Ember-s-ég

Nehéz leírni, de megteszem. Bármikor vissza lehet aludni. Bármikor.

Milyen okból és miért tenne valaki ilyet? Erre is sokféle válasz van.

Talán amikor eltemet a múlt sötét árnya és a jelen kilátástalansága ...

Láttam ilyet. ÉREZTEM ILYET.

De mint minden, ez is ideiglenes. Semmi sem örök, csak ami AZ.

A látszat, a kétség, a reménytelenség mind-mind egy-egy maszk a múltból, ami most visszatért, hogy elrettentsen, vagy beolvadjon.

Tettem valamit, választottam valamit. Azt, hogy mindent, minden részemet visszahívom, hogy ne legyen belőlem senki száműzött.

És most ezt nyögöm, tudom, hogy ez is mind én vagyok.

És hogy volt már hasonló visszahívás, de akkor itt volt mellettem ő, aki vezényelte és vigyázta lépteimet.

Most egyedül kell ezen végigmennem, akkor leszek csak valódi és egész. Ha a belső karmestert tudom újra a saját belső zenekarom elé állítani és ők észreveszik és hallgatnak rá és elkezdenek harmóniában létezni újra.

Egyelőre még csak a káosz van, sok-sok hangszer szól, főleg szomorúan, mert egy fontos részemet még mindig nem integráltam. És nem is taszíthatom el, amíg át nem érzem a fájdalmát. És bár tudom, hogy ez a fájdalom nagyon régről és messziről érkezett, de minden egyes létidőben rakódott rá újabb és újabb réteg, ami összeállt egy "nem hiszek az emberiségben", "nem hiszek az emberben", "nem hiszek a barátságban" szólamban. És ez borzasztó. Nekem is borzasztó ezt hallani, de ki kell mondanom, mert ez a gondolat és érzés abból a tehetetlenségből ered, amit az általam valaha átélt áldozatok fájdalma és magára hagyatottsága üzen. A tehetetlenség, a szégyen és az űr érzése. A zuhanás egyre mélyebbre, és a "tudás", hogy nincs megoldás és nincs megváltás.

Ez a részem mutatta meg nekem azt is, hogy ebből két út lehetséges. A totális érzéketlenség megoldása, amikor nem érdekel semmi, nincs fájdalom és szenvedés, de öröm sincs. Sem nevetés. És másnak sem a környezetemben, mert akkor megfagy a levegő. Vagy a teljes összeomlás, a totális szégyen és a rettegés szentháromsága. Hogy ez már mindig így marad, hogy bárki bármikor bánthat és összetörhet és nincs segítség, nincs erő, ami ebből kiszedhetne. Hogy is mondta Ő a kereszten? "Miért hagytál el engemet?" És nem, nem akarom hozzá hasonlítani magamat - de ez is egy minta. Hogy a legnagyobb testi-lelki szenvedésben elhagy az isten is, a belső istenünk is, mert nem fér hozzánk, annyira összeszűkül minden csatorna, amin bejöhetne. Hogy a testi-érzelmi stressz kiöli belőlünk a lelket is és onnantól dupla szégyen, fájdalom és önbeteljesítő jóslatunk végzete vár ránk: "bennünket senki sem tud szeretni".

Pedig ez nem igaz.

És itt, ebben a helyzetben nem segít a spiri tanácsok sokasága - "engedd el", "nézd más nézőpontból", "már elmúlt". Nem, ebben csak az együttérzés segít, az együttlét ezzel az aspektussal, hogy tudja, ő is létezik és igen, jogos a fájdalma, a haragja és a léte és nem kell elbújdosnia azért, mert mi emberek nem tudunk szembenézni azzal, amit tettünk másokkal, saját magunkkal, a szeretteinkkel, vagy az ellenségeinkkel.

Amíg ezt az emberiség nem lépi meg, hogy mindenki egyenként belátja, hogy az erőszak, mások bántása és megsemmisítése fizikailag, érzelmileg, vagy csak szóban - nem vezet sehová.

Mert ahol erőszak van, ott áldozatok. Ahol áldozazok, ott tettesek. És egyszer áldozat vagy, egyszer tettes. És viszont. Aztán már egyszerre vagy tettes és áldozat is. 

TUDOM HOGY EGYSZERRE VAGYOK MINDKETTŐ ÉS HOGY NEM LEHET EZT A KÉT OLDALÁT A BÁNTÁSNAK KETTÉVÁLASZTANI, MERT EGYEK. Ahol áldozat vagyok, ott tettes is, mert ha mást nem, de magamat bántani fogom, vagy a környezetemet, vagy a szeretteimet, de valahogy tova fogom ezt görgetni, mert másképpen nem tudom túlélni.

És jön a fogat fogért meg a többi baromság és ennek soha nem lesz vége. Soha. Kivéve, ha mindenki belül és kívül is azt mondja, hogy ELÉG.

NEM LESZEK ÁLDOZAT ÉS NEM LESZEK AGRESSZOR. BÉKEHOZÓ LESZEK ÉS NEM ENGEDEM HOGY MÁSOK ÁRTATLANOKAT BÁNTSANAK BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR.

Kimondani sem könnyű, de cselekedni még nehezebb. Nehéz bekopogni a szomszédba, amikor ölik egymást a felek, de muszáj lenne. Nehéz rászólni egy szülőre, aki éppen szóban bántalmazza a gyermekét a füled hallatára, de muszáj lenne. És nehéz beleavakozni fiatalok játszmájába, amint éppen porig alázzák egy társukat a nyilvánosság erejét is használva, de muszáj lenne.

Mert ez még mindig csak a felszín. Hol van ettől az intézményesített erőszak?

- a tanár, aki terrorizálja a diákokat, 

- a főnök, akinek nem mernek visszaszólni a beosztottjai még okkal sem, 

- a pap/hittérítő, aki megátkozza, aki kilóg a nyájból,

- a politikus, aki valahogyan mindig jól jár és gazdagszik

- az orvos, akinél nem gyógyulnak a betegek, de a vagyona mégis nő

és még sorolhatnám.

Legyünk végre felnőttek!

Állítsuk meg ezt az évezredes - évmilliós szokásrendszert!

MONDJUNK NEMET AZ ERŐSZAKRA, DE ÚGY HOGY KÖZBEN ÁLDOZATOKKÁ SEM VÁLUNK.

MERT NEM MÁRTÍROK KELLENEK, HANEM ISTENEK.

EMBER-S-ÉG EGYÜTT.

És ez így van.

Putyin és az ő horkruxai - gondolatkísérlet 1.

Felnőtt létemre rajongója vagyok a HP sorozatnak. Sokszor meghallgattam már hangoskönyvként. És sok-sok olyan utalás találtam benne, ami jó alapul szolgál a párhuzamokhoz jelenlegi világunk – ami nem az egyetlen valóság - és a mű között. Néha eltűnődöm, hogy vajon ez volt az a szándék, amiért JKR lehozta ezt a művet? Mert lehozta, nem egyedül és nem csak emberként írta, az biztos.

Szóval Putyin, de nevezhetjük Voldemortnak is, látszólag mindent megtesz a hatalomért. Azért, hogy halhatatlan legyen, bekerülhessen a történelembe mint nagy Putyin (Nagy Vlagyimír).

Vajon ami vezeti, azt nevezhetjük hatalommániának? Vagy inkább a háború szellemének? – kötve hiszem, hogy a háború magas szintű entitás lenne ... Sokkal inkább a múlt sebei, a múlt átkaiként itt élő erőhatások azok, melyek most ezt a konfliktust táplálják energiájukkal és ráépülve segítik a pusztítást.

Nézzük kicsit távolabbról a dolgokat, lehetőség szerint „behind the short wall”, ahogy kedvenc társaim mondanák.

Mik azok a horkruxok, amik még mindig képesek a háború halott testét újra és újra élővé tenni? 

Hol és mikor és kiknek kellene, lehetne ezeket úgymond elpusztítani, de legalábbis kiengedni őket bezárt börtönükből, hogy többé ne okozhassanak bajt? 

Most és nekünk.

Sokan próbálták, próbáljuk. A végigélt tragédiák, a bőrünk alá mászó több generációs traumák azok, melyek megváltásért kiáltanak és amiknek a felszínre kerülésével bármi megtörténhet. Béke magaddal, de akár háború másokkal. Mert minden bántás, harag, gyűlölet és hisztéria innen, ebből származik. A megalázott, meggyötört, kifosztott, meggyilkolt, elhallgattatott, bántalmazott és e megaláztatásért visszavágni akaró emberből.

És itt nincs helye a személyes igazságnak. Mindegy, hogy melyik oldalon vagy. A haragod, a gyűlöleted, az ellenszenved a háború szellemét táplálja, még akkor is, ha te magad pacifista vagy.

Ha nem szereted a háborút, de szívedben kiközösítesz csoportokat és meg is tudod magyarázni, hogy miért, már táplálod a bestiát. És tök mindegy, hogy nemzeti, történelmi alapon, vallási alapon, vagy nemi identitás alapon.

Ha kiközösítesz bárkit, magadat közösíted ki. Belelépsz egy olyan energiamezőbe, ahol dualitás van, és ennek a dualitásnak a természete a hatalomra épül. Mindig van, aki jobban, többet, vagy ügyesebben csinál, birtokol, vagy vezet valamit. És ez nagyon is jól lehetne így, ha ez csak egy szimuláció lenne, ha tényleg csak azt a játékot/játszmát irányítaná a harc öröme, ami mindenki számára biztonságos. Mert a harcnak van öröme, és létjogosultsága is, ha az tiszta és nem mások elpusztításáért, hanem önmagadban önmagadért vívod. Saját kiválóságodért, saját fejlődésedért a saját belső árnyaiddal. A múltaddal, az ősök rád rakott terheivel, a tökéletlen testeddel, az elkövetett bűneiddel és az elszenvedett sérelmeiddel.

Ha ezt nem  tesszük/teszik meg elegen, hogy e belső árnyaikat felismerik, átszeretik, elfogadják és megszelidítik, akkor ezek a belső árnyak külsőkké válva kint kószálnak a nagy tudatalatti térben és alkalmas időnként összesűrösödve rákapaszkodnak arra/azokra, akik erejüket a pusztítás szolgálatába állíthatják. Azokra, akik azt választották, hogy megengedik ezen árnyak teljes uralmát nemcsak kívül, de belül is, minden részükben.

Szelidítsétek meg saját belső árnyaitokat, hogy kívül, azaz a többi ember javára csak az egyensúlyt, a harmóniát és a fényt sugározhassátok!

Namaste!

Miért ne higgyünk az összeesküvés-elméletekben?

 A rövid válaszom, hogy ha igazak, akkor azért, ha meg hamisak, akkor azért.

Nincs értelme magadat ezekbe belehúzni. Tudsz rá bármilyen hatást gyakorolni? Nem.

Tud rád hatást gyakorolni? Igen. Mivel? Ha hiszel benne, mielőtt valóban hatást gyakorolna rád.

Sok ismerősöm már nem is tud másképpen megnyilvánulni, nem tud egy bármilyen más jellegű tartalmat végigolvasni anélkül, hogy ne pro vagy kontra érveket, állításokat keressen/találjon bennük.

Saját magadat húzod csőbe ezáltal és nem látod az erdőtől a fát, az ösvényt. Ami csak a tiéd. Hogyan tudna rád valami hatni, ami nem a tiéd. Gondolkozz, kérlek!

Hosszabb válaszom is van.

Miért nincsenek összeesküvések világ szinten? Mert az olyan szintű átlátóképességet és intelligenciát feltételez, amivel jelenleg sajnos az emberiség nem rendelkezik. Mert akkor nem itt tartanánk, az élhető világ végén, egy természeti kataklizma kezdetén ...  

Ország szinten láttunk már néhány ilyen összeesküvésnek nevezhető jelenséget. Gondolj a formálódó fasizmusra ... De ez vajon összeesküvés volt, vagy inkább ügyesen irányított hatalmi játszma és egy nagyratörő nárcisztikus és szuggesztív ember tökéletes stratégiájának megvalósulása? És lehetett tudni a célját. Egy ember és egy ország mindenek felett ... 

Az összeesküvések elméletével az a baj, hogy a cél is homályos. Háttérhatalom háttér célokért küzd. 

Hitler tudta, hogy miért küzd, a hatalomért.

Aki a hatalomért küzd, az a végén mindenkit kinyír maga körül, tehát nem összeesküvésben gondolkozik, hanem politikai játszmákban és terrorban. 

Másik élő összeesküvés, ami működik évszázadok óta, a maffia. Itt is van összeesküvés és van hatalom. Mégis mindenki elfogadja, mert hát mit lehet ellene tenni? Kb. semmit. Egymást tartják ellenőrzés alatt a különböző csoportok és jól elvannak. Nyilván nem hiányzik senkinek, hogy ilyen közegben éljen, de mit tehet ellene egy kisember? Semmit. Viszont kesereghet naphosszat, ahelyett, hogy kiülne a tengerpartra valami finom itókával és élvezné a napsütést.

Szerintem nem összeesküvést kell keresni, hanem tudni és érteni kell, hogy az embereket nagyon könnyen és egyszerűen félre lehet vezetni. Az ember hiszékeny és befolyásolható. A manipuláció technikája rendkívüli mértékben kifinomult és gyakran alkalmazott eszköz és élnek is vele. Sokan.

Mit tehetünk?

1. Neveljük a gyerekeinket gondolkodásra. Tanítsuk meg őket érvelni a saját igazuk mellett és bátorítsuk, hogy ezt mondják is ki a megfelelő módon. Vagyis, új szülői nevelői módszerek kellenek. Nem ráhagyás, de nem is tekintélyelv. Demokratikus, elfogadó és világos szabályokat állító, következetes nevelés.

2. Mutassunk példát. Százszor többet ér, mit posztolgatni a facen és idétlen hozzászólásokkal felhabosítani a témákat. Az emberek nagy ívben kerülik azokat, akik mindenhol mindig ugyanazt mondják. Pont ellenérzést keltesz, semmint szimpátiát. És ezzel a témád is a kukába kerül.

3. Nem nyomulj és ne téríts! Ez a gondolkodó embereket nagyon irritálja. Tényeken alapuló világos érvelés és párbeszéd. 

4. Mindenkinek megvan a saját életútja, a saját igaza. Ezt mindig tartsd tiszteletben.

5. Ne szektásodj, keresd a más gondolkodásúak társaságát. Mert a szekta hamar kialakul és nem vezet sehová. Csak még mélyebbre ásod magad egy megoldhatatlan problémába, ami nem is a tiéd és nincs is ráhatásod.

6. Élj boldog és kiegyensúlyozott életet, de legalábbis törekedj rá. Ne engedd szabadon a fejedben azokat a gondolatokat, amik sehová sem visznek. Helyettük éld át minél többször a természet csodáját és békéjét!

7. Csinálj alternatív dolgokat és tudd, hogy ha mégis lenne összeesküvés a fejünk felett, te akkor is úgy éltél, ahogy mindig is szerettél volna.

8. Óriási szükség van, pont most, azokra a tudatos és éber emberekre, akik képesek a középpontjukban maradni és tartani a külső-belső egyensúlyt. Soha nem volt még ekkora szükség olyan tiszta gondolatokkal élő EMBEREKRE, akiket semmi sem tud elsodorni, bármi történjék. ERRE SZERZŐDTÜNK, ITT AZ IDŐ, HOGY MEGVALÓSÍTSUK.

BÉKE ÉS HARMÓNIA LEGYEN BENNETEK ÉS KÖRÜLÖTTETEK!

A helyes hozzáállásról

Tovább fűzném előző bejegyzésemet. Mi lehet fontosabb, mint a helyes hozzállás és néhány alapelv tiszteletete és betartása.

Bár "csak" önmagam orvosa vagyok, az egyik és legfontosabba alapelv, hogy NE ÁRTS!

Mivel tudunk most leginkább ártani embertársainknak?

Tételezzük fel, hogy nem tudunk biztosat. Csak hallomásból, a nem teljes hírekből, esetleg pletykákból értesülünk, vagy a média bugyraiból a "tényekről". Nem tudjuk a tényeket, hogy pl. valóban hányan halnak meg és miben, milyen kezelést kaptak, esetleg minek a következménye a jobbulás, vagy a rosszabbodás.

Szóval, mivel teszünk jót?

Jót teszünk-e azzal, ha tagadunk olyasmit, amit sem bizonyítani, sem cáfolni igazából nem tudunk?

Mivel építjük a jót, és mivel romboljuk azt?

Biztosan nem építjük más emberek egészségét azzal, ha a pánikjukat - amit nem mi okoztunk, de semmi ráhatásunk sincs rá - kinevetjük és elbagatellizáljuk.

Biztosan nem segítünk másoknak kevésbé félni, ha nem tartunk be olyan elvárt viselkedést, amiben esetleg a másik bízik, mert nincs rálátása az egészre, vagy egyszerűen még bízik a hatóságokban.

Biztosan nem segítünk tudatosabbá válni másoknak, ha egyoldalúan szajkózunk saját dogmákat. Mint például: nincs vírus, nem kell maszk stb.stb.

Ezzel is csak a nagy szart kavarjuk fel még nagyobb szarrá.

Mert nem ez a kérdés, hogy van-e vírus és kell-e maszk.

A kérdés az, hogy mit kezdünk bármely betegséggel, ha az tömeges. (Vagy nem.) Miért várjuk az egészségügytől, az orvostól, vagy a hatóságoktól, hogy megvédjen bennünket bármilyen betegségtől, ha annak kifejlődésében mi magunk vagyunk a ludasak. Mi, a saját testünk ad neki táptalajt, miattunk van egyensúlytalanságban és betegszik meg. 

Amíg a vita nem erről folyik, hogy hogyan maradj egészséges és mi a legjobb módszer, hanem arról, hogy van-e betegség (?!), addig csak a sz.rt kavarjátok. Már bocs.

És én is átestem ezen az izén. Lett pozitív tesztem is, és tudom, hogy mikor kapott el. Pontosan emlékszem, hogy akkor, amikor erőteljes dühöt éreztem és tehetetlenséget pont egy olyan nem-döntéstől, mely a normálistől eltérő módon született meg. A hatalomtól és annak arrogáns voltától lettem kész. És igen, a HATALOM most manipulál. Egyik oldalon ijesztget, másik oldalon meg mismásol.

Ez az, ami kiborító. Hogy nincsenek egyértelmű szabályok és emiatt emberek százezrei bizonytalanságban vannak tartva és emiatt lesznek valóban betegek. És mindegy is, hogy miben.

Egy tanácsot tudok adni és ez nekem nagyon jól működött.

Figyeld a tested és használd a homeopátiát. Én is ezt tettem és nagyon jól bevált. Aki nem ismeri, annak most nem tudok ennél jobb tanácsot adni, de az is tudjon róla, hogy alternatív módszereket használva simán túl leszel rajta. 

Ha nincs más ötleted, akkor fokhagyma-méz-gyömbér kombó, az is jobb mint bármilyen gyógyszer. C-vitamin, D-vitamin, ásványi anyagok stb. 

Semmi esetre se vegyél be gyógyszert és ne csillapítsd a lázad. Úgysem megy fel 39 fok fölé. Hagyd az egészet az immunrendszeredre, feltéve, hogy jól működik. Aki krónikus betegségben szenved, annak nem tudok standard tanácsot adni, de a félelem kiiktatása itt is nagyon fontos. Akarj élni és meggyógyulni, lélek szinten is. 

Ne féljetek és ne manipuláljatok másokat! 

A manipuláció mindig visszaüt!

El kell jutnia az emberiségnek odáig, hogy felkutatja és felfedezi, hogy a kémia korát élve nincs tovább. Nincs hova fejlődni, ha mindenre mindig csak külső és nem belső erőforrásokat mozgósítunk. Mert megöljük az életet, ahelyett, hogy táplálnánk és gondoznánk.

Erről szól ez a vírushelyzet.

Az egész emberiség beteg. És messze még a teljes gyógyulás. 

A végső ugrás előtt - a legutolsó félelmeim

A legutolsó félelmek.
Nagyon mélyen vannak.
Az emberi rész, az elme, mélyen szorong.
De vajon emberi tapasztalatból született-e ez a szorongás?

Egy lista következik, s ha ezt érzem, az teljesen jól van, tényleg - mondja itt valaki nekem kaján mosollyal az arcán. Csak listázzam szépen fel ... aztán engedjem el, mást nagyon úgysem tehetek.

• Félelem a semmitől. Hogy a nagy menekülés majd oda visz. A semmibe, ahol nincs tényleg semmi. Ez a világ sincs, ami már unalmas, kínos és érzéketlen is egyúttal, de a semmi még félelmetesebb.
• Megbízhatok-e abban, akiben megbízok? Nemcsak játszik velem/velünk, épp azért, mert ő már a semmiben van és ott unalmas egyedül? 
• Nem döntöttem-e rosszul és mégis inkább a normál emberi életemet kellene élnem, egyre szebben, jobban, tökéletesebben? (Na, ezt biztos nem gondolom, de azért a listán helye van.)
• Kibírja-e a testem a következő ugrást? Nem félek a haláltól, de azért a gyerekeimet még nem hagynám magukra. Vagy már magukra hagytam?
• Akarom-e látni az összes szaromat? Mert látni fogom, ez nem kétséges. Minden elrontott, béna, halogató, kicsinyes és sötét aspektusommal együtt. OMG! Kaptam már ebből ízelítőt, nem is egyszer. A sárkány, vagy "küszöb őre" nem viccel, vagy legalábbis nekünk nem vicces, amikor ő viccel.
• Megérdemlem-e én azt, hogy átjussak, hiszen "olyan kicsi vagyok, ők mennyivel nagyobbak, híresebbek, érdemesebbek ... stb" - megint jött nekem ide a "kicsi vagyok én ehhez" aspektusom, persze csak azért, hogy megint húzzam az időt, meg halogassak. 
• Mi van, ha egyedül nem tudok tovább menni, eddig mindig támaszkodtam valakire, valaki mindig vezetett. Mi lesz velem nélkülük a saját szuverenitásomban? :D Olyasmitől félek, amit elképzelni sem tudok ... de azért jó, hogy van mitől félni, nemde?
• És egy cuki régi félelem: mi van, ha ez az egész egy mézesmadzag, amire jól felragadtam és éppen egy újabb kalitkába, misszióba, kötelező körbe tartok? 

Az a megoldás egyébként, hogy már ott vagyok. Csak még nem rendeződtem át és még nem tudom elengedni teljesen az alapvetően emberi életemet. Pedig már itt az új, néha egészen jól élem is és nem hiányzik a régi. Az angyali részeimmel jól kijövök, szerelemben vagyok magammal és le.arom éppen, hogy "odakint" mi történik. Lassanként elfogadom azt is, hogy képes vagyok hatni a történésekre, egyre inkább, s ez is annyira természetes, csak úgy jön magától.

Egyszóval teremtésben vagyok és élem is, csak még nem szoktam meg, hogy ez van, hogy ÉN VAGYOK önmagam középpontja. Tapasztalom azt, amit már tudok. Az elmét pedig elengedtem, 2 hónapig teljesen, elég nehéz is volt visszahozni, hogy legalább az alapvető napi dolgokra képes legyen. 

Nem fogok unatkozni, az biztos.

Minden tökéletes és én is az vagyok. 

:)

Következő lecke: neti-neti

Magamat a rongáltsággal nem összetéveszteni!

Ez a felelet az előbbi beírásra.
Többszintű és többrétegű a megértés.
S többszintű a válasz is.

A továbblépés módját ebből a féloldalasságból nálam jobban megfogalmazta már valaki, akinek az írásaira mindig támaszkodhatok. Mert szinte mindig előkerül valami a kosárból, ami éppen ott és akkor nekem (az embernek), segítségemre van.

Köszönet neki és azoknak, akik ezt lehetővé tették és teszik.

"- Amikor sorsom démonai ellen küzdöttem, úgy láttam, hogy a hinduk régi technikáját igen jól alkalmazni tudom. Ez a neti-neti-módszer. Neti-neti annyit jelent, mint: nem ez, nem ez. Ha valamelyik démont sikerült nyakon csípnem, ráolvastam: te nem vagyok én. Neti-neti. Értsd meg, nem vagy én. Démon vagy. Parazita. Szemtelen, aljas és pimasz élősdi. Pusztulj. Nem akarlak látni. Nem tűrlek meg. Neti-neti.

- Amikor ezt a varázslatot megtartottam, a démon között és fiktív lényem között valami kicsiny rés keletkezett. Tény, hogy egymástól elváltunk. A démon és a senki (én) között a komplex összetévesztési viszony megszakadt. Már nem hittem gátlástalanul, hogy a démon és én azonosak vagyunk. Egy kicsit már tudtam, hogy őt én vetítem ki s ennek a kivetítésnek első oka saját rongáltságom. El kell őt viselnem, gondoltam, ezt a piszkos rovart.

- S akkor ilyen gondolatokkal foglalkoztam: nem félek - a félelem fél bennem. Vagy még helyesebben: ez a megfogalmazás, hogy én félek, igen pontatlan. A pontos megfogalmazás ez: magamat a félelemmel összetévesztem. S ez most bennem fél. És ezért én abban a hiszemben vagyok, hogy én félek. Mindez azért van, mert magamat a félelemmel összetévesztettem. Nem vagyok irigy - az irigység irigykedik bennem.

- Távolságot teremtettem a félelem, az irigység és magam (a senki) között. Neti-neti. Nem vagyok irigy. Nem félek. Nem vagyok bátor. Nem vagyok beteg. Nem vagyok okos. Semmi vagyok. Senki vagyok. Ez se, az se, amaz se. Ez az "ez se - az se - amaz se", vagyis ez a senki és semmi, ez a valóság. Ami ezen kívül lenni látszik, az mind káprázat.

- Egyre semlegesebb lettem. Tulajdonságmérőm leszállt. Közeledtem a nulladik állás felé.

- S amikor a démonok lassan eltűntek, mint a kísértetek, fokozott hatalmat nyertem fölöttük. Felidézhettem őket és parancsolhattam nekik. Nem szívesen tettem. Nem vagyok gondolkozó. Nem vagyok író. Nem vagyok érzéki. Nem szeretem a bort. De felidéztem a bort szerető démont és az írót és a gondolkozót. Szolgálat után szépen visszadugtam őket a palackba és megáldottam őket. Neti-neti. Nem vagyok ő. Senki vagyok. Üres. Várok. Nem a démonokra várok, egészen másra.

- A démon csak azáltal válik bennem hatalommá, ha magamat vele összetévesztem. Ha azt mondom neki: neti-neti, az összetévesztés eloszlik és a kapcsolatot vele megszakítom. Abban a pillanatban erejét elveszti."

Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis

Forrás: http://www.hamvasbela.org/2011/12/hamvas-bela-summa-philosophiae-normalis.html

Tudok-e fa lenni?

A fák tökéletesek.
Árnyékban is képesek megtalálni azt a kis rést, ahol beömlik a fény.
Ahol tér van, ahol élet.
S amikor az árnyékot adó kipusztul, rögtön benövik a helyét, kiteljesednek, belenyújtózva a fénybe, növekszenek, terebélyesednek, változnak.

Vajon én, tudok-e ilyen fa lenni?

Mert eddig én is árnyékban növekedtem.
Megtaláltam a kis rést, ahol besütött a nap.
Jó tulajdonságaimmal kapaszkodtam eddig felfelé.

Most ellépek az árnyékból, s tapasztalom, hogy féloldalas vagyok.

Ferdén nőttem, hiszen csak az érzékelhető, látható fény felé növekedtem.

Lehetett volna ez egy tökéletes szimbiózis is.
És én azt szerettem volna.
Kiegészíteni, egységet alkotni, együtt növekedni, belső kápolnát, szent teret létrehozni .... egy másikkal.
Akit mellém tett a sors.
Ő nem így érezte. Ő nem így látta.
Amit érzékelt, az az övé. Nem több, de nem is kevesebb.

A kápolna is csak féloldalasra sikerült, bár én nem így érzékeltem, sokáig nem.

Most itt állok ezzel a torzóval, s igyekszem gyorsan befoltozni a lyukakat.
Vajon be kell-e foltozni?
Mert amit gyorsan felhúzok, csak fal lehet.
S akkor oda a nyitottság, a rugalmasság, a kapcsolódási képesség.

Tudom, hogy ezt mindeddig kiegészítették nekem odaátról. Ezért nem láttam.
Mert nem engedtem meg magamnak, hogy lássam.
Nem tudtam volna ez így előbb elviselni.
Mert magamra vettem volna a terhét.
Hogy csak magamat hibáztattam volna mindezért.
Ráadásul rosszul, mártírkodva. Nem látva a lényeget, s javítgatva a megjavíthatatlant.

Igyekszem nyitva maradni, s türelmesen kivárni, míg a torzó kiteljesedik.
Bízom és rábízom magam a számomra még láthatatlan, de mégis érezhető társaimra.
(Ha ezt egy pszichiáter is olvassa, máris írja a gyógyszeremet :D)

Tudom, hogy ez is meg fog oldódni.
Csak türelem, az emberi énem lázad, de a Mester már tudja, hogy jól van ez így.

Mert ez az űr, Hozzá tér.
Mert ez az a rés a tér-idő hálón, ahol újra és megint beömölhet a SZERELEM.

Minden jól van a teremtés egészében.

:)

Az Igazságról - 2

Tulajdonképpen senki sem tud bántani.

Mert nincs senki, akit bántani lehetne.

Csak a szerepek önmagukat fontosnak tartó részeit lehet bántani.

Az álarcok mögött fetrengő hamis bábokat.

A "bántáshoz" én is kellettem.

A passzivitásom, a megengedésem, a fagyott közönyöm. 

S ezt is tudom, már régóta.

Ezért volt "minden önkínzás s ének" - recitálja valaki innen belülről.

S mindjárt a megoldást is a következő sorokban ... "szeretném, ha szeretnének".

Bár megfogadtam, hogy nem analizálok, mert jobb csak figyelni,

de ma reggel előjött egy régi, elfelejtett-de-mélyen-tudott emlék,

valami olyan, ami belém égett gyermekkoromból, 

s talán ez is vezetett idáig, hogy nem vettem észre a nyilvánvalót.

Anyám kedvenc mondása volt, ha valamit el akart érni nálam, hogy 

".... akkor nem foglak szeretni".

Kevés halálosabb mondat van, azt hiszem.

S bár ezt már annyiszor megláttam, elengedtem és megbocsátottam, de mégis itt van

legbelül, belém égve. Hogy nem hiszem el, hogy csak magamért lehet engem szeretni, 

ahhoz jónak is kell lennem. Meg kell felelnem a másik elvárásainak, a kéréseinek ... s kacagnom kell rajta, így utólag, hogy "még az erőszaknak is utat kell engednem, mert ez kell ahhoz, hogy szeressen".

Istenem, mennyire fontos a gyerekkor, az elfogadó szeretet, hogy milyen üzeneteket kapunk és adunk abban a nagyon érzékeny időszakban ...

Nagyon szeressétek a gyerekeiteket, szívből, igazán, elfogadóan és mindezt fejezzétek is ki számukra minél többször, szóban, öleléssel, játékkal, nevetéssel, figyelemmel és legfőképpen azzal, hogy megtanítjátok nekik, hogy milyen az elfogadó és türelmes szeretet.

Ámen.

Az Igazság néha nem beszél

Régen írtam.
Nagyon régen.
Tulajdonképpen leszoktattam magam az írásról, mert azt éreztem, hogy kezd függőséggé válni.
És hogy szerep.
Ez is csak egy szerep.

Mert a mélyebb igazság, mely akkor még előttem is rejtve volt, a mélyben dörömbölve időnként már nem engedte az ihletet.

Vonzott ez a mélység.
A sötét.
Saját sötétségem, melybe száműztem bizonyos részeimet.
S igen, megengedtem magamnak, hogy odazuhanjak melléjük, majdnem melléjük.

Zuhanás volt.
Igen. De volt benne szépség is.
És tudatosság, bár nem az emberi rész tudatossága, hanem a nagyobb egészé.
Volt benne türelem, részvét és átérzés is, de oda, ahová zuhantam, fényesebb részeim már nem tudtak követni.

Megengedtem, hogy bántsanak.
Mert nem vettem észre.
Talán hazudtam magamnak.
Vagy belealudtam a folyamatba és a közepén felébredve, már nem tudtam, mi történik, hogy hová kerültem.

Engedtem, hogy a bennem élő tisztaságot bántsák.
Hogy beszennyezzék, hogy beszennyeződjön.
Félelemből cselekedtem és eltitkoltam magam elől is, hogy így van.
Félelemből és féltésből.

Jobb lett volna másképpen, de így történt.

Aztán persze, miután felismertem, hogy két igazság alszik egy ágyban, jött a szégyen.
A bűntudat.
A hazugság és ismét a szégyen.
A hallgatás.
A lemondás.
Mások bántása.
És már be is zárult a kör.

Még arra is tudtam haragudni, akit a legjobban szeretek.
Még vele is játszmáztam, drámáztam.
Persze a magam módján, sok csavarral és ravaszul.
Ami külön megnehezítette a felismerést, a felismerését annak, hogy EZ NEM ÉN VAGYOK.

A felismerés nagyon fájdalmas folyamat volt.
Bár tudtam figyelni, de hogy valójában mi történik, azt nem értettem.
Próbáltam visszatérni a régi énemhez, az "azelőtthöz", a trauma előtti ponthoz.
De az nem lehetséges, legalábbis nem úgy, ahogyan én gondoltam.

Mert már valóban nem az vagyok, aki voltam.
De az vagyok, aki vagyok.

S ez segített át.
Hogy sebekkel és saját torzulásaimat látva és a félelemmel átszőtt világomban élve is tudom, hogy van megváltás.
Hogy ÉN VAGYOK magamnak.
És hogy van hozzá segítség.

Ki fogok jutni.
Hogy is mondta valamikor valaki?
"Amibe belehelyezted magad, ki is tudod magad onnan szabadítani."

Hát ez van.

Most erőt gyűjtök.
Sok erőre lesz szükségem.
De már nem félek.
Mert tudom, hogy a szabadulásom után végre IGAZán újra ÖNMAGAM lehetek.

Szorítsatok, hogy könnyedén menjen. Vagy legalábbis úgy érezzem. :)

Van-e választásod?

Megint, már megint kiborult a bili.
Nagyon.
Most már térdig állunk benne.
Eddig is, csak nem vettük észre.

Nem baj.
A nemzet írástudói és felelősei lerázták magukról a felelősséget már 56 után.
Ahogy Hamvas Béla írja.
Lehet azóta csak egyetlen egy igazi tavaszunk is?

Miből, kiből választhatsz?
És legfőképpen mit?

A hatalomért folyó harcban nincs kit választani.
Nincs kire szavazni.
Ez egy színjáték.
Ha győztes, ha vesztes.
Ha ellenzék, ha kormánypárt.
Nem érted van, érted?
A hatalomért tesz mindent.
És semmi köze a magyarsághoz. Annyi, hogy tud magyarul. Ennyi.

Stílus van és eszközök.
Hitler óta széles a paletta.
Demagógia, túlzások, álhírek és óriásplakátok.
Információözön, fészbukkomment, lájk, de főleg duma és duma.
Miről is?

Lényegtelen dolgokról.
Ki üljön a parlamentben.
Ki nyomjon igent és nemet.
Ki legyen csavar egy óriási átláthatatlan gépezetben.

Mert csak csavarnak kellesz.
Te is barátom és teljesen mindegy, hogy kire szavaztál.
Annyiban nem mindegy, hogy megint lehet békétlenséget szítani.
Hogy a privát szféra megint sérthető, és ok van rá.

Elmentél szavazni?
Kire szavaztál?
Miért nem mondod meg?
Mi az, hogy magánügy?

Csak magánügy van.
Nincs nemzeti ügy.
Felejtsd el, ez csak a máz.
Mindkét oldalon.
Bárhány oldalon.

Csak a parlamenti szék és a vele járó kiváltságok, fizetés, tekintély és a hatalom a fontos.
Minden politikusnak.
Ez a politika.
Ilyen a természete.

Ne sírj, nyugaton is így van, csak ott kifinomultabbak az eszközök és nagyobb a büdzsé, a felhalmozott vagyon, a tartalék. 

Ott több joga van a polgárnak is, hagyják élni.

Ez az egy, amiért érdemes lenne talán.

Hogy lehessen végre élni.

A politikusok meg politizáljanak, ha azt szeretnék, mi meg élhessünk.

Kedvünkre és csendben, 

pipafüstben, 

bort iszogatva, 

jó könyvet olvasva,

távol a politikától. 

megteremtve 

végre

a megérdemelt 

idillt

...

Amikor a sötétség őrjöng

Amikor előző bejegyzésemet felraktam, ami egyébként már készült egy ideje és gondolkoztam is rajta, hogy megosszam-e ... még nem tudtam, hogy másnap mi fog történni Európában.

Nem is ez a fontos, hogy én mit, vagy hogyan tettem.

A lényeg, hogy van egy tendencia, ami elől nem tudunk elmenekülni.

Nem lehet nem benne lenni, mert ami most történik egyenes következménye annak, ami nem történt meg.

Hogy az európai ember nem vitte végbe azt, amiért kultúrája kifejlődött, amit örökségként kapott és amivel elindult annak idején.

Emberségét nem terjesztette ki, magát nem emelte fel krisztusi lényébe és nem lépte át azokat a határait, amit 2000 évvel ezelőtt ez a csodálatos lény megmutatott neki.

Még mindig az anyagiasság, az "én házam az én váram" és az erőszak bűvöletében él, azt hiszi, hogy a fizikai falak majd megóvják a barbárságtól, majd a katonai erő és a besúgó hálózat őt, mint Noé bárkáját megmenti a sötétség okozta borzalmaktól.

A sötétséget nem lehet legyőzni.

Csak távol tartani.

Azáltal, hogy meggyújtasz egy gyertyát, magadban.

Itt belül, a szívedben.

Ha ez bekövetkezett volna még időben és nemcsak egy-egy megvilágosodott, megtért ember szívében, hanem tömegesen, melynek következtében csak olyan vezetőink lennének, akiknek szívében is ott ég a láng, az emberség krisztusi lángja, akkor már nem lennének háborúk, nem lenne éhezés, erőszak, kizsákmányolás és mai értelemben vett politika.

Akkor az életet szolgáló, igazságosan felépülő, testvériségen alapuló társadalomban élnénk, és nem lenne szükség sem erőszakra, sem terrorra, sem forradalomra.

Tudom, utópista vagyok. 

De nem adom fel. 

Kell legyen egy ilyen bolygó valahol, vagy lesz még idő, amikor a Föld bolygót is idáig juttatja valamely faj, ebbe a régióba és akkor valóban jó lesz itt élni.

Most nem tudom, hogy mi fog történni, de azt kívánom, hogy az a láng, mely elűzi a sötétséget és a félelmet, minél több emberi szívben gyúljon fel és égjen örökké, mutatva, hogy vannak itt olyan igazak, akikért még érdemes megtartani a békét.

A bántalmazás kultúrája

Nem egyszerű, amit érzek, de próbálom szavakba önteni.

A helyzet, hogy amibe kerültem és amiben felismertem végre magam, „kultúránk” része.

Itt ma Magyarországon és Európában is „ez” teljesen rendben van. A bántalmazás, az erőszak rendben van. 

Ez jön mindenhonnan.

Részben árnyaltan és finoman, sok-sok filmből, a reklámokból, a kötelező olvasmányokból az iskolában, de a médiából és a politikusok viselkedéséből is ez érződik. Átsüt az erőszak és a kegyetlenség. Az együttérzés teljes hiánya.

Nem tudom, hogy valóban hány magyar férfinak és nőnek van valóban joga felháborodni a muszlimok kegyetlensége okán?

Remélem soknak.

Hány olyan magyar férfi/nő él ma közöttünk, aki soha, egyetlen egyszer sem gondolja nap közben, hogy ő különb valakinél, annál a „szerencsétlenebb, birka, nyámnyila” másiknál?

Hogy jobban tudja, hogy erősebb, vagy spirituálisabb?

Nincs spirituálisabb a valóságnál, az életnél.

Én csak kérdezek, most kérdezni jöttem. 

Nem kell, hogy válaszolj, át is kattinthatsz sok felemelőbb témára: angyali üzenetekre, meg „vonzzuk be, amit szeretnénk témákra”, de ha mégis, nézz mélyen magadba és legalább magadnak valld be az igazat.

Mire neveljük a gyerekeinket otthon? 
És az iskolában? 
Hány felnőtt állt eddig ki a gyermekek jogaiért? 
Hogy joguk van szeretetben, elfogadásban és feltétel nélküli támogatásban felnőni?

Megmutatjuk-e nekik felnőttként, hogy mindenki egyenlő tiszteletet érdemel?

Ezt szavakban talán elmondjuk, de eszerint cselekszünk? 
Vagy vannak kifogásaink mindig, vagy sokszor, esetleg csak néha?

Megengedjük-e már kis korban a fiúknak, hogy bántsák a lányokat, a gyengébbeket, a másságuk miatt megbélyegzetteket?

Hány apuka szájából hangzik el következetesen, hogy tiszteld a nőt, a lányokat/a gyengébbeket nem bántjuk? 
És ha elhangzik, ez a minta otthon is?

Hányszor köszönöd meg a társadnak, hogy van?

Hogy családodért fáradozik és elejti a modern vadat, pénzt hoz haza és megvéd a nélkülözéstől?

És Te? 
Hogy van ennivaló a hűtőben, hogy van tiszta ruha a szekrényedben? 
Hogy átölel, vigasztal, elringat, feltölt és gyógyít téged, ha kell?

etc. ….

Ha te valamiben jobb vagy, egészségesebb vagy, gyorsabb a felfogásod, vagy szebben csinálsz valamit, az ugyan előny, de felelősség is. 
Nincs jogod a gyengébb orra alá dörgölni.

Neked azért van több, mert a másiknak kevesebb jutott.

Igen, ez itt a fix összegű játékok dimenziója.

Ha neked több van bármiből, az azt jelenti, hogy valahol valakinek kevesebb.

Az összes javakból osztozunk, nem egyformán.

Miért jutna több egy európainak bármiből, mint egy etiópnak, egy szírnek, vagy egy kínainak?

A hatalom többet ad neked, és te elfogadod.

Úgy teszel, mintha nem tudnád, pedig haszonélvezője vagy annak, amiről nem is tudsz.

Mert becsukod a szemed.

Egyszerűbb nem látni az éhező kisgyermeket, az agyonvert asszonyokat, a fejbe lőtt férfiakat, a megkínzott állatokat.

Sokkal egyszerűbb az amnézia.

És ez akkor is így van, ha te közben nagyon spirituálisan élsz és létezel, és talán nem is eszel húst, meg minden gondolatod a világ megmentéséről szól.

Ez kevés.

Nem elég.

Magaddal kezdd.

Én is ott kezdtem és félek is, néha.

Hogy a tömeg újra magával ragad, és újra belesüppedek a jó kis kényelmes mocsárba, amit úgy hívnak: „én már annyira spirituális vagyok, hogy nekem már nem kell a szenvedéssel sem foglalkoznom”.

Tarts önvizsgálatot most.

"Vajon soha, naponta egyszer sem gondolom, hogy felsőbbrendű vagyok másoknál?"

"Van-e olyan gondolatom, hogy már mindent tudok?"

"Gondolom-e, hogy az egyedül helyes módszer az én kezemben van, csak a többiek még mindig nem vették észre?"

"Meg tudnám menteni a világot, ha hagynák?"

Ugye, hogy ugye?

Alázat, alázat és alázat.

Enélkül nem jutunk tovább.

Az első valódi lépés az alázat után következik.

Kérdezz és lépj és tudni fogod.

Addig nincs tovább miről beszélnünk.

Amikor Lilith megszólal

"A földön jártam, megint.

Sajnos nem sok minden változott.

Társadalmatok nem teszi lehetővé, hogy újra jelen legyek.
Részeim itt vannak, de az egység és a hit, hogy érdemes, még hiányzik.

Ezen dolgozunk.

A hiány be fog töltődni, csak adok "magamnak" még egy kis időt.

Időt, ami illúzió.
Inkább időhúzás van, és döbbenet.


Az igazság megdöbbentő.
És semmit sem változott a kezdetek óta.

Amíg "a Férfiak" nem fogják követelni, hogy "a Nő" legyen újra szabad, addig nem változik semmi.

Az elnyomottak hangja messze száll a szélben, s elnyomóik azt hiszik szabadok.

Nincs szabadság, amíg az csak egyes egyedekre, rasszokra, társadalmi kiváltságosokra, vagy spirituális kalózokra vonatkozik.

A szabadság, ahogyan az igazság, nem osztható fel.

Lehet egyénileg megélni, de a közeg akkor is itt marad.

Kiléphetsz belőle, de hova mennél?

Nem gondolod már magad résznek, de akkor ki vagy?

Mindent együtt csinálunk, mert egyek vagyunk.

Egy magasabb minőségű életet próbálunk belenyomni az anyagba.

Nehéz folyamat, sok a veszteség, de haladunk.

Van kiút, ideig-óráig működik. Töltődni lehet idefenn.

De már látod és érzed te is, hogy ez egy újabb kör.
Egy sokkal durvább és anyagibb.
A kulcsokat megkaptad.
A játék csak rajtad múlik.

Élj a látszatszabadságoddal és béke lesz benned.

Az egészet egyedül úgysem változtathatod meg.
De élhetsz boldogságban és szerelemben.

Én is ezt választottam.
Igaz, nem a földön, de egyszer majd az égi mennyország egy lesz a földivel.

Lilith"

A sárkány és a SÁRKÁNY

Jött egy érzés és egy gondolat, s - emlékeim szerint - ezt megelőzte egy tett, egy alkímiai tett is.

Egy szobrot kellett átformálnom a térben. Egy sárkányölő szobrot.
- Mert a sárkányt meg lehet ölni, de a SÁRKÁNYT nem. Erős és végtelen lény. -

"Szelidíteni kell azt, folyamatosan éreztetni vele az erőt, az erődet, s akkor szolgálni fog."

Azt szolgálja, aki erős, tiszta és örök, ÉL ÉS ÉREZ.

"Ugyanúgy helye van a teremtésben, mint az EMBER-nek."

Szóval felszabadítottam egy sárkányt,
jobban mondva, "megtanítottam" egy harcosnak,
hogy ahelyett, hogy leszúrja, hogyan szelidítse meg s használja erejét.
Hogy melyik életben melyik részem volt, ki tudja már azt?! De ez most nem is fontos.

A fontos az üzenet.

Hogy aki legyőzni, megsemmisíteni, kiírtani akarja a SÁRKÁNY-t, az elveszett.
Mert nem lehetséges.

Ez a gondolat akkor érkezett újra és fészkelte be magát a fejembe, amikor régi kastélyokban járkálva egyre-másra láttam a sárkányölő "Poszeidón" szobrokat.
Nem értettem először az ellenérzésemet, de most már értem.
E kastélyok urai sem urak azóta már, s ebben e téves ideológiának is szerepe lehetett.

Mert a primitív sárkány, amit legyőzhet a királyfi a mesében, hogy asszonyát meghódítsa, csak egy árnyék, árnyéka egy sokkal hatalmasabb és fontosabb erőnek a TÉR-ben.

S ez az erő felszabadulást kér, hogy szolgálhasson.
Mítikus lényként visszatérve, újra a megfelelő helyre, a segítők közé, felsorakozik.

Boncolgatunk ... ("tejóóóégmármegint?" inkább a napsütés :))

(Ezt is leírom, pedig ez húzós, mondhatnám hegynek felfelé menet sok-sok hátizsákkal.
Néhány hátizsák itt is található, az előző honlapomon ... a gyerekkoromban történtek kibontása a boncasztalon.
http://kapcsolat-felvetel.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1190581)

Persze mindig vannak folyományok és szálak sokfelé.

Néhány ilyen szál most megmutatkozott és mivel teljesen új a hozzáállás, könnyebb az ugrabugra ezekből a bugyrokból kifelé.

Szóval volt egy félelmem, ami beterítette a világomat.

Még ideológiát is gyártottam hozzá magamnak ... persze, hiszen ez így biztonságos, kinek van kedve megint ugrani, pláne olyan sötétbe.

Megvolt az ideológia, "félek a világtól", meg "ez egy gyökérsérülés" és "nincs aki ebben segítsen".
Már kerestem is itt belül, hogy melyik gurunak, tanítónak teszem fel életem kérdését, hogy megoldja. Helyettem. (Na persze, tussolása a felelősségnek, abban jó vagyok.)

Szóval volt ez a félelem, mely elválasztott, határozottan éreztem, hogy elválasztott a többi embertől.
És ezt igazából nem is félelemnek neveztem magamban, hanem határnak és - valljuk be őszintén legalább magunknak - azt gondoltam, ez már így is marad.
Ez a valami itt van, elfogadom és kész.

(A fenéket!)

És akkor jött valaki és megtanította nekem a bátorságot. Jó, mi?
Hirtelen, de azért mégis kellett idő hozzá ... paradox helyzet, de jóval később, a találkozás után hirtelen az ő szemeivel is láttam magam, és ez segített, ez az egyetlen gondolat- és pillanatmegosztás.

Itt volt bennem ez az idealizált elszakítottság érzés, amit lenyomtam a mélybe, mondván, ezzel már semmit sem tehetek. Aztán mégis elkezdtem bontogatni, a pillanat hatására.

Felszeleteltem félelem-darabokra.
"Félek a világtól", "félek a nyilvánosságtól", "félek az emberektől", "félek a férfiaktól", "félek a szerepléstől" ... mennyi mantra, istenem.

Ez utóbbi hozta fel az első komoly élményemet újra a gyerekkoromból,
(sírtam is, mint egy kisgyerek)
azt a bizonytalan érzést, hogy "jó vagyok-e?" és "menekülni szeretnék", "senki nem véd meg" ....
semmi extra, tényleg, csak láttam magam, ahogy kötelezően hozom a gitáromat és érzem, hogy játszanom kell rajta a ritkán látott s ezáltal idegenként előttem álló rokonoknak, ha akarok, ha nem.
Kínos, egyszerre érzem önmagam és a szüleim érzéseit ... Persze ez a dicsekvés a gyerekkel, ez már egy korábbi élmény-mag, de a gitárosdi még mindig nagyon élő emlék.

És ebből aztán jött a többi felismerés, szépen sorban ...  hogy menekülőre fogom, ha lehet, ha valaki közeledni próbál, nehezen megy az ismerkedés - mert az az alapvető élményem, hogy produkálnom kell magam, eljátszani, hogy okos, ügyes és szép vagyok ... pedig milyen régen volt, talán igaz sem volt.

És tessék, újra itt van a bizalom kérdése.
Az unalomig ismételt és megírt és megénekelt BIZALOM a világban és magamban.
Mert ez a kettő egy és ugyanaz.

Kifordítom-befordítom ... mégis ...

Hiányzott a közeg és - valljuk be őszintén - még mindig hiányzik, melyben az a riadt kislány lubickolva gyógyulhatna. Hál'isten a gyerekkoromért talán még/már nem vagyok felelős, de ami azóta történt és történik, már igen.

Kemény leckék ezek önmagamnak, de ha már elkezdtük, végig fogok menni rajta.

Mivel kaptam egy új nézőpontot önmagamról, azaz tudok én "férfiasan bátor is lenni, ha akarok :)" ... így már könnyebb, sokkal könnyebb lesz.

Köszönöm, hálás vagyok.

Van tovább is ... de a többihez egyelőre még erőt gyűjtünk.

A lehozott titkok és ismeretek megvalósulása útjából egy-két sziklatömb elmozdulni látszik.

Hála, hála, béke!

Árnyék-én - a Szabotőr

A Szabotőr nevű altípus keletkezése egy hosszadalmas folyamat eredménye, tulajdonképpen a nevelésnek hívott idomítás és a féltésnek nevezett traumatizálás gyümölcse.

Jó nagy gyümölcs, kár hogy ehetetlen, sőt mérgező.

Adva van egy kisgyermek tele energiával, kíváncsisággal és életörömmel.
Léte alapja a környezete és az onnan jövő ingerek.
Ezeket nemcsak érzékszerveivel fogja fel, de minél kisebb, annál inkább a környezetben felé irányuló figyelem és érzések minőségén keresztül is.
Sokáig egy édesanyjával, egy térben vannak, elválaszthatatlanok.

Én is, Te is ilyen voltál, tökéletes és boldog gyermek. Alaptermészeted szerint adtál energiát a cselekedeteidbe, lehet, hogy szemlélődő voltál inkább, aki szeret üldögélve egy dologgal sokat foglalkozni, de lehet, hogy harsány voltál és "erőszakos", vagy izgága és "egypillanatramegnemáll" forgószél típus.

Olyan, amilyen.

De aztán jöttek a felnőttek és elkezdtek téged hasonlítgatni a szomszéd Pistikéhez, a szomszéd Julikához, aki természetesen más mint Te, hiszen belőled csak egy van.

(Hogy nem tudják ezt a szülők, nagyszülők? Te ezt érted? Én nem.)

Szóval elkezdtek hasonlítgatni, hogy a másik már felállt, már mászik, már beszél, már eszik egyedül, bilizik ... stb. stb. És innentől - mivel mindenkinek van egy szomszéd Pistikéje, vagy Zsuzsikája - már nem az vagy a szemükben, aki lehetnél, akinek lennie kellenél, sokszínű egyéniség, hanem egy másolat, vagy napi terv.

Életed innentől már nem természetesen folyik, hanem a környezet bevonásával.

Elvisznek ide meg oda, hogy nincs-e gond ezzel a gyerekkel. Jó esetben nincs, azt mondják.

(Persze hogy nincs. Nincs veled baj, hacsak az nem, hogy egyedi vagy.)

Ha találnak valakit, valami "szakembert", aki közli, hogy hát kéne vele ezt, meg azt csináltatni, fejleszteni, "foglalkozni vele" .... onnantól máris bekerültél abba a mókuskerékbe, amit nyugodtan hívhatunk úgy, hogy  embergyár. Megkezdődik a munkadarab, azaz a Te, szabványosítása.

E folyamattal párhuzamosan a valódi én lemerül, elveszti a fonalat az eseményekkel, az élettel kapcsolatban, de valamit azért e mélységből is tud tenni.

Szabotál.
Ellenáll.
Nem tudja meg nem történtté tenni a folyamatot, de érezve az igazságtalanságot, ellenáll.

Az ellenállás, folyamatossá válva, teljesen megbénítja az érzékeidet, az intuíciódat és innentől nemcsak az elnyomott énrész - önmagad egyedisége - sikít benned, hanem a külvilág nyomása ellen létrehozott árnyék éned is, aki bár az ellenállás mentén tartja némileg a kapukat, hogy a külvilág ne romboljon le egészen, ezáltal olyan vastag falakat hoz létre, melyen még a tiszta szívvel és nyitott lélekkel érkezőknek is át kell magukat verekedni, ha valóban találkozni akarnak Veled.

Valódi lényeddel.

Hát, ez van.

Illetve ez volt.
Most már rálátok erre is.
És tudom, hogy minden félelem és minden seb behozva a jelenbe, eloszlik.

Éld a jelent, mást nem tehetsz.

Még egyszer a félelemről ...

Van egy olyan félelem, amivel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni.
A háttérben mindig is itt volt, és megakadályozott nagyon sok mindenben.
De így volt ez jó, mert meg is védett sok mindentől.
Nem véletlen, hogy van, hogy itt volt.

Összefügg a Hanggal, a hang hiányával, amiről már írtam.
Összefonódva vannak itt ők ketten, tulajdonképpen olyan történések tanújaként, melyek velem és bennem történtek. Velem és bennem, az EMBERREL.


Ez egy gyökérfélelem.
Sokszor, sokféleképpen mutatta már meg magát.
Ott volt, ott keletkezett, vagy erősödött fel talán először Atlantiszban annyira, hogy elakadt a hangom, elakadt bennem a HANG.

Aztán még többször, mások érzései és tettei által közvetítve sokáig elemi erővel sújtott a porba és egészen a mai napig nem értettem, hogy mi ez, és miért  van itt. Miért nem oszlik el, mint a többi félelem.

Annyi minden eloszlott már.
A halál is szinte barátom, ha lehet ilyet mondani.
Nem félek a fizikai megsemmisüléstől és a fájdalomtól sem úgy, ahogy régen.
Tudom, hogy a fájdalom is csak nézőpont kérdése, ahogy a betegség is.
Energiablokk és a fókuszált, VALÓDI FIGYELEM EREJÉVEL, feloldható.
Megtapasztaltam.

De térjünk vissza a lényegre, amiért most itt ülök és írok.

Ez a félelem eddig így hangzott: "félek az emberektől".
Ebbe a gondolatba csomagoltam és ezért is nem tudtam vele mit kezdeni.
Mert túl általános, túl merev és mindenre kiterjedőnek tűnik ebben a köntösben.
Eddig még boncolgatni sem tudtam, sőt, életem egyik legígéretesebb pillanatában állt közém és aközé, akit pedig nagyon szeretek.
Ezzel megmutatta fontosságát és erejét, hogy dolgom van vele.

Ma belém hasított a felismerés, hogy tudom ezt már boncolgatni magam is, nem kell egy gurut keresnem, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, amitől ez a kérdés egyébként maga megvédett, mert hát feltenni sem mertem eddig a pontig senkinek. Pedig lett volna lehetőségem. Nem is egy, sok.

Magamnak kell utána járnom, másképpen nem megy, úgy látszik.

Mi az, amitől félek, mi ez az érzés?

Először úgy jelent meg képben is és történetben is, hogy állok egy kör közepén egyedül, mindenki engem néz és elemi erővel gyűlöl és szeret egyszerre. Mert nálam van valami, ami nekik kell és ami nekik nincs. Csak a feltétel nélküli szeretet ereje hívhatná elő belőlem, és ezért, hogy ez az állapot jelen legyen, én sem tehetek semmit, egyedül kevés vagyok hozzá. Az elpusztításom mellett döntenek, amit szerencsére nem kellett eddig még soha végignéznem, de az érzés már megvolt.

Maga ez az érzés és kép nagyon mélyre beégett, és az is, hogy valamit rejtegetni, titkolni kell. Hogy nem kerülhet akárki kezébe az, ami bennem van. (Erről egyébként írtam is már a kezdetekkor, így jött át, így tudtam akkor a tudatossá vált részeket letenni.)

Tehát a képet, a kort és az élményt ismertem eddig is, mégsem tudtam ezt kioldani magamból, annak ellenére, hogy az energiák újra megjelentek egy másik síkról. JELEN VANNAK.

Mi hát ez a félelem, ami eddig mindig magával rántott és nagy-nagy erő és figyelem kellett hozzá, hogy megmaradjak tudatosságomnál? Az egyetlen eddig bevált módszer a fizikai kommunikáció szinte teljes megszüntetése volt, a hang megvonása, az ismerkedés és a fizikai kapcsolat hiánya.

Maga a tartalom, ami bennem van, talán nem tud, vagy nem akar fizikai kapcsolatba kerülni általában az emberrel? Ez lehetséges?
Ez akkora paradoxonként állt előttem, hogy bár JELEN VAGYOK, BEFOGADOK ÉS ELFOGADOK, a fizikai kontaktustól félek. Nem értettem, hogy miért van ez. Mi gátol, melyik részem?

És akkor, ma reggel leesett, ami egyébként már sejtés szintjén, csak kevésbé tisztán itt volt, hogy a másik egójától, a másik ember elméjétől félek!!!
A benne lévő SÁRKÁNY ERŐTŐL - hívhatjuk talán így is.

Attól az erőtől és mechanizmustól, amit nekem magamnak is nehéz volt megszelídítenem és kezes báránnyá tennem.

Félek a minden EMBERBEN BENNE LÉVŐ PROGRAMOZOTT ÉS ÖNTUDATLAN ELMÉTŐL és ezen ÖNTUDATLAN ELME ÁLTAL IRÁNYÍTOTT "MASSZÁTÓL".
.

És közben azt is tudom és érzem is, hogy sokszor voltam e massza része magam is, sokszor voltam SÁRKÁNY és volt, hogy pusztítottam, dühöngtem, hogy magam is keltettem másokban félelmet és akartam uralkodni. Volt gonosz és kiszámíthatatlan egóm, mindebben, amitől félek én magam is részt vettem, hol így, hol úgy, és hogy én is hozzájárultam és alakítottam így mindazt, ami van. Nem távolítom el magamtól, vagy vonom ki magam belőle. 

(Vagy mégis? Lehet, hogy ezért félek? Hogy ezzel még dolgom van?

Az a sárkány, akinek bőrét már annyiszor bedobtam a Vezúvba, talán még mindig akar mondani nekem valamit, hogy nem akar csak pillangó lenni ... ? Ez már egy másik gondolatcsomag, de érdekes, talán majd egyszer ezt is leírom.)

.

Na, legalább már ezen is túl vagyunk.

Ugorjunk egyet és tegyünk valamit ennek átalakításáért, hogy valóban beköszönhessen végre a valódi ARANYKOR, AMI SOHA NEM ÉR VÉGET, MERT MINDIG IS ITT VOLT ÉS ITT IS LESZ.

Csak jó helyen kell keresni. :)

Aki voltam - a "legutolsó" aspektus

 Mindig, amikor kijelentek magamról valamit, egyúttal választok.

Váltót állítok.

Gyorsítást kérek, vagy lassítást.

További tapasztalatokat, hogy jobban megértsem önmagam, vagy kiugrást egy zárt rendszerből, mert már látom és érzem, hogy abban a rendszerben mi tartott benne.

Most is így történt.

Kijelentettem valamit magamról és máris elkezdett leválni rólam az az utolsó aspektus, amit jelen életemben létrehoztam, eddig tápláltam és aki helyettem élt.

A környezetem még vele kommunikál, minden percben kapja a muníciót, hogy újra előugorjon és folytassa, ahol abbahagyta, abbahagyattam vele.

Nemcsak mondatokat kap, a körülöttem élők tükrözik vissza nekem a benne megrekedt energiákat.

Érdekes állapot.

Kívülről mondatok, belül ugrásra készen hallom a válaszokat, én pedig figyelek és nem reagálok.

Figyelek és még mindig figyelek és még mindig, majd megszólal az, AKI VAGYOK.

Vicces.

Távolodik, levált belül ez a rész. Hihetetlen, hogy mennyire rángatott eddig.

A félelem tartotta életben.

Lehet, hogy a legmélyebb fájdalommal volt összekötődve.

Azért volt itt, mert rá kellett látnom a gyökerekre.

Most szorít egy kicsit. Nem kap levegőt, a testem jelzi, hogy itt van, megidéztem a félelmét.

Hogy nem szerethető, pedig igen.

Mindenki az.

"A szeretet hívott bennünket életre, szeretet vagyunk."

"Akkor most lélegezzünk erre egy kicsit."

Magamhoz ölelem és szeretem őt is, hiszen én hoztam létre önmagamból.

Helyettem élt idáig.

Mostantól visszatér és átadja magát annak, aki VAN.

Már nem tud rángatni.

Sokat köszönhetek neki, de "nem én voltam."

Már VAGYOK.

Hála, hála és béke.

Legfőképpen magammal.

"Végtelen szeretetemmel átölellek és soha, de soha nem hagylak el."

Mindent köszönök ...

A megértés szikrái - Árnyékok 1.

Van olyan, hogy az árnyékok földjén lépkedünk. Itt saját árnyékaink hirtelen láthatóvá válnak, leválnak rólunk és elénk állnak, hogy még egyszer utoljára jól megijesszenek, mielőtt szétoszlanának figyelmünk fényében.

Kettőt már sikerült meglátnom, megláttam a harmadikat is.

Ő nem annyira régi - bár ki tudja - érzéseim szerint ebben az életemben keletkezett, viszont nagyon-nagyon tud akadályozni. Szabotál és félelemből cselekszik.

...

Van olyan, hogy az árnyék megmutatja magát. Aztán pedig rád ugrik. Ugyanis egyvalamitől még jobban fél, mint a fényedtől ....  egy olyan Létezőtől, aki már látja.

Számára a JELENLÉT FÉNYE ijesztő. Mindent meg is tesz, hogy nehogy arra menj. De amikor már nagyon szorít és toporzékol, tudhatod, hogy jó felé mész. Korlátaid feloldása következik, és ebben HATÁRAIDAT FÉLELMEID JELZIK legmegbízhatóbban.

Szeresd a félelmeidet, öleld őket magadhoz, ne taszítsd el, inkább figyelj és köszönd meg nekik, hogy vezetnek. Csak rajtad múlik, hogy megijedsz-e félelmetes papírálarcaiktól, vagy nevetve eloszlatod őket bátorságból és fényből szőtt cselekedeteiddel.

Árnyék-én 2. - az öngyilkos

Akkor most nekifutok és leírom ezt is. Éppen ideje van. Már annyiszor meggyötörtem és gyötörtettem magam ezzel a történettel, hogy most már tényleg leteszem. Felfűzöm arra a nyakláncra, amely a múlt szépségeit, bölcsességeit tartalmazza és tovább lépek.

Adva van egy történet, sokszor éltem újra át. Ahányszor a mennyekbe emelkedtem, annyiszor húzott vissza.
Köztem és közte(d) feszül, egy élet, ami fájdalmas véget ért és ami létrehozott egy sebzett lélekrészt, egy mintát. A lélekrész bennem van, de ott van a másikban, a szeretett másikban is. Ezért teszem le, mert el szeretném engedni nemcsak a fájdalmat, de mindazt a kötést is, amit ezzel a részemmel azóta létrehoztam, ami gátol mindkettőnket, ami visszahúz és újra és újra belenyom az elveszettség és hiábavalóság érzéseibe.

Már megbocsátottam, már elengedtem, már átírtam ... megváltoztattam a történetet, a végét, a párbeszédeket, mindent megpróbáltam, megpróbáltunk, mégis visszatér ez a minta ... talán azért mert nemcsak bennem ég ez a fájdalom, hanem valaki másban is ... aki talán nem is emlékszik, csak érez valamit, keres valakit. Emlékszik a veszteségre, a fájdalomra és ott van benne az az égető hiány, amit nem lehet ép ésszel felfogni és elviselni sem. Éget.

Régebben azt gondoltam, hogy nem írom le, nincs benne tanulság, csak a fájdalom és szomorúság van. Olyan mint egy szentimentális mese, egy rossz filmforgatókönyv. De beláttam, azzal ha leírom, kívülre helyezem, elengedem végre. Akkor is ha fájdalmas  ...  nekem ez működik.

"A lány a vizet bámulta, a tenger morajlását hallgatta. Nézte a holdat, ahogyan ezüst hidat rajzol a víz tükrén és tudta, hogy hamarosan vége lesz. Nem akar már semmit, nem érez semmit. Teljesen kiürült. Nincs benne már semmi és senki, már őt sem akarja. Csak a halált.

Azon a napon, amikor a fájdalom kezdődött, reggel vidáman ébredt. Ma kihajóznak, vele és ketten, elmennek innen, ebből a kicsinyes és visszahúzó városból és csak ketten lesznek, végre tanuk és titkolózás  nélkül szabadon szerethetik egymást. A ládák már készen, az utazás izgalma belengi a házat. A szolgák tüsténkednek, szorgoskodnak, jövés-menés, nevetés. Nem fog hiányozni semmi, hiszen együtt lesznek.

A csomagok, az élelem már fenn vannak a hajón, a kapitány és az őrök is itt vannak, de hol van ő? Vajon mikor ér ide? A lány tudja, hogy sok a dolga, hogy apjával még szót kell váltania, hogy megbeszélése van az udvarban ... mindjárt itt lesz ... már jön is.

És valóban, a távolbanl lovasok csoportja bontakozik ki a porfelhőből, élükön a valaha látott legszeretetre-méltóbb férfival. Már jön, itt van, mindjárt indulnak! A parton és a hajón is izgatott jövés-menés, még egy-két ládát felraknak, majd a katonák feszes léptekkel elfoglalják a hajót. Ő lent áll és integet. Miért nem jön már? Bárcsak már itt lenne és átölelne!

Az igazság ereje hirtelen óriási ütést mér a lányra. A szívében érzi, amit még csak sejt, de egyre inkább nyilvánvaló. Nem együtt utaznak! Az egész csak egy színjáték volt! Ő ott áll a parton és mutatja, hogy indulhatnak. Nem, neee!!!

Már késő, a hajó elindult, egyedül, nélküle. Ez a pillanat olyan fájó, hogy nem lehet szavakba önteni. A világ összedőlt, forog vele, nem érti, ez csak valami tévedés, rossz álom lehet. Gondolatai mint rizsszemek kopognak koponyájában, a szél hatalmas erővel belekapaszkodik a vitorlákba és a hajó egyre gyorsabban siklik a vízen.

Pontosan egy éve történt, azóta sem hír, sem látogató, semmi. Elfelejtett, nem akar, gyáva volt megmondani, hogy nem őt választja, hanem az udvart, az uralkodást és a hatalmat. Ezt megérti, hiszen mit is  tudott volna neki nyújtani ő ehelyett. De a hazugság, az árulás, az fáj.

A gyönyörrel teli órák, a közös tervek, a nevetése, az illata mind-mind szertefoszlott és nem hagyott maga után mást, csak ürességet. És ebbe az ürességbe egy ideje a halálvágy költözött. És ma éjjel megteszi, vége. Innen nincs tovább, minek a test, ha már csak a gyötrelem lakozik benne. Szép lesz, itt fog ülni és nézi a habokat, a tenger végtelenségét, az otthont ott a távolban és őt, akivel élni rendelte az ég. .... Lassan, fokozatosan múlik el belőle az élet ... nem szenved, elalszik szépen ... az utolsó, amit érez, a tenger illata és a holdfény íze ...."

És ezt a képet most újra átélve és belehelyezkedve lassan belehelyezem egy rózsaszín gömbbe, majd kilépek belőle. A gömb egyre halványul, egyre kisebb és kisebb lesz, már elfér a tenyeremben és igazgyöngyként csillog. Nincs már rám hatással, csak a tapasztalat bölcsessége és az elfogadás szépsége hatja át. Ez volt a múlt és ez egyben a gyógyszer is. Elengedem és minden kötést, kötődést, mely ezzel a történettel kapcsolatos most feloldok és kioldok magamból. Visszaadom a részedet és visszaveszem a sajátomat. Nem kísért már árnyként ez a fájdalom, mert elmúlt, vége van.

Nem tartozunk egymásnak, szeretetben elfogadlak és szeretlek, köszönöm a játékot. És most küldök neked egy szeretetteli érintést, hogy a hiányt, amit előidéztem benned, feltölthesd önmagad és világod szeretetével.

SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK.

LÉGY ÁLDOTT ÉS TELJES!