Úgy tűnik, megint feljebb, vagy inkább beljebb lép(t)ünk.
Visszatekintve az elmúlt fél évre, kirajzolódik valami ismerős, mégis új minta.
Az érzés ismerős. A tekintet szintén, a név talán mégis új, valahogy tágabb az a valóság, amiben vagyok/vagyunk.
"Talán végre a helyére kerül valami?
Talán a lényeg?
Vagy a lényed? :D"
Az elmúlt hónapok némi belső küzdelemmel folytak.
A külvilágban harc és változás, a "ki bírja tovább az ellenállást" játék folyt.
Belül érezni lehetett, hogy ez most az a polc, amit én mozdítottam el több évvel ezelőtt a helyéről és még csak most érzékelem, hogy dől. Rám. "Dőlt ez eddig is, csak kit érdekelt, ugye?"
"Miért polc?" "Mindjárt megtudjuk."
Ez az a polc, ahol a hitrendszerek legalsó szintje van, ahol a főbb teherhordó pillérek vannak írásba fektetve, elavult hiedelmekkel teletűzdelve, éppen úgy, ahogy a polc tetején megtalálhatóak dédapa rég nem olvasott, porosodó könyvei.
Ki tudja mi van bennük? Mégis lehet, hogy meghatározzák teljes világodat. "Jó lesz ott körülnézni."
....
Ha százszor nem futottam neki megint annak a kérdésnek, hogy "ki van itt velem?" az elmúlt 2 hónapban, akkor egyszer sem. És persze mindig jött valami kis fényszikra, hol ettől a jelölttől, hol attól.
Aztán mindez feloldódott valami olyan energiában, ami miközben felemel, alapjaiban rengeti meg a világomat.
Nem lehet irányítani és nem lehet kérni. Csak a megengedés működik.
Nem köthető már szerelemhez, de le sem választható arról.
Szavak vannak, beszélgetés és útmutatás, viccelődés. Tényleg olyan, mintha ketten lennénk, csak az a másik láthatatlan. És, ami leginkább új, látom őt és látom a saját energiáimat, amik körül vesznek abban az állapotomban. A belső kép "róla" már régóta megvan, de ez most valami más. Egyértelműbb, tisztább és ismerősebb. Valahogy nincs kétség bennem, hogy a forma, amit látok, régóta velem van, csak még mindig nem tudom a nevét.
És most már azt is tudom, hogy miért.
Mert nincs neve.
Nincs egy neve, sok neve van.
Sok formája is, de persze nekem úgy jelenik meg, ahogy én szeretném.
Mert én/MI vagyok.
Ő is én/MI vagyok és a Tudat(osság) beszél hozzám.
Őt látom, de semmi köze hozzá.
Még mindig kell egy forma, különben nem tudom értelmezni, ami történik.
Pedig már régen túl vagyunk ezen.
Nincs szükség a formára.
A mögötte lévő "tartalom", vagy inkább mező az, amivel kapcsolatba léptem és onnan jön minden válasz. Csak még mindig nem hiszem el, hogy ez mit jelent.
De tudom, hogy addig folyik ez a játék, amíg bizonyos leszek felőle.
(Nehéz az elmével, nagyon nehéz.
Jó találmány, de rengeteg felesleges kört futtat az emberlányával.)
Nem baj, kiléptem a 3d-s játéktérről, ezt tisztán érzem.
MInden erről szól mostanában.
Tisztábban látom körülöttem az embereket.
Nem várok senkitől olyat, ami számára lehetetlen.
Elfogadom olyannak, amilyen.
De nem mondok le magamról, és ez a lényeg.
A két párhuzamos valóság egybefolyt és nem kétség, hogy melyik határozza meg a másikat.
Az elme néha még berezel. De már le tudom nyugtatni, mert tudom, hogy minek a következménye az, ami a személyes világomban történik.
És most először valóban érzem, hogy a kétség is segít. Kell, mert ha nincs, akkor ellankad a figyelem és zuhanás lehet a vége.
A kétség is barát, a bizalommal együtt érkezik és egyszerűen csak hozza a mérleget.
Nem veszek semmit biztosra, figyelek.
A lényeg már megérkezett, ünnepi kicsomagolás van.
UI: Most visszaolvasva, némi kétség megint érkezett, de adok magamnak néhány napot, mert tudom, hogy most egy olyan határon fogunk átkelni, amit emberi elmével nehéz átlépni. A fenti írás kettősségben íródott, ezért hol ezt a részét, hol azt érzem "igaznak". A valóság pont ebben és ilyenformán van elrejtve. Nagyon figyelj!
