Illúziók nélkül

A szabadság nagyon félelmetes tud lenni.

Eddig sok minden megtartott, olyasmi, amiről nem is tudtam.
Csak van.
Mint a levegő, vagy a tér, vagy az idő ...

Képes vagyok mindent kidobni.
De vajon szabad-e, lehet-e mindent kidobni?
Tud-e élni az ember itt, a fizikaiságban illúziók nélkül?
Vajon lehet-e itt élni célok és feladatok nélkül?

Persze, a barlang mélyén távol az emberektől.
De ott is van valami távolabbi "cél", valami, amit nem tudunk, nem tudhatunk.

Odaadás, tudom.
Csak az odaadás, odaszánás az, ami segít.
Ezen a szinten már csak az.
És hogy "tudom", hogy megtartanak, akkor is ha én zuhanásnak érzem.
Akkor is, ha éppen minden fogalom inog és távolodik, akkor is, ha bár mások élettévedésére rálátok, a magaméra csak más láthat rá.

Egyébként ez is illúzió, nem tudok, mert nem tudhatok semmit.

Tudom, hogy ez nem depi, bár lehetne az is. Az legalább már ismerős.
Meg halálvágy, öngyilkossági késztetés. Ezeket is ismerem. Ez nem az.
Ez a semmi.

Ez a valósághatár, a sötétség, az űr, a kietlen "istentelen" massza.
Ránézek és elborzadok. Vagy inkább elnehezülök.
Nehéz vagyok és mozdulatlan.

Ide akartam jönni? Tényleg?

Ez a szabadság is, fényt én viszek bele.
Hogy én teremtem meg, hogy merre tovább? (Még mindig kapott fogalomrendszerekkel próbálom magyarázni, amit nem értek :D )
Senki nem mondja, hogy erre vagy arra. Hogy ezt vagy azt tegyél.
Nincs semmi, csak űr. Végtelen űr.
Persze képzelhetek ide lényeket, meg angyalokat, meg csillogó űrhajókat akár.
De az is csak a fejemben lenne.

Ez most valami más.

Az eddigi képeket ismertem, valahonnan.
Ez most új.
Félelmetes, ha akarom, de nyugodt is, ha úgy nézem.
Lehet a halál, de lehet egy újabb kezdet, vagy csak egy máz, egy vékony papírréteg feketére festve?
Megnézem, hogy mi az, ha már itt vagyok.

Majd jelentkezem.

Vagy nem.

X

Minden ciklikus, a fény, a sötétség, a szerelem és a Vallás is. 

Fény és árnyék összefolyik ott, ahol a határ húzódik.

A határ mindig kétoldalú, ami itt vég, ott kezdet.

Az átlépés csak egy pillanat, de a felkészülés, életek.

Amikor a hiány énekel

Egy csodás hang, még csodásabb szemek és érzések, 

melyek átcsapnak a legkeményebb szíveken is.

Az érzés, a másik, a barát iránt érzett örök és mély szeretet 

és fizikai jelenlétének végtelen hiánya.

Megindító, nagyon-nagyon emberi.

Talán hosszú-hosszú évezredeken keresztül ez az egyetlen, 

amit valóban megtanultunk.

Sejt szinten szeretni és érezni a fizikai hiányát annak, akivel összetartozunk.

"Hiányzol, pedig mindig velem vagy."

Köszönjük e fiatalembernek a tisztaságot és az erőt.

Éppen most ez kell a világnak. 

Csak ez.

Mert ez a MINDEN egy darabja.

In memoriam Hamvas Béla

2013 novembere, s bennem az öröklét levelez ...

Elmerengtem a sír felett állva ...

Mivel tudnánk tőle egy örök és igaz mosolyt kicsalni, egy valódit?

Mi az az üzenet,

tett, 

gesztus, 

szó, 

szakrális cselekedet, 

mely felér a felhők fölé, 

Hozzá?

Először 

egy szőlőfürtöt gondoltam, 

aztán, hogy szüret, 

alma, körte, dió, mogyoró ...

egy üveg finom somlói bor, melyen átsüt a nap ...

száradó ruhák illata ...

virágillat ... orgona, jázmin, rózsa ...

tengermoraj, sirályok kiáltása ... 

langyos nyári szellő,

olajbogyó olajában ... finom sajt ... kenyér és bor ... 

langyos este a ciprusfák tövében,

könyv és papír, szépen faragott ceruzák, töltőtoll ...

álomszerű történet a kék ruhás lányról ... 

felkeresni azt a dombot, 

leülni csendben nézve a tájat és nem gondolni semmire,

hamvasbéla módra csak lenni ... 

átadni magam az isteneknek

talán ez

talán így

2. 

megegyeztünk

válaszok fognak születni

beíródnak oda, ahová kell

megteszem, amit tudok

beleélem, beleálmodom magam

eljátszom a kék ruhás asszony szerepét

kiigazítom a mintát

hogy teljes lehessen

mindannyiunk örömére és hasznára

ez szolgálat

szolgálom a többet, a magasabbat

és magamhoz vonzom a hasonlót

úgy legyen

3.

Senki sem láthatja előre önnön sorsát. Maga a sors, a sorsteremtés folyamata oly végtelenül bonyolult és áttekinthetetlen, hogy maguk az istenek is csak utólag, sorsuk lezárultával láthatják teremtésük értelmét és erejét.

Így jártál ezzel Te is. 

TE, aki azt írtad, "amit tettem, örökre elveszett", 

még nem tudtad ott és akkor, hogy amit tettél, 

azzal örökre megváltoztattál valamit. 

Éppen azt, amit számba vettél,

azzal ahogyan éltél és ahogyan mindezekről gondolkoztál, 

megváltoztatta azt a sorsot, a történetet,

ami e nemzet, e terület talaján keletkezhet.

Lett új időszámításunk, HBE és HBU, 

azaz Hamvas Béla előtt és Hamvas Béla után.

Mi, akik utánad jövünk és nyomaidban lépdelünk, 

már látjuk. 

Látjuk, amit még Te akkor nem láttál,

hogy megteremtetted az aranykor és a mindenkor közötti hidat.

4.

Hüperion valóban csak egy volt, 

de azzal, 

amit tettél,

ahogyan éltél,

kérlelhetetlen őszinteségedben,

és ahogyan magadban feltérképeztél minden rejtett zugot, 

minden aspektust, szintet 

és élményt, 

megteremtetted a lehetőségét annak, 

hogy legyenek 

új hüperionok

százával és ezrével.

A Nap fiai jönnek, 

s az első Te voltál. 

A Te formád hozta el a tudást,

szenvedte meg a hiányt 

és oldotta fel 

az isteni létezésben

legelőször.

Mert fájdalmakból, eltaszítottságból, 

hiányból, szerelem-keresésből bőven kijutott neked is.

Mint mindenkinek, aki e bolygóra emberként érkezik.

De megmutattad, hogy lehet ettől erősebbé, többé lenni!

Hogy igenis van egy sziget, ami megtart! 

"És ha nincs? - kacsintasz.

Nosza, csinálunk egyet!"

Önmagad teremtette világod isteni szigetén létrehoztál valamit, 

ami majdnem teljes,

ami majdnem kész, 

ami majdnem tökéletes.

De itt, az anyagban ilyen nincs. 

Itt az anyagban a tökéletesség nem létezik,

mert minden mindig mozog, változik, formálódik.

Élted a tökéletest, s mégis torzó maradt,

amit lehoztál.

Ezt csak a szellem,

szellemed ereje képes egésszé tenni.

E szellem itt van, 

e tájban kódolva létezik,

új Krisztusként szellemtested vérét

csepegtetted e tájba,

úgy, 

hogy mindezt senki sem vette észre.

Várták a magyar beavatottat,

Krisztust, 

egy új adeptust, 

s nem

vették észre, hogy már itt van.

Istenként léteztél, de emberként haltál meg.

S oda fogunk visszamenni, 

halálod órájába, 

hogy az elengedés, 

s minden földi minta

kioldódjon abból,

ami már megvan,

ami tökéletes.

S miért pont én? 

Miért pont nekem adatott ez a feladat?

Nem könyörögtem és nem 

is jelentkeztem érte.

Többször is visszariadtam,

éppen úgy, 

ahogyan ők.

De itt lebeg ez már jó ideje. 

S ha hátat fordítanék neki,

újra arcomba néznél

és várnád, hogy felismerjelek.

Talán még azelőtt megígértem, 

hogy tudatában lettem volna önmagamnak.

Talán daimónom vagy nekem is ... 

Ezt is letagadhatnám és sokáig le is tagadtam.

De van, amivel a szellem sem viccel szívesen.

A formák időbeli leszületésének jelzései hasonlóak.

A minta is, amibe bezárva érzem magam, 

és hatalmas a vonzás, 

ami feléd lök 

és ugyanakkor

taszít is. 

Mikor nyikorog bennem néhány szavad, 

amikor fáj, hogy ezt élted, hogy így gondoltad.

S bennem van a végtelen elfogadás is,

az együttérzés, 

belső rezdüléseink közössége,

és a végtelen hála azért, 

hogy vagy.

Mesterem vagy, s én lábaidat mosom.

Az öröklétbe taszítalak, ha akarod, ha nem.

De ne félj, sem kultuszt, sem iskolát nem csinálunk belőled.

Istenként, 

Ismeretlen Istenként fogsz fölöttünk lebegni, 

míg tér és idő elválaszt.

Utána együtt leszünk

a rigók énekében,

a szőlő zamatában

a hajnal fényében

és a bor mámorában, 

... lesz, ami lesz.

5.

Velem éppen ellenkezőleg történt, mint veled.

Nem tartottam tudatosan felvételi vizsgát és nem dőltem bele csak úgy a szerelembe.

Kerestem és vártam én is, 

de ez a várakozás öntudatlan volt 

és hamar átcsapott menekülésbe.

Ez is éppen az ellenkezője, mondhatnám kiegészítője annak, amit Te éltél.

Tudatosság nélkül dőltem bele az első elég kitartó és erőszakos férfi karjaiba.

Kitartó volt és igen, erőszakos.

Többször is elzavartam, kiadtam az útját, mégis visszajött.

Nem számított hiúság, szégyen, elhanyagolás, 

kellettem neki és nem hátrált meg.

Talán ebben hasonlítotok. 

Kérlelhetetlenül tudta, hogy mit akar, s hogy 

nem adja fel.

Azóta együtt vagyunk.

Mert ő győzött, az ő tudatossága döntött, én öntudatlan voltam.

Húsz éve.

Húsz éve élek valakivel, aki nem tudja, hogy ki vagyok.

De honnan is tudhatná, hiszen én magam is csak pár éve tudom.

Volt idő, hogy próbáltam neki elmagyarázni, megmutatni.

Elmondani, hogy mit gondolok, érzek ... később, hogy milyen csendben és "jelen" lenni.

Nem értette.

Már nem akarom neki elmagyarázni, de tudatosan úgy döntöttem,

hogy én sem adom fel.

Nincs benne hiba, senkiben sincs hiba.

Ne érts félre, talán régebben még igen, de ma már nem alkuszom.

Nem befolyásol, hogy ő mit gondol, vagy mit nem.

Újjászületésem után őt is újjászültem.

Csak ez az egyetlen megoldás adott tiszta érzéseket.

A régi énemmel együtt mindent, 

mindent kidobtam.

A vitáinkat, a téves kapcsolódásainkat,

az erőszakot, a félelmeimet,

mindent.

Megértettem és láttam magam, ahogy félek tőle.

Sokáig féltem, sokszor ok nélkül is.

Nem ő, hanem ez a félelem irányított.

A félelem vele kapcsolatban sokszor visszadobott a sötétségbe.

De ez nincs többé.

Kioldottam e félelmet és ezáltal őt is újra világra hoztam.

Tudom elfogulatlanul, tisztán szemlélni.

Érzem a lelkét, ami eddig távol volt, mert nem volt ki átölelje.

Most itt vagyok és már ő is itt van.

Minden nap egy újabb csoda, mert ő változik.

Önmagamért szeret, nemcsak a "feleségét" szereti, 

hanem a nőt, aki feltétel nélkül be- és elfogadja.

Az örök nőt szereti és érzi bennem, 

s az ő életét is visszafordíthatatlanul megváltoztattam.

Nincs bennem kétség, erős vagyok.

Végül a szelíd legyőzi az erőszakost.

Ez van most.

És én mosolygok és tudom, hogy mindez azért van,

hogy hazatérhessek.

A legnehezebb próbákat kellett kiállnom,

hogy újra tisztán és őszintén nézhessek majd annak a szemébe, 

akivel és akiért utazom.

6.

Hogy nincs Te ezen a földön?

Hogy e tájék csak a magány és a hiány talaja?

Hogy szigetek lennénk csak, s reménytelen a találkozás?

A valódi?

Talán a Te életedben még így volt.

Látleletként elfogadom.

A hiányt, melyet Te is éltél, én is élem.

Hogy nincs FÉRFI, akiért érdemes.

És mégis van.

Nincs meg a forma, de a tartalom itt van, bennem.

Tudom, hogy Te is így csináltad.

Érzem.

Magadhoz hívtad az asszonyt, és nem jött a forma, de jött a lény.

A lélek.

Én is így csinálom, ha ezt lehet egyáltalán csinálni.

Inkább azt mondanám, így lett.

Ez történt velem általa.

És én engedem.

A legtöbb a megengedés, több az akarásnál és a 

tevésnél is.

Megengedés nélkül már nem lennék és Te sem lennél.

Megengedtük önmagunknak a LÉTET s ezzel együtt 

a TEREMTÉST.

Lényünk a láthatatlanban időz, míg mi itt lenn élvezzük

rezdüléseit.

Már nem várunk, már nem akarunk, már nem gondoljuk, hogy

rajtunk múlik.

Megtörtént az ÁTADÁS, már nem kell kigondolni semmit.

Engedem, hogy történjek, engedem ...

2013. november-december

UI:

E mélybeugrás a LÉLEK rejtelmeibe, melyet ő hozott le és élt közöttünk, olyan új kapukat nyitott meg bennem, melyen még tovább és közelebb jutottam ahhoz a LÉLEKCSOPORTHOZ, melynek része és önmagamban gyógyítója is vagyok. 

 

ERRE SZÜLETTEM, meggyógyítani, felhozni a mélyből elnyomott, megtagadott félelmeinket, fájdalmainkat és ezáltal kiárasztani ezeket az elzárt energiákat létemen, életemen keresztül. 

Mind ezt tesszük.

Köszönet és hála a MESTERNEK,

köszönet és hála MAG-amnak, 

hogy mindez VAN, LEHETSÉGES ÉS TÖRTÉNIK. 

ÉS ÚJRA ÉS MINDIG FOGOM A LÁTHATATLAN KEZEKET KÖRÜLÖTTEM, 

MELYEK TÜRELMESEK ÉS MINDIG MEGTARTANAK. 

És én is fogom mások kezét, akkor is, ha nem tudnak róla.

 

Boldog Karácsony kívánok innen is,

egy tisztább és fehérebb nézőpontból, 

ISTEN TENYERÉRŐL!

ChEhrin

A "magyar néplélekről"

Egy ideje itt van ez a téma, itt forog bennem.

A tisztánlátást, vagy inkább tisztán érzést segíti az elvonulás, 

a külső-belső csendbe való burkolózás, 

amit jól kiegészít a Magyar Hüperion olvasása.

Egy ideje, amit olvasok, átrezeg rajtam, 

belemerülök nemcsak a szavakba, 

de a szavakat megfogalmazó érzésbe, üzenetbe is.

Csodálatos folyamat, de csak azóta megy ez ilyen könnyedén, 

mióta saját kínjaimat és főbb hiányaimat eloldottam magamtól.

Most értem meg rá, hogy olvassak, hogy olvassalak.

Eddig mindezt beavatkozásnak értem volna meg, 

mert még nem voltam kikristályosodva önmagamban.

E nép lelke a Szerelemkeresés legintenzívebb emlékeit őrzi. 

Szinte minden olyan lélek, 

aki itt formát öltve a magasabbról tudósított, 

vagy átadva magát e magasabbnak általa vezettetve élt, 

ebben forgott, 

életével a szerelemmel és a szerelemért való küzdelmet örökítette meg, hozta le. 

Gondolj csak Petőfire, József Attilára!

Meglepetésemre Hamvas Béla sem volt kivétel.

És Rákóczi? Egyenesen hihetetlen, hogy mit megtett 

és mégis alul maradt a szerelem erejével szemben.

Népmeséink is sorban erről szólnak, 

Tündér Ilona és társai mind az elveszített

kedvesről és annak kereséséről szólnak,

és a legkisebb királyfiról, aki egyszer majd

elnyeri méltó jutalmát, 

az országot és szerelmét is egyszerre.

Mi ez az intenzív vágy, vagy inkább hiány,

ami átszövi a századokat és a magyar mitológiát?

Miért van mindez és mit mutat ez nekünk ma, 2013-ban?

Vannak legendák, előremutató hitek és hiedelmek,

jelenidejű tettek is, melyek az eljövendő Aranyasszonyról, 

és Máriáról, mint a magyarok nagyasszonyáról tudósít.

Ki ő és vajon hogyan jön el? 

Mi kell ahhoz, hogy valóban megérkezzen?

Vagy inkább észrevegyük, hogy már itt van,

minden kőben, fában, a levegőben és a vizeinkben?

"Itt van, csak még nem érezzük, mert nem szándékai szerint cselekszünk.

A táj istene ő, e tájban, itt, éppen itt tért nyugovóra valamikor, lett elfeledve, 

de már felébredt és nők ezreit, tízezreit inspirálja táncával és nevetésével.

Ahhoz, hogy észrevegyétek le kell tennetek néhány elképzelést vele kapcsolatban,

mert semmi sem áll tőle távolabb mint a művi szűziesség,

vagy az önmegtartóztató alázatos szolgálat.

Szolgál ő, de nem az embert, 

hanem az emberben lakozó Istent szolgálja, 

s mindent félresöpör, ami felébredése útjában áll.

A kicsinyes hatalomvágyatokat éppen úgy, 

mint a túlzott fontoskodást és spirituális önteltséget.

Istennő ő, 

a Szerelem istennője, 

anya és gyermek,

s maga is gyermeket hord méhében.

E táj fiát, táltosok leszármazottját,

aki maga is Isten s mégis ember."

Eddig az üzenet, s nekem vajon mi dolgom vele?

Életemben eddig talán a legfontosabb tett, 

amit megtettem és ami 

e vezetést/ráhagyatkozást követve

történt meg, 

hogy lényemmel kioldottam egy olyan fájdalmat e lélekből, 

(mely lélek mindenkiben, tehát benned

és bennem is jelen van,

jelen van minden itt élő férfiban és nőben)

mely nagyon intenzív és átható volt,

s mely fájdalmat senki sem tudhatná jobban megfogalmazni,

mint József Attila:

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket."

Nincs más út asszonytársaim, csak ez:

ölelni, szeretni, "míg elfehéredik a száj is",

mert asszonyságunk lényege ez,

a feltételek nélküli 

lélekkel teljes 

befogadás.

Azt adni, 

akik vagyunk,

a bennünk ezáltal növekvő újraszületett Istennőt,

tisztán, 

egyszerűen 

és gyengéden.

Ez teremt Férfiakat, 

nem a harc, vagy a hatalom.

S ahol Férfiak vannak, 

ott jó élni,

s ott van jövő.

Az űr ... a szabadság kezdete

Amikor kioldódik valami ... űrt hagy maga után.
 
Na ez az, ami, ha nem vagy rá felkészülve, félelemmel tölthet el.

Eddig legalább volt benned valami, még akkor is ha fájt, vagy szenvedtetett, aztán hirtelen eltűnik és a helyén nem marad semmi?! SEMMI.
Csak az űr.



Ilyenkor csakis az elmélyült figyelem megtartása segít.
A figyelem, mely egyre mélyülve nem engedi, hogy ezt az űrt azonnal kitöltsd valamivel. Bármivel, ami ugrásra készen vár benned, hogy betölthesse.

Az űr nem marad űr, csak ha ünnepelve és felkészülve fogadod.
Az elme, az érzelemtest és a függőségeid ugrásra készen várják, hogy betölthessenek minden felszabadult helyet, minden apró rést ...

Ehhez kell egy kis rutin.
Tapasztalat.
Aztán szépen kialakul ez is.
Hogy már nem akarod betölteni.
Éppen ellenkezőleg, Te magad lépsz ki rajta és csak tágítod, tágítod ...
Nem emberi énedből töltöd be, hanem éppen ellenkezőleg, kiöntöd magad önmagadból, feloldódsz és szétszóródsz ebben a semmiben.

Mint a biztonságos anyaöl, olyan ez az érzés.
Minden sejted egyszerre vibrál, ég és mégis simogat.
ÉRZED, HOGY ÉLSZ, HOGY MINDEN RÉSZED, SEJTED, ATOMOD ÉL. REZEG ÉS ENERGIÁT "TERMEL". TÁPLÁL TÉGED EZ A VILÁG ÉS TE ENGEDED, HOGY TÁPLÁLJON.
Csodálatos élmény.
Később már egyre rövidebb idő alatt érsz el ugyanide.
FIGYELEM, ELFOGADÁS ÉS SZERETET.
EZ AZ ÖSVÉNY ÉS IDE ÉRKEZEL.
EREDET ÉS MEGÉRKEZÉS.
A FORRÁS.

A HANG HIÁNYA - Teremtés 3.

Minden, ami eddig a formán túli világból megjelent bennem .... először kitartóan óriási hiányként mutatta meg magát.

Hosszú idő volt, mire kibontakozott, de mindenben, minden eseményben, vágyban, szenvedélyben, szenvedésben, minden földi mintában benne volt ... a hiány.

Úgy hoztam létre ezt az életemet, hogy ez a hiány vezessen, hogy még véletlenül se tudjak másfelé nézni, még véletlenül se tudjak elmerülni valamiben, ami nem ez, amiben ez nincsen benne.

Félelmetes (de nem ez a jó szó, csak nehéz kifejezni másképpen, inkább érzés, amikor érzed valaminek a megkérdőjelezhetetlen és mindent elsöprő erejét, ami lenni akar) ezt visszafelé áttekintve látni, hogy ott voltak és vannak a lábnyomok, a láthatatlan lenyomatok, melyek ide, ebbe a pontba és azon túl vezetnek ...

Talán most már mondhatom, hogy "saját" nyomok, mert a MI nyomai ezek.

Nem vagyok egyedül és már gyerekként sem voltam ... csak akkor az, amit érzékeltem, félelemmel töltött el ... ebben a környezet nem segített, mert nem is állt mellém, de nem is hagyott magamra ... s ezáltal duplán ezt a félelmet erősítette, a félelmet az ismeretlentől, a formákon túli világtól.

Már kamaszként két életem volt. Hogy túléljek, hogy életben maradjak, írtam magamnak fejben egy "könyvet", egy másik életről, amiben én feltételek nélkül szeretve vagyok és bár nem vagyok tökéletes, de mindig számíthatok azokra, akik szeretetükkel körülvesznek. Így töltöttem be akkor a hiányt. A tudat vezetett erre már akkor is, hiszen nem mondtam el soha senkinek, nem írtam le és semmilyen módon nem rögzítettem, mindez csak fejben, de napról napra íródott. Ez volt az első segítség önmagamnak a formán túli világoktól. Betöltöttem a hiányt úgy, ahogy tudtam, akkori önmagam erejéből. Megszültem magamból a nőt, és ez a születés nem nagyon kapott segítséget kívülről, viszont annál többet e belső fantáziavilágból.

A hiány, ami mindig is itt volt, talán itt kezdődött tudatosodni bennem ...

És most kibontakozni látok egy ezzel együtt futó mintázatot, egy másik hiány mintázatát, amit sokan sokszor a szememre vetettek, mert ők másképpen látnak kívülről engem, mint én magamat belülről ... Ők a formát látják, én érzem azt AKI VAGYOK.

Egészen idáig küzdöttem ezzel is, de most elengedem.

Mert látom, tudatosodott bennem, hogy ez is egy hiány.

Az életemen végigvonuló, nagyon is TUDATOS VÁLASZTÁS EREDMÉNYE.

Átszövi a lényemet, mert tudatosan választottam és öntudatlanul vezetve vagyok ezáltal is.

Ez a HANG hiánya. A Megnyilvánulás hiánya. A szereplés és szerepelni vágyás hiánya.

Mind egy tőről fakadnak és egyáltalán nem véletlenül teremtettem magamnak ide őket.

Kellettek és kellenek, részeim ezek is és egyszer majd átadják helyüket valami másnak, amikor már betölthetővé, elég tisztává válik ez az ŰR is.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak emlékezni fogok "azokra az időkre", amikor már betöltődött.

Most tulajdonképpen megnyugodtam.

Mert eddig is tudtam, hogy ez van, de most már értem is.

Hogy ez a hiány mikor húzza be a formán túli világból azt a mintázatot, amihez én vagyok a fókusz, nem tudom.

De mostantól, az eddigiek fényében, teljesen rábízom magam újra és ismét és mindig arra a vezetésre, ami eddig "elhozott" és soha, de soha nem hagyott cserben.

Mert ÉN VAGYOK, TE VAGY és MI VAGYUNK.

UI: Közben egy másik nézőpontból nézve nemrégiben elhatároztam, hogy zongorázni és németül tanulok, hogy ne unatkozzak annyira .... vicces. Rajzoljuk a mintát rendesen.