Teremtésben VAGYOK

Vajon régi emlékek csapódnak vissza, vagy új identitás-darabok érkeznek a régmúlt időkből?

Az eddig nyugodt űrbe mintha az én akaratom és szándékom ellenére új szereplő érkezne.

Valamely részem most újra figyelmet kér és mintha az emberi rész által tervezett jövőt mosná le éppen a porondról.

Csak egy feladat van.
Életben maradni és közben tudatos maradni.

Mindent elengedni és tudni, hogy áramlásban vagyok és nem az emberi részem fogja megmondani, hogy mi lesz, hogy mi legyen.

És ez jó.

Mert az emberi rész mindig tele van korlátokkal, elvárásokkal és rossz tapasztalatokkal. Telve van mintákkal és hajlamos alkalmazni a maga kis hüvelykujjszabályait. (:D meg elírás( s)okk(k)al :D)

Közben szemlélem az életet körülöttem és tudom, hogy sok-sok szerepet játszom egyszerre, csak mi van ha két színpadon kéne lennem teljes szívvel egyszerre.

Akkor vagy megszakad a szív, vagy valamelyik szerepet elengedem. Mást nem nagyon tehetek.

Ez is illúzió, nem vagyok egyik szerepem sem, még ha kötődöm is valamelyikhez.
Az eszencia vagyok, a lény vagyok, az ÉLET vagyok. 

 Az ÉLET ÉLI ÖNMAGÁT RAJTAM KERESZTÜL.
És én egyszerűen csak hagyom.
"Mert ami fontos, az úgyis mindig visszatér."

Hála és béke,
VAGYOK.

Bármi lehetsz - Semmi vagy

Minden leválik rólad, szépen lassan, fájdalom nélkül, a figyelem fókuszában.
Bármi lehetsz és mégsem vagy semmi.
És ez a szabadság.
Váltogatod a szerepeket, s már nem vagy azonos egyikkel sem.
Mert máshol vagy otthon.
Egyszerre vagy kívül és belül, alul és fölül, közel és távol.
Bármi lehetsz és mégis a semmiben vagy.

Ez a teremtés, a mátrixon kívüli tér, az összefüggések hálójában érzed, hogy már nem vagy benne.
Csak látszólag.
S ez a legnehezebb.
Úgy játszani a látszatot, hogy az másoknak valódinak tűnik, mert ők még benne vannak.

Valódi fájdalmat éreznek s azzal azonosnak gondolják magukat. 

Valódi félelmet éreznek, s valódi halált várnak. 

Ez a részvét. Az együttérzés. 

A legnehezebb, tudni, hogy nem vagy azonos semmivel.
A semmi vagy, amiből a minden teremtődik.