lelke volt még, s egy
volt minden lélek.

 
Mikor a gyermek gyermek volt,
semmiről sem volt véleménye.
Nem volt megrögzött szokása.
Elszaladgált a helyéről, törökülésben
ült, forgója volt a feje búbján
és nem grimaszolt, ha fényképezték.

...

Mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton: 

"Miért vagyok én én és miért nem te?

 
Miért vagyok én itt és miért nem ott?

 
Hol kezdődik az idő, és hol ér véget a tér?

 
Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem, nem voltam, és
hogy egyszer én, aki én vagyok, nem
leszek már az, aki vagyok?"

...

Fogadjátok szeretettel:

A "Berlin felett az ég" c. filmet ... 

talán ismerős, talán nem,

nekem mindenesetre régi kedvencem.

A teljes filmet pedig ezen a linket találhatjátok:

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=g3Js2i6hZgs
sajnos itt már nincs fenn.

Bolondok napjára magamnak magamtól ... ;)

Kicsit kemény, de valami ilyesmi történik, amikor elveszítjük az emlékezetünket valódi önmagunkról ... szerencsére, hogy mindig van valaki, aki emlékeztet. :)

Sajnos az egész filmet nem tudtam berakni, de az alábbi linken megtalálod:

http://www.youtube.com/watch?v=CN294LnisVQ