A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkímia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkímia. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. november 26., vasárnap

Ember-s-ég

Nehéz leírni, de megteszem. Bármikor vissza lehet aludni. Bármikor.

Milyen okból és miért tenne valaki ilyet? Erre is sokféle válasz van.

Talán amikor eltemet a múlt sötét árnya és a jelen kilátástalansága ...

Láttam ilyet. ÉREZTEM ILYET.

De mint minden, ez is ideiglenes. Semmi sem örök, csak ami AZ.

A látszat, a kétség, a reménytelenség mind-mind egy-egy maszk a múltból, ami most visszatért, hogy elrettentsen, vagy beolvadjon.

Tettem valamit, választottam valamit. Azt, hogy mindent, minden részemet visszahívom, hogy ne legyen belőlem senki száműzött.

És most ezt nyögöm, tudom, hogy ez is mind én vagyok.

És hogy volt már hasonló visszahívás, de akkor itt volt mellettem ő, aki vezényelte és vigyázta lépteimet.

Most egyedül kell ezen végigmennem, akkor leszek csak valódi és egész. Ha a belső karmestert tudom újra a saját belső zenekarom elé állítani és ők észreveszik és hallgatnak rá és elkezdenek harmóniában létezni újra.

Egyelőre még csak a káosz van, sok-sok hangszer szól, főleg szomorúan, mert egy fontos részemet még mindig nem integráltam. És nem is taszíthatom el, amíg át nem érzem a fájdalmát. És bár tudom, hogy ez a fájdalom nagyon régről és messziről érkezett, de minden egyes létidőben rakódott rá újabb és újabb réteg, ami összeállt egy "nem hiszek az emberiségben", "nem hiszek az emberben", "nem hiszek a barátságban" szólamban. És ez borzasztó. Nekem is borzasztó ezt hallani, de ki kell mondanom, mert ez a gondolat és érzés abból a tehetetlenségből ered, amit az általam valaha átélt áldozatok fájdalma és magára hagyatottsága üzen. A tehetetlenség, a szégyen és az űr érzése. A zuhanás egyre mélyebbre, és a "tudás", hogy nincs megoldás és nincs megváltás.

Ez a részem mutatta meg nekem azt is, hogy ebből két út lehetséges. A totális érzéketlenség megoldása, amikor nem érdekel semmi, nincs fájdalom és szenvedés, de öröm sincs. Sem nevetés. És másnak sem a környezetemben, mert akkor megfagy a levegő. Vagy a teljes összeomlás, a totális szégyen és a rettegés szentháromsága. Hogy ez már mindig így marad, hogy bárki bármikor bánthat és összetörhet és nincs segítség, nincs erő, ami ebből kiszedhetne. Hogy is mondta Ő a kereszten? "Miért hagytál el engemet?" És nem, nem akarom hozzá hasonlítani magamat - de ez is egy minta. Hogy a legnagyobb testi-lelki szenvedésben elhagy az isten is, a belső istenünk is, mert nem fér hozzánk, annyira összeszűkül minden csatorna, amin bejöhetne. Hogy a testi-érzelmi stressz kiöli belőlünk a lelket is és onnantól dupla szégyen, fájdalom és önbeteljesítő jóslatunk végzete vár ránk: "bennünket senki sem tud szeretni".

Pedig ez nem igaz.

És itt, ebben a helyzetben nem segít a spiri tanácsok sokasága - "engedd el", "nézd más nézőpontból", "már elmúlt". Nem, ebben csak az együttérzés segít, az együttlét ezzel az aspektussal, hogy tudja, ő is létezik és igen, jogos a fájdalma, a haragja és a léte és nem kell elbújdosnia azért, mert mi emberek nem tudunk szembenézni azzal, amit tettünk másokkal, saját magunkkal, a szeretteinkkel, vagy az ellenségeinkkel.

Amíg ezt az emberiség nem lépi meg, hogy mindenki egyenként belátja, hogy az erőszak, mások bántása és megsemmisítése fizikailag, érzelmileg, vagy csak szóban - nem vezet sehová.

Mert ahol erőszak van, ott áldozatok. Ahol áldozazok, ott tettesek. És egyszer áldozat vagy, egyszer tettes. És viszont. Aztán már egyszerre vagy tettes és áldozat is. 

TUDOM HOGY EGYSZERRE VAGYOK MINDKETTŐ ÉS HOGY NEM LEHET EZT A KÉT OLDALÁT A BÁNTÁSNAK KETTÉVÁLASZTANI, MERT EGYEK. Ahol áldozat vagyok, ott tettes is, mert ha mást nem, de magamat bántani fogom, vagy a környezetemet, vagy a szeretteimet, de valahogy tova fogom ezt görgetni, mert másképpen nem tudom túlélni.

És jön a fogat fogért meg a többi baromság és ennek soha nem lesz vége. Soha. Kivéve, ha mindenki belül és kívül is azt mondja, hogy ELÉG.

NEM LESZEK ÁLDOZAT ÉS NEM LESZEK AGRESSZOR. BÉKEHOZÓ LESZEK ÉS NEM ENGEDEM HOGY MÁSOK ÁRTATLANOKAT BÁNTSANAK BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR.

Kimondani sem könnyű, de cselekedni még nehezebb. Nehéz bekopogni a szomszédba, amikor ölik egymást a felek, de muszáj lenne. Nehéz rászólni egy szülőre, aki éppen szóban bántalmazza a gyermekét a füled hallatára, de muszáj lenne. És nehéz beleavakozni fiatalok játszmájába, amint éppen porig alázzák egy társukat a nyilvánosság erejét is használva, de muszáj lenne.

Mert ez még mindig csak a felszín. Hol van ettől az intézményesített erőszak?

- a tanár, aki terrorizálja a diákokat, 

- a főnök, akinek nem mernek visszaszólni a beosztottjai még okkal sem, 

- a pap/hittérítő, aki megátkozza, aki kilóg a nyájból,

- a politikus, aki valahogyan mindig jól jár és gazdagszik

- az orvos, akinél nem gyógyulnak a betegek, de a vagyona mégis nő

és még sorolhatnám.

Legyünk végre felnőttek!

Állítsuk meg ezt az évezredes - évmilliós szokásrendszert!

MONDJUNK NEMET AZ ERŐSZAKRA, DE ÚGY HOGY KÖZBEN ÁLDOZATOKKÁ SEM VÁLUNK.

MERT NEM MÁRTÍROK KELLENEK, HANEM ISTENEK.

EMBER-S-ÉG EGYÜTT.

És ez így van.




2022. november 26., szombat

Utóhatás

Hatalmas teher, hogy a megváltást nekünk kell befejezni.

A többiek csak a keresztet látják, a szenvedést.
Erre lettek programozva, ez lett az utóhatás.
S ez, ahogy legtöbbször, szinte mindig, téved.

Felnagyítani nem a szenvedést, hanem a menyegzőt kell.

A bort.

A közös vándorlást a tanítványokkal.

A sétákat.

A beszélgetést.

Az örömöt.

A közös meghitt együttlétet.

A békét.

x

Jöjjön, aminek jönnie kell!
Alászállás, felemelkedés, nevetés és mindennek a száműzése, ami a szenvedéshez kapcsolódik.

Legyen a kereszt új jel, új szimbólum.
Ne elválasszon, hanem összekössön.
Ne szomorúságot, hanem örömöt hozzon.
Lehessen újra ünnepelni az embert, a valódit.
Ami mindannyiunkban még szunnyad, de a kor hívó szavára lám, felébredt.

És ez így van.

2021. április 15., csütörtök

Vígjáték vagy végjáték

Mit is írhatnék e katyvaszban azoknak, kik még mindig a külvilágban keresnek?

Belül keress.

Önmagadban.

Ez az egész felfordulás ezt a célt szolgálja.

Otthon maradni és egyre beljebb és beljebb szállni. Önmagadba.

Mert mit is keresel kívül? Tükörképet? Mely szép? Vagy csúnya?


Még meddig takarod el önmagad elől az igazságot, hogy belül tágasabb.

Hogy minden itt van és belül van.

Minden, ami fontos, ami igaz, itt van belül, legeslegbelül benned.

És nem másban.


Senki sem fogja neked megmutatni az utat oda, ahova vágysz.

Mert nincs út. Éppen ellenkezőleg. Elterelés van.

A lényegtől való elterelés most rendkívül zajos.

Kint ólálkodnak a hamisságok és a nevetségességek.


Mi tud téged megingatni magadban, mint te magad.

Hát mi történhet veled, amit nem tudsz, hogy valamikor történni fog?

A haláltól való félelmedben eldobod magadtól a teljes életet?


Nevetséges és sírnivaló ez az egész.

Színjáték, amit annyian elhisznek.


Pedig a nagy rém mögött ott áll az Isten.

És mosolyog.


Tudja, hogy a gyermek hamarosan felnő.

Révbe ér és megtanul valóban játszani.

Önmagát, és önmagával, hogy a teremtés tovább rezegjen,

felfedezetlen térbe nyomuljon

kitalálhatatlan végtelenekbe burkolózva 

áldja a mindent

hogy létezik, hogy létezett

és beleadta magát a semmibe.

2021. február 1., hétfő

Új idők új dalai

Ritkán írok bosszúságból, vagy dühből. Inkább nevetni szoktam a világon.

Mert nevetséges.

Tényleg az.


A mindent elborító adminisztráció, az ellenőrzés lila köde takarja a sötét titkokat.

Veszendőbe megy a világ egy szeglete, de a zsebek dagadnak.


Hová lett a tapasztalat által kimunkált egyszerű zsenialitás?

Hová lett a pillanatban születő megértés, beleérzés?

Hová lett a sponteanitás? A cselekvés mindent átható öröme?

Megfojtják-e a mindent ellenőrizni és uralni akaró erők?

Meg tudják-e fojtani?


Nem, nem hiszem, de uralni, taposni, szenvedtetni tudják.

Főleg azokat, akik pedig ebben, ezáltal lehetnének az ember(i)ség valódi megmentői.

És lesznek is, mert nincs más út.

Illetve csak a más út van.


VÁLTOZÁS, VÁLTOZÁS, VÁLTOZÁS.


Minden megváltozik és a világ a feje tetejére áll.

Tudd, hogy jó irányba haladnak a dolgok. 

A régi már nem működik, unalmas és rozsdás.

Csak új irányok és új szelek tudják a megfelelő kikötőbe vezetni a hajót.


De addig még ki kell tartani, mint a kőszikla, mely sasfészket oltalmaz.


A legmagasabbra csak a legmagasabb tud rátekinteni.


Vigyázó szemeivel ránk figyel.

Öröm hatja át és együttérzés.

Várakozás és a győzelem előszele.

Emelkedünk.

Emelünk.


A tér megnyílik és itt van Ő.

A hangszerkészítő.

Zenél benned és bennem.

Zenél mindig és mindenkor.

Fül nem hallja, szem nem látja.

Csak a szívek húrján zeng.


Végre betörhet új időknek új dalaival.



2020. november 30., hétfő

Mi igen és mi nem.

Gondold végig, hogy mire mondasz igent.

Mondj igent először is önmagadra. Az életedre és arra, hogy jobb, szebb, bőségesebb életet élj, mint most.

Mondj igent a földre, a természetre és arra, hogy az emberiség megtanulja végre, hogy nem ő a főnök ezen a bolygón. Nem lehet kizsákmányolni sem a bolygót, sem a többi embert, sem az emberiséget úgy, ahogy eddig.

Mondj igent az önállóságra, az önálló gondolkodásra, és azokra a válaszokra, melyek belőled fakadnak.

Mondj igent a forrásra, a benned zubogó, egyszer érzékelhető, máskor rejtőző saját energiaforrásodra. Ezt használd és ne akard a másét. Csak a magadét, mely mindig itt volt és itt lesz. Neked. Csak neked.

Mondj igent a szeretetre, az empátiára, a megértésre. 

Mondj nemet a kizsákmányolásra, a gyűlöletre és a bántalmazásra. 

Mondj igent a művészetekre, a szépségre, a harmóniára. A táncra, a zenére, a színekre, a sokféleségre.

És mondj nemet a zsarnokságra, a kicsinyességre és a korlátok közé szorításra. Csak a saját korlátaidhoz van jogod. Másoké csak az övék. Ne akard megváltoztatni, majd leomlanak azok maguktól is.

Mondj nemet az erőlködésre, az erőltetésre. Az okoskodásra és a trollkodásra. Mondj nemet a mindenhonnan szembejövő műanyag életre. Nem kellenek a színes-szalagos műanyag mintadumák és mintaéletek.

Mondj igent a valódira. Áss, moss, sikálj, amíg eléred a valódiságodat. Enélkül semmi nincs. Legyél valódi és sz.rd le, hogy ki mit gondol erről.

Mondj igent a szerelemre. Szerelemmel szeresd önmagad, és a benned élő másikat. A másik feledet, aki alig várja, hogy végre átölelhessen. És ez teljesen független attól, hogy mennyi az IQ-d, a pénzed, vagy a szépséged. Neki te vagy a legszebb, a legkívánatosabb, a legtökéletesebb. És ez valóban így van. Érezd a valódiságát. Most.

Mit is mondhatnék még?

Az emberiség választóvonalhoz érkezett.

Az egyházak, a vallások hamarosan mennek a levesbe. 

Legyen saját vallásod, saját hited. Kimunkált meggyőződéseid, melyek tapasztalatokon nyugszanak, és akkor nem lesz baj.

Hatalmas omlás jön és követi egy új világ.

Rajtad is múlik, hogy ez a világ milyen lesz. Szeretetteli, érzékeny és valódi életre alkalmas, vagy csak egy zombi lét felfűzve a gépekre, a robotok világára.

ÉLJ, NEM TEHETSZ MÁST, ITT VAN MINDEN.

2020. november 21., szombat

Rendkívüli idők

 Igen, rendkívüli időket élünk és néha muszáj megszólalni. Mert fennforgás van és félrebeszéd van.

Van-e vírus? Kell-e maszk? Véd-e? Olyan-e az adatsor, amilyen?

Fontos ez?

Te, aki tagadod, vagy félsz, vagy elkerülsz, vagy csak süketelsz a lényegről, te mit teszel azért, hogy egy élet, egy lélek se pazarolódjon el?

Ha azt mondod, hogy nincs vírus, vagy nem kell maszk, ezzel mit oldasz, vagy oldottál meg?

Kinek teszel ezzel jót? - Gondolom, magadnak.

Tudom, sok minden kényelmetlen, meg bezártság van, meg leáll a gazdaság, stb. stb. Tényleg?

Tudod mi áll le? A süketelés, meg a pazarlás, a túlhajtott fogyasztás és az emberek kizsákmányolása. Az fog leállni. Addig lesz ez, amíg ez megtörténik.

A túl okosak ki fognak hullani a sorból. Mert most nem okosságra van szükség, hanem alázatra.

Az emberélet tiszteletére a pénz tisztelete helyett.

Az intimitás tiszteletére a nyilvánosság tisztelete helyett.

A valódi élet tiszteletére a műanyaggal felturbózott kirakatéletek helyett.

Betegségbiznisz helyett egészségtudatosság kell. Mindenkinek egyesével. Hogy mindenki tudja és érezze, hogy az ő teste, az ő élete a saját kezében van. Bárki bármit mond, bármilyen gyógyszert, vagy kezelést kap. Mindenki csak saját magát tudja meggyógyítani és aki még mindig terel és ferdít és nem erről beszél, az a betegséggel és a halállal van. Ilyen egyszerű.

Addig fog menni, amíg ha nem is mindenki, de egy jelentős réteg ezt átérzi.

Mert háború van.

Lehetett volna valódi is.

De csak ez lett. 

Ne nyafogj és ne cseszd el!

VÁLTOZTASS!!! KEZDD MAGADON!


2020. május 31., vasárnap

A kenyérsütés alkímiája és a megengedés

Megvilágosodtam. Nincs kétségem. 
Nem keresek semmit. Nem várok tanácsra. Kérdéseimet magamnak teszem fel, ha vannak. 
Ilyen egyszerű ez. 
Kiszállni az elméből és hátradőlni, hadd legyen minden, ahogy lenni akar.
Én csak nézem, belemegyek, beleérzek, ha tetszik, hátrébb lépek, ha nem.

Nem beavatkozni mások életébe, csak jelen lenni.
Tiszteletben tartani mások választásait. 
Mutatni lehetőségeket, utakat, de rájuk bízni a választást.
És szeretettel nézni azokat a döntéseket, amiket előre láttunk, hogy hova vezet ...
Eddig nem volt könnyű, most valahogy ez is kialakult. Még a gyerekeimnél is. 
Nem adok tanácsot. Ha kérdeznek válaszolok, de nem erőltetek semmit.
Élem magam, és ez ad nekik erőt, ha akarják, ha fogadják.
Ha nem, nem.

A kenyérsütésről akartam írni, a kovászról.
Tanulgatom, már egészen finomak, szépségük még nagyon egyedi :D, fejlődik.
De a készítése annyira lenyűgöz. Nagyon mély igazságok jönnek fel dagasztás közben.

Most már értem ezeket a régi mondásokat mint pl. "vajon mi fog kisülni belőle?" és azt is, hogy a kenyér élet.
Valóban az.
Élő anyag és mi hagyjuk, hogy halottal helyettesítsék nekünk.
Micsoda biznisz és micsoda becsapás.

A kovásszal bensőséges viszonyt kezdeményeztem.
Még nem ismertem ki teljesen, de nagyon szeretem.
Olyan mint egy kis háziállat, etetni kell, gondozni kell, szeretgetni kell. És ő viszont szeret, csodás és finom alkotásokat hozunk létre mi ketten.

Az életem alakul, magától, illetve tőlem. Attól, hogy élem magam, s engedem, hogy számomra a legjobb szerint jöjjön létre mindig az újabb és újabb tér. És itt nem az emberi rész van már a középpontban.
(Le)válás van s ezt is engedem, hogy történjen.
Tisztelem az együtt töltött éveket, a szépet és a jót, de a rosszat is. Köszönöm, hogy volt, hogy lehetett, de itt az idő, hogy továbblépjek. Nincs bennem dráma, ha mégis felmerülne némi kétség, akkor magasabbra lépek és szeretettel átölelem magam. Már nem ez az élet a fontos, ez már véget ért.
Már egy másikat élünk. Ami most történik, az a romok eltakarítása és az értékek mentése. 

A legfőbb érték az élet, a megvilágosodás, a mesteri lét megélése és továbbvitele. Az egység önmagam minden részével. A küldetés, ha van ilyen. Már az is megvolt, súgja itt valaki.
Ehhez alakul a biztonságos tér, ami egyelőre én vagyok, de tudom, hogy ez is körém fog rendeződni, mert minden mágia, minden mozgás, minden erő ezt szolgálja. A saját energiáimat vettem vissza s most már engem szolgálnak.

Az utolsó, ami nehéz volt, hogy mindig észrevegyem magamban, ha ellenállok.
Hogy mikor van az, amikor fékezek ezzel. Mert minden ellenállás, tiltakozás lassítja a folyamatokat.
Minden icipici nem akarom érzés, blokkol és kilök az egységből. Ha nem akarok valamit, akkor tegyek másképpen, cselekedjek, ezt tanultam meg az utóbbi időben.
Ha nem akarok cselekedni, akkor teljes lényemmel engedjem, hogy történjen. Engedjem át magamon, mint annak idején azt a félelmetes lényt egy asztrális kalandozásunk idején.

Akkor sem voltam egyedül, és tudtam, hogy ez egy próba, hogy elég erős vagyok-e, tudok-e önmagam maradni egy félelmetes démon jelenlétében. És én a vörös szemébe néztem és azt mondtam, gyere. És jött és hatalmas ereje volt, mint egy sárkánynak és én egyben tartottam magam. Fizikailag is éreztem, ahogy átsiklik rajtam, hatalmas erővel, de átfolyik rajtam és eltűnik. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez azért történhetett így, mert nem talált bennem ellenállásra. Ezért nem maradhatott és nem tudott bántani, vagy harcolni velem, mert nem volt bennem ellenállás, nem volt felület, amibe beleakadhatott volna. Tökéletesen tiszta megengedő és magasan rezgő tér voltam. Az ereje viszont áthatott engem és hosszú ideig érezhető maradt. S a tapasztalat, hogy ilyen a valódi megengedés, azóta is velem van. 

Csodás megengedéseket kívánok minden olvasómnak, és a megfelelő pillanatban a megfelelő cselekvést, hogy az a tér, amiben élsz, minél tisztább lehessen.

FK

2020. április 12., vasárnap

Képzeld el!

Csak képzeld el.
Hogy te vagy egy bolygó, te hatod át erőiddel, lelkeddel.
Te élsz általa, te adsz lehetőséget neki a létezésre.
Rajtad, benned, általad élnek, lélegeznek, mozognak lakóid.
Sok-sok apró városod van, mind élnek, saját tudatuk van, de mégis te táplálod őket.

Istenként mit engednél meg ezen a bolygón?
Mik lennének a szabályok?
Milyen törvényszerűségek mozgatnák az élőlényeket?
Lennének-e egyáltalán saját tudattal rendelkező részeid?
Megengednéd ezt?
Mernél szabadságot adni?
Megengednéd akár a lázadást is ellened, vagy ez nem létezne a lehetőségek között?

Megengednéd, hogy pusztítsanak téged?
Hogy fájdalmat okozzanak neked?
Hogy ne vegyenek figyelembe, hogy ne is érezzenek téged?

Nehéz bolygónak lenni, mérhetetlen elfogadást igényel.
Szeretetet, szolgálatot.
Krisztusi tudatosságot.
Krisztusi erőt.
Krisztusi hitet.
Hitet az emberiségben.

Vajon ha te is Isten lennél, milyen világot teremtenél?
Mivel, kikkel népesítenéd be saját földedet?
És tudnál a lakóknak valódi szabadságot adni?
Végig tudnád nézni, ahogyan fejlődnek, s közben bántják egymást?

Mit hagynál ki ebből a világból, amit ma ismersz?
Az erőszakot? A harcot?
Vagy a félelmet?
A bánatot?

Ha szabadságot adsz, akkor nem válogathatsz abban, hogy lakóid mit élnek át, hiszen szabadok.

Hogyan védenéd meg őket saját maguktól?
Milyen védőeszközöket adnál nekik?
Talán lelkiismeretet, vallást, tudati határokat?

És amikor felnőttek, megengednéd nekik, hogy ezekről leváljanak és kilépjenek?

Meg tudnád tenni, hogy csak messziről figyeled őket, néha küldesz hozzájuk valakit, aki beszél nekik rólad és valós önmagukról, aztán csak várnál, végig szeretettel várnál, hogy végre rád ismerjenek, s benned magukra?

Ugye, hogy nem is olyan nehéz ...
Elképzelni.

Éld, most már éld azt, amit tudsz.
Tudod, hogy tudom, hogy tudod.

Boldog Új Húsvétot, vagy inkább éljenek az új krisztusok!!

Che

2020. április 10., péntek

Légy a most!

Adott ez a vírus helyzet.
Nagy a káosz, a világ megállt.

Meg kellett állnia, nem mehet tovább, ami eddig folyt!
Elemésztjük a bolygót, tönkretesszük az élővilágot, egymást, szennyezzük nemcsak a biológiai-fizikai világot, de a szellemit is.

Mit gondoltál, meddig mehet ez még így?

És a vírus egy nagyon finom dolog egy háborúhoz, vagy atomkatasztrófához képest.
Örülj neki. Tényleg.

Ó, istenem, hát nem tudsz az eddigi életedben megszokott teljesen felesleges és káros szokásaidról lemondani? Nem tudsz elengedni, lemondani, felajánlani és változni?
Sírsz, hogy napi 24 órában a gyerekeiddel kell foglalkoznod?
Hát mégis mire számítottál?
Hogy majd életed végéig csak a netet bámulod és nem lesz semmi dolgod, amihez fel kell nőnöd?
Hát tévedtél.

De figyelj nagyon, mert muszáj.
Rajtad múlik a jövő.
Hogy mit választasz és mit kérsz.
Rajtad, egyedül rajtad, ember!

A kényelmet választod és a "semmit se kelljen csinálnom, oldják meg mások"-at választod? 
A nyafogást, a véget nem érő csetelést és a virtuális handabandázást választod?
Vagy végre felállsz, megrázod a fejed és megteszed, amit már régen meg kellett volna tenned: felelősséget vállalsz a tetteidért, a szavaidért, a teremtéseidért és a környezetedért.

És nem, nem kell félned, hogy jön az antikrisztus.
Nem.
Pont ellenkezőleg.

Krisztus magok csíráznak, növekednek és virágoznak.

Mindenkiben. Csak engedd meg s érezni fogod.

Ehhez kell a csend és a béke.
Kívül már megkaptad.
Engedd, hogy belül is meglegyen.

S akkor ...
Csodák történnek, ahogy mindig is el volt tervezve.

Légy a most.
A mindörökké már megvan.

ChE

2020. március 22., vasárnap

Itt van, eljött AZ IDŐ

Itt az idő, amiről regéket olvastál, amit vártál, amit hívtál.
A párhuzamos valóság beérkezett.

Csak figyelj.
Két valóság van.
S te választhatsz, hogy melyiket éled.

A rettegést, a tömeghisztériát, a gyűlöletet, a taposást,
vagy a tavaszt, a madárcsicsergést, a szabad időt, az örömöt?
Az élet derűjét, vagy a lelki nyomort?
A semmittevés boldogságát, vagy a szorongás felhőjét?
A börtön érzetét, vagy a végeláthatatlan lehetőségek szabadságát?

Rajtad áll, rajtad múlik.
Emberi részedbe helyezed most a hangsúlyt, vagy a feletted lebegő időtlen istenibe?

A sötétséget várod és írod és jósolod,
holmi egyszer majd megszülető sötét urat akarsz elkerülni,
vagy inkább szemedet az égre emeled, követed a könnyű párát,
kacsintasz a szivárványnak és arcodat a nap felé tartod?

Rajtad áll, hogyan jutsz át a tű fokán.
Csak rajtad.

De tudd, hogy bárhogyan döntesz, odaát szeretet, béke és ujjongás vár rád.
Mert az isteni csak az istenire emlékezik.
S a tudatba íródott történeteket átfogalmazzák és átírják a bölcsesség urai.

Nevetni fogsz és sokáig fogsz nevetni.

Majd megérted.

Majd tudni fogod.

Már tudod.

...

Minden jól van a teremtés egészében.

2019. november 11., hétfő

Csak a szerelem van - idill két hangra



Hamvas Béla: Jàzmin ès olaj - részlet

"Az ösztön túr, ás, fut, liheg, öl, 
eszik, emészt, keres, szaglál, támad, 
szorgalmatos az élet dolgaiban.
A kedély a Mester lábainál ül 
és elfelejti, hogy ebédet kell főzni, 
és a gyerekek sírnak 
és a tehén az istállóban bőg 
és ki kellene seperni 
és az edény elmosatlan 
és a kancsóban nincs víz, 
mert kevés dologra van szükség, talán csak egyre. 

Jázmin és olaj. 

Nem főzhetek belőle főzeléket 
és nem gyűjthetem takarmánynak. 
Az ösztön háborog,
de a kedély az olajfa alatt ül és tudja, 
hogy csak erre az egyre van szükség. 

Ez a bizalom és a hit és a béke és a világosság túlsúlya. 

Ez az idill."


Hát akkor legyen ...

De azért játszani is engedd önmagad
s játszótársaidat vidáman üdvözölve, vigadva
engedd, hogy az út össze-vissza fusson a lábad alatt
szemedből könnyeket lopjon a fény
s az ég kékjében múló páraként
szellők borzolják hajadat.

Minden mi él, összetartozik
hozzám hajol a szív, visszagörbül a tér
az égen madarak cikáznak
fülemben fényharsona suttog
s ölemből a király, ím megszületik.

Új ég, új föld, új nap virrad,
nincs többé tér, nincs többé hang

csak a Szerelem van

ahogy mindig is el volt tervezve.

2019.11.11.

2019. augusztus 26., hétfő

Hazamegyünk

Minden, ami vagyok, már létezett.

Nagyon hosszú a történetem.

Fontos vagyok, aprócska, de fontos rész.

S ez a rész hazamegy.

Egyre többször és egyre hosszabban mutatkozik az út.

S kapok hozzá segítő kezeket, hangokat és képeket.

Nem ijeszt már az űr, mert nincs űr, csak játszótér van.

Végre szabadon, önmagamból teremtve játszhatok.

Nincs kétség, nincs fájdalom.

Öröm, béke és szerelem jár át és hála, végtelen hála.

Hatalmas erővel gravitálunk.

2019. augusztus 18., vasárnap

Lélekzen - Minél egyszerűbb, annál bonyolultabb

("Még 20-30 év? De mit fogunk addig csinálni?"
avagy
bakancslista az örökkévalósághoz)

együtt lélekzünk 
a levegővel

felhőket terelünk
párolgunk 
és kicsapódunk

az égre felhőszavakat írunk
felhőarcokat festünk

türkizzé válunk

beszélgetünk a fákkal
hallgatjuk a hangyák énekét

szeretünk és szeretkezünk

a szívünk ritmusára táncolunk
megfejtjük a hajnali magány titkait

sétálunk

csukott szemmel látunk
nyitott füllel érzünk

illatozunk

újra és újra elmerülünk
egymásban

benned

meghalunk
a világ számára

más szóval: élünk


2019. július 30., kedd

Elmúlt életem - big fat story - egyelőre a vicces részek nélkül :)

Hogy is volt csak. Hányszor, de hányszor végiggondoltam, de most valahogy más. Jobban rálátok arra, ami velem ebben az inkarnációban történt. Akár még vicces is lehet, mert letettem ezzel kapcsolatban a keresztet, nem hordozom tovább. 

Talán ehhez is kell ez a vallomás, hogy ez valóban teljes legyen. Az elengedés és a letétel.

Egyszerű családba születtem, szerető apához és érzelmileg súlyosan sérült - előző házasságában bántalmazást átélt - anyához. Vigyáztak rám és szerettek, ahogyan tudtak. És ezt köszönöm, hála száll feléjük tőlem minden nap. 

Az általuk hordozott keresztet átvettem, főleg anyámét, persze öntudatlanul. Másoltam az életét egészen sokáig, talán mostanáig. Mert elhittem, amit belém oltott lényével, hogy a férfiakban nem lehet megbízni, hogy félelmetesek és ezért közel sem engedhetem őket igazán és mind csak "azt akarja". 

A közel engedést még egy másik esemény is blokkolta itt bennem, apám korai halála. Nagyon sokáig fájó seb volt, mert úgy éreztem, hogy azt az egyetlen embert veszítettem el, aki feltétel nélkül és tisztán tudott szeretni engem. Benne soha nem csalódtam, mindig támogatott, biztatott és velem volt, ha kellett. Büszke volt rám, IGAZ apám volt. És ezért szintén hálával tartozom. 

De ekkor, kamaszkoromban, nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy ő nincs többé, és hogy részben nekem kell helyettesítenem, mert anyám is majdnem belerokkant. Ekkor jöttem rá, persze tévesen, hogyha senkit sem engedek még egyszer ilyen közel magamhoz, akkor ekkora fájdalmat sem kell majd éreznem soha többé.

A párválasztási csatába már ilyen sérült módon kerültem, félénk és visszahúzódó voltam egészen egyetemista éveimig. Akkor kinyílt számomra a világ, de kialakítottam magamban valamiféle távolságtartást, amit nehéz volt áttörni. Muszáj volt, ezzel védekeztem. Az az élményem volt, szinte folyamatosan, hogyha valódi önmagamat adom, akkor nem tudom magamról levakarni a fiúkat, körüldongtak "mint húst a légy". Ez is nehéz időszak volt, mert állandóan válaszokat vártak tőlem, mindenki akart tőlem valamit, nekem pedig még csírájában sem volt meg az az érzés - amit azóta számtalanszor átéltem - hogy kívánok valakit, hogy jó valakivel, hogy tovább lépnék. Mert bennük tombolt a tesztoszteron, én meg még a szűzies - örökölt, részben előző inkarnációból hozott - belső életemet éltem (volna). És ez kellett, ezt direkt raktam magamnak ide, csak aztán másképpen alakultak a dolgok. Mert nem voltam kitartó és a külső programozás is eltérített. (Kell egy társ, férjez kell menni, gyerekeket szülni .... stb.)

Nemrég jött még egy felismerés, hogy a magamra szabott korlát, mely kifelé távolságtartást mutatott, pont ellenkezőleg sült el. Mert éppen azokat az érzékeny férfiakat lökte el mellőlem, akiknek volt ehhez egyáltalán antennájuk, hogy megérezzék, hogy én nem vagyok nyitott. Azokat, akiktől meg kellett volna védenem magam, éppen hogy még erősebb ostromra késztette. Így aztán sikerült egy erőszakolt kapcsolatba belefutnom, amit hosszú évek munkájával én magam szelídítettem gondolatban "természetessé" a mindennapok terhei és feladatai közben.

Innentől jön a feketeleves, de még nem rögtön az elejétől. Jó volt gyerekeket hordozni magamban, szülni is jó volt - csodálatos istenélmény - és szoptatni, gondozni, nevelni is. Én ezt a részét az életemnek köszönöm akkori páromnak, a szép részét köszönöm. És hálával tartozom a gyermekeimért is. 

Ami nem volt szép, az a hiány, egy olyan férfi hiánya, aki véd, támaszt és feltétel nélkül szeret, akkor is, ha hibázok, ha fáradt vagyok, vagy ha nincs kedvem a szexhez. Mert sok volt az erőszak, főleg a szóbeli és én ezt természetesnek vettem, bele sem gondoltam, hogy nincs talán így jól. Mert addigra magunkra maradtunk és én már nem tudtam és nem is mertem volna erről senkivel beszélni. Hiszen ki hinné el egy ilyen ideális családról, hogy valami nincsen rendben?

Belekerültünk egy olyan mintába, ami neki természetes volt, hiszen így nőtt fel, én meg elviseltem, mert nem volt többre erőm. Kiszolgáltatott és esendő voltam, csináltam a mindennapi robotot, de azért volt minek örülnöm. Itt voltak nekem a gyerekeim, a kert, a virágok, a természet. Ez tartott életben, meg az a belső  út, amin egyre tovább haladtam.

Magamat és a gyerekeimet gyógyítottam, ahogy tudtam, homeopátia, Bach-cseppek, alkímia, ami jött. Pszichológiai könyveket olvastam, képeztem magam. Figyeltem. És beáramlottak ide a felsőbb világokból segítő erők is, akik persze nem mondhatták el nekem, hogy mi a bajom, hiszen úgysem hittem volna el. Mert ahogy a napokban kaptam erre is egy kis tanítást: az igazság első körben dühítő és pusztító, miért is kockáztatták volna a kapcsolatunkat? Így a fentről áradó energiák nagy része is ebbe a számomra pusztító kapcsolatba áramlott be, ami nem kis fejtörést okozott nekem még egy évvel ezelőtt is. De most már tudom, hogy csak cseppenként viseltem el az igazságot, s ez az adagolási mód abból a feltétel nélküli szeretetből fakadt,  ami nélkül már nem lennék itt, az biztos. De belül mindig volt egy fekete folt, amit nem értettem, nem volt rálátásom. Ástam, ástam és ástam, és akkor elértem egy határomig, ahol olyan félelmek lappangtak, amiken csak segítséggel tudtam túllépni. 

Ekkor találkoztam egy olyan segítővel, aki alapvetően változtatta meg a világomat, mert az általa átadott gyakorlat során jöttem rá, hogy úristen, én nem "a férfiaktól" félek úgy általában, hanem a férjemtől. És ez volt a fordulópont, minden kiderült és egyúttal magába roskadt. Félni attól, aki a legnagyobb támaszod kellene legyen az életedben, ez a vég. A végpont.

És innentől nézve kezdődött meg az én kiszabadulásom, ami hamarosan minden szempontból megtörténik. 

Letettem ezt az életet, mert már elmúlt. Minden terhét letettem, amit tudok. Megbocsátottam, neki biztosan, magamnak folyamatosan, hiszen jönnek fel apróságok és nagyobb dolgok is "a mit csinálhattam volna másképpen" kosárból. Figyelek és elengedek folyamatosan.

Egyedül a gyerekeimnek okozott fájdalom az, amit nehéz lesz teljesen elengedni, mert egy ilyen kapcsolatban élni nemcsak engem, de a gyerekeinket is megviseli. Sőt jobban, mint engem, mert számukra az apa- és anyamodell sérült és azt kell helyrehozni magukban. Hogy valóban szerető és odaadó társukra találhassanak. Hogy ne folytassák a kapott mintákat.

A kiszabadulásommal nekik is segítek, nem kicsit, mert egy olyan hiedelmet írok felül, amit pedig mindkét család magában hordozott eddig, hogy "mindenáron együtt maradni, akkor is, ha rossz, akkor is, ha fáj". Nem, nem szabad. 

Addig szabad együtt lenni valakivel, amíg feltétel nélkül jó, amíg mindkét felet építi a kapcsolat, s amíg egymás teremtéseit támogatni tudjuk őszintén, szeretettel.

Talán ezt kellett megtanulnom, mert nem tudtam.(?) Vagy ez kellett ahhoz, hogy átéljek valami olyat, amit csak álmomban gondoltam eddig valósnak? Vagy egyszerűen csak elvétettem az ugrást, s belesodródtam valamibe, amit nem láttam át, és belealudtam a folyamatba? Nem fontos. Már nem.

Én éppen átadom magam ennek az ÚJ ÉLETnek, ahol nincs több szenvedés.
Csak a MI van, ami hullámzó, két part között mozog és egybeárad a SZERELEMmel. Ahogy mindig is el volt tervezve.

Hála, béke, s öröm jár át, amikor arra gondolok, hogy minden jól van a teremtés egészében.


2019. február 28., csütörtök

Felemelkedett létezés félig a sötétben

Tudom, tudom.
Mi ez már megint, amit fogalmazok, ami betört ide és meg akar jelenni betűkben és érzésekben bennem.

A napi mókuskerékben az EMBER nem látja át, nem is tudhatja, mi vár rá, vagy miért van oly homály.

Figyelve a társakat, akikkel együtt indultunk, nagyon sok utat látok, melyek mind mások, egyben hasonlóak csak, hogy az utazásnak soha nincs vége. 

Mindig van újabb, de mindig van más, és létezik, igen létezik felejtés is, melyből újra fel lehet és kell is ébredni.

Az amnézia nálam segítség volt, megvédett olyan emlékektől, melyeket még nem tudtam integrálni. A képeket, az energiát és a tudást átvette más, meglátta más és elsírta helyettem más közös könnyeinket, nekem már csak a kis halál, az eddigi életem teljes összeomlása jutott.

Nehéz volt ebből felállni, visszajönni.
De most, hogy a "véletlen, ami nincs" oda vezetett, amit már tudtam, csak elfelejtettem, hogy ezzel az életemmel olyan tudást és tapasztalatot kell magamba szívnom, melyet majd odaát (is) boncolgatva - és jó esetben már itt lenn megváltva - tudok a legtöbbet adni ahhoz a folyamathoz, amiben részt veszek.

Minden kis ráébredés, felismerés, minden szenvedés és bűntudat, minden trauma értékes, ha a megfelelő tudatossággal tudod szemlélni. Mert nem vész el a tudás, nem vész el az a nehezen, féltve őrzött, isteni segítséggel átnemesített, a sötétségből kimetszett apró szikra sem, ami ahhoz kell, hogy a jövőben leszületők újabb és újabb belső védelemmel jöhessenek, jobban felkészülve az ismeretlennel való találkozásra.

Semmi sem hiábavaló és köszönöm, hogy ennek részese lehetek. Hálás vagyok, még akkor is ha most már tudom, hogy mit értett Hamvas igazából a lét töredezettségén. Mert ezt élem, tudatosan élem, látom és érzékelem ezt a töredezettséget a saját életemben, az éber nappali tudatomban is.

Mert ez ma az EMBER létmódja. S a kiemelkedés csak átmeneti. Meg kell tanulnunk ebben úgy létezni, hogy már ne hasson ránk nap-mint-nap, de szemlélni, szemlélni, ....... azt nagyon nehéz.

Sokan itt adják fel. Elengedik vagy a céljaikat, vagy az életüket.
Mert innen már vagy mindennapi "harc" van a realitással, vagy kiszabadulás felfelé.
Persze el is lehet vonulni, távoli helyekre, önmagadba, egy kertbe, egy kitalált foglalkozásba. Utazásba, önismeretbe, egyéb illúziókba.
De ezen a szinten már mindig tudod, mert ott van belül az az érzés, hogy ez csak menekülés. 
Szembe kell nézni azzal, AMI VAN, ma a földön.
És benne kell állni úgy, hogy nem inogsz meg, de nem is durvulsz vissza.
Hogy érző lélek maradsz, érzékeny és együttérző.
És végig tudod nézni akár a halált is, mert tudod, hogy EZ VAN. Itt most ez van.
A távolba tekintesz, oda ahonnan jöttél és ahová látszólag távozol.
De soha nem távozol igazán, csak felemelkedsz, s a magasabb tisztább szférákból letekintve már csak azokat a fénypontokat látod, melyeket te magad hoztál létre, míg odalent tartózkodtál.

Ez a feladat most, minél több fénypontot létrehozni, hogy következő alkalommal még nehezebben tévedj el, és minél több sötétséget magadba szívni és átfényesíteni, hogy oda is jusson a fényből, ahol ma még nincs.

Christopherin - FK

2018. augusztus 19., vasárnap

Következő lecke: neti-neti


Magamat a rongáltsággal nem összetéveszteni!

Ez a felelet az előbbi beírásra.
Többszintű és többrétegű a megértés.
S többszintű a válasz is.
A továbblépés módját ebből a féloldalasságból nálam jobban megfogalmazta már valaki, akinek az írásaira mindig támaszkodhatok. Mert szinte mindig előkerül valami a kosárból, ami éppen ott és akkor nekem (az embernek), segítségemre van.

Köszönet neki és azoknak, akik ezt lehetővé tették és teszik.


"- Amikor sorsom démonai ellen küzdöttem, úgy láttam, hogy a hinduk régi technikáját igen jól alkalmazni tudom. Ez a neti-neti-módszer. Neti-neti annyit jelent, mint: nem ez, nem ez. Ha valamelyik démont sikerült nyakon csípnem, ráolvastam: te nem vagyok én. Neti-neti. Értsd meg, nem vagy én. Démon vagy. Parazita. Szemtelen, aljas és pimasz élősdi. Pusztulj. Nem akarlak látni. Nem tűrlek meg. Neti-neti.


- Amikor ezt a varázslatot megtartottam, a démon között és fiktív lényem között valami kicsiny rés keletkezett. Tény, hogy egymástól elváltunk. A démon és a senki (én) között a komplex összetévesztési viszony megszakadt. Már nem hittem gátlástalanul, hogy a démon és én azonosak vagyunk. Egy kicsit már tudtam, hogy őt én vetítem ki s ennek a kivetítésnek első oka saját rongáltságom. El kell őt viselnem, gondoltam, ezt a piszkos rovart.


- S akkor ilyen gondolatokkal foglalkoztam: nem félek - a félelem fél bennem. Vagy még helyesebben: ez a megfogalmazás, hogy én félek, igen pontatlan. A pontos megfogalmazás ez: magamat a félelemmel összetévesztem. S ez most bennem fél. És ezért én abban a hiszemben vagyok, hogy én félek. Mindez azért van, mert magamat a félelemmel összetévesztettem. Nem vagyok irigy - az irigység irigykedik bennem.


- Távolságot teremtettem a félelem, az irigység és magam (a senki) között. Neti-neti. Nem vagyok irigy. Nem félek. Nem vagyok bátor. Nem vagyok beteg. Nem vagyok okos. Semmi vagyok. Senki vagyok. Ez se, az se, amaz se. Ez az "ez se - az se - amaz se", vagyis ez a senki és semmi, ez a valóság. Ami ezen kívül lenni látszik, az mind káprázat.


- Egyre semlegesebb lettem. Tulajdonságmérőm leszállt. Közeledtem a nulladik állás felé.


- S amikor a démonok lassan eltűntek, mint a kísértetek, fokozott hatalmat nyertem fölöttük. Felidézhettem őket és parancsolhattam nekik. Nem szívesen tettem. Nem vagyok gondolkozó. Nem vagyok író. Nem vagyok érzéki. Nem szeretem a bort. De felidéztem a bort szerető démont és az írót és a gondolkozót. Szolgálat után szépen visszadugtam őket a palackba és megáldottam őket. Neti-neti. Nem vagyok ő. Senki vagyok. Üres. Várok. Nem a démonokra várok, egészen másra.


- A démon csak azáltal válik bennem hatalommá, ha magamat vele összetévesztem. Ha azt mondom neki: neti-neti, az összetévesztés eloszlik és a kapcsolatot vele megszakítom. Abban a pillanatban erejét elveszti."






Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis

Forrás: http://www.hamvasbela.org/2011/12/hamvas-bela-summa-philosophiae-normalis.html

Tudok-e fa lenni?


A fák tökéletesek.
Árnyékban is képesek megtalálni azt a kis rést, ahol beömlik a fény.
Ahol tér van, ahol élet.
S amikor az árnyékot adó kipusztul, rögtön benövik a helyét, kiteljesednek, belenyújtózva a fénybe, növekszenek, terebélyesednek, változnak.

Vajon én, tudok-e ilyen fa lenni?

Mert eddig én is árnyékban növekedtem.
Megtaláltam a kis rést, ahol besütött a nap.
Jó tulajdonságaimmal kapaszkodtam eddig felfelé.

Most ellépek az árnyékból, s tapasztalom, hogy féloldalas vagyok.

Ferdén nőttem, hiszen csak az érzékelhető, látható fény felé növekedtem.

Lehetett volna ez egy tökéletes szimbiózis is.
És én azt szerettem volna.
Kiegészíteni, egységet alkotni, együtt növekedni, belső kápolnát, szent teret létrehozni .... egy másikkal.
Akit mellém tett a sors.
Ő nem így érezte. Ő nem így látta.
Amit érzékelt, az az övé. Nem több, de nem is kevesebb.

A kápolna is csak féloldalasra sikerült, bár én nem így érzékeltem, sokáig nem.

Most itt állok ezzel a torzóval, s igyekszem gyorsan befoltozni a lyukakat.
Vajon be kell-e foltozni?
Mert amit gyorsan felhúzok, csak fal lehet.
S akkor oda a nyitottság, a rugalmasság, a kapcsolódási képesség.

Tudom, hogy ezt mindeddig kiegészítették nekem odaátról. Ezért nem láttam.
Mert nem engedtem meg magamnak, hogy lássam.
Nem tudtam volna ez így előbb elviselni.
Mert magamra vettem volna a terhét.
Hogy csak magamat hibáztattam volna mindezért.
Ráadásul rosszul, mártírkodva. Nem látva a lényeget, s javítgatva a megjavíthatatlant.

Igyekszem nyitva maradni, s türelmesen kivárni, míg a torzó kiteljesedik.
Bízom és rábízom magam a számomra még láthatatlan, de mégis érezhető társaimra.
(Ha ezt egy pszichiáter is olvassa, máris írja a gyógyszeremet :D)

Tudom, hogy ez is meg fog oldódni.
Csak türelem, az emberi énem lázad, de a Mester már tudja, hogy jól van ez így.

Mert ez az űr, Hozzá tér.
Mert ez az a rés a tér-idő hálón, ahol újra és megint beömölhet a SZERELEM.

Minden jól van a teremtés egészében.

:)


2018. augusztus 4., szombat

Kék-sárga

kék sárga
zöldes fény

fejem fölött
e nap reggelén

mily szép
mily hívogató

hangja van, beszél
s nem érti más csak a szél

ki őt is ismeri
s szolgálja

nincs más csak a honvágya 
e szívnek

"itt az italod
idd meg s a bút feledd

nincs már más
csak a játék 
s a vigasság
ahogy megígérték
az istenek
hát az ég veled

mire vársz  még, gyere
tedd szíved a tenyerembe

jobb ha vigyázok rá, 
hagyom
hogy az Istenek 
csókot leheljenek bele"
  
2018.08.04

(S mindezt valamilyen füst is kíséri, amit csak érzek, de nem látok.

A végekről vissza, újra Isten tenyerén,

végtelen hála és szeretet annak, aki mindezt segítette
és engedte.

Köszönöm!
:)

2018. július 30., hétfő

Döntés és felelősség

Önmagamat választom.
A SZERELMET választom és tudom, hogy itt van.
Itt, bennem.
Senki sem veheti el tőlem, csak én tolhatom el magamtól.
És többé nem fogom.
Mert ... nincs mert.
Ez van.
Ez ennyire egyszerű.

És, nem kell semmit meggyógyítani.
Mert az is ÉN VAGYOK.

Csak (el)engedni és ÉLNI.
Jelen lenni.

Most a középpontomba helyezkedés történik.
Eddig is volt erről tudósítás, hogy ez jön, vagy van.
De mindig kilökött belőle egy erő.

Egy erő, amit én engedtem be a világomba.
Mostantól másképpen lesz.

Mindenkinek megvan a saját középpontja.
Ahol MINDEN OTT VAN.
Nincs szüksége máséra.
Csak egyszerűbb a másikéból táplálkozni.
De egyszer ez is elsimul.
Mert már olyan erős az erőtér, hogy kilöki, aki próbálkozik.

Ez van most.

Köszönöm, hogy újra erős vagyok.
Nélküled nem sikerült volna. (Vagy csak hosszú és fájdalmas körökkel.)
Hálás vagyok és köszönöm.

Megengedés van.
Ennek viszonyt árnyékai vannak a fizikai világban.
Még akkor is, ha belül felkelőben a nap. Vagy éppen azért.

Az árnyékok fizikai szinten bizonyos döntések, amiket nem lehet már tovább odázni.

Belül meghoztam őket, elmondtam annak, akire vonatkozik. Most rajta áll, hogy könnyű lesz vagy nehéz. Neki. Mert nekem könnyű lesz, már most sokkal könnyebb. Akkor is ha érzem a fájdalmát, a veszteséget, a befejezetlenségét annak az életnek. 
Mert nekem innentől teljesen új életem van. Az elmúlt időszak pont olyan, mintha egy előző életemet látnám. Látom a hibákat és a jót is benne, a szenvedélyt és a szépséget, amit beletettem, de már nem élem tovább. Mert meghalt bennem az a rész, aki élhetné. És én meggyászoltam, elsirattam, elengedtem.
Nincs visszaút.
És így van jól.

A lelkiismeretem tiszta, a bűneimért bocsánatot kértem.
A legjobbat kérem és a legjobb felé igyekszem.
Nem vádolok és nem büntetek.
Mindenkinek a legjobbat kívánom, és a legtöbbet adom, szabadságot.

Elfogadtam a szárnyaimat.
Mostantól repülés van.

VAGYOK, AKI VAGYOK.




2018. március 20., kedd

Igen

majd


ha újra

nevetünk

s arcom

hajadba

fúrom

érzem

tested

illatát

s a vágy

fülemben

dobol


majd


ha fekszünk

a réten

nézve

a végtelent

kezemmel

göndör

hajadba

túrok

s szemedbe

nézve

suttogok

igent

a kérdésre

mely el sem hangzott

Magamról

Saját fotó
I AM Light, Light, Light. I AM White, White, White. I AM pure, pure, pure. I cure, cure, cure. I cure the Land, the mind, the body. I cure the soul, the heart of everybody. I AM one of you and ONE of the ALL. I came from the SUN and came from the WHOLE. Dawn has come, I AM OM and MUM, SUN is ALL and bright, LOVE is FULL and light.

Translate