BOLDOG ÜNNEPET!

2013. 12. 13.

És megint és mindig ITT VAN. 

ÉRKEZIK a megértés is ... és helyükre kerülnek az élmények, érzések és gondolatok.

Végtelen hála tölt el, amikor arra gondolok, AMI VAN.

VAGYOK ÉS ÉRZEM, APRÓSÁGOMBAN IS TÜKRÖZŐDIK NAGYSÁGA.

HÁLA ÉS KÖSZÖNET A MINDENSÉGNEK!

"A „mindenre” való emlékezés már korábban beindult. Magába szippantotta egy erő, egy TUDAT, és ettől a pillanattól kezdve kezdett képeket látni és hangokat hallani. Saját párhuzamos életeit kezdte érzékelni előre és hátra mozogva az időben. Hamar rájött, hogy az idő, mint emberi fogalom létezik csak, valójában csak egy fókusz, egy nézőpont, semmi más. És hogy bármikor bárhol lehet, aszerint, hogy hova fókuszálja éppen figyelmét.

Tudta, hogy ez nem véletlen. Nem véletlenül van itt és most. Az elejétől fogva érezte, hogy a folyamatot csak engednie kell. Létezik számára egy önkibontó „programcsomag”, amivel összekötődött, ami magától és tökéletesen megtervezett módon hozza elé napról napra a megtanulandó leckéket, megéléseket és találkozásokat. Több évébe telt, mire megtanulta tudatosan irányítani fókuszált figyelmét és energiáit egyszerre. De a tudás, hogy biztonságban van, hogy mindezt egy VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT részeként éli át, létrehozta számára azt a csodálatos és állandó érzést, melyben minden apró felismerésnek, apró élménynek és érzetnek egyformán tudott örülni. Tudta, hogy a világ végtelen és megismerhetetlen és hogy szépsége éppen ebben a végtelenségben és kiszámíthatatlanságában rejlik. Mindig elbűvölte, ha valaki valami újat mutatott neki. Aztán mindig rájött, hogy az a valami egyáltalán nem új, csak már elfelejtette. Sok-sok szeretett lény volt körülötte, minden lépését figyelték, már-már ők tanultak tőle és egyformán csodálattal adóztak minden élettel teli lélegzetének, tettének és gondolatának.

És most is. Mindent, ami eddig történt, átlélegezte a végtelen szeretet erejével, és hagyta, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan történnek. Tudta, hogy ennél többet nem tehet. Engedi, hogy minden a legcsodálatosabb módon csomagolja ki magát évezredes álmából, mint egy gyönyörű isteni ajándék, a teremtés huncut tréfájának egyik legféltettebb kincse." (Részlet, 9. fejezet: http://kapcsolat-felvetel.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1185806)

EZZEL AZ IDÉZETTEL KÍVÁNOK SZÉP ÉS BENSŐSÉGES KARÁCSONYT!

MÉLYEBB MEGÉRTÉSÉT ANNAK, AKIK VAGYUNK,

MÉLY EGYSÉGET A VÉGTELEN TÉRREL ÉS IDŐVEL,

SZERETETBEN MEGÜLT ÜNNEPET ISTEN TENYERÉN!

CHRISTOPHERIN

Egyiptomi történet - Párhuzamos valóságok - másik felületről kitiltva ... pornográfia miatt :)

Egyiptomi történet 

 A fáraó visszavonul, térjetek nyugovóra!
A tömeg elindul kifelé, lassan és zajongva elhagyja a termet, csak egy lány, egy fiatal nő áll még mindig a sarokban. Az őr odamegy hozzá és rákiált:
- Talán süket vagy? Mára vége, az uralkodó nyugodni tér!
- Nem megyek - feleli nyugodt hangon a lány.
- Micsoda! Megőrültél? Na, kifelé, amíg szépen mondom.
- Nem megyek, és ne merészelj velem így beszélni, nem látod, hogy Ízisz papnője vagyok?
- Felőlem maga az Istennő is lehetsz, akkor is ki kell tessékeljetek - mondja most már egy kicsit halkabban a katona.
- Mi ez a zaj, mi lesz már, mikor lesz végre nyugalom? - kiált fel a fáraó. - Ma még sok dolgom van!
- Ez a papnő nem akarja elhagyni a csarnokot uram. Azt mondja, hogy ő marad még.
- Na persze … Menj Te is haza, mára elég volt.
- Nem uram, nem mehetek, az Istennő üzenetét hozom neked és veled kell maradjak ma éjjel.
A fáraó most közelebb jön, már mozgása is sejteti, hogy meglehetősen haragos.
- Mit beszélsz? Holnap ráér, ma már nem hallgatok meg senkit.
- Nem megyek uram, beszélnem kell veled. Megölethetsz, akkor is maradok. Ízisz parancsolta ezt nekem és én megígértem neki, hogy ma éjjel nem hagylak magadra.
A fáraó fáradtan vonja fel szigorú és dús szemöldökét:
- Felőlem. De akkor állj be az egyik sarokba, hogy ne is lássalak, mintha itt sem lennél! Ti pedig kívülről zárjátok be az ajtókat, és ott őrködjetek! Elegem volt mára az emberi lényekből.

A fáraó fáradtan roskad vissza székére és az előtte lévő papirusz-tekercsekre mered. Ma döntenie kellene, hogy hova és melyik terv alapján építi a templomot, ki és hogyan szedi be az adókat, hiszen üres a kincstár. És a rabszolgákkal is mennyi baja van. Mindent neki kellene tudnia és eldöntenie? És a hadsereg! Jól gatyába kéne már ráznia ezeket a naplopókat!

A lány közelebb jön, majd megáll a fáraó előtt.
- Mit merészelsz? Nem megmondtam, hogy állj a sarokba és egy szót sem!
- Nagy hatalmú fáraó, beszélnem kell veled – hajol meg a lány. - Ízisz küldött hozzád, hogy veled legyek, hogy megtanítsalak a férfi és női energiák egyesítésének művészetére, mellyel olyan tudás birtokába jutsz, ami megadja neked a kulcsot ahhoz, hogy kiszabadulj börtönödből.
- Micsoda? Mit beszélsz? Milyen börtönből? A leghatalmasabb uralkodók egyike vagyok! Föld és ég nekem hódol, amerre itt szem ellát! Na, menj távolabb és örülj neki, ha ma éjjel nem a börtönben végzed!

Amint visszamerül gondolataiba, máris egymást kergetik fejében a lehetőségek, szinte látja döntései következményeit, éppen valamelyik kérdés megoldása körvonalazódik, amikor hirtelen egy hang szólal meg a fejében:
- Hogyan beszélsz te az én legkedvesebb szolgámmal? Elküldtem hozzád, mert gondom van rád, és mert segíteni szeretnék neked és te meg sem hallgatod? Ejnye, azonnal kérj tőle bocsánatot és hallgasd meg még egyszer, különben igazán megharagszom.

- Micsoda? Talán elaludtam közben – gondolja a fáraó, de ahogy feltekint, meglátja a lány szemeit, amint mélyen és fürkészően egyenesen a szemébe néznek.
- Te belelátsz a gondolataimba!
- Bocsáss meg uram, nem volt szándékos, de olyan gondterhelt vagy.
- Na, gyere, mondd el még egyszer azt az üzenetet, ma már úgysem jutok előrébb.

- Uram, hatalmas fáraó, Ízisz egyszerű szolgálója vagyok. Ő küldött hozzád, hogy megtanítsalak mindarra, amire egy papnő megtaníthat egy férfit. Arra kért, hogy nevében és helyette tanítsalak meg a legszentebb egyesülésre, mely tudással valóban ég és föld ura lehetsz, túljutva jelenlegi börtönödön.
- Tudod Te mit beszélsz? Tudod ki vagyok én?
- Uram, én Ízisz nevében beszélek és ő bizonnyal tudja, hogy ki vagy Te. De Te vajon tudod-e? Tudod-e ki vagy és ki lehetnél, mert az üzenet második része a következő: „Tanítsd meg neki e szent egyesülést, hogy ennek energiáiban felismerje végre azt, aki ő.”
- Jól van, akkor gyere! Kíváncsi vagyok, mi újat tudsz nekem nyújtani. Tudod Te hány ágyasom van? Minden ujjamra tíz is jut, ha akarom. Mi a neved?
- Nincs nevem uram, a legtöbb, amit el tudok magamról mondani, hogy Ízisz legkedvesebb tanítványa vagyok.

Minden látszólag szokványosan indult, mégis a fáraó valami olyasmit érzett, amit eddig soha, a lány olyan erőt és tisztaságot sugárzott, hogy szinte félt hozzáérni.
Már az előjáték sem volt szokványos, a lány apró kis szoknyát kerített valahonnan és lágy dallamra táncba fogott, de olyan volt ez a tánc és dal együtt, hogy a férfit teljesen elvarázsolta, egyfajta transzba esett, már azt sem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik. És az ezt követő érintések finomsága és ritmusa már önmagában olyan magasságokba vitte, hogy ha az egész csak álom lett volna, és itt felébred, már akkor sem adta volna ezt az élményt semmiért. És ahogy gyorsult az ütem, úgy gyorsultak a mozdulatok, úgy tört elő a szenvedély mindkettőjükből. A teljes összekapcsolódástól kezdve a lány kedvesen, mégis határozottan súgta egyre-másra a fülébe azokat a műveleteket és titkokat, mellyel ez az egyszerű szeretkezésnek indult művelet valami olyan egybeolvadássá növekedett, mely túl van téren és időn, túl az emberi érzékelés határain.

Reggel a fáraó ugyan kipihenten és frissen ébredt, mégis minden mozdulata fájt, mintha minden izma egyszerre akarta volna emlékeztetni az éjjel történt csodára. Kereste a lányt, aki már a sarokban állt és nem mozdult. Csak a tekintetük találkozott és a fáraó nem tudta eldönteni hirtelen, hogy ugyanez-e az a nő, akivel tegnap szeretkezett, vagy valaki más. Már indult volna, hogy szót váltson vele, amikor beözönlött az udvar és kérdések zúdultak rá. Késő, gondolta, ma már csak este tudunk beszélni.

Az este minden majdnem ugyanúgy történt. A férfiban hamarabb felébredt a szenvedély, mint előtte nap és a tegnapi lecke, az energiák mozgatása is már egészen jól ment, szinte magától. Egy olyan mély egymásra hangoltság alakult ki közöttük, mely olyan soha nem tapasztalt magasságokba vitte el őket, melyet emberi lény nagyon ritkán, vagy talán eddig a percig soha nem is érzékelt. A csoda végeztével a lány most mellette maradt, összeölelkezve várták a hajnalt, mely gyönyörű fényekkel világította be a hálótermet. A gyönyör szintje, melyet átéltek, mindkettőjük számára hihetetlen volt.

Ahogy kelt a Nap és egyre feljebb húzódott a horizonton, a lány lassan kibontakozott az ölelésből és öltözködni kezdett. Majd megszólalt:
- Uram, ez volt az utolsó éjszakánk együtt. Már mindent tudsz, mestere vagy az energiák egyesítésének, megtanultad, amiért jöttem. Ma visszamegyek oda, ahonnan jöttem és soha többé nem találkozunk.
- Ne szólíts uramnak, kérlek. És ne menj el, maradj velem. Majd bújtatlak, valamit kitalálok, szeretlek, megérintetted a szívemet. Te nem érzel hasonlót?
- De igen, éppen ezért kell elmennem, mert ez nem volt benne a feladatban.
- Maradj kérlek, nem tudom elképzelni az életemet nélküled, a gyönyör nélkül, amit adsz és amit én adok neked.
- Nem tehetem. Ez Ízisz akarata, mennem kell, és soha többé nem látjuk egymást. De adok neked egy gyűrűt. Minden hajnalban, ha ezt a gyűrűt az ujjadra húzod, ott leszek veled, és újra átéljük ezt a csodát. Tudom, hogy ezt most nem hiszed el, de holnap hajnalban tudni fogod, hogy miről beszélek. Most megyek, isten veled drága, Ízisz vigyázza utadat és legyen a felkelő Nap a vezetőd.

Majd lassan, de határozottan elindult és kiment az ajtón. A fáraó még sokáig követte szemével az ablakból és ő sem hitte el, de szigorú szemeiből hulltak a könnyek. Hogy ő, birodalmak ura egy nő, egy ismeretlen után, kinek még a nevét sem tudja, ilyen szerelemmel vágyakozzon … Ismeretlen volt számára ez az érzés. A gyűrűt betette amulettjei közé a nyakába és csodálkozva tekintett érkező szolgáira.

Aznap nehezen ment a munka, alig bírt odafigyelni tanácsadóira. Szinte már várta az estét, hogy egyedül legyen végre, hogy ne kelljen beszélnie senkihez, hogy nyugvópontra jussanak benne az átélt élmények és hogy döntésre jusson. De mit is dönthetne? Rabolja el a lányt, bújtassa, kockáztatva ezzel életét? Érezte, hogy ezt nem teheti meg, még ő sem, a leghatalmasabb uralkodók egyike. És ez fájt, szinte a húsába markolt a fájdalom és a vágy, mely tegnap oly magasra röpítette, most a legmélyebb szakadékba taszította.

Így tépelődött és szenvedett magában, mígnem előhúzta a gyűrűt és megnézte. Két összefonódott kígyó alkotta a gyűrűt, egy kék és egy zöld szemű kígyó. Istenem, micsoda jelkép, éppen így fonódtak össze ők is a szerelem tüzében. A gyűrűt az ujjára húzta, majd nehezen, de nagyon mélyen elaludt.

Álmában messzi tájakon járt, mindig őt keresve, őt kutatva szemeivel a messzi sivatagban és azon is túl. Majd egy oázisba jutott, ahol végre szólt hozzá a kedves, a fülébe súgott valamit, amitől fel is ébredt, mégsem tudta eldönteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. Mert ahogyan a kelő Nap a szemébe sütött, látott valamit, egy árnyat, egy fényt, aminek illata volt, a lányéhoz hasonló illata, és amitől felébredtek érzékei és újra beindult az a csodálatos energiatánc, amit már kétszer is megtapasztalt. Először nem hitte el, de ez az erő ellenállhatatlan volt, szinte az ágyhoz szögezte, mozdulni sem tudott és közben érezte, hogy egész teste vibrál és remeg és hogy a legjobb egyszerűen csak engedni, csak hagyni, csak elmerülni ebben az érzésben. És újra átélte azt, amit együtt. Megtapasztalta a lebegést ott fenn, a testén túl, átélte a gyönyört teste minden sejtjében és érezte, hogy újra egyesülnek, de már egy másik síkon, túl téren és időn.

Minden megváltozott, többé már nem érdekelte a birodalom, mázsás súlyokkal nehezedett rá az uralkodás kényszere. Átélte, amiről eddig fogalma sem volt, hogy valóban börtönben van, egy olyan börtönben, melyből kiszabadulni csak hajnalonta tudott, valódi szerelme éteri karjaiban. Még mindig hihetetlen volt számára, ami történt, megszokni és hozzászokni könnyű volt, de megérteni és megmagyarázni nem tudta. Mégis minden nap újat hozott, minden nap újabb felismeréseket tett és teljesen más szemmel, az Ő szemével is nézett a világra. …

© SZS

SZERELEM SZENTÉLYE

1.

A női lét abban a kultúrában, ahol én léteztem akkoriban, nem volt elfogadott létezési forma. Leginkább gond volt az apának, az anyának is. Férjhez adni, jól férjhez adni a lányt, jó helyre, gazdag férfi mellé, aki jól bánik vele és nem csak egy ágyasának tekinti a sok közül, aki tisztelni fogja nemcsak szépségéért, hanem termékenységéért is.

Mi nők egy teljesen szeparált térben éltünk. Nem volt átjárásunk a férfiak világába. Ezért a férfiakról, mint valami félistenekről, csak ábrándoztunk, vagy különböző meséket szőttünk aszerint, hogy milyen volt az első tapasztalatunk, mit láttunk apánkból, vagy anyánk mit mesélt azon nagyon ritka alkalmakkor, amikor időt szánt lányaira.

Bár minden illatozott, minden a nőiségről szólt, a virágzásra való felkészülésről, de nem tudhattuk, hogy mit hoz a holnap, nem tudhattuk, hogy vajon kivel és milyen módon kell majd megosztanunk lényünk legmélyebb titkait, életünket.

Amióta az eszemet tudom nagyon sokan mondák nekem, hogy szép vagyok. Különleges.

Amíg kicsi voltam, gyermek, és még hiányzott belőlem a nőiesség legapróbb jele is, addig apám sokat időzött velem. A korabeli férfiakkal ellentétben neki nem okozott gondot, hogy kislányaival legyen, vagy fiaival. Szeretett nevetni és nevettetni. Minden pillanatot kihasznált, hogy csínyeket eszeljen ki, hogy elbújjon előlünk, vagy katonásdit játsszon fivéreimmel.

Később, amikor már serdülni kezdtünk, a fiúk még több figyelmet, de mi, lányok egyre kevesebbet kaptunk tőle. Ezt írta elő az illem. Nem nézhetett ránk férfiként, ezért nem is nézett ránk. Inkább anyánkra hagyta nevelésünket, aki csodálatos és gyönyörű asszony volt, bár a szerelmet ő is csak hírből ismerte.

2.

Belengte az akkori kort sok-sok mese arról, hogy milyen is az igaz szerelem, de ezt senki sem tudta nekem hitelesen elmesélni azok közül, akikkel egyáltalán beszélni mertem erről a témáról mindaddig, amíg Leila, apám szerelme és kedvenc ágyasa meg nem érkezett.

Gyönyörű nő volt, mindent tagjából áradt az erotika és saját testének szeretete. Ismerte a szerelmi praktikákat és magát a szerelmet is. Már evett belőle, nap-mint-nap megkóstolta és e gyönyör áthatotta mindennapjait.

Én akkor 10 éves lehettem. Nagyon megtetszett nekem, hiszen nem sokkal volt nálam idősebb. Rögtön bizalmas beszélgetésekbe elegyedtünk. Sok mindent tanultam tőle a férfiakról, arról, hogy egy valódi férfi mit szeret a nőben, miért és hogyan fejezi ki vonzalmát és hogyan tartható meg figyelme, szenvedélye.

A szeretkezést az előjátéktól a hosszas bemelegítési fázisig lépésről lépésre elmesélte, és bár akkor azt hittem, nem illendő, amit hallgatok, teljesen átadtam magam e képeknek, nyitott füllel és érzékekkel hallgattam elbeszéléseit. Apám az ő leírásában egy félelmetes és mégis gyengéd harcosnak tűnt fel, aki minden mozdulatával és szavával képes a gyönyör és a vágy fokozására.

Később is sokszor, újra és újra végigéltem meséit, miközben fantáziámat egyre inkább átadtam a szabad áramlásnak és csodálatos belső meséket szőttem az én eljövendő hercegemről, csodás életemről az ő oldalán a sírig és azon túl.

A legjobb tanítómesterem volt ez a lány, aki nem véletlenül beszélte el nekem mindezeket, hiszen akkoriban a lányok beavatása e szerelmi praktikákba nagyon fontos része volt a házassági előkészületeknek.

És elérkezett a nagy nap. 12 éves lettem. Innentől hivatalosan is férjhez mehettem.

És én minden este szívemet kitárva kértem Istent, hogy hozza el hozzám azt a férfit, akinek majd méltó társa lehetek.

3.

Két nő lakott bennem ebben az időben. Az egyik még gyermek, semmit sem tudva ábrándozik és meséket sző, a másik az ébredező nő, félelmetes és vágyteli álmokkal éjszakánként. Sokszor volt, hogy azt álmodtam, valaki szeret engem. Hogy valaki védelmezőn karjaiba zár és csak szeret és szeret.

Szépségem és kedvességem híre bejárta a környéket. Ezért apám és anyám is sokat tett, hiszen családunkhoz méltó, megfelelő férjet kellett nekem találni a következő 5 évben. Arra, ami bekövetkezett, ők sem számítottak. Hogy az uralkodó is érdeklődni fog. Ez még az ő reményeiket is felülmúlta. És igen, eljött a nap, amikor a hatalmas sah népes kíséretével betért udvarunkba és napokig nálunk tartózkodott.

A férfi, akit a díszes ruhák rejtettek, még fiatal volt. Ereje teljében a legszebb lován érkezett. A szüleim rendkívüli izgatottsággal fogadták és ez az izgatottság rám is átragadt. Nem értettem, hogy mi ez, de amikor megérkezett és végig, amíg nálunk tartózkodott, valami földön túli erő kerített hatalmába, mindenáron látni akartam. A szemét, a szemét akartam látni. Éreztem, hogy abból majd olvashatok, kiolvashatom sorsomat. Olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Elkértem az egyik szolgálólány ruháit és beosontam a terembe, ahol apámmal éppen pipázgattak.

Még soha nem láttam ilyesmit. Éreztem a veszélyt, a szívem a torkomban dobogott. Mi lesz, ha apám felismer és mi lesz, ha a vendég nem is néz rám. Istenem! De már döntöttem. Csak ezt a díszes tálat kell eléjük leraknom.

Kecses léptekkel, ahogy a szolgáktól láttam, ellejtettem egészen odáig, majd lassan, de remegve leraktam eléjük a gyümölcsöket. Meghajoltam és az idegen szemébe pillantva álltam fel. Tekintetünk találkozott és egy pillanatra megállt az idő. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Egy pillanat, egy pillantás volt, de nekem akkori egész világom belefért.

Az a szempár mindent elárult, belém hatolt és én engedtem. Végtelenül gyengéd és mégis szenvedélyes volt ez a nézés, alig tudtam tőle elválni. Még annyi erőm maradt, hogy kilibegjek, aztán barátnőm karjaiba zuhantam.

4.

Aznap még valami történt, ami eltért a szokásoktól és nem volt még rá példa.

Apám magához hivatott és én eszemet vesztve, remegve a félelemtől indultam el hozzá. Biztosra vettem, hogy lebuktam, és hogy most valami olyan következik, ami vagy nagyon megszégyenítő lesz számomra vagy halálos. Törvényeink szerint nő nem találkozhat idegen férfiakkal apja, később pedig férje engedélye nélkül. Ez tilos. Ha mégis megtörténik, arra válogatott büntetések vannak, még a halál is elfogadott.

Nagyon féltem, de nem tehettem mást. Szólítottak, tehát mennem kellett.

Amikor beléptem apám termébe, szokatlan módon anyám is jelen volt. Csak ő, még a szolgákat is kiküldték, teljesen egyedül voltunk.

Apám nagy szemekkel nézett rám. Tudtam, hogy mégsem kell félnem, éreztem nézésében egy rövid villanás erejéig az érett férfi elismerő pillantását, de aztán már csak a végtelen szeretet és büszkeség maradt meg benne. Anyám szemeiben könnyek csillogtak, elérzékenyülten állt velem szemben.

Apám kezdett el beszélni. Elmondta, hogy nagy megtiszteltetés érte házunkat. Hogy a sah engem választott következő feleségének, de tisztában van fiatalságommal és ezért 16 éves koromig vár, csak akkor tartjuk meg a kézfogót. Addig azonban különleges kérése van hozzánk. Szeretne velem találkozni és meggyőződni arról, hogy mutatok-e hajlandóságot iránta, hogy el tudom-e magam képzelni az ő oldalán. Kérése nem parancs és semmi bántódásom sem esik, ha mégis nemet mondanék, de ezt velem, személyesen velem szeretné megbeszélni.

Szokatlan kérés volt ez. Láttam, hogy szüleim is kicsit furcsállják, hiszen a nő helye ura mellett van, és nem kérdés, hogy ki parancsol.

Rábólintottam, hogy kész vagyok találkozni vele, bár szívem megint az izgalom és a félelem szorításában vergődött. Mi lesz, ha felismer és kiderül a turpisság. Mi lesz, ha elárul és nekem végem. Örökre, mert ekkora szégyen után már más sem akar majd feleségül venni.

Apám leültetett maga mellé és megfogta a kezemet. Elmondta, hogy mennyire szeret engem, és hogy azt szeretné, ha boldog lennék. Mégis azt tanácsolja most nekem, hogy legyek illendő és hallgassak arra, amit majd anyám mond nekem hamarosan. Ő a helyemben mindenképpen igent mondana, hiszen nincs még egy ilyen lehetőség, a gazdagság, a pompa, ami a sah oldalán vár rám, kivételes szerencse. Legyek okos és jó, gondoljak rájuk is, amikor választ adok.

Majd anyám következett, aki elmondta, hogyan viselkedjek. Semmiképpen se nézzek a szemébe, kerüljem pillantását, semmi jelét ne adjam annak, hogy esetleg érzékeimet felkeltette volna, nehogy azt gondolja, nem vagyok már ártatlan. Szeretettel átölelt, majd azt mondta, hogy csodálatos férfi a jövendőbelid, hidd el, én nőként többet látok belőle, mint apád. Szeretni fog téged és boldogok lesztek. Légy okos kislányom, szeretlek.

Mindezek után mindketten távolabb vonultak és arra kértek, hogy maradjak a helyemen. Ők hallótávolságon kívül, de itt lesznek a teremben. Ne féljek, a szépségem minden bajtól megóv.

5.

És én ott ennyi tanács és előkészítés után csak ültem, a percek óráknak tűntek és annyira gyengének éreztem magam, féltem, hogy elájulok.

Még életemben nem láttam közelről felnőtt férfit a testvéreimen és a rokonainkon kívül, és fogalmam sem volt, hogyan is kéne viselkednem. A büszkeség, ami először elfogott a hír hallatán, most eltörpült az érzés mellett, hogy kicsi vagyok és védtelen.

De szerencsére nem volt sok időm ezen töprengeni, mert érkezett ő. Határozott léptekkel és láthatóan vidáman közeledett. Ruhája és járása is kedvemre való volt. A kék különböző árnyalatait és fehéret viselt, kiemelve bőre csillogó barnaságát és alakja szépségét. Egy pillanatra azt hittem álmodom, de aztán gyorsan elkaptam a szememet, ahogyan anyám tanácsolta, felálltam és meghajolva fogadtam jövendőbelimet. Nem mertem a szemébe nézni.

Ő is meghajolt, majd zengő hangján, amit soha nem feledek, kedvesen üdvözölt. Elmondta, hogy még életében nem látott ilyen csodaszép leányzót, mint én vagyok és bevallotta, hogy mielőtt ide utazott volna, egyszer egy vásár alkalmával meglesett engem. Biztosan akarta tudni, hogy az a báj, kellem és kedvesség, melyet nekem tulajdonítanak, vajon csak mende-monda-e, vagy valódi szépség. És abban a pillanatban rabul ejtettem a szívét, amint megpillantott. Ezért hát, most azért jött, hogy feleségül kérjen és bár apámtól megkapta beleegyezését, ő csak akkor szeretné e frigyet, ha ezt én is szeretném, ha én is igent mondok.

Tudja, hogy e kérés szokatlan, de ő szereti, ha asszonyai nemcsak azért jönnek hozzá feleségül, mert temérdek vagyona van, hanem szereti, ha az asszony, akit ő választ, testileg és lelkileg is mutat hajlandóságot vele élni. Mert az ő élete ugyan gazdagsággal teljes, de az uralkodás gondjai és terhei is jelen vannak, amiben neki társra és forró biztatásra, szerelmes fészekre van szüksége. Az uralkodás terheit szereti a szerelem gyönyörével kisebbíteni.

Ezekre a szavakra elkezdett velem forogni a világ, le kellett üljek, hogy el ne ájuljak. Ő ijedten közelebb ugrott és megfogta a kezem, hogy el ne essek. Majd bocsánatot kért, hogy ennyire szenvedélyesen mondta el szíve vágyát, nem akart megijeszteni. Tudja, hogy korom miatt e téma még csak éppen nyiladozóban van bennem és azt is látja, hogy gyenge lennék még a házasságra, de mindenképpen szeretné, ha a szerződést még ma megkötnénk azzal a feltétellel, hogy a házasság csak 16 éves koromban köttetik meg, tehát mától számítva 4 év múlva.

Kezdett visszajönni belém az élet, mert mi tagadás, maga a szónoklat és a szónoklat előadójának szenvedélye beletalált szívem közepébe, de ezt mégsem árulhattam el neki. Hogy én máris mennék, csak vigyen nyugodtan.  

Mégis bátorságot merítettem abból, amit mondott és a szemébe néztem. Nem tudom meddig tartott ez a nézés, de annyi szenvedély és kíváncsiság volt benne, hogy minden érzékem beleremegett. Éreztem, hogy ő az a férfi, akire vágytam, és akit kértem, és hogy mindez valami hihetetlenül nagy csoda, ami történik, és hogy már most szeretem, anélkül, hogy bármit is tudnék róla.

Elkaptam a szemem, mert nem tudtam tovább állni ezt a nézést, majd halkan, de határozottan elmondtam, hogy én is kívánom ezt a házasságot, és hogy nagy megtiszteltetésnek és rendkívüli szerencsének tartom, hogy engem választott és hogy hű és engedelmes felesége leszek, bármikor is legyen az esküvő.

Ő megfogta a kezem és egy csókot lehelt rá. Éreztem, hogy remeg a keze. Majd zsebéből egy gyűrűt vette elő, melyet az ujjamra húzott és azt mondta, hogy e gyűrű az ő ajándéka eljegyzésünk alkalmából és soha nem vágyott még ennyire arra, hogy 4 évvel idősebb legyen.

Elmondta még, hogy amint eljegyzésünket hivatalosan is kihirdetik, az illendőség szabályai szerint meg fog látogatni és akkor módunkban lesz majd egy kicsit beszélgetni és ismerkedni a szüleim és az ő bizalmasai társaságában. Addig is készüljek lélekben és testben is arra az izgalmakkal teli életre, ami mellette vár. Az udvari élettel kapcsolatos szokásokba és az esküvő részleteibe legkedvesebb szolgálója fog beavatni úgy 2 év múlva. Addig még legyek gyermek, élvezzem az életet és a természet gondtalan szépségét.

Nehéz volt az elválás, de mennie kellett. Tovább már nem maradhattunk egyedül. Még egyszer a szemébe néztem, remegve. Majd megköszöntem kedves szavait és a gyűrűt és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve levelet kapni tőlem, mire azt válaszolta, hogy ez minden vágyát felülmúlja, és hogy örömmel válaszolna rá.

Meghajolt, majd távozott. Én pedig immár menyasszonyként néztem utána, megcsodáltam arányos alakját és járását és életemben először én sem bántam volna, ha az idő hirtelen 4 évet előrébb ugrik.

6.

Ettől a naptól kezdve megváltozott az életem. A környezetem, apám és anyám, a fivéreim rendkívüli büszkeséggel és örömmel néztek rám minden alkalommal. Nemcsak magamnak, de családomnak is hatalmas szerencse volt e frigy és innentől kezdve már nem voltam a szó addigi értelmében kislánynak tekintve, nővé értem a szemükben.

Elfoglaltságaim és lehetőségeim megnőttek. Az eljegyzés kihirdetését követően apám többször is magához hívatott és komoly dolgokról beszélt velem. Beszélt a birodalomról, az udvarról, a háborúkról, az ország ellenségeiről. Az éppen folyó hatalmi harcokról és sok olyan dologról, ami számomra bevezetés volt egy eddig távoli és idegen világba. Kezdtem átérezni a felelősséget, amit jövendőbelimnek viselnie kell, és éreztem, hogy mindebben csak akkor tudom valóban támogatni, ha valamelyest én is tudója vagyok ezeknek a jelenlegi életemtől távoli és férfias dolgoknak.

Apám többször magához hívatott akkor is, amikor fiait vívni, harcolni oktatták. Azt mondta, jó, ha látom ezt is, hiszen ez az udvarban mindennapos dolog. Sokszor van bajvívás, néha életre-halálra és ezt nekem is majd végig kell tudnom nézni, anélkül, hogy megijednék, vagy elájulnék. És veszélyben is van bizonyos értelemben az életem, hiszen az uralkodónak sok-sok ellensége van, asszonyai és gyerekei sincsenek soha biztonságban, ezért résen kell lennem nekem is mindenkor és tudnom kell veszély esetén megfelelően reagálni. Ő sosem szerette a kényeskedő, ájulós asszonynépet, belőlem is inkább egy önmagát megvédeni tudó, bátor asszonyt szeretne faragni. És hogy ne aggódjak, ezt ő megbeszélte jövendőbelimmel, és neki is az volt a véleménye, hogy ez az elképzelés ugyan szokatlan, de helyes.

Így hát az eleddig csak tánccal, zenével és szépítkezéssel teletűzdelt napjaimat felváltotta az uralkodó lehetséges mindennapjaival való ismerkedés. Nem volt ez terhemre, de azért némi árnyékot vetett azokra a bárányfelhős álmokra, melyek a fejemben éltek, és amiket esténként most már konkrét szereplővel tovább szőttem és álmodtam.

7.

Következő találkozásunk mesébe illő volt. Egy közeli tó partján egy valódi kisvárost építettek fel fogadásunkra. Az én hercegem most fehér lovon érkezett, kék és narancs színeket viselt, fején turbánja olyan vakítóan fehér volt, hogy rá sem lehetett nézni.

Kedvesen üdvözölt, kézen fogva bevezetett a fősátorba, ahol már vártak bennünket pompásabbnál pompásabb ételekkel. Egymás mellé ülve és hallgatva a zenét, nézve a rabnők csodálatos táncát, úgy éreztem, hogy talán ez az egész csak mese, álom, és hamarosan itt az ébredés.

Egyik este a tóparton sétálva és a csillagokat nézve végre tudtunk néhány szót váltani. Már nagyon vágytam erre, hogy végre csak hozzám szóljon, csak rám figyeljen. És adatott nekem fél év után megint egy órácskányi idő, amiből az utána következő fél évre újra erőt meríthettem, táplálkozhattam.

Elmondta, hogy nagyon boldog, és hogy nagyon várja már a percet, amikortól már nem kell elválunk egymástól és szeretné, ha ezt az időszakot, amíg a várakozás tart, én is hasznos és okos dolgokkal tölteném. Édesapámmal megbeszélte mindazt, amit érdemes és helyes tudnom az udvarról és az uralkodásról, hogy ne legyek teljesen tudatlan, amikor majd új környezetembe belecseppenek. Ha nem esik nehezemre és szívesen megtenném, akkor addig még megtanulhatnék lovagolni is, mert az ő egyik kedvenc elfoglaltsága éppen ez. Korán reggel kilovagolni és élvezni a tájat, a száguldást. Ez őt a szabadság és erő érzéseivel tölti fel, és szeretné velem mindezt a szépséget és csodát megosztani.

Óriási szenvedély lakozik benne irántam és ahányszor csak rám gondol, ez az érzés mindig hatalmába keríti, de tudja, hogy még inkább vagyok gyermek, mint nő, ezért nem jön sűrűbben látogatóba, mert fél, hogy hosszabb időt eltöltve egymás közelében megrémítene engem az a zabolázhatatlanul férfias szenvedély.

Végig, amíg beszélt, szinte nem is voltam jelen. Olyan volt, mintha valahonnan máshonnan hallottam volna e szavakat. A testem enyhén, de folyamatosan remegett és úgy éreztem, hogy minden szava belőlem szól, mintha bennem lenne, és onnan beszélne. Hihetetlenül erős érzés volt és valami földöntúli gyönyört is éreztem közben, szavai és hangja eljuttatott egy olyan állapotba, amit azelőtt soha nem éreztem. Talán ez a szerelem, mondta bennem egy női hang.

Igen, semmi kétség, szerelmes vagyok. Hát ez az az édes és mámorító érzés, amiről annyit ábrándoztam, és amiről annyiszor próbáltam barátnémtől leírást kapni, hogy egy kicsit én is átérezhessem, megélhessem? Hát megkaptam ezt a csodát? Még most is hihetetlen. Hogy én, aki még alig vagyok 13 éves, már szerelmes vagyok és remegek csak a pillantásától, csak a hangjától is? Istenem, köszönöm.

Kedvem lett volna a karjaiba omolni és azt mondani, hogy ne várjunk tovább, most azonnal vigyen magával! De volt bennem egy bölcsebb hang is, ami csitított és visszafogta a bennem akkor felkorbácsolt és azóta is jelen lévő szenvedélyt.

Mert ez történt. A szerelem mellé rögtön egy másik ajándékot is kaptam. A szenvedélyt, melynél erősebb és áthatóbb energia nem is létezik, hiszen ebből keletkezett és keletkezik minden, ami él.

8.

A napok csigalassúsággal teltek, már csak néhány hét volt az esküvőig és én egyre hisztisebb és akaratosabb lettem. A szüleim sem ismertek rám, egyedül barátném tudott némi segítséggel lenni ezen állapotaimban. Azt mondta, hogy ez a szerelem mellékhatása, annyira vágyom már a férfit, hogy azért vagyok ennyire zaklatott.

Én gondolatban igazat adtam neki, bár tudtam, hogy ezek az állapotok a vágy, a szenvedély és a félelem keverékei, hiszen hamarosan véget ér eddigi életem és egy teljesen idegen világba csöppenek, ahol nem lesz velem senki, aki eddigi életemben támaszt nyújtott. Elsősorban Leilát sajnáltam, de nem tehettem mást, gondolatban búcsúztam már tőle is.

Éreztem, hogy maga az esküvő napja meghatározza további életemet, hogy attól a naptól kezdve sorsomat egy férfi kezébe helyezem. Bár kedvesem képe találkozásunk óta bennem élt, folyamatosan jelen volt, mégis féltem attól, hogy abban az idegen környezetben ő sem lehet majd mindig velem, és hogy anyám és apám ugyancsak hiányozni fog.

E kettőségben vergődtem, és mégis örültem, hogy hamarosan vége lesz. Csendben reméltem, hogy asszonyként már sokkal, de sokkal vidámabb napok jönnek.

Közben a szerelem gondolata, a szeretkezésnek csak az elképzelése is olyan ajtókat nyitott meg bennem, olyan remegést és olthatatlan szomjúságot idézett elő, amit nem mertem elmondani senkinek, még Leilának sem.

9.

És elkövetkezett a várva várt nap. A ceremónia a reggeli korán keléssel, szépítkezéssel, testfestéssel kezdődött. Az udvarban töltött néhány kellemes nap azonnal feledésbe merült. Hangoskodva, nagy zajjal jöttek egymás után a vendégek, konyhai sürgés-forgás és folyamatos zene, az ünneplés hangjai verődtek fel a szobámba.

Én már azt sem tudtam, hogy élek-e vagy halok, átadtam magam a sodrásnak, öltöztettek, szépítettek, időnként jött valaki és beszélt hozzám, de én nem nagyon halottam. A ceremónia részleteit már az unalomig ismertem, és annyira más állapotba kerültem, egyfajta révületbe, hogy innentől már nem is emlékszem, hogy találkozásunkig mi történt.

Kedvesemet nem láthattam és ő sem láthatott engem. Ennek különleges jelentősége volt akkoriban ebben a kultúrában, hogy a jegyespár gyakorlatilag teljesen ismeretlenül és egymás megérintése nélkül házasodjon. Ezért mi sem találkoztunk már jó ideje, és ez bennem iszonyú hiányt és hatalmas vágyat hozott létre.

De most utólag szemlélve mindezeket, semmi sem volt hiábavaló, minden azt szolgálta, hogy a két lény, aki csodálatos módon ezen életében mesébe illő módon találkozhatott, a legtisztább és a legtökéletesebb lehetőségeket kapja a szerelemhez.

A szívem a torkomban dobogott, amikor végre megpillanthattam őt. Ahogy a közelébe vezettek és a szemébe néztem, azonnal megnyugodtam. Olyan érzésem volt, hogy mindez csak álom, egy csodálatos álom részlete, és mi már nagyon régóta ismerjük egymást, hogy mindig is együtt voltunk és együtt leszünk, és hogy most eljátsszuk újra azt, amit már számtalanszor. Eljátsszuk, hogy most szeretünk egymásba.

A ceremónia minden részletében tökéletesen zajlott. Végig figyeltünk egymásra és végig éreztük egymást. Tudom, mert később átbeszéltünk mindent. Már ott akkor kialakult közöttünk egy csodálatos harmónia, egy ritmus, egy kölcsönös egymásra figyelés és odaadás. Mielőtt még bármi történt volna közöttünk, a bennünket összekötő erő létrehozta a tökéletes egymásra hangolódás csatornáit, hogy ezeket a csatornákat a lehető legnagyobbra nyitva szerelmünk ne csak testünket, de szellemünket is áthassa.

10.

Az esküvőt követő éjszaka csodálatos volt.

Sokáig csak ölelkezve feküdtünk egymás mellett, nézve a csillagokat az égen. Beszélgettünk. Majd e beszélgetés csodálatos táncba fordult, aztán egymás testének megismerésébe. Lassan fedtük fel testünket és becézgettük, ismerkedtünk vele.

Kedvesem olyan gyengéd volt, annyira vigyázott, hogy a legkisebb félelmet, vagy ellenállást se váltsa ki belőlem. Végig a szemembe nézett és éreztem, hogy mindent tud már rólam, azt is, amit még én sem. Tudtam, hogy végtelenül szenvedélyes, de ez az erő először oldottan, az érintés, a simogatás erejében volt jelen.

Szavakkal is nyugtatott, azt mondta, hogy nem sietünk sehova. Szeretné, ha a vágy és a szenvedély, ami bennem van, fokozatosan és természetesen jönne elő. Hogy annyira szeret engem, hogy számára mostantól az örökkévalóság is rövid idő arra, hogy szeressen és hogy minden pillanatban, amikor csak hozzám ér, vagy rám néz, érzi, hogy az övé vagyok. És hogy a testi egyesüléssel várhatunk addig, amíg bennem is megszületik az a feltétel nélküli szenvedély és vágy, ami a gyermekből nőt, nőből asszonyt varázsol.

Azon az éjjelen bennem megnyíltak a végtelen odaadás és bizalom csatornái, könnyűnek és óriásinak éreztem magam. Minden érintésével, minden szavával közelebb került hozzám és én egyre magasabbra, és magasabbra jutottam. A félelem az ismeretlentől, mely eleinte még jelen volt, teljesen felolvadt ebben a gyengéd simogatásban és becézésben. Éreztem, hogy teljesen rábízhatom magam e férfira, mert ő még annál is jobban szeret engem, ahogy én szeretem magam.

Az ezt követő napokat, heteket nehéz lenne szavakkal leírni. A mennyországban jártunk és örökre beírtuk nevünket egymás szívébe.

11.

Az évek, melyek ezután következtek és a megpróbáltatások, melyek vártak ránk, nemhogy eltávolítottak volna bennünket egymástól, sokkal inkább összekovácsoltak. Hamarosan teljesen elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Nem volt perc vagy pillanat, hogy ne éreztem volna kedvesem jelenlétét, és ez azokban az időkben is így volt, amikor nem volt fizikailag mellettem.

A közös nappalok és éjszakák csak teljesebbé váltak gyermekeink megszületésével, s a vágy hogy folyton együtt legyünk engem lovon még a csatamezőre is kivitt utána. Egyszerre voltam asszony és „ember”, követtem mindenhová, sokszor az esztelenségig, mert nem tudtam elviselni hiányát és csak vágyakozva várni rá szerelmi szentélyünkben, mint a korabeli asszonyok.

Tudom, hogy nem voltam hibátlan, talán túlzottan is függtem ettől az édes érzéstől. És néha féltékeny is voltam. Asszonyi eszemmel szerettem volna birtokolni őt, szerettem volna, ha minden percét és figyelmét csak nekem szánja. De ő ebben is mesteri volt, tudta, hogy mikor és pontosan mit kell nekem mondania és éreztetnie, hogy ez a féltékenység és birtoklási vágy elszálljon fejemből és újra önmagam legyek, az ő szelíd és odaadó asszonya.

Christopherinben létezve lejegyezte SZS