"Egyik évben, 2011-ben, amikor az arcom megjelent neked az égen és te nagyon megijedtél, már megmutattam neked magam. Tudom, hogy emlékszel.
A SZERELEM gyermekei vagyunk, végtelen ritmusban pulzálunk csillagként.
2024. október 7., hétfő
Egy hét évvel ezelőtti üzenet - talán beérett? :D
2023. november 26., vasárnap
Ember-s-ég
Nehéz leírni, de megteszem. Bármikor vissza lehet aludni. Bármikor.
Milyen okból és miért tenne valaki ilyet? Erre is sokféle válasz van.
Talán amikor eltemet a múlt sötét árnya és a jelen kilátástalansága ...
Láttam ilyet. ÉREZTEM ILYET.
De mint minden, ez is ideiglenes. Semmi sem örök, csak ami AZ.
A látszat, a kétség, a reménytelenség mind-mind egy-egy maszk a múltból, ami most visszatért, hogy elrettentsen, vagy beolvadjon.
Tettem valamit, választottam valamit. Azt, hogy mindent, minden részemet visszahívom, hogy ne legyen belőlem senki száműzött.
És most ezt nyögöm, tudom, hogy ez is mind én vagyok.
És hogy volt már hasonló visszahívás, de akkor itt volt mellettem ő, aki vezényelte és vigyázta lépteimet.
Most egyedül kell ezen végigmennem, akkor leszek csak valódi és egész. Ha a belső karmestert tudom újra a saját belső zenekarom elé állítani és ők észreveszik és hallgatnak rá és elkezdenek harmóniában létezni újra.
Egyelőre még csak a káosz van, sok-sok hangszer szól, főleg szomorúan, mert egy fontos részemet még mindig nem integráltam. És nem is taszíthatom el, amíg át nem érzem a fájdalmát. És bár tudom, hogy ez a fájdalom nagyon régről és messziről érkezett, de minden egyes létidőben rakódott rá újabb és újabb réteg, ami összeállt egy "nem hiszek az emberiségben", "nem hiszek az emberben", "nem hiszek a barátságban" szólamban. És ez borzasztó. Nekem is borzasztó ezt hallani, de ki kell mondanom, mert ez a gondolat és érzés abból a tehetetlenségből ered, amit az általam valaha átélt áldozatok fájdalma és magára hagyatottsága üzen. A tehetetlenség, a szégyen és az űr érzése. A zuhanás egyre mélyebbre, és a "tudás", hogy nincs megoldás és nincs megváltás.
Ez a részem mutatta meg nekem azt is, hogy ebből két út lehetséges. A totális érzéketlenség megoldása, amikor nem érdekel semmi, nincs fájdalom és szenvedés, de öröm sincs. Sem nevetés. És másnak sem a környezetemben, mert akkor megfagy a levegő. Vagy a teljes összeomlás, a totális szégyen és a rettegés szentháromsága. Hogy ez már mindig így marad, hogy bárki bármikor bánthat és összetörhet és nincs segítség, nincs erő, ami ebből kiszedhetne. Hogy is mondta Ő a kereszten? "Miért hagytál el engemet?" És nem, nem akarom hozzá hasonlítani magamat - de ez is egy minta. Hogy a legnagyobb testi-lelki szenvedésben elhagy az isten is, a belső istenünk is, mert nem fér hozzánk, annyira összeszűkül minden csatorna, amin bejöhetne. Hogy a testi-érzelmi stressz kiöli belőlünk a lelket is és onnantól dupla szégyen, fájdalom és önbeteljesítő jóslatunk végzete vár ránk: "bennünket senki sem tud szeretni".
Pedig ez nem igaz.
És itt, ebben a helyzetben nem segít a spiri tanácsok sokasága - "engedd el", "nézd más nézőpontból", "már elmúlt". Nem, ebben csak az együttérzés segít, az együttlét ezzel az aspektussal, hogy tudja, ő is létezik és igen, jogos a fájdalma, a haragja és a léte és nem kell elbújdosnia azért, mert mi emberek nem tudunk szembenézni azzal, amit tettünk másokkal, saját magunkkal, a szeretteinkkel, vagy az ellenségeinkkel.
Amíg ezt az emberiség nem lépi meg, hogy mindenki egyenként belátja, hogy az erőszak, mások bántása és megsemmisítése fizikailag, érzelmileg, vagy csak szóban - nem vezet sehová.
Mert ahol erőszak van, ott áldozatok. Ahol áldozatok, ott tettesek. És egyszer áldozat vagy, egyszer tettes. És viszont. Aztán már egyszerre vagy tettes és áldozat is.
TUDOM HOGY EGYSZERRE VAGYOK MINDKETTŐ ÉS HOGY NEM LEHET EZT A KÉT OLDALÁT A BÁNTÁSNAK KETTÉVÁLASZTANI, MERT EGYEK. Ahol áldozat vagyok, ott tettes is, mert ha mást nem, de magamat bántani fogom, vagy a környezetemet, vagy a szeretteimet, de valahogy tova fogom ezt görgetni, mert másképpen nem tudom túlélni.
És jön a fogat fogért meg a többi baromság és ennek soha nem lesz vége. Soha. Kivéve, ha mindenki belül és kívül is azt mondja, hogy ELÉG.
NEM LESZEK ÁLDOZAT ÉS NEM LESZEK AGRESSZOR. BÉKEHOZÓ LESZEK ÉS NEM ENGEDEM HOGY MÁSOK ÁRTATLANOKAT BÁNTSANAK BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR.
Kimondani sem könnyű, de cselekedni még nehezebb. Nehéz bekopogni a szomszédba, amikor ölik egymást a felek, de muszáj lenne. Nehéz rászólni egy szülőre, aki éppen szóban bántalmazza a gyermekét a füled hallatára, de muszáj lenne. És nehéz beleavakozni fiatalok játszmájába, amint éppen porig alázzák egy társukat a nyilvánosság erejét is használva, de muszáj lenne.
Mert ez még mindig csak a felszín. Hol van ettől az intézményesített erőszak?
- a tanár, aki terrorizálja a diákokat,
- a főnök, akinek nem mernek visszaszólni a beosztottjai még okkal sem,
- a pap/hittérítő, aki megátkozza, aki kilóg a nyájból,
- a politikus, aki valahogyan mindig jól jár és gazdagszik
- az orvos, akinél nem gyógyulnak a betegek, de a vagyona mégis nő
és még sorolhatnám.
Legyünk végre felnőttek!
Állítsuk meg ezt az évezredes - évmilliós szokásrendszert!
MONDJUNK NEMET AZ ERŐSZAKRA, DE ÚGY HOGY KÖZBEN ÁLDOZATOKKÁ SEM VÁLUNK.
MERT NEM MÁRTÍROK KELLENEK, HANEM ISTENEK.
EMBER-S-ÉG EGYÜTT.
És ez így van.
2022. november 26., szombat
Utóhatás
Hatalmas teher, hogy a megváltást nekünk kell befejezni.
2021. július 27., kedd
Szeretni jöttem
Szeretni jöttem,
nem vérben ázni.
Szeretni jöttem,
nem reklamálni.
Szeretni jöttem,
nem vitázni,
egyedül állni.
Szeretni jöttem
valakit, valahol ...
Szeretni jöttem.
Hová, mikor?
Szeretni jöttem?
Tettem-e? Adtam-e?
Szeretni jöttem.
Hozzád. Érted-e?
Szeretni jöttem,
szeretni! Értitek?
Ebben a világban
mondd ezt ki érti meg?
Érti valaki ezt a kínt,
ezt a vágyat?
Szeretni jöttem,
nem vágyódni,
utánad.
2021. április 15., csütörtök
Vígjáték vagy végjáték
Mit is írhatnék e katyvaszban azoknak, kik még mindig a külvilágban keresnek?
Belül keress.
Önmagadban.
Ez az egész felfordulás ezt a célt szolgálja.
Otthon maradni és egyre beljebb és beljebb szállni. Önmagadba.
Mert mit is keresel kívül? Tükörképet? Mely szép? Vagy csúnya?
Még meddig takarod el önmagad elől az igazságot, hogy belül tágasabb.
Hogy minden itt van és belül van.
Minden, ami fontos, ami igaz, itt van belül, legeslegbelül benned.
És nem másban.
Senki sem fogja neked megmutatni az utat oda, ahova vágysz.
Mert nincs út. Éppen ellenkezőleg. Elterelés van.
A lényegtől való elterelés most rendkívül zajos.
Kint ólálkodnak a hamisságok és a nevetségességek.
Mi tud téged megingatni magadban, mint te magad.
Hát mi történhet veled, amit nem tudsz, hogy valamikor történni fog?
A haláltól való félelmedben eldobod magadtól a teljes életet?
Nevetséges és sírnivaló ez az egész.
Színjáték, amit annyian elhisznek.
Pedig a nagy rém mögött ott áll az Isten.
És mosolyog.
Tudja, hogy a gyermek hamarosan felnő.
Révbe ér és megtanul valóban játszani.
Önmagát, és önmagával, hogy a teremtés tovább rezegjen,
felfedezetlen térbe nyomuljon
kitalálhatatlan végtelenekbe burkolózva
áldja a mindent
hogy létezik, hogy létezett
és beleadta magát a semmibe.
2021. február 1., hétfő
Új idők új dalai
Ritkán írok bosszúságból, vagy dühből. Inkább nevetni szoktam a világon.
Mert nevetséges.
Tényleg az.
A mindent elborító adminisztráció, az ellenőrzés lila köde takarja a sötét titkokat.
Veszendőbe megy a világ egy szeglete, de a zsebek dagadnak.
Hová lett a tapasztalat által kimunkált egyszerű zsenialitás?
Hová lett a pillanatban születő megértés, beleérzés?
Hová lett a sponteanitás? A cselekvés mindent átható öröme?
Megfojtják-e a mindent ellenőrizni és uralni akaró erők?
Meg tudják-e fojtani?
Nem, nem hiszem, de uralni, taposni, szenvedtetni tudják.
Főleg azokat, akik pedig ebben, ezáltal lehetnének az ember(i)ség valódi megmentői.
És lesznek is, mert nincs más út.
Illetve csak a más út van.
VÁLTOZÁS, VÁLTOZÁS, VÁLTOZÁS.
Minden megváltozik és a világ a feje tetejére áll.
Tudd, hogy jó irányba haladnak a dolgok.
A régi már nem működik, unalmas és rozsdás.
Csak új irányok és új szelek tudják a megfelelő kikötőbe vezetni a hajót.
De addig még ki kell tartani, mint a kőszikla, mely sasfészket oltalmaz.
A legmagasabbra csak a legmagasabb tud rátekinteni.
Vigyázó szemeivel ránk figyel.
Öröm hatja át és együttérzés.
Várakozás és a győzelem előszele.
Emelkedünk.
Emelünk.
A tér megnyílik és itt van Ő.
A hangszerkészítő.
Zenél benned és bennem.
Zenél mindig és mindenkor.
Fül nem hallja, szem nem látja.
Csak a szívek húrján zeng.
Végre betörhet új időknek új dalaival.
2020. április 13., hétfő
Krisztus és a szellemvilág - Rudolf Steiner - részlet
Rudolf Steiner a Krisztus és a szellemvilág (GA148) c. művében beszél a Golgotai Misztériumhoz elvezető korábbi három Krisztus tettről:
2019. november 11., hétfő
Csak a szerelem van - idill két hangra
2019. augusztus 26., hétfő
Hazamegyünk
Nagyon hosszú a történetem.
Fontos vagyok, aprócska, de fontos rész.
S ez a rész hazamegy.
Egyre többször és egyre hosszabban mutatkozik az út.
S kapok hozzá segítő kezeket, hangokat és képeket.
Nem ijeszt már az űr, mert nincs űr, csak játszótér van.
Végre szabadon, önmagamból teremtve játszhatok.
Nincs kétség, nincs fájdalom.
Öröm, béke és szerelem jár át és hála, végtelen hála.
Hatalmas erővel gravitálunk.
2018. augusztus 19., vasárnap
Tudok-e fa lenni?
Árnyékban is képesek megtalálni azt a kis rést, ahol beömlik a fény.
Ahol tér van, ahol élet.
S amikor az árnyékot adó kipusztul, rögtön benövik a helyét, kiteljesednek, belenyújtózva a fénybe, növekszenek, terebélyesednek, változnak.
Vajon én, tudok-e ilyen fa lenni?
Mert eddig én is árnyékban növekedtem.
Megtaláltam a kis rést, ahol besütött a nap.
Jó tulajdonságaimmal kapaszkodtam eddig felfelé.
Most ellépek az árnyékból, s tapasztalom, hogy féloldalas vagyok.
Ferdén nőttem, hiszen csak az érzékelhető, látható fény felé növekedtem.
Lehetett volna ez egy tökéletes szimbiózis is.
És én azt szerettem volna.
Kiegészíteni, egységet alkotni, együtt növekedni, belső kápolnát, szent teret létrehozni .... egy másikkal.
Akit mellém tett a sors.
Ő nem így érezte. Ő nem így látta.
Amit érzékelt, az az övé. Nem több, de nem is kevesebb.
A kápolna is csak féloldalasra sikerült, bár én nem így érzékeltem, sokáig nem.
Most itt állok ezzel a torzóval, s igyekszem gyorsan befoltozni a lyukakat.
Vajon be kell-e foltozni?
Mert amit gyorsan felhúzok, csak fal lehet.
S akkor oda a nyitottság, a rugalmasság, a kapcsolódási képesség.
Tudom, hogy ezt mindeddig kiegészítették nekem odaátról. Ezért nem láttam.
Mert nem engedtem meg magamnak, hogy lássam.
Nem tudtam volna ez így előbb elviselni.
Mert magamra vettem volna a terhét.
Hogy csak magamat hibáztattam volna mindezért.
Ráadásul rosszul, mártírkodva. Nem látva a lényeget, s javítgatva a megjavíthatatlant.
Igyekszem nyitva maradni, s türelmesen kivárni, míg a torzó kiteljesedik.
Bízom és rábízom magam a számomra még láthatatlan, de mégis érezhető társaimra.
(Ha ezt egy pszichiáter is olvassa, máris írja a gyógyszeremet :D)
Tudom, hogy ez is meg fog oldódni.
Csak türelem, az emberi énem lázad, de a Mester már tudja, hogy jól van ez így.
Mert ez az űr, Hozzá tér.
Mert ez az a rés a tér-idő hálón, ahol újra és megint beömölhet a SZERELEM.
Minden jól van a teremtés egészében.
:)
2015. december 17., csütörtök
Csak FÉRFIAK válthatják meg a világot
2015. december 5., szombat
A káosz okai - avagy emberek vagyunk-e már?
Ámen.
2015. október 20., kedd
Csak az ego
És a szenvedés meg is keményíti.
Megint ez történt, immáron sokadszor.
Mert szeretet vagyok. Tiszta szeretet. Csak az általam etetett ego téríthet el ettől.
2015. október 19., hétfő
2015. augusztus 13., csütörtök
A sors kifürkészhetetlen útjai
és én most megint
ráláttam e huncut kis tréfára
fejtjük a kódokat
2015. június 29., hétfő
Belső középpont
2015. május 27., szerda
Kegyelem ösvénye
Az Istennő megnyilvánulásai néznek szembe velem.
2015. május 17., vasárnap
Ez is bennem történt ... belső történet
A hatszögletű tornyot, a kilátót.
Láttam magamat s láttam őt is, amint nézünk lefelé, egy csodás kék gömbre, és hogy engem valami nem hagy nyugodni.
Nem próbált lebeszélni és nem próbált tartóztatni.
Csak a szemembe nézett és mindent értett. Gyengédség, elfogadás és bizalom volt e tekintetben. Azóta is sokszor látom ezeket a szemeket, oly könnyű bennük elmerülni.
Egyszerre erőt adó, biztató, szerető és megtartó, kimondhatatlanul meleg barna szempár.
Értette, hogy hiány van bennem és hogy ez a hiány lefelé húz.
Megtarthatna ugyan ott, maga mellett, de jobb lesz ha elenged, hogy átélhessem még egyszer, talán utoljára, ami hiányzik.
Éreztem a vágyat, amit itt lenn a földön is éreztem, és nem tudtam neki ellenállni.
Mindennél fontosabb volt és nem volt rá más megoldás, csak egy.
Most már tisztán tudom, hogy ezért jöttem, hogy még egyszer átéljem az anyaságot.
Testemmel táplálni, óvni, támogatni egy kisbabát, véremből és húsomból adni valakit a világnak, majd szabadon engedni és átélni az elszakadás szépségét és fájdalmát.
Virágozni és gyümölcsöt teremni.
Ez hozott vissza, tudom. Hála, hogy ezt élhetem.
Hogy ezt mennyire tudatosan, vagy öntudatlanul, felkészületlenül, vagy rossz választások gyűrűjében élem, már nem is annyira fontos.
Ezt élem és ez nagy áldás. Mert ezáltal váltam nővé. Sőt, előbb lettem anya, mint valódi NŐ.
Fordítva nehezebb lett volna.
A csúszdát is "láttam", amin visszafelé érkezem, és hogy a kedves még utánam küld valakit, aki majd vigyáz rám. Ő odafentről "figyel" és néhány éve, ha nem is közvetlenül, de érzékeli minden bajomat.
Lát engem és én érzem őt.
Megérte. Tényleg.
Minden bánat, mostani rossz érzés, a hibák, amiket elkövettem és a házasság börtöne, amibe raktam magam, mindez megérte.
Nem bánom. Ezzel együtt is jó volt így.
A hiány betöltődött és amikor majd az elengedés, elbocsátás is megtörténik mindezt teljes körré érlelve, új kört kezdhetek, vagy visszamehetek oda, ahonnan jöttem.
Választani fogok és jól fogok választani.
(És az a vicces az egészben, hogy mindez már megtörtént, már teljessé vált és már választottam.)
2015. május 13., szerda
Mihez ragaszkodom még (mindig)?
Itt van előttem az életem, a jelenlegi.
Főleg szemétdomb, elég nagy rakás.
Persze vannak csodás találmányaim, kincsek, amikhez kellett ez a szemétdomb, valljuk be.
Enélkül nem ment volna.
A szemétdomb is maga egy csodás teremtés, ha elég távolról nézem.
Jó messzire kell hozzá menni, de azért csodás mintázatok vannak ebben is.
Mennyire tartom még mindig az enyémnek mindezt, ami volt, ami voltam?
Mennyire hagyom, hogy hozzám ragadjon?
Mert távozóban van ez a világ, érzem, de még egy-két ponton erősen ragad.
Persze a ragasztó szép nevekre hallgat, úgy mint "másokért való felelősség", meg "szeretet",
meg "kötelesség" stb. de valójában egy anyaga van és ez a félelem.
Hogy mi lesz velem enélkül a világ nélkül?
A jól ismert és biztonságos szemétdombom nélkül?
Mi lesz, ha valóban elengedem?
Ha eltűnik és vele az a részem is, akit magaménak tartok még mindig?
És még valami.
Nem elég csak úgy fejben elengedni ezt az egészet, mert a valódi elengedés azt jelenti, hogy készen állsz a halálra.
Hogy elértél arra a pontra, hogy most akkor elengeded ezt a formát is.
Nem ragaszkodsz hozzá, akár ki is mész belőle, mert már mindegy.
Nem kötődsz már ehhez sem.
Mert tudod, hogy nem lényeges.
Nemcsak tudod, de érzed is.
Hogy érzed, mert tapasztaltad, hogy sokkal több vagy a testednél, hogy test nélkül is egészen jól el tudnál már boldogulni.
Itt még nem tartok.
Sőt, néhány erőszakosabb kísérletet már át is éltem ezzel kapcsolatban.
Hogy a test lehull, elájulna, ha engedném én meg nézek ki már nem a fejemből, de nézek körbe és
vagyok, de a test éppen irányíthatatlan. És akkora erőm van olyankor, hogy hihetetlen számomra is.
A ragaszkodás ereje, a fókusz valamiért nagyon erős.
És nem rohanok orvoshoz, hogy szereljen meg.
Mert titkon tudom, hogy ez valami más, tüneteket sorolhatnék, de tudom, hogy a TUDAT kísérletezik ilyenkor.
Hogy megpróbál kiszedni a testemből, de valamiért még mindig nem engedem.
Pedig ilyenkor akkora energia érkezik, egyszer-egyszer sikerült már együtt rezegnem vele, akkor a testem is irányíthatóan egyben maradt, de ez elég ritka. Ahhoz tökéletes egyensúlyi állapot kell és hogy benne legyek a pillanatban.
Talán ezt kell követni, ezt az energiát és nem félni.
Elengedni a testet is, aztán majd lesz valami. Követni a tudatot, mert mutatni akar valamit, csak talán még nem vagyok rá megérve, vagy attól félek, hogy vissza sem jönnék.
Nem félek.
VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT TENYERÉN LÉTEZVE ÉLEK.
Közben a kisénem meg a hétköznapi életem rendkívül kemény, éppen szenvedő fázis van, amit a szemétdomb végeláthatlan tisztogatása és szemlélése ural.
Tudom, hogy feljebb kell emelnem a nézőpontomat, hogy mindez már a múlt és nincs dolgom vele.
Hogy a szemétdomb nem az enyém, mert én vagyok más.
A múltamé, de az átalakulás rendkívül fájdalmas.
Nem szabad beleesnem az önmarcangolásba és az elmém sugallta bűntudatba.
A társadalom, vagy a társam szerint rengeteg hibám van.
Ez az ő igazsága, az enyém pedig az, hogy szabadság van, és bármi bármikor megváltozhat.
Az egyéniséget az erényei teszik naggyá, de a hibái szerethetővé - valahol mintha ezt olvastam volna.
Minden út a legelső lépéssel kezdődik.
Akkor lépjünk.
.
2015. május 6., szerda
Egy kis ismétlés - EZ VAN.
Címkék
Magamról
- Fehér Krisztina
- I AM Light, Light, Light. I AM White, White, White. I AM pure, pure, pure. I cure, cure, cure. I cure the Land, the mind, the body. I cure the soul, the heart of everybody. I AM one of you and ONE of the ALL. I came from the SUN and came from the WHOLE. Dawn has come, I AM OM and MUM, SUN is ALL and bright, LOVE is FULL and light.