Miért ne higgyünk az összeesküvés-elméletekben?

 A rövid válaszom, hogy ha igazak, akkor azért, ha meg hamisak, akkor azért.

Nincs értelme magadat ezekbe belehúzni. Tudsz rá bármilyen hatást gyakorolni? Nem.

Tud rád hatást gyakorolni? Igen. Mivel? Ha hiszel benne, mielőtt valóban hatást gyakorolna rád.

Sok ismerősöm már nem is tud másképpen megnyilvánulni, nem tud egy bármilyen más jellegű tartalmat végigolvasni anélkül, hogy ne pro vagy kontra érveket, állításokat keressen/találjon bennük.

Saját magadat húzod csőbe ezáltal és nem látod az erdőtől a fát, az ösvényt. Ami csak a tiéd. Hogyan tudna rád valami hatni, ami nem a tiéd. Gondolkozz, kérlek!

Hosszabb válaszom is van.

Miért nincsenek összeesküvések világ szinten? Mert az olyan szintű átlátóképességet és intelligenciát feltételez, amivel jelenleg sajnos az emberiség nem rendelkezik. Mert akkor nem itt tartanánk, az élhető világ végén, egy természeti kataklizma kezdetén ...  

Ország szinten láttunk már néhány ilyen összeesküvésnek nevezhető jelenséget. Gondolj a formálódó fasizmusra ... De ez vajon összeesküvés volt, vagy inkább ügyesen irányított hatalmi játszma és egy nagyratörő nárcisztikus és szuggesztív ember tökéletes stratégiájának megvalósulása? És lehetett tudni a célját. Egy ember és egy ország mindenek felett ... 

Az összeesküvések elméletével az a baj, hogy a cél is homályos. Háttérhatalom háttér célokért küzd. 

Hitler tudta, hogy miért küzd, a hatalomért.

Aki a hatalomért küzd, az a végén mindenkit kinyír maga körül, tehát nem összeesküvésben gondolkozik, hanem politikai játszmákban és terrorban. 

Másik élő összeesküvés, ami működik évszázadok óta, a maffia. Itt is van összeesküvés és van hatalom. Mégis mindenki elfogadja, mert hát mit lehet ellene tenni? Kb. semmit. Egymást tartják ellenőrzés alatt a különböző csoportok és jól elvannak. Nyilván nem hiányzik senkinek, hogy ilyen közegben éljen, de mit tehet ellene egy kisember? Semmit. Viszont kesereghet naphosszat, ahelyett, hogy kiülne a tengerpartra valami finom itókával és élvezné a napsütést.

Szerintem nem összeesküvést kell keresni, hanem tudni és érteni kell, hogy az embereket nagyon könnyen és egyszerűen félre lehet vezetni. Az ember hiszékeny és befolyásolható. A manipuláció technikája rendkívüli mértékben kifinomult és gyakran alkalmazott eszköz és élnek is vele. Sokan.

Mit tehetünk?

1. Neveljük a gyerekeinket gondolkodásra. Tanítsuk meg őket érvelni a saját igazuk mellett és bátorítsuk, hogy ezt mondják is ki a megfelelő módon. Vagyis, új szülői nevelői módszerek kellenek. Nem ráhagyás, de nem is tekintélyelv. Demokratikus, elfogadó és világos szabályokat állító, következetes nevelés.

2. Mutassunk példát. Százszor többet ér, mit posztolgatni a facen és idétlen hozzászólásokkal felhabosítani a témákat. Az emberek nagy ívben kerülik azokat, akik mindenhol mindig ugyanazt mondják. Pont ellenérzést keltesz, semmint szimpátiát. És ezzel a témád is a kukába kerül.

3. Nem nyomulj és ne téríts! Ez a gondolkodó embereket nagyon irritálja. Tényeken alapuló világos érvelés és párbeszéd. 

4. Mindenkinek megvan a saját életútja, a saját igaza. Ezt mindig tartsd tiszteletben.

5. Ne szektásodj, keresd a más gondolkodásúak társaságát. Mert a szekta hamar kialakul és nem vezet sehová. Csak még mélyebbre ásod magad egy megoldhatatlan problémába, ami nem is a tiéd és nincs is ráhatásod.

6. Élj boldog és kiegyensúlyozott életet, de legalábbis törekedj rá. Ne engedd szabadon a fejedben azokat a gondolatokat, amik sehová sem visznek. Helyettük éld át minél többször a természet csodáját és békéjét!

7. Csinálj alternatív dolgokat és tudd, hogy ha mégis lenne összeesküvés a fejünk felett, te akkor is úgy éltél, ahogy mindig is szerettél volna.

8. Óriási szükség van, pont most, azokra a tudatos és éber emberekre, akik képesek a középpontjukban maradni és tartani a külső-belső egyensúlyt. Soha nem volt még ekkora szükség olyan tiszta gondolatokkal élő EMBEREKRE, akiket semmi sem tud elsodorni, bármi történjék. ERRE SZERZŐDTÜNK, ITT AZ IDŐ, HOGY MEGVALÓSÍTSUK.

BÉKE ÉS HARMÓNIA LEGYEN BENNETEK ÉS KÖRÜLÖTTETEK!

Vígjáték vagy végjáték

Mit is írhatnék e katyvaszban azoknak, kik még mindig a külvilágban keresnek?

Belül keress.

Önmagadban.

Ez az egész felfordulás ezt a célt szolgálja.

Otthon maradni és egyre beljebb és beljebb szállni. Önmagadba.

Mert mit is keresel kívül? Tükörképet? Mely szép? Vagy csúnya?

Még meddig takarod el önmagad elől az igazságot, hogy belül tágasabb.

Hogy minden itt van és belül van.

Minden, ami fontos, ami igaz, itt van belül, legeslegbelül benned.

És nem másban.

Senki sem fogja neked megmutatni az utat oda, ahova vágysz.

Mert nincs út. Éppen ellenkezőleg. Elterelés van.

A lényegtől való elterelés most rendkívül zajos.

Kint ólálkodnak a hamisságok és a nevetségességek.

Mi tud téged megingatni magadban, mint te magad.

Hát mi történhet veled, amit nem tudsz, hogy valamikor történni fog?

A haláltól való félelmedben eldobod magadtól a teljes életet?

Nevetséges és sírnivaló ez az egész.

Színjáték, amit annyian elhisznek.

Pedig a nagy rém mögött ott áll az Isten.

És mosolyog.

Tudja, hogy a gyermek hamarosan felnő.

Révbe ér és megtanul valóban játszani.

Önmagát, és önmagával, hogy a teremtés tovább rezegjen,

felfedezetlen térbe nyomuljon

kitalálhatatlan végtelenekbe burkolózva 

áldja a mindent

hogy létezik, hogy létezett

és beleadta magát a semmibe.

A helyes hozzáállásról

Tovább fűzném előző bejegyzésemet. Mi lehet fontosabb, mint a helyes hozzállás és néhány alapelv tiszteletete és betartása.

Bár "csak" önmagam orvosa vagyok, az egyik és legfontosabba alapelv, hogy NE ÁRTS!

Mivel tudunk most leginkább ártani embertársainknak?

Tételezzük fel, hogy nem tudunk biztosat. Csak hallomásból, a nem teljes hírekből, esetleg pletykákból értesülünk, vagy a média bugyraiból a "tényekről". Nem tudjuk a tényeket, hogy pl. valóban hányan halnak meg és miben, milyen kezelést kaptak, esetleg minek a következménye a jobbulás, vagy a rosszabbodás.

Szóval, mivel teszünk jót?

Jót teszünk-e azzal, ha tagadunk olyasmit, amit sem bizonyítani, sem cáfolni igazából nem tudunk?

Mivel építjük a jót, és mivel romboljuk azt?

Biztosan nem építjük más emberek egészségét azzal, ha a pánikjukat - amit nem mi okoztunk, de semmi ráhatásunk sincs rá - kinevetjük és elbagatellizáljuk.

Biztosan nem segítünk másoknak kevésbé félni, ha nem tartunk be olyan elvárt viselkedést, amiben esetleg a másik bízik, mert nincs rálátása az egészre, vagy egyszerűen még bízik a hatóságokban.

Biztosan nem segítünk tudatosabbá válni másoknak, ha egyoldalúan szajkózunk saját dogmákat. Mint például: nincs vírus, nem kell maszk stb.stb.

Ezzel is csak a nagy szart kavarjuk fel még nagyobb szarrá.

Mert nem ez a kérdés, hogy van-e vírus és kell-e maszk.

A kérdés az, hogy mit kezdünk bármely betegséggel, ha az tömeges. (Vagy nem.) Miért várjuk az egészségügytől, az orvostól, vagy a hatóságoktól, hogy megvédjen bennünket bármilyen betegségtől, ha annak kifejlődésében mi magunk vagyunk a ludasak. Mi, a saját testünk ad neki táptalajt, miattunk van egyensúlytalanságban és betegszik meg. 

Amíg a vita nem erről folyik, hogy hogyan maradj egészséges és mi a legjobb módszer, hanem arról, hogy van-e betegség (?!), addig csak a sz.rt kavarjátok. Már bocs.

És én is átestem ezen az izén. Lett pozitív tesztem is, és tudom, hogy mikor kapott el. Pontosan emlékszem, hogy akkor, amikor erőteljes dühöt éreztem és tehetetlenséget pont egy olyan nem-döntéstől, mely a normálistől eltérő módon született meg. A hatalomtól és annak arrogáns voltától lettem kész. És igen, a HATALOM most manipulál. Egyik oldalon ijesztget, másik oldalon meg mismásol.

Ez az, ami kiborító. Hogy nincsenek egyértelmű szabályok és emiatt emberek százezrei bizonytalanságban vannak tartva és emiatt lesznek valóban betegek. És mindegy is, hogy miben.

Egy tanácsot tudok adni és ez nekem nagyon jól működött.

Figyeld a tested és használd a homeopátiát. Én is ezt tettem és nagyon jól bevált. Aki nem ismeri, annak most nem tudok ennél jobb tanácsot adni, de az is tudjon róla, hogy alternatív módszereket használva simán túl leszel rajta. 

Ha nincs más ötleted, akkor fokhagyma-méz-gyömbér kombó, az is jobb mint bármilyen gyógyszer. C-vitamin, D-vitamin, ásványi anyagok stb. 

Semmi esetre se vegyél be gyógyszert és ne csillapítsd a lázad. Úgysem megy fel 39 fok fölé. Hagyd az egészet az immunrendszeredre, feltéve, hogy jól működik. Aki krónikus betegségben szenved, annak nem tudok standard tanácsot adni, de a félelem kiiktatása itt is nagyon fontos. Akarj élni és meggyógyulni, lélek szinten is. 

Ne féljetek és ne manipuláljatok másokat! 

A manipuláció mindig visszaüt!

El kell jutnia az emberiségnek odáig, hogy felkutatja és felfedezi, hogy a kémia korát élve nincs tovább. Nincs hova fejlődni, ha mindenre mindig csak külső és nem belső erőforrásokat mozgósítunk. Mert megöljük az életet, ahelyett, hogy táplálnánk és gondoznánk.

Erről szól ez a vírushelyzet.

Az egész emberiség beteg. És messze még a teljes gyógyulás. 

A végső ugrás előtt - a legutolsó félelmeim

A legutolsó félelmek.
Nagyon mélyen vannak.
Az emberi rész, az elme, mélyen szorong.
De vajon emberi tapasztalatból született-e ez a szorongás?

Egy lista következik, s ha ezt érzem, az teljesen jól van, tényleg - mondja itt valaki nekem kaján mosollyal az arcán. Csak listázzam szépen fel ... aztán engedjem el, mást nagyon úgysem tehetek.

• Félelem a semmitől. Hogy a nagy menekülés majd oda visz. A semmibe, ahol nincs tényleg semmi. Ez a világ sincs, ami már unalmas, kínos és érzéketlen is egyúttal, de a semmi még félelmetesebb.
• Megbízhatok-e abban, akiben megbízok? Nemcsak játszik velem/velünk, épp azért, mert ő már a semmiben van és ott unalmas egyedül? 
• Nem döntöttem-e rosszul és mégis inkább a normál emberi életemet kellene élnem, egyre szebben, jobban, tökéletesebben? (Na, ezt biztos nem gondolom, de azért a listán helye van.)
• Kibírja-e a testem a következő ugrást? Nem félek a haláltól, de azért a gyerekeimet még nem hagynám magukra. Vagy már magukra hagytam?
• Akarom-e látni az összes szaromat? Mert látni fogom, ez nem kétséges. Minden elrontott, béna, halogató, kicsinyes és sötét aspektusommal együtt. OMG! Kaptam már ebből ízelítőt, nem is egyszer. A sárkány, vagy "küszöb őre" nem viccel, vagy legalábbis nekünk nem vicces, amikor ő viccel.
• Megérdemlem-e én azt, hogy átjussak, hiszen "olyan kicsi vagyok, ők mennyivel nagyobbak, híresebbek, érdemesebbek ... stb" - megint jött nekem ide a "kicsi vagyok én ehhez" aspektusom, persze csak azért, hogy megint húzzam az időt, meg halogassak. 
• Mi van, ha egyedül nem tudok tovább menni, eddig mindig támaszkodtam valakire, valaki mindig vezetett. Mi lesz velem nélkülük a saját szuverenitásomban? :D Olyasmitől félek, amit elképzelni sem tudok ... de azért jó, hogy van mitől félni, nemde?
• És egy cuki régi félelem: mi van, ha ez az egész egy mézesmadzag, amire jól felragadtam és éppen egy újabb kalitkába, misszióba, kötelező körbe tartok? 

Az a megoldás egyébként, hogy már ott vagyok. Csak még nem rendeződtem át és még nem tudom elengedni teljesen az alapvetően emberi életemet. Pedig már itt az új, néha egészen jól élem is és nem hiányzik a régi. Az angyali részeimmel jól kijövök, szerelemben vagyok magammal és le.arom éppen, hogy "odakint" mi történik. Lassanként elfogadom azt is, hogy képes vagyok hatni a történésekre, egyre inkább, s ez is annyira természetes, csak úgy jön magától.

Egyszóval teremtésben vagyok és élem is, csak még nem szoktam meg, hogy ez van, hogy ÉN VAGYOK önmagam középpontja. Tapasztalom azt, amit már tudok. Az elmét pedig elengedtem, 2 hónapig teljesen, elég nehéz is volt visszahozni, hogy legalább az alapvető napi dolgokra képes legyen. 

Nem fogok unatkozni, az biztos.

Minden tökéletes és én is az vagyok. 

:)

Az Igazság néha nem beszél

Régen írtam.
Nagyon régen.
Tulajdonképpen leszoktattam magam az írásról, mert azt éreztem, hogy kezd függőséggé válni.
És hogy szerep.
Ez is csak egy szerep.

Mert a mélyebb igazság, mely akkor még előttem is rejtve volt, a mélyben dörömbölve időnként már nem engedte az ihletet.

Vonzott ez a mélység.
A sötét.
Saját sötétségem, melybe száműztem bizonyos részeimet.
S igen, megengedtem magamnak, hogy odazuhanjak melléjük, majdnem melléjük.

Zuhanás volt.
Igen. De volt benne szépség is.
És tudatosság, bár nem az emberi rész tudatossága, hanem a nagyobb egészé.
Volt benne türelem, részvét és átérzés is, de oda, ahová zuhantam, fényesebb részeim már nem tudtak követni.

Megengedtem, hogy bántsanak.
Mert nem vettem észre.
Talán hazudtam magamnak.
Vagy belealudtam a folyamatba és a közepén felébredve, már nem tudtam, mi történik, hogy hová kerültem.

Engedtem, hogy a bennem élő tisztaságot bántsák.
Hogy beszennyezzék, hogy beszennyeződjön.
Félelemből cselekedtem és eltitkoltam magam elől is, hogy így van.
Félelemből és féltésből.

Jobb lett volna másképpen, de így történt.

Aztán persze, miután felismertem, hogy két igazság alszik egy ágyban, jött a szégyen.
A bűntudat.
A hazugság és ismét a szégyen.
A hallgatás.
A lemondás.
Mások bántása.
És már be is zárult a kör.

Még arra is tudtam haragudni, akit a legjobban szeretek.
Még vele is játszmáztam, drámáztam.
Persze a magam módján, sok csavarral és ravaszul.
Ami külön megnehezítette a felismerést, a felismerését annak, hogy EZ NEM ÉN VAGYOK.

A felismerés nagyon fájdalmas folyamat volt.
Bár tudtam figyelni, de hogy valójában mi történik, azt nem értettem.
Próbáltam visszatérni a régi énemhez, az "azelőtthöz", a trauma előtti ponthoz.
De az nem lehetséges, legalábbis nem úgy, ahogyan én gondoltam.

Mert már valóban nem az vagyok, aki voltam.
De az vagyok, aki vagyok.

S ez segített át.
Hogy sebekkel és saját torzulásaimat látva és a félelemmel átszőtt világomban élve is tudom, hogy van megváltás.
Hogy ÉN VAGYOK magamnak.
És hogy van hozzá segítség.

Ki fogok jutni.
Hogy is mondta valamikor valaki?
"Amibe belehelyezted magad, ki is tudod magad onnan szabadítani."

Hát ez van.

Most erőt gyűjtök.
Sok erőre lesz szükségem.
De már nem félek.
Mert tudom, hogy a szabadulásom után végre IGAZán újra ÖNMAGAM lehetek.

Szorítsatok, hogy könnyedén menjen. Vagy legalábbis úgy érezzem. :)

Illúziók nélkül

A szabadság nagyon félelmetes tud lenni.

Eddig sok minden megtartott, olyasmi, amiről nem is tudtam.
Csak van.
Mint a levegő, vagy a tér, vagy az idő ...

Képes vagyok mindent kidobni.
De vajon szabad-e, lehet-e mindent kidobni?
Tud-e élni az ember itt, a fizikaiságban illúziók nélkül?
Vajon lehet-e itt élni célok és feladatok nélkül?

Persze, a barlang mélyén távol az emberektől.
De ott is van valami távolabbi "cél", valami, amit nem tudunk, nem tudhatunk.

Odaadás, tudom.
Csak az odaadás, odaszánás az, ami segít.
Ezen a szinten már csak az.
És hogy "tudom", hogy megtartanak, akkor is ha én zuhanásnak érzem.
Akkor is, ha éppen minden fogalom inog és távolodik, akkor is, ha bár mások élettévedésére rálátok, a magaméra csak más láthat rá.

Egyébként ez is illúzió, nem tudok, mert nem tudhatok semmit.

Tudom, hogy ez nem depi, bár lehetne az is. Az legalább már ismerős.
Meg halálvágy, öngyilkossági késztetés. Ezeket is ismerem. Ez nem az.
Ez a semmi.

Ez a valósághatár, a sötétség, az űr, a kietlen "istentelen" massza.
Ránézek és elborzadok. Vagy inkább elnehezülök.
Nehéz vagyok és mozdulatlan.

Ide akartam jönni? Tényleg?

Ez a szabadság is, fényt én viszek bele.
Hogy én teremtem meg, hogy merre tovább? (Még mindig kapott fogalomrendszerekkel próbálom magyarázni, amit nem értek :D )
Senki nem mondja, hogy erre vagy arra. Hogy ezt vagy azt tegyél.
Nincs semmi, csak űr. Végtelen űr.
Persze képzelhetek ide lényeket, meg angyalokat, meg csillogó űrhajókat akár.
De az is csak a fejemben lenne.

Ez most valami más.

Az eddigi képeket ismertem, valahonnan.
Ez most új.
Félelmetes, ha akarom, de nyugodt is, ha úgy nézem.
Lehet a halál, de lehet egy újabb kezdet, vagy csak egy máz, egy vékony papírréteg feketére festve?
Megnézem, hogy mi az, ha már itt vagyok.

Majd jelentkezem.

Vagy nem.

X

Minden ciklikus, a fény, a sötétség, a szerelem és a Vallás is. 

Fény és árnyék összefolyik ott, ahol a határ húzódik.

A határ mindig kétoldalú, ami itt vég, ott kezdet.

Az átlépés csak egy pillanat, de a felkészülés, életek.

Mihez ragaszkodom még (mindig)?

Itt van előttem az életem, a jelenlegi.
Főleg szemétdomb, elég nagy rakás.
Persze vannak csodás találmányaim, kincsek, amikhez kellett ez a szemétdomb, valljuk be.
Enélkül nem ment volna.
A szemétdomb is maga egy csodás teremtés, ha elég távolról nézem.
Jó messzire kell hozzá menni, de azért csodás mintázatok vannak ebben is.

Mennyire tartom még mindig az enyémnek mindezt, ami volt, ami voltam?
Mennyire hagyom, hogy hozzám ragadjon?
Mert távozóban van ez a világ, érzem, de még egy-két ponton erősen ragad.
Persze a ragasztó szép nevekre hallgat, úgy mint "másokért való felelősség", meg "szeretet",
meg "kötelesség" stb. de valójában egy anyaga van és ez a félelem.

Hogy mi lesz velem enélkül a világ nélkül?
A jól ismert és biztonságos szemétdombom nélkül?
Mi lesz, ha valóban elengedem?
Ha eltűnik és vele az a részem is, akit magaménak tartok még mindig?

És még valami.

Nem elég csak úgy fejben elengedni ezt az egészet, mert a valódi elengedés azt jelenti, hogy készen állsz a halálra.
Hogy elértél arra a pontra, hogy most akkor elengeded ezt a formát is.
Nem ragaszkodsz hozzá, akár ki is mész belőle, mert már mindegy.
Nem kötődsz már ehhez sem.
Mert tudod, hogy nem lényeges.
Nemcsak tudod, de érzed is.
Hogy érzed, mert tapasztaltad, hogy sokkal több vagy a testednél, hogy test nélkül is egészen jól el tudnál már boldogulni.

Itt még nem tartok.
Sőt, néhány erőszakosabb kísérletet már át is éltem ezzel kapcsolatban.
Hogy a test lehull, elájulna, ha engedném én meg nézek ki már nem a fejemből, de nézek körbe és
vagyok, de a test éppen irányíthatatlan. És akkora erőm van olyankor, hogy hihetetlen számomra is.
A ragaszkodás ereje, a fókusz valamiért nagyon erős.

És nem rohanok orvoshoz, hogy szereljen meg.
Mert titkon tudom, hogy ez valami más, tüneteket sorolhatnék, de tudom, hogy a TUDAT kísérletezik ilyenkor.
Hogy megpróbál kiszedni a testemből, de valamiért még mindig nem engedem.
Pedig ilyenkor akkora energia érkezik, egyszer-egyszer sikerült már együtt rezegnem vele, akkor a testem is irányíthatóan egyben maradt, de ez elég ritka. Ahhoz tökéletes egyensúlyi állapot kell és hogy benne legyek a pillanatban.

Talán ezt kell követni, ezt az energiát és nem félni.
Elengedni a testet is, aztán majd lesz valami. Követni a tudatot, mert mutatni akar valamit, csak talán még nem vagyok rá megérve, vagy attól félek, hogy vissza sem jönnék.

Nem félek.

VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT TENYERÉN LÉTEZVE ÉLEK.

Közben a kisénem meg a hétköznapi életem rendkívül kemény, éppen szenvedő fázis van, amit a szemétdomb végeláthatlan tisztogatása és szemlélése ural.
Tudom, hogy feljebb kell emelnem a nézőpontomat, hogy mindez már a múlt és nincs dolgom vele.
Hogy a szemétdomb nem az enyém, mert én vagyok más.
A múltamé, de az átalakulás rendkívül fájdalmas.
Nem szabad beleesnem az önmarcangolásba és az elmém sugallta bűntudatba.
A társadalom, vagy a társam szerint rengeteg hibám van.

Ez az ő igazsága, az enyém pedig az, hogy szabadság van, és bármi bármikor megváltozhat.
 Az egyéniséget az erényei teszik naggyá, de a hibái szerethetővé - valahol mintha ezt olvastam volna.

Minden út a legelső lépéssel kezdődik.

Akkor lépjünk.

.

Ismét a félelemről ...

Igen, amikor más is ugyanarra jön rá, jóval előttem,
már megugrotta ezt, amit én is érzékeltem és éltem,
hogy mit jelent megszégyenítve élni.
Szóval a minta már megvan, írjuk felül. NEMZETI SZINTEN!!

Idézetek Feldmártól:

„Aki bántja magát, az lehetetlenné teszi azoknak az életét, akik szeretnék szeretni őt. Ha lassan ölöm magam, akkor átkozott az, aki szereti a gyilkost bennem, de az is átkozott, aki cserbenhagy. Tehát gúzsba kötök mindenkit, aki a közelembe kerül.”

***

„A bátorság ahhoz kell, hogy a félelem ne játsszon szerepet az elhatározásokban.”

***

„Ha azt mondom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és ő őszintén megvizsgálja az életét, de azt találja, hogy rosszabb lett, mióta vele vagyok, akkor én nem szeretem őt. Függetlenül attól, hogy mit mondok.Tehát a szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem a szeretőben.”

***

„Úgy ismered meg magadat, hogy belepottyantod magadat a legkülönbözőbb helyzetekbe, és megfigyeled, mi lesz. Ez nem munka, ez játék. Én remélem, hogy halálomig fogok így játszani.”

„A félelem leszűkíti az életemet, a vágy kitágítja. Ez egy állandó harc, nem lehet megmenekülni tőle. Néha azt tanácsolom valakinek, hogy kövesse a legnagyobb félelmeit, használja őket iránytűnek, és azért is abba kezdjen bele, amitől a legjobban fél. Azt gondolom, a legnagyobb félelem bújtatja a legnagyobb izgalmat. Tulajdonképpen csak az izgalmas, ami veszélyes.”

***

„A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.”

***

„Egyszerűen el kell határozni, hogy az iránytű, amivel kijelöljük, merre menjünk, az ne a félelem legyen. Ne kelljen már menekülni. El kell kezdeni az iránytűt a vággyal összekötni! Azt csinálom, amit akarok, és nem tart vissza a félelem.”

***

„A pénz nem boldogít, de megengedi, hogy azt csináld, amit akarsz, és ne csináld azt, amit nem akarsz. Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar. Ez a hatalomnélküliség. Nekem nem kell hatalom magam fölött, vagy más fölött, ahhoz kell hatalom, hogy senki ne mondja meg, mit csináljak és mit ne.”

***

„Arra rájönni, hogy a másik annyira másik, hogy soha a büdös életben nem fogom megismerni, nagyon megrázó felfedezés.”

***

„Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam.”

És akkor ez méltó átvezetés számomra is a következő életembe ... köszönöm.

A félelem után

Amint ledőlt a bálvány, ártalmatlanul fekszik előtted, amitől féltél, újabb próbák várnak rád.

Nem elég, hogy egy világ dőlt össze, a félelem, mely e világot összetartotta benned, elpárolgott, a benned lévő aspektusok, melyek e világ részei voltak és ebből táplálkoztak, egyesült erővel rontanak rád.

Nem szabad megijedni.

Ha egy félelem sokáig fennáll, létrehozza az egyensúlyt. Jobban mondva bölcsességed létrehozza neked a túlélés lehetőségét azzal, hogy körbevesz, hogy stratégiákat ad a kezedbe és alszemélyiségeket hoz neked benned létre, melyek megvédenek a külvilág gyötrelmeitől. Ideig-óráig ez rendben is van.

Ha éppen bombáznak feletted és Te egy ilyen alszemélyiségeddel tudsz beszélgetni, aki figyel rád, meghallgat és szeret téged, máris gyorsabban telnek a halálfélelem percei, közelebb a túlélés reménye.

De amikor a bombázás már a múlté és még Te mindig ebben ragadva magadban beszélsz a már ott sem lévő másikhoz, az már nem oké.

Amikor a félelem elmúlik, hirtelen lehull a hályog a szemedről és itt dől el, hogy merre mész tovább.

Nem fog tetszeni amit látsz, ez biztos. Mindent látni fogsz, amit emiatt a félelem miatt cselekedtél vagy nem cselekedtél, az egész szemétdombot.

Te hoztad létre, ezt tudod. El tudod-e fogadni anélkül, hogy magadat vagy a másikat büntetnéd, okolnád, vagy magyaráznád a bizonyítványodat? Ne ess bele a csapdába, mert aki magyaráz, az ebből élt, egy aspektus, akit Te hoztál létre, hogy téged szorult helyzetedben támogasson. Nincs már helye melletted, de kapaszkodik. Mondja a magáét, "mert akkor ő és ott és akkor és nem tehetsz róla, ő a hibás .... blablabala". 

Résen kell lenni, a megszabadulás vár rád, ha ezekkel az utolsó démonokkal szembe tudsz nézni, és a helyükre tudod őket küldeni. Légy erős önmagadban és ne add át megint az irányítást, most már Te vagy a főnök.

Még egy nehezebben látható, de a mélyben finonam működő mechanizmus is a múlthoz köt, a félelemmel átitatott múltadhoz, és ez az ellenállás. Ez is védekezésképpen jött létre, mégis megakadályozhat abban, hogy változz, hogy szabadon áramolj az élettel és ne legyenek elvárásaid a hogyanokkal és miértekkel szemben.

Figyeld csak meg, hogy hol állsz ellent valaminek, vagy valakinek. Ha félsz valamitől, öntudatlanul is elfordulsz tőle, még véletlenül sem mész arra, ahol találkozhatnál azzal a félelemmel, nem adsz magadnak esélyt arra, hogy a félelem elpárologjon. Tehát, arra kell menni most már tudatosan, ahol a félelem árnyékát érzékeled. Igen, pontosan arra, mert ott vannak még azok a határaid, amiket tágítani célszerű és ahol még inkább önmagad lehetsz.

Ez lehet bármi. Ha félsz attól, hogy egy állás majd leszereli a spiritualitásodat és ettől Te beállsz a sorba, birka leszel, akkor vállalj állást. Ha attól félsz, hogy nem kellesz a pasiknak, mert már idősebb vagy és súlyosabb a kelleténél, döntsd el, hogy pedig Te tudatosan törekszel egy párkapcsolatra. Ha attól félsz, hogy a barátnőddel összeköltözve megromlik a kapcsolatotok, költözz vele össze.

Mi értelme félni? A félelemben eltöltött idő gyakorlatilag nincs. Amnézia, felesleges és fájdalmas. Amitől félsz, az legtöbbször csak a Te fejedben van. Ezért tegyél, hogy ezt megtapasztalhasd. Ha így van, akkor jó. Ha mégsem, akkor elfogadva a tanítást mondhatod, hogy mégiscsak intuíció volt és nem félelem.

Nehogy azt hidd, hogy ez nekem könnyű. Az elején tartok, de jól esik leírni mindazt, amire időközben rájöttem magammal kapcsolatban. És most először gondolom azt, hogy ez nemcsak nálam van így.

Felkutatni a félelmeinket, belenézni minden szürke sarokba, hogy van-e ott még valami ... ez nagyon fontos. Nincs is ennél fontosabb. Mi értelme van egy félelemben eltöltött életnek, ha nem az, hogy kiszabadulj és megtanuld kezelni.

És amikor már elmondhatod magadról, hogy nincs olyan szituáció, ember, vagy tapasztalat, amitől Te úgy félnél, hogy azt nem tudod kezelni, akkor valóban ÚJ EMBERRÉ váltál, akinek sejtjeiben a BIZALOM működik, mely egyben egy másik neve ISTENNEK.

UI: Még egy elmetrükk van ám ... a félelem a félelemtől, az az állandó és szinte spiri körökben általános "jól csinálom-e?" "eléggé tudatos vagyok-e éppen?" félelemről beszélek, ami könnyen fogva tarthat. Kit érdekel, le...om. Nem érdekel, hogy ki mit mond, vagy mit nem, ezzel is szembe fogok nézni, bár néha fájdalmas a kritika pont azoktól, akiktől nem várnád. De kinek és mit kéne bebizonyítanod? Senkinek nem kell semmit bebizonyítanod, ez a lényeg. 

ÉLNI FÉLELEM NÉLKÜL ÖNMAGAD ISTENISÉGÉBEN, KELL ENNÉL TÖBB?

ChE

Mélységek és magasságok

Ez az év már most megmutatta, hogy valami nagyon új kezdődik.
Magasságok és mélységek váltakoznak, leginkább a megértésben és a cselekvésben.
Már nem ránt magával és nem szállok el ... figyelek és vagyok.
Mégis köszönöm az ajándékot, ami elhozta a megértést.

Levált rólam a múlt, hosszú folyamat eredményeképpen.

S miközben gombolyítottam az összekuszálódott szálakat mély bepillantást nyertem a karmaként ismert egyszerű törvény apróbb részleteibe.

Anyai ágon és apai ágon is felsejlettek a félelmek és az árnyak, melyek egészen hozzám, belém vezettek. Hogy a szülők által meg nem nyert csaták helyei rajta vannak a gyermek térképén, s jól teszi, ha ezeket a csatákat számba veszi, megismeri és feltérképezi.

Nekem már nem segítenek ebben az élők, de a halál sem akadályoz meg benne.
Mint sajátos családállítás résztvevőjeként belemegyek anyám érzéseibe és legfélelmetesebb élményeiben és egyben életének sarokpontjaiban ott vagyok vele. Meg nem született felmentő seregként beszélek hozzá és bíztatom.

Belenézek az életükbe, vajon hol és mit szerettek volna másképpen csinálni, és ki akadályozta meg őket ebben. Mely pontokon érezték azt, hogy kisiklott az életük, és mikor azt, hogy sinen vannak.
Érdekes kérdések, nekem magamnak is felteszem őket, s közben látom a mintákat, melyeket kaptam, örököltem és mely minták meggyógyítása, átformálása segíthet azoknak, akik majd utánam jönnek.

Nehéz erről beszélni, mert a megértés rövidebb mint egy pillanat és a részletek csak nekem fontosak.
De a tudás, hogy a legtöbb sérülést és ezzel együtt a betegségek nagy részét a félelem okozza, itt van. Már tapasztalat. Erősödik a megértés és az együttérzés.

...

Arra biztatlak, kedves olvasóm, hogy keresd fel szüleidet, ha még élnek és beszélgess el velük életük nagy örömeiről, sorsfordító élményeiről és igen, kudarcaikról. Mit tettek volna másként személyes életükben és minek örülnek így utólag, hogy megtették, vállalva a kockázatokat és a veszélyeket is.
Ez nem nekik fontos, hanem elsősorban neked. Hogy tudd, milyen fonalon ereszkedtél le ide, a Föld nevű bolygóra, s hogy milyen mintázat az, amiben élsz és halsz. Tudd, hogy nem vagy azonos ezzel a hálóval, csak belekerültél, s ha tudod, hogy mit kaptál az őseidtől, könnyebb lesz azt is megtudnod, hogy miben vagy más, miben hoztál újat. Amikor rálátsz az egészre, már nem botladozol a szálakban, hanem képes vagy gyönyörködni a mintázatokban.

...

A félelem korában születtem. A modern kor még mindig a félelemről szól, egyenként és együtt is fél az ember, mert van neki mitől. Még istenétől is fél, fél a szegénységtől, a bankoktól, az időjárástól, a katasztrófáktól, a betörőktől, a politikai helyzettől, a gazdasági válságtól, a betegségtől, a haláltól, a háborútól, az ördögtől, végeláthatatlanul sorolhatnám ... A nemzetek félnek a kihalástól, az lemaradástól, nyelvük elszegényedésétől, történelmük félreértelmezésétől stb. stb. És akkor még az apró, kis félelmekről nem is beszéltem, amik pedig az élet velejárói, a "mit fog mondani, ha meglát" és "szeret-e ő is" világtörténelmi kérdéseiről, amik legalább olyan félelmetesek adott pillanatban mint a 3. világháború gondolata.

Nekem elegem van ezekből. Vége.
Én részemről befejeztem a félelmekkel való együttműködést.
Mostantól BIZALOM van.
Csak és kizárólag.
Önbizalom és BIZALOM abban, ami van, aki vagyok.
Bármi történik, bízom. Nem hitről beszélek, hanem bizalomról.
Arról, hogy minden, ami történik, engem szolgál és értem van.
Ha nem értem még, akkor is.
Ha felsejlik bármely félelem, előhívom és a szemébe nézek.
Ha nem jön elő, mert csak árnyék, akkor átfordítom bizalommá.
Ilyen egyszerű, neked is menni fog.
Egy titok van még mielőtt ide elérsz.
MEG KELL TALÁLNOD A FELTÉTEL NÉLKÜLI BIZALOM körét magadon belül.
Tudom, hogy sikerülni fog.

...

Még valami.
Bevillant egy pillanatra ennek az egész vetített világnak a legnagyobb huncutsága,
de olyan élesen, hogy nevetnem kellett.
Éppen a zuhany alatt álltam, vicces volt.

Az a helyzet, hogy már minden készen van.
Te csak álmodod az egészet, hogy eljutsz A-ból B-be.
Minden egyben benned van és nem mész Te sehova.
Egy ponton megsokszoroztad magad, részeidre váltál, de minden egyben van, csak számodra eltolva az időben. És tökéletes a vége, tökéletes a kezdete, minden a legnagyobb rendben van ... az utazásod egy óriási illúzió, de korlátozott nézőpontod miatt most még csak részleteiben ismered a teljességedet, de amint ez kiszélesedik, ráláthatsz egyben önmagadra ... és látni fogod, hogy az elkülönülésed csak illúzió. Soha nem szakadtál le és nem hiányzik semmi.
MINDEN EGYBEN VAN.

Hát ez van.
Magamat szórakoztatom a múltamban való utazgatással ... de azért még nyomozok, hogy miért is vezet erre az a nemlétező út és hogy milyen hatással lehet mindez a körülöttem élőkre ... akik ugye nincsenek rólam leválasztva ... én azt csak gondolom.


UI: Minden átfordulóban van ... és nem félek leírni akár butaságokat ... nagy változások idején nem csoda, ha az ember kicsit zavarossá válik ... majd letisztul az, aminek le kell. ;)

FK

Folyamatos változásban

Van, ami nem változik, és van, ami igen.

Új nézőpont, új energiák.
Visszatükröződés a külvilágban.

Elengedés, szembenézés.
Letettem egy régi félelmemet, de ehhez kellett valaki kívülről, hogy rámutasson.

A félelem bennem volt, de amitől féltem, az kívül is megjelent.
Hogy segítsen.

Jól ki van ez találva.

És most? El is tudtam fogadni ezt a segítséget.
Nem toltam el, vagy kezdtem el okoskodni, hogy "én ezt már tudom".
Mert lehet, hogy tudom, de ez csak hideg tudás, a valódi az, amikor
meg is élem, hogy megszabadulok.

Először elmerülés, feltérképezése a "problémának",
majd kiugrás, szemlélés, hátrább lépés.
Aztán végiggondolás, az elme is hagy dolgozzon ...
újabb szintek lefelé, kifelé,
DE a végén kell egy elhatározás,
egy konkrét tett, vagy valaminek a megváltoztatása.
És ez bármi lehet, csak más legyen, mint a régi volt.
Mert ha Én változom, mindenki más is velem együtt
változik és ha az irány is jó,
a harmónia magától érkezik
és marad.

Szinte már el is felejtettem, hogy pár nappal ezelőtt mégis mi volt annyira

rémisztő.
Sőt, valami új érzés, valami új szín, új erő van itt.
Valami kioldódott és beáramlott.

És ez így működik.
Köszönöm, hogy megmutattad.

Azóta sok minden áramlik oda és vissza.
Éjjeli felriadás, beszélgetés álomszinten.

Választások, irányba állás van.
De most már nem hanyagolva a tetteket.

Eddig elmenekültem, mert odaát békére találtam,
erőt gyűjtöttem és tisztogattam.
Elkövetkezett a tevés ideje.
Nemcsak tudni akarom már, hanem csinálni, tenni.
És ez itt a lényeg.

Fülön fogva magamat, mint kisgyereket, mindennap tenni,
hozzátenni ahhoz, amit már egyszer megálmodtam.

Kértem a szenvedélyt, úgy látszik, érkezik. :)

Hála és béke!

Még egyszer a félelemről ...

Van egy olyan félelem, amivel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni.
A háttérben mindig is itt volt, és megakadályozott nagyon sok mindenben.
De így volt ez jó, mert meg is védett sok mindentől.
Nem véletlen, hogy van, hogy itt volt.

Összefügg a Hanggal, a hang hiányával, amiről már írtam.
Összefonódva vannak itt ők ketten, tulajdonképpen olyan történések tanújaként, melyek velem és bennem történtek. Velem és bennem, az EMBERREL.


Ez egy gyökérfélelem.
Sokszor, sokféleképpen mutatta már meg magát.
Ott volt, ott keletkezett, vagy erősödött fel talán először Atlantiszban annyira, hogy elakadt a hangom, elakadt bennem a HANG.

Aztán még többször, mások érzései és tettei által közvetítve sokáig elemi erővel sújtott a porba és egészen a mai napig nem értettem, hogy mi ez, és miért  van itt. Miért nem oszlik el, mint a többi félelem.

Annyi minden eloszlott már.
A halál is szinte barátom, ha lehet ilyet mondani.
Nem félek a fizikai megsemmisüléstől és a fájdalomtól sem úgy, ahogy régen.
Tudom, hogy a fájdalom is csak nézőpont kérdése, ahogy a betegség is.
Energiablokk és a fókuszált, VALÓDI FIGYELEM EREJÉVEL, feloldható.
Megtapasztaltam.

De térjünk vissza a lényegre, amiért most itt ülök és írok.

Ez a félelem eddig így hangzott: "félek az emberektől".
Ebbe a gondolatba csomagoltam és ezért is nem tudtam vele mit kezdeni.
Mert túl általános, túl merev és mindenre kiterjedőnek tűnik ebben a köntösben.
Eddig még boncolgatni sem tudtam, sőt, életem egyik legígéretesebb pillanatában állt közém és aközé, akit pedig nagyon szeretek.
Ezzel megmutatta fontosságát és erejét, hogy dolgom van vele.

Ma belém hasított a felismerés, hogy tudom ezt már boncolgatni magam is, nem kell egy gurut keresnem, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, amitől ez a kérdés egyébként maga megvédett, mert hát feltenni sem mertem eddig a pontig senkinek. Pedig lett volna lehetőségem. Nem is egy, sok.

Magamnak kell utána járnom, másképpen nem megy, úgy látszik.

Mi az, amitől félek, mi ez az érzés?

Először úgy jelent meg képben is és történetben is, hogy állok egy kör közepén egyedül, mindenki engem néz és elemi erővel gyűlöl és szeret egyszerre. Mert nálam van valami, ami nekik kell és ami nekik nincs. Csak a feltétel nélküli szeretet ereje hívhatná elő belőlem, és ezért, hogy ez az állapot jelen legyen, én sem tehetek semmit, egyedül kevés vagyok hozzá. Az elpusztításom mellett döntenek, amit szerencsére nem kellett eddig még soha végignéznem, de az érzés már megvolt.

Maga ez az érzés és kép nagyon mélyre beégett, és az is, hogy valamit rejtegetni, titkolni kell. Hogy nem kerülhet akárki kezébe az, ami bennem van. (Erről egyébként írtam is már a kezdetekkor, így jött át, így tudtam akkor a tudatossá vált részeket letenni.)

Tehát a képet, a kort és az élményt ismertem eddig is, mégsem tudtam ezt kioldani magamból, annak ellenére, hogy az energiák újra megjelentek egy másik síkról. JELEN VANNAK.

Mi hát ez a félelem, ami eddig mindig magával rántott és nagy-nagy erő és figyelem kellett hozzá, hogy megmaradjak tudatosságomnál? Az egyetlen eddig bevált módszer a fizikai kommunikáció szinte teljes megszüntetése volt, a hang megvonása, az ismerkedés és a fizikai kapcsolat hiánya.

Maga a tartalom, ami bennem van, talán nem tud, vagy nem akar fizikai kapcsolatba kerülni általában az emberrel? Ez lehetséges?
Ez akkora paradoxonként állt előttem, hogy bár JELEN VAGYOK, BEFOGADOK ÉS ELFOGADOK, a fizikai kontaktustól félek. Nem értettem, hogy miért van ez. Mi gátol, melyik részem?

És akkor, ma reggel leesett, ami egyébként már sejtés szintjén, csak kevésbé tisztán itt volt, hogy a másik egójától, a másik ember elméjétől félek!!!
A benne lévő SÁRKÁNY ERŐTŐL - hívhatjuk talán így is.

Attól az erőtől és mechanizmustól, amit nekem magamnak is nehéz volt megszelídítenem és kezes báránnyá tennem.

Félek a minden EMBERBEN BENNE LÉVŐ PROGRAMOZOTT ÉS ÖNTUDATLAN ELMÉTŐL és ezen ÖNTUDATLAN ELME ÁLTAL IRÁNYÍTOTT "MASSZÁTÓL".
.

És közben azt is tudom és érzem is, hogy sokszor voltam e massza része magam is, sokszor voltam SÁRKÁNY és volt, hogy pusztítottam, dühöngtem, hogy magam is keltettem másokban félelmet és akartam uralkodni. Volt gonosz és kiszámíthatatlan egóm, mindebben, amitől félek én magam is részt vettem, hol így, hol úgy, és hogy én is hozzájárultam és alakítottam így mindazt, ami van. Nem távolítom el magamtól, vagy vonom ki magam belőle. 

(Vagy mégis? Lehet, hogy ezért félek? Hogy ezzel még dolgom van?

Az a sárkány, akinek bőrét már annyiszor bedobtam a Vezúvba, talán még mindig akar mondani nekem valamit, hogy nem akar csak pillangó lenni ... ? Ez már egy másik gondolatcsomag, de érdekes, talán majd egyszer ezt is leírom.)

.

Na, legalább már ezen is túl vagyunk.

Ugorjunk egyet és tegyünk valamit ennek átalakításáért, hogy valóban beköszönhessen végre a valódi ARANYKOR, AMI SOHA NEM ÉR VÉGET, MERT MINDIG IS ITT VOLT ÉS ITT IS LESZ.

Csak jó helyen kell keresni. :)

Aki voltam - a "legutolsó" aspektus

 Mindig, amikor kijelentek magamról valamit, egyúttal választok.

Váltót állítok.

Gyorsítást kérek, vagy lassítást.

További tapasztalatokat, hogy jobban megértsem önmagam, vagy kiugrást egy zárt rendszerből, mert már látom és érzem, hogy abban a rendszerben mi tartott benne.

Most is így történt.

Kijelentettem valamit magamról és máris elkezdett leválni rólam az az utolsó aspektus, amit jelen életemben létrehoztam, eddig tápláltam és aki helyettem élt.

A környezetem még vele kommunikál, minden percben kapja a muníciót, hogy újra előugorjon és folytassa, ahol abbahagyta, abbahagyattam vele.

Nemcsak mondatokat kap, a körülöttem élők tükrözik vissza nekem a benne megrekedt energiákat.

Érdekes állapot.

Kívülről mondatok, belül ugrásra készen hallom a válaszokat, én pedig figyelek és nem reagálok.

Figyelek és még mindig figyelek és még mindig, majd megszólal az, AKI VAGYOK.

Vicces.

Távolodik, levált belül ez a rész. Hihetetlen, hogy mennyire rángatott eddig.

A félelem tartotta életben.

Lehet, hogy a legmélyebb fájdalommal volt összekötődve.

Azért volt itt, mert rá kellett látnom a gyökerekre.

Most szorít egy kicsit. Nem kap levegőt, a testem jelzi, hogy itt van, megidéztem a félelmét.

Hogy nem szerethető, pedig igen.

Mindenki az.

"A szeretet hívott bennünket életre, szeretet vagyunk."

"Akkor most lélegezzünk erre egy kicsit."

Magamhoz ölelem és szeretem őt is, hiszen én hoztam létre önmagamból.

Helyettem élt idáig.

Mostantól visszatér és átadja magát annak, aki VAN.

Már nem tud rángatni.

Sokat köszönhetek neki, de "nem én voltam."

Már VAGYOK.

Hála, hála és béke.

Legfőképpen magammal.

"Végtelen szeretetemmel átölellek és soha, de soha nem hagylak el."

Mindent köszönök ...

A megértés szikrái - Vetített kép

Elfordulni a vetített képtől.

Egy belső pontban vagyok és vetítek érzéssel telített gondolataim szerint önmagam köré embereket, történeteket, egész világokat.

Te jó ég, én a vetített képekkel küzdök!

Amikor ez "leesett" valamelyik nap hazafelé tartva, akkorát nevettem ....  Kedvem lett volna a földön hemperegve csak kacagni. Nincs ennél nevetségesebb, mint amikor a gyerekember fest magának valami félelmeteset, kirakja a falra, és fél. Odavan ezért a félelemért, odavan a formákért, az érzelmekért, a szenvedésért ... szereti. Kacagtató.

Semmi sem ismerhető meg, még önmagam sem, annyira változó, annyira élő vagyok.

Halotti maszkom lehet, de mögötte akkor is élek. A lélek él bennem és mindenre emlékszik. És ha jó napom van, hallom és érzem, ahogyan csilingelve nevet és meglepődik minden egyes új érzésen, új gondolaton, új tetten és nem-tetten ... játszik. Teremtést játszik bennem és közben figyel. Tanul.

Bábu vagyok, akkor váltam le az EGÉSZRŐL, amikor elhittem, hogy ez a rész igaz, hogy a körülöttem lévő világ a minden.

Pedig csak vetített kép. Díszlet, jelmezek halmaza ... színház.

Most pihenünk egy kicsit. Csendben leszünk. A csendben összeforr a lélek a testtel.

A CSEND-ben sem vetített kép, sem gondolat, sem érzés nincs többé jelen. Csak a VAN.


!! De azért a nevetés se kutya! :)

A megértés szikrái - Árnyékok 1.

Van olyan, hogy az árnyékok földjén lépkedünk. Itt saját árnyékaink hirtelen láthatóvá válnak, leválnak rólunk és elénk állnak, hogy még egyszer utoljára jól megijesszenek, mielőtt szétoszlanának figyelmünk fényében.

Kettőt már sikerült meglátnom, megláttam a harmadikat is.

Ő nem annyira régi - bár ki tudja - érzéseim szerint ebben az életemben keletkezett, viszont nagyon-nagyon tud akadályozni. Szabotál és félelemből cselekszik.

...

Van olyan, hogy az árnyék megmutatja magát. Aztán pedig rád ugrik. Ugyanis egyvalamitől még jobban fél, mint a fényedtől ....  egy olyan Létezőtől, aki már látja.

Számára a JELENLÉT FÉNYE ijesztő. Mindent meg is tesz, hogy nehogy arra menj. De amikor már nagyon szorít és toporzékol, tudhatod, hogy jó felé mész. Korlátaid feloldása következik, és ebben HATÁRAIDAT FÉLELMEID JELZIK legmegbízhatóbban.

Szeresd a félelmeidet, öleld őket magadhoz, ne taszítsd el, inkább figyelj és köszönd meg nekik, hogy vezetnek. Csak rajtad múlik, hogy megijedsz-e félelmetes papírálarcaiktól, vagy nevetve eloszlatod őket bátorságból és fényből szőtt cselekedeteiddel.

Árnyék-én - családi örökség

Jó kis feladatot kaptam, csak kapkodom a fejemet időnként.
Visszakaptam egy részemet, nevezhetjük az árnyékomnak is.
Női rész, itt hordozom magamban, de érzem, hogy nemcsak hozzám tartozik.

Mióta itt van, dolgozunk is egymással rendesen. Képes kibillenteni és olyankor csak hosszas kínlódás után veszem észre, hogy most megint  nem-én vagyok jelen, hanem ő.

Többféle sérülése is van. Érdekes módon tudósít ezekről.

Például az egyik hajnalon félálomban azt látom, hogy apai nagyanyám áll előttem és rettenetesen fél. Tördeli a kezeit és mintha várna valakit. Hirtelen megvilágosodik az egész történet. Tényleg csak egy villanás, nem több, de mindent értek. Hogy nagyapám terrorizálja, ő fél, de mi mást is tehetne, igyekszik megfelelni, a gyerekeit félti. Apám ifjúként anyám mellé áll, elmegy dolgozni, keresetéből él a család, mert nagyapám duhaj lévén, a sajátját a kocsmába viszi. Részegen sok minden történik a hálószobában is, erőszak és minden egyéb. Borzasztó érzés, érzem a félelmet és a tehetetlenséget.

Aztán érkezik az oldás, látom és érzem, hogy egymás elé állnak és kopogtatják a korona csakrájukat, a harmadik szemüket és a szívüket egymás után, először nagyanyám saját magának, majd nagyapámnak, aztán  keresztben egymásnak mormolva a szavakat: SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK. Saját testemen érzem, ahogy ürül a bánat, a neheztelés. Amikor "kész", megölelik egymást. Ekkor apám szemeit látom felvillanni, majd ő is beáll a körbe, ugyanez a szertartás egymással ..... majd tovább ...  én jövök. Érzem az oldódást, a fájdalom és félelem kioldódását, amit előre és hátra is elküldök az időben.

Még aznap újra végiggondolom az egészet. És persze párhuzamba állítom anyám családjával. Ott is találok nyomokat. Lesz még itt is tisztogatni való bőven.

Megtaláltam a férfiaktól való félelmeim családi gyökerét, ami nagyon mély és meglehetősen vastag.

Ugyanakkor tudom, hogy nem véletlenül születtem "bele" ebbe a családba, ugyanis ez a fajta félelem és neheztelés bennem is bennem volt születésem pillanatában .... de ez már egy másik történet, az árnyékom másik arca ... talán majd egyszer azt is elmesélem.