Amikor a sötétség őrjöng

Amikor előző bejegyzésemet felraktam, ami egyébként már készült egy ideje és gondolkoztam is rajta, hogy megosszam-e ... még nem tudtam, hogy másnap mi fog történni Európában.

Nem is ez a fontos, hogy én mit, vagy hogyan tettem.

A lényeg, hogy van egy tendencia, ami elől nem tudunk elmenekülni.

Nem lehet nem benne lenni, mert ami most történik egyenes következménye annak, ami nem történt meg.

Hogy az európai ember nem vitte végbe azt, amiért kultúrája kifejlődött, amit örökségként kapott és amivel elindult annak idején.

Emberségét nem terjesztette ki, magát nem emelte fel krisztusi lényébe és nem lépte át azokat a határait, amit 2000 évvel ezelőtt ez a csodálatos lény megmutatott neki.

Még mindig az anyagiasság, az "én házam az én váram" és az erőszak bűvöletében él, azt hiszi, hogy a fizikai falak majd megóvják a barbárságtól, majd a katonai erő és a besúgó hálózat őt, mint Noé bárkáját megmenti a sötétség okozta borzalmaktól.

A sötétséget nem lehet legyőzni.

Csak távol tartani.

Azáltal, hogy meggyújtasz egy gyertyát, magadban.

Itt belül, a szívedben.

Ha ez bekövetkezett volna még időben és nemcsak egy-egy megvilágosodott, megtért ember szívében, hanem tömegesen, melynek következtében csak olyan vezetőink lennének, akiknek szívében is ott ég a láng, az emberség krisztusi lángja, akkor már nem lennének háborúk, nem lenne éhezés, erőszak, kizsákmányolás és mai értelemben vett politika.

Akkor az életet szolgáló, igazságosan felépülő, testvériségen alapuló társadalomban élnénk, és nem lenne szükség sem erőszakra, sem terrorra, sem forradalomra.

Tudom, utópista vagyok. 

De nem adom fel. 

Kell legyen egy ilyen bolygó valahol, vagy lesz még idő, amikor a Föld bolygót is idáig juttatja valamely faj, ebbe a régióba és akkor valóban jó lesz itt élni.

Most nem tudom, hogy mi fog történni, de azt kívánom, hogy az a láng, mely elűzi a sötétséget és a félelmet, minél több emberi szívben gyúljon fel és égjen örökké, mutatva, hogy vannak itt olyan igazak, akikért még érdemes megtartani a békét.

A bántalmazás kultúrája

Nem egyszerű, amit érzek, de próbálom szavakba önteni.

A helyzet, hogy amibe kerültem és amiben felismertem végre magam, „kultúránk” része.

Itt ma Magyarországon és Európában is „ez” teljesen rendben van. A bántalmazás, az erőszak rendben van. 

Ez jön mindenhonnan.

Részben árnyaltan és finoman, sok-sok filmből, a reklámokból, a kötelező olvasmányokból az iskolában, de a médiából és a politikusok viselkedéséből is ez érződik. Átsüt az erőszak és a kegyetlenség. Az együttérzés teljes hiánya.

Nem tudom, hogy valóban hány magyar férfinak és nőnek van valóban joga felháborodni a muszlimok kegyetlensége okán?

Remélem soknak.

Hány olyan magyar férfi/nő él ma közöttünk, aki soha, egyetlen egyszer sem gondolja nap közben, hogy ő különb valakinél, annál a „szerencsétlenebb, birka, nyámnyila” másiknál?

Hogy jobban tudja, hogy erősebb, vagy spirituálisabb?

Nincs spirituálisabb a valóságnál, az életnél.

Én csak kérdezek, most kérdezni jöttem. 

Nem kell, hogy válaszolj, át is kattinthatsz sok felemelőbb témára: angyali üzenetekre, meg „vonzzuk be, amit szeretnénk témákra”, de ha mégis, nézz mélyen magadba és legalább magadnak valld be az igazat.

Mire neveljük a gyerekeinket otthon? 
És az iskolában? 
Hány felnőtt állt eddig ki a gyermekek jogaiért? 
Hogy joguk van szeretetben, elfogadásban és feltétel nélküli támogatásban felnőni?

Megmutatjuk-e nekik felnőttként, hogy mindenki egyenlő tiszteletet érdemel?

Ezt szavakban talán elmondjuk, de eszerint cselekszünk? 
Vagy vannak kifogásaink mindig, vagy sokszor, esetleg csak néha?

Megengedjük-e már kis korban a fiúknak, hogy bántsák a lányokat, a gyengébbeket, a másságuk miatt megbélyegzetteket?

Hány apuka szájából hangzik el következetesen, hogy tiszteld a nőt, a lányokat/a gyengébbeket nem bántjuk? 
És ha elhangzik, ez a minta otthon is?

Hányszor köszönöd meg a társadnak, hogy van?

Hogy családodért fáradozik és elejti a modern vadat, pénzt hoz haza és megvéd a nélkülözéstől?

És Te? 
Hogy van ennivaló a hűtőben, hogy van tiszta ruha a szekrényedben? 
Hogy átölel, vigasztal, elringat, feltölt és gyógyít téged, ha kell?

etc. ….

Ha te valamiben jobb vagy, egészségesebb vagy, gyorsabb a felfogásod, vagy szebben csinálsz valamit, az ugyan előny, de felelősség is. 
Nincs jogod a gyengébb orra alá dörgölni.

Neked azért van több, mert a másiknak kevesebb jutott.

Igen, ez itt a fix összegű játékok dimenziója.

Ha neked több van bármiből, az azt jelenti, hogy valahol valakinek kevesebb.

Az összes javakból osztozunk, nem egyformán.

Miért jutna több egy európainak bármiből, mint egy etiópnak, egy szírnek, vagy egy kínainak?

A hatalom többet ad neked, és te elfogadod.

Úgy teszel, mintha nem tudnád, pedig haszonélvezője vagy annak, amiről nem is tudsz.

Mert becsukod a szemed.

Egyszerűbb nem látni az éhező kisgyermeket, az agyonvert asszonyokat, a fejbe lőtt férfiakat, a megkínzott állatokat.

Sokkal egyszerűbb az amnézia.

És ez akkor is így van, ha te közben nagyon spirituálisan élsz és létezel, és talán nem is eszel húst, meg minden gondolatod a világ megmentéséről szól.

Ez kevés.

Nem elég.

Magaddal kezdd.

Én is ott kezdtem és félek is, néha.

Hogy a tömeg újra magával ragad, és újra belesüppedek a jó kis kényelmes mocsárba, amit úgy hívnak: „én már annyira spirituális vagyok, hogy nekem már nem kell a szenvedéssel sem foglalkoznom”.

Tarts önvizsgálatot most.

"Vajon soha, naponta egyszer sem gondolom, hogy felsőbbrendű vagyok másoknál?"

"Van-e olyan gondolatom, hogy már mindent tudok?"

"Gondolom-e, hogy az egyedül helyes módszer az én kezemben van, csak a többiek még mindig nem vették észre?"

"Meg tudnám menteni a világot, ha hagynák?"

Ugye, hogy ugye?

Alázat, alázat és alázat.

Enélkül nem jutunk tovább.

Az első valódi lépés az alázat után következik.

Kérdezz és lépj és tudni fogod.

Addig nincs tovább miről beszélnünk.

Gyermekségem tudatában

Gyermek vagyok, még mindig.

Igazán gyermek.

Nem nőttem fel. Nem váltam végleg felnőtté, megőriztem a naívságomat, amit ebben a korban - az én koromban - nyugodtan hívhatunk földi értelemben akár butaságnak is. 

Nem vagyok felkészülve, hogy ezen a bolygón a mai emberek között éljek.
Nem vagyok alkalmas a harcra.
És unom is, végtelenül unom a drámákat, a kicsinyes és embertelen játszmákat a hatalomért.

Ez sok nekem, túl sok. Úgy tűnik számomra, hogy nem bírok alkalmazkodni és már nem is akarok.

Annyira tisztán látom a másságomat, a töréspontokat és azt, amilyennek lennem kéne, hogy túléljem, hogy élni tudjak itt, ebben a közegben.

Nem akarok másmilyen lenni.

Ne gondold, hogy feladom.
Éppen hogy nem adom fel.
Mert tudom, hogy mindemellett van bennem valami plusz, valami megnevezhetetlen és láthatatlan tartalom, ami még nem időszerű. Még nem.
Amit óvni és nevelgetni kell, amire vigyázni és ápolni kellett (volna) a kezdetek kezdetétől minden emberben.

De másképpen alakult és ez nem baj.
Ez is egy tapasztalat, majd felkerül a megfelelő tekercsre a megfelelő adattárban.
Talán az általam megélt történet által több bölcsességhez jut az engem követő generáció.

"Egész életemben egy apafigurára vártam, aki majd megvéd, megölel, magához hív, megsimogatja kis buksimat és szeret, feltételek nélkül." - Tulajdonképpen egy istenfigurára vágyom, és ami a vicces, mondhatom, hogy meg is kaptam. Csak nem úgy, ahogyan azt én gondoltam. Teljesen másképpen és máshol, itt belül. És ez elég.

Megélni az istenivel való egységet, érezni a feltétel nélküli szeretetet és támogatást, ez a minden.
Mit is akarhatnék többet ennél?

Hálás vagyok, hogy idáig eljutottam, és nyugodt vagyok, mert tudom, hogy semmi sem hiábavaló és semmi sem múlik el nyomtalanul.

A valódi, élettel, fénnyel és lélekkel teli tapasztalatok nem múlnak el, mert azok nemcsak a lélekbe, de a tudatba, az időtlenségbe is beíródnak és vonzanak, vonzanak hatalmas erővel.

"... nagyon-nagyon vágyom már haza, oda, ahonnan jöttem ..."

Ez van. HATALMAS ERŐVEL GRAVITÁLUNK ... 

Kezdőpontban

Van az úgy, hogy mindent újra kell kezdeni.


"Minden csókot újra elcsókolni és minden ölelést újra megengedni."


És ami újnak tűnik, "csak" egy aprócska rés a hálón. Az vagyok, abban vagyok.


Onnan mozgatom magam körül a világot. Miközben azt álmodom, hogy benne vagyok ...


Mint a kaleidoszkópon, úgy mozog, rendeződik, szinesedik és formálódik minden újjá és újra.

Időnként feltűnnek régi-új szereplők, megerősítve, hogy valami fontos történik.

Új színekkel, más fényekkel és őrült látószögben látom a világot.


Kalandra fel, én élvezem!