2020. május 31., vasárnap

A kenyérsütés alkímiája és a megengedés

Megvilágosodtam. Nincs kétségem. 
Nem keresek semmit. Nem várok tanácsra. Kérdéseimet magamnak teszem fel, ha vannak. 
Ilyen egyszerű ez. 
Kiszállni az elméből és hátradőlni, hadd legyen minden, ahogy lenni akar.
Én csak nézem, belemegyek, beleérzek, ha tetszik, hátrébb lépek, ha nem.

Nem beavatkozni mások életébe, csak jelen lenni.
Tiszteletben tartani mások választásait. 
Mutatni lehetőségeket, utakat, de rájuk bízni a választást.
És szeretettel nézni azokat a döntéseket, amiket előre láttunk, hogy hova vezet ...
Eddig nem volt könnyű, most valahogy ez is kialakult. Még a gyerekeimnél is. 
Nem adok tanácsot. Ha kérdeznek válaszolok, de nem erőltetek semmit.
Élem magam, és ez ad nekik erőt, ha akarják, ha fogadják.
Ha nem, nem.

A kenyérsütésről akartam írni, a kovászról.
Tanulgatom, már egészen finomak, szépségük még nagyon egyedi :D, fejlődik.
De a készítése annyira lenyűgöz. Nagyon mély igazságok jönnek fel dagasztás közben.

Most már értem ezeket a régi mondásokat mint pl. "vajon mi fog kisülni belőle?" és azt is, hogy a kenyér élet.
Valóban az.
Élő anyag és mi hagyjuk, hogy halottal helyettesítsék nekünk.
Micsoda biznisz és micsoda becsapás.

A kovásszal bensőséges viszonyt kezdeményeztem.
Még nem ismertem ki teljesen, de nagyon szeretem.
Olyan mint egy kis háziállat, etetni kell, gondozni kell, szeretgetni kell. És ő viszont szeret, csodás és finom alkotásokat hozunk létre mi ketten.

Az életem alakul, magától, illetve tőlem. Attól, hogy élem magam, s engedem, hogy számomra a legjobb szerint jöjjön létre mindig az újabb és újabb tér. És itt nem az emberi rész van már a középpontban.
(Le)válás van s ezt is engedem, hogy történjen.
Tisztelem az együtt töltött éveket, a szépet és a jót, de a rosszat is. Köszönöm, hogy volt, hogy lehetett, de itt az idő, hogy továbblépjek. Nincs bennem dráma, ha mégis felmerülne némi kétség, akkor magasabbra lépek és szeretettel átölelem magam. Már nem ez az élet a fontos, ez már véget ért.
Már egy másikat élünk. Ami most történik, az a romok eltakarítása és az értékek mentése. 

A legfőbb érték az élet, a megvilágosodás, a mesteri lét megélése és továbbvitele. Az egység önmagam minden részével. A küldetés, ha van ilyen. Már az is megvolt, súgja itt valaki.
Ehhez alakul a biztonságos tér, ami egyelőre én vagyok, de tudom, hogy ez is körém fog rendeződni, mert minden mágia, minden mozgás, minden erő ezt szolgálja. A saját energiáimat vettem vissza s most már engem szolgálnak.

Az utolsó, ami nehéz volt, hogy mindig észrevegyem magamban, ha ellenállok.
Hogy mikor van az, amikor fékezek ezzel. Mert minden ellenállás, tiltakozás lassítja a folyamatokat.
Minden icipici nem akarom érzés, blokkol és kilök az egységből. Ha nem akarok valamit, akkor tegyek másképpen, cselekedjek, ezt tanultam meg az utóbbi időben.
Ha nem akarok cselekedni, akkor teljes lényemmel engedjem, hogy történjen. Engedjem át magamon, mint annak idején azt a félelmetes lényt egy asztrális kalandozásunk idején.

Akkor sem voltam egyedül, és tudtam, hogy ez egy próba, hogy elég erős vagyok-e, tudok-e önmagam maradni egy félelmetes démon jelenlétében. És én a vörös szemébe néztem és azt mondtam, gyere. És jött és hatalmas ereje volt, mint egy sárkánynak és én egyben tartottam magam. Fizikailag is éreztem, ahogy átsiklik rajtam, hatalmas erővel, de átfolyik rajtam és eltűnik. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez azért történhetett így, mert nem talált bennem ellenállásra. Ezért nem maradhatott és nem tudott bántani, vagy harcolni velem, mert nem volt bennem ellenállás, nem volt felület, amibe beleakadhatott volna. Tökéletesen tiszta megengedő és magasan rezgő tér voltam. Az ereje viszont áthatott engem és hosszú ideig érezhető maradt. S a tapasztalat, hogy ilyen a valódi megengedés, azóta is velem van. 

Csodás megengedéseket kívánok minden olvasómnak, és a megfelelő pillanatban a megfelelő cselekvést, hogy az a tér, amiben élsz, minél tisztább lehessen.

FK

2020. április 14., kedd

Ki van itt karanténban? - kihallgatott párbeszéd

Nagyon szélesen mosolyog, szája fülig ér, amikor ránézek.
- Mi van? - kérdezem
- Hát, tulajdonképpen ezt szeretted volna, nem?
- Mit?
- Hogy ne kelljen bemenni dolgozni? Hallottam többször is sóhajok közepette.
- Nem így gondoltam.
- De bejött.
- Be, ja.
- És hogy ne kelljen a kollégáid sirámait hallgatnod megértően, vagy fapofával, ezt is mondtad. 
Bólint.
- Meg hogy unod már ezt az utazást, a forgalmat, a zajt. Az információk tombolását és azt, hogy mindig valaki félbeszakít, amikor éppen valami igazán nagy belső élményben vagy.
- Ezt csak gondoltam. Minek nézel te állandóan a fejembe?
- Pontosan ezt kérted, már bocsáss meg. Idézem: az extrovertált szófosóktól ments meg uram engem. Mondtad, vagy nem mondtad?
- Leállnál? Magamtól is rájöttem.
- Annyira édes vagy, hogy ilyen képet vágsz. Figyelj, most, ismétlem MOST van időd mindenre, amire eddig a többiektől nem volt. Vagy nem? Vagy akkor most mi is fog történni? Rájössz, hogy mégsem ők zavartak, hanem magadat zavartad állandóan? Hogy ők csak eltereltek? El tudod te magadat terelni, ha kell, egyedül is, úgy látom.
- Jóvanmáá, elég! Te is csak elterelsz.
- Mitől, a filmezéstől? Állandóan csak azt a hülye netet bámulod! Ne mondd, hogy dolgozol, látom, hogy nem. Csak úgy nézel ki a fejedből. Az tetszett, amikor kint voltunk egész nap a kertben. Az kedvemre való volt. De ez a szobafogság, mert hideg van?! Hideg?! 15 fok? Az neked mióta hideg?
- Most rossz az idő és kész. Nem szeretem, ha ennyire fúj a szél.
- Na, szegény elementárok, már velük is csak a baj van. Tudod mi kéne neked? Egy lakatlan sziget, az kellene. Ott aztán nem tudnál elbújni önmagad elől. Még a szél mögé sem. 
Szomorú arcot vág.
- De azért szeretlek és segítek. Holnap már nem lesz szél, jó?
- Jó. És fagy lesz? Kiraktam a virágaimat. 
- Nem lesz, ne aggódj, az sem lesz, vagy legalábbis nem tervezem.
- Köszike. De azért nem haragszol, ha ezt a filmet még megnézem?
- Csak ha valami vidám, vagy felkavaróan izgalmas, vagy érzéki. Sci-fit és thrillert nem engedélyezek.
- Jól van na. Vicces lesz és felkavaró. Megígérem. Hozok egy kis nasit.
- Nem, azt nem! Aztán meg szenvedünk a fogyókúrától, mert nem jön rád a nadrág. Nem.
- Jaj má! Akkor egy kis bort? Vagy kávét, vagy ... ?
- Semmit. Most semmit. Semmivel sem könnyítheted meg az érzést, hogy unatkozol. Próbálod magad szórakoztatni, de valójában unatkozol. Már nem érdekel a külső világ, mert itt az idő, hogy befelé indulj. Minél mélyebbre és minél hosszabban. Amíg ezt játszod, hogy filmezel, meg netezel, meg görgetsz és csetelsz, addig unatkozni fogsz. Mert az izgalmak egészen máshol várnak. Egészen máshol. Nem kívül, hanem belül. Ezért van itt ez a csend, amit jó lenne, ha végre észrevennél, mert ezt kérted, ezt akartad. Nem az emberi elméddel, hanem a lelkeddel. Eljött és csak arra vár, hogy magadhoz öleld. Hogy mindenkit magadhoz ölelj, a látható és a láthatatlan világot is. És ez addig fog tartani, amíg erre rájössz. Egészen addig. Utána együtt repülünk, megígérem, csak add a kezed és szoríts magadhoz. MI egyek vagyunk a teremtésben.

FK

Magamról

Saját fotó
I AM Light, Light, Light. I AM White, White, White. I AM pure, pure, pure. I cure, cure, cure. I cure the Land, the mind, the body. I cure the soul, the heart of everybody. I AM one of you and ONE of the ALL. I came from the SUN and came from the WHOLE. Dawn has come, I AM OM and MUM, SUN is ALL and bright, LOVE is FULL and light.

Translate