Mert nincs senki, akit bántani lehetne.
Csak a szerepek önmagukat fontosnak tartó részeit lehet bántani.
Az álarcok mögött fetrengő hamis bábokat.
A "bántáshoz" én is kellettem.
A passzivitásom, a megengedésem, a fagyott közönyöm.
S ezt is tudom, már régóta.
Ezért volt "minden önkínzás s ének" - recitálja valaki innen belülről.
S mindjárt a megoldást is a következő sorokban ... "szeretném, ha szeretnének".
Bár megfogadtam, hogy nem analizálok, mert jobb csak figyelni,
de ma reggel előjött egy régi, elfelejtett-de-mélyen-tudott emlék,
valami olyan, ami belém égett gyermekkoromból,
s talán ez is vezetett idáig, hogy nem vettem észre a nyilvánvalót.
Anyám kedvenc mondása volt, ha valamit el akart érni nálam, hogy
".... akkor nem foglak szeretni".
Kevés halálosabb mondat van, azt hiszem.
S bár ezt már annyiszor megláttam, elengedtem és megbocsátottam, de mégis itt van
legbelül, belém égve. Hogy nem hiszem el, hogy csak magamért lehet engem szeretni,
ahhoz jónak is kell lennem. Meg kell felelnem a másik elvárásainak, a kéréseinek ... s kacagnom kell rajta, így utólag, hogy "még az erőszaknak is utat kell engednem, mert ez kell ahhoz, hogy szeressen".
Istenem, mennyire fontos a gyerekkor, az elfogadó szeretet, hogy milyen üzeneteket kapunk és adunk abban a nagyon érzékeny időszakban ...
Nagyon szeressétek a gyerekeiteket, szívből, igazán, elfogadóan és mindezt fejezzétek is ki számukra minél többször, szóban, öleléssel, játékkal, nevetéssel, figyelemmel és legfőképpen azzal, hogy megtanítjátok nekik, hogy milyen az elfogadó és türelmes szeretet.
Ámen.
