A végső ugrás előtt - a legutolsó félelmeim

A legutolsó félelmek.
Nagyon mélyen vannak.
Az emberi rész, az elme, mélyen szorong.
De vajon emberi tapasztalatból született-e ez a szorongás?

Egy lista következik, s ha ezt érzem, az teljesen jól van, tényleg - mondja itt valaki nekem kaján mosollyal az arcán. Csak listázzam szépen fel ... aztán engedjem el, mást nagyon úgysem tehetek.

• Félelem a semmitől. Hogy a nagy menekülés majd oda visz. A semmibe, ahol nincs tényleg semmi. Ez a világ sincs, ami már unalmas, kínos és érzéketlen is egyúttal, de a semmi még félelmetesebb.
• Megbízhatok-e abban, akiben megbízok? Nemcsak játszik velem/velünk, épp azért, mert ő már a semmiben van és ott unalmas egyedül? 
• Nem döntöttem-e rosszul és mégis inkább a normál emberi életemet kellene élnem, egyre szebben, jobban, tökéletesebben? (Na, ezt biztos nem gondolom, de azért a listán helye van.)
• Kibírja-e a testem a következő ugrást? Nem félek a haláltól, de azért a gyerekeimet még nem hagynám magukra. Vagy már magukra hagytam?
• Akarom-e látni az összes szaromat? Mert látni fogom, ez nem kétséges. Minden elrontott, béna, halogató, kicsinyes és sötét aspektusommal együtt. OMG! Kaptam már ebből ízelítőt, nem is egyszer. A sárkány, vagy "küszöb őre" nem viccel, vagy legalábbis nekünk nem vicces, amikor ő viccel.
• Megérdemlem-e én azt, hogy átjussak, hiszen "olyan kicsi vagyok, ők mennyivel nagyobbak, híresebbek, érdemesebbek ... stb" - megint jött nekem ide a "kicsi vagyok én ehhez" aspektusom, persze csak azért, hogy megint húzzam az időt, meg halogassak. 
• Mi van, ha egyedül nem tudok tovább menni, eddig mindig támaszkodtam valakire, valaki mindig vezetett. Mi lesz velem nélkülük a saját szuverenitásomban? :D Olyasmitől félek, amit elképzelni sem tudok ... de azért jó, hogy van mitől félni, nemde?
• És egy cuki régi félelem: mi van, ha ez az egész egy mézesmadzag, amire jól felragadtam és éppen egy újabb kalitkába, misszióba, kötelező körbe tartok? 

Az a megoldás egyébként, hogy már ott vagyok. Csak még nem rendeződtem át és még nem tudom elengedni teljesen az alapvetően emberi életemet. Pedig már itt az új, néha egészen jól élem is és nem hiányzik a régi. Az angyali részeimmel jól kijövök, szerelemben vagyok magammal és le.arom éppen, hogy "odakint" mi történik. Lassanként elfogadom azt is, hogy képes vagyok hatni a történésekre, egyre inkább, s ez is annyira természetes, csak úgy jön magától.

Egyszóval teremtésben vagyok és élem is, csak még nem szoktam meg, hogy ez van, hogy ÉN VAGYOK önmagam középpontja. Tapasztalom azt, amit már tudok. Az elmét pedig elengedtem, 2 hónapig teljesen, elég nehéz is volt visszahozni, hogy legalább az alapvető napi dolgokra képes legyen. 

Nem fogok unatkozni, az biztos.

Minden tökéletes és én is az vagyok. 

:)

Teremtésben VAGYOK

Vajon régi emlékek csapódnak vissza, vagy új identitás-darabok érkeznek a régmúlt időkből?

Az eddig nyugodt űrbe mintha az én akaratom és szándékom ellenére új szereplő érkezne.

Valamely részem most újra figyelmet kér és mintha az emberi rész által tervezett jövőt mosná le éppen a porondról.

Csak egy feladat van.
Életben maradni és közben tudatos maradni.

Mindent elengedni és tudni, hogy áramlásban vagyok és nem az emberi részem fogja megmondani, hogy mi lesz, hogy mi legyen.

És ez jó.

Mert az emberi rész mindig tele van korlátokkal, elvárásokkal és rossz tapasztalatokkal. Telve van mintákkal és hajlamos alkalmazni a maga kis hüvelykujjszabályait. (:D meg elírás( s)okk(k)al :D)

Közben szemlélem az életet körülöttem és tudom, hogy sok-sok szerepet játszom egyszerre, csak mi van ha két színpadon kéne lennem teljes szívvel egyszerre.

Akkor vagy megszakad a szív, vagy valamelyik szerepet elengedem. Mást nem nagyon tehetek.

Ez is illúzió, nem vagyok egyik szerepem sem, még ha kötődöm is valamelyikhez.
Az eszencia vagyok, a lény vagyok, az ÉLET vagyok. 

 Az ÉLET ÉLI ÖNMAGÁT RAJTAM KERESZTÜL.
És én egyszerűen csak hagyom.
"Mert ami fontos, az úgyis mindig visszatér."

Hála és béke,
VAGYOK.

Gyermekségem tudatában

Gyermek vagyok, még mindig.

Igazán gyermek.

Nem nőttem fel. Nem váltam végleg felnőtté, megőriztem a naívságomat, amit ebben a korban - az én koromban - nyugodtan hívhatunk földi értelemben akár butaságnak is. 

Nem vagyok felkészülve, hogy ezen a bolygón a mai emberek között éljek.
Nem vagyok alkalmas a harcra.
És unom is, végtelenül unom a drámákat, a kicsinyes és embertelen játszmákat a hatalomért.

Ez sok nekem, túl sok. Úgy tűnik számomra, hogy nem bírok alkalmazkodni és már nem is akarok.

Annyira tisztán látom a másságomat, a töréspontokat és azt, amilyennek lennem kéne, hogy túléljem, hogy élni tudjak itt, ebben a közegben.

Nem akarok másmilyen lenni.

Ne gondold, hogy feladom.
Éppen hogy nem adom fel.
Mert tudom, hogy mindemellett van bennem valami plusz, valami megnevezhetetlen és láthatatlan tartalom, ami még nem időszerű. Még nem.
Amit óvni és nevelgetni kell, amire vigyázni és ápolni kellett (volna) a kezdetek kezdetétől minden emberben.

De másképpen alakult és ez nem baj.
Ez is egy tapasztalat, majd felkerül a megfelelő tekercsre a megfelelő adattárban.
Talán az általam megélt történet által több bölcsességhez jut az engem követő generáció.

"Egész életemben egy apafigurára vártam, aki majd megvéd, megölel, magához hív, megsimogatja kis buksimat és szeret, feltételek nélkül." - Tulajdonképpen egy istenfigurára vágyom, és ami a vicces, mondhatom, hogy meg is kaptam. Csak nem úgy, ahogyan azt én gondoltam. Teljesen másképpen és máshol, itt belül. És ez elég.

Megélni az istenivel való egységet, érezni a feltétel nélküli szeretetet és támogatást, ez a minden.
Mit is akarhatnék többet ennél?

Hálás vagyok, hogy idáig eljutottam, és nyugodt vagyok, mert tudom, hogy semmi sem hiábavaló és semmi sem múlik el nyomtalanul.

A valódi, élettel, fénnyel és lélekkel teli tapasztalatok nem múlnak el, mert azok nemcsak a lélekbe, de a tudatba, az időtlenségbe is beíródnak és vonzanak, vonzanak hatalmas erővel.

"... nagyon-nagyon vágyom már haza, oda, ahonnan jöttem ..."

Ez van. HATALMAS ERŐVEL GRAVITÁLUNK ... 

Kezdőpontban

Van az úgy, hogy mindent újra kell kezdeni.


"Minden csókot újra elcsókolni és minden ölelést újra megengedni."


És ami újnak tűnik, "csak" egy aprócska rés a hálón. Az vagyok, abban vagyok.


Onnan mozgatom magam körül a világot. Miközben azt álmodom, hogy benne vagyok ...


Mint a kaleidoszkópon, úgy mozog, rendeződik, szinesedik és formálódik minden újjá és újra.

Időnként feltűnnek régi-új szereplők, megerősítve, hogy valami fontos történik.

Új színekkel, más fényekkel és őrült látószögben látom a világot.


Kalandra fel, én élvezem!

Sétálj tovább ...

A sors kifürkészhetetlen útjai

Azért van abban valami 

észveszejtően hihetetlen és tragikomikus,

amikor egy nagytakarítás kellős közepén 

egy rég nem olvasott kötetből 

kiesik egy soha nem látott, 

kölcsönkönyvben kézbesített 

üdvözlő üzenet

így utólag olvasva tulajdonképpen szerelmes levél

attól

akibe én is fülig szerelmes voltam

de soha nem mertem hozzá

ilyenformán közelíteni

még mit hoz elő a sors mulattatásomra?

- éppen ma beszéltem erről valakinek, hogy hányszor csúszott el az életem - 

mert hogy ez, ilyenformán nem is az első 

és valószínűleg nem is az utolsó "érdekes" fordulat,

valami ott akkor szétcsúszott és megállapíthatom most már 

nyugodtan, hogy 

ez a minta, 

a "nyíltan meg nem vallott szerelem" 

kísért engem,

a fenébe is!

nem először és nem utoljára, de valamiért ez van

emlékszem az első ilyen levélre

középiskolás koromban találtam meg

nyolcadikos, kinőtt téli kabátom zsebében

egy összegyűrt, füzetből kitépett lapon ez állt:

"Szeretlek. B. Péter"

- vajon mennyi kínnal írhatták ezen üzenetet, 

annak a kislánynak? -

az élet kifürkészhetetlen és ha van sors

én biztos, hogy fügét mutattam neki néhányszor

azért kapom most ezt a nyakamba

elmúlt életek

ravasz vagy kikerülhetetlen fordulatai

vagy mindez csak folyománya valaminek

amit még nem látok át?

de meglesz az is

az első esemény

tudom

az orrom alá fogják, fogom dörgölni 

hamarosan

csak még néhány alvás nélküli éjszaka

és tudni fogom

hogy miért jöttem

és miért pont így

mindig súrolva, 

de soha utol nem érve a szerelmet

a teremtésben nincs hiba

csak az emberben, mert nem jó szögből szemléli a történéseket
és én most megint
ráláttam e huncut kis tréfára

kár hogy még nem tudok rajta szívből kacagni, 

de a mosoly már megvan

apró jelek a szőttesen,
fejtjük a kódokat

előre-vissza az időben

Isten, vagy ami a "valóság" mögött létezik

Úgy tűnik, megint feljebb, vagy inkább beljebb lép(t)ünk.

Visszatekintve az elmúlt fél évre, kirajzolódik valami ismerős, mégis új minta.

Az érzés ismerős. A tekintet szintén, a név talán mégis új, valahogy tágabb az a valóság, amiben vagyok/vagyunk.

"Talán végre a helyére kerül valami? 
Talán a lényeg? 
Vagy a lényed? :D"

Az elmúlt hónapok némi belső küzdelemmel folytak. 

A külvilágban harc és változás, a "ki bírja tovább az ellenállást" játék folyt.

Belül érezni lehetett, hogy ez most az a polc, amit én mozdítottam el több évvel ezelőtt a helyéről és még csak most érzékelem, hogy dől. Rám. "Dőlt ez eddig is, csak kit érdekelt, ugye?"

"Miért polc?" "Mindjárt megtudjuk."

Ez az a polc, ahol a hitrendszerek legalsó szintje van, ahol a főbb teherhordó pillérek vannak írásba fektetve, elavult hiedelmekkel teletűzdelve, éppen úgy, ahogy a polc tetején megtalálhatóak dédapa rég nem olvasott, porosodó könyvei.

Ki tudja mi van bennük? Mégis lehet, hogy meghatározzák teljes világodat. "Jó lesz ott körülnézni."

....

Ha százszor nem futottam neki megint annak a kérdésnek, hogy "ki van itt velem?" az elmúlt 2 hónapban, akkor egyszer sem. És persze mindig jött valami kis fényszikra, hol ettől a jelölttől, hol attól. 

Aztán mindez feloldódott valami olyan energiában, ami miközben felemel, alapjaiban rengeti meg a világomat.

Nem lehet irányítani és nem lehet kérni. Csak a megengedés működik. 

Nem köthető már szerelemhez, de le sem választható arról.

Szavak vannak, beszélgetés és útmutatás, viccelődés. Tényleg olyan, mintha ketten lennénk, csak az a másik láthatatlan. És, ami leginkább új, látom őt és látom a saját energiáimat, amik körül vesznek abban az állapotomban. A belső kép "róla" már régóta megvan, de ez most valami más. Egyértelműbb, tisztább és ismerősebb. Valahogy nincs kétség bennem, hogy a forma, amit látok, régóta velem van, csak még mindig nem tudom a nevét. 

És most már azt is tudom, hogy miért.

Mert nincs neve.

Nincs egy neve, sok neve van.

Sok formája is, de persze nekem úgy jelenik meg, ahogy én szeretném.

Mert én/MI vagyok.

Ő is én/MI vagyok és a Tudat(osság) beszél hozzám.

Őt látom, de semmi köze hozzá.

Még mindig kell egy forma, különben nem tudom értelmezni, ami történik.

Pedig már régen túl vagyunk ezen.

Nincs szükség a formára.

A mögötte lévő "tartalom", vagy inkább mező az, amivel kapcsolatba léptem és onnan jön minden válasz. Csak még mindig nem hiszem el, hogy ez mit jelent.

De tudom, hogy addig folyik ez a játék, amíg bizonyos leszek felőle.

(Nehéz az elmével, nagyon nehéz.

Jó találmány, de rengeteg felesleges kört futtat az emberlányával.)

Nem baj, kiléptem a 3d-s játéktérről, ezt tisztán érzem.

MInden erről szól mostanában.

Tisztábban látom körülöttem az embereket.

Nem várok senkitől olyat, ami számára lehetetlen.

Elfogadom olyannak, amilyen.

De nem mondok le magamról, és ez a lényeg.

A két párhuzamos valóság egybefolyt és nem kétség, hogy melyik határozza meg a másikat.

Az elme néha még berezel. De már le tudom nyugtatni, mert tudom, hogy minek a következménye az, ami a személyes világomban történik.

És most először valóban érzem, hogy a kétség is segít. Kell, mert ha nincs, akkor ellankad a figyelem és zuhanás lehet a vége. 

A kétség is barát, a bizalommal együtt érkezik és egyszerűen csak hozza a mérleget. 

Nem veszek semmit biztosra, figyelek.

A lényeg már megérkezett, ünnepi kicsomagolás van.

UI: Most visszaolvasva, némi kétség megint érkezett, de adok magamnak néhány napot, mert tudom, hogy most egy olyan határon fogunk átkelni, amit emberi elmével nehéz átlépni. A fenti írás kettősségben íródott, ezért hol ezt a részét, hol azt érzem "igaznak". A valóság pont ebben és ilyenformán van elrejtve. Nagyon figyelj!

Mihez ragaszkodom még (mindig)?

Itt van előttem az életem, a jelenlegi.
Főleg szemétdomb, elég nagy rakás.
Persze vannak csodás találmányaim, kincsek, amikhez kellett ez a szemétdomb, valljuk be.
Enélkül nem ment volna.
A szemétdomb is maga egy csodás teremtés, ha elég távolról nézem.
Jó messzire kell hozzá menni, de azért csodás mintázatok vannak ebben is.

Mennyire tartom még mindig az enyémnek mindezt, ami volt, ami voltam?
Mennyire hagyom, hogy hozzám ragadjon?
Mert távozóban van ez a világ, érzem, de még egy-két ponton erősen ragad.
Persze a ragasztó szép nevekre hallgat, úgy mint "másokért való felelősség", meg "szeretet",
meg "kötelesség" stb. de valójában egy anyaga van és ez a félelem.

Hogy mi lesz velem enélkül a világ nélkül?
A jól ismert és biztonságos szemétdombom nélkül?
Mi lesz, ha valóban elengedem?
Ha eltűnik és vele az a részem is, akit magaménak tartok még mindig?

És még valami.

Nem elég csak úgy fejben elengedni ezt az egészet, mert a valódi elengedés azt jelenti, hogy készen állsz a halálra.
Hogy elértél arra a pontra, hogy most akkor elengeded ezt a formát is.
Nem ragaszkodsz hozzá, akár ki is mész belőle, mert már mindegy.
Nem kötődsz már ehhez sem.
Mert tudod, hogy nem lényeges.
Nemcsak tudod, de érzed is.
Hogy érzed, mert tapasztaltad, hogy sokkal több vagy a testednél, hogy test nélkül is egészen jól el tudnál már boldogulni.

Itt még nem tartok.
Sőt, néhány erőszakosabb kísérletet már át is éltem ezzel kapcsolatban.
Hogy a test lehull, elájulna, ha engedném én meg nézek ki már nem a fejemből, de nézek körbe és
vagyok, de a test éppen irányíthatatlan. És akkora erőm van olyankor, hogy hihetetlen számomra is.
A ragaszkodás ereje, a fókusz valamiért nagyon erős.

És nem rohanok orvoshoz, hogy szereljen meg.
Mert titkon tudom, hogy ez valami más, tüneteket sorolhatnék, de tudom, hogy a TUDAT kísérletezik ilyenkor.
Hogy megpróbál kiszedni a testemből, de valamiért még mindig nem engedem.
Pedig ilyenkor akkora energia érkezik, egyszer-egyszer sikerült már együtt rezegnem vele, akkor a testem is irányíthatóan egyben maradt, de ez elég ritka. Ahhoz tökéletes egyensúlyi állapot kell és hogy benne legyek a pillanatban.

Talán ezt kell követni, ezt az energiát és nem félni.
Elengedni a testet is, aztán majd lesz valami. Követni a tudatot, mert mutatni akar valamit, csak talán még nem vagyok rá megérve, vagy attól félek, hogy vissza sem jönnék.

Nem félek.

VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT TENYERÉN LÉTEZVE ÉLEK.

Közben a kisénem meg a hétköznapi életem rendkívül kemény, éppen szenvedő fázis van, amit a szemétdomb végeláthatlan tisztogatása és szemlélése ural.
Tudom, hogy feljebb kell emelnem a nézőpontomat, hogy mindez már a múlt és nincs dolgom vele.
Hogy a szemétdomb nem az enyém, mert én vagyok más.
A múltamé, de az átalakulás rendkívül fájdalmas.
Nem szabad beleesnem az önmarcangolásba és az elmém sugallta bűntudatba.
A társadalom, vagy a társam szerint rengeteg hibám van.

Ez az ő igazsága, az enyém pedig az, hogy szabadság van, és bármi bármikor megváltozhat.
 Az egyéniséget az erényei teszik naggyá, de a hibái szerethetővé - valahol mintha ezt olvastam volna.

Minden út a legelső lépéssel kezdődik.

Akkor lépjünk.

.

Free trip :) TAVASZ VAN!! KI A NAPRA, A TÖBBI ÚGYSEM SZÁMÍT!!

A Földön élni költséges,

de az árban benne van 

egy ingyenes Nap körüli utazás 

minden évben.

:D

MOST EGY DARABIG NEM LESZEK ELÉRHETŐ

legalábbis ebben a formámban!

NAPOZUNK ... 

;)

Egy kis szirup, aztán vallomás

A Csendből szólok, (oda menekültem volna ?).

Nem, nem hiszem, hogy menekülés, inkább tisztulás, emelkedés volt.
Már nem érdekel a fizikai világ sok-sok harca, drámája.
Nem érdekel a szerelem, férfi és nő látszategysége.
Sokkal többet akarok.

Csendet és békét.
SZERELMET ÖNMAGAMMAL.

Már nem vonz a mézes madzag és színes mesék sokasága a másik felemről,
lélektársamról és a többi szirupos csodáról, ami majd vár engem, ha eléggé keresem.
....

ÉN MAGAM VAGYOK A MINDEN.
Beburkol a CSEND, a legjobb barát és szerető.
Nincs mit keresni,
VAGYOK.
LÉTEZEM.

:)

AZ AJTÓ MINDIG NYITVA,
A CSEND MAJD VÁLASZOL.

xxxxxxxxxxxxxxxxx Jó, és itt most elég is ebből a csodaszirupból, jöjjön a vallomás. xxxxx

Vicces, hogy ezt két napja írtam, s mégis ma reggel esett le.
Hogy megint ugyanott járok, szenvedtetem magam, mert el akarok titkolni magam elől valamit.

Valamit, amit eddig még soha nem mertem bevallani, csak kívülre mutogattam, hogy jé, ő is beleesett ebbe a hibába, meg ő is.
Birtokolni akar.
Bezzeg én! Én nem.

Szóval ma reggel, mikor már tényleg minden annyira sötét volt - hogy nem is értettem, hogy jutottam ide - egy apró kis szikra, meg egy tegnap elém rakott "szöveg" hatására végre bele mertem ebbe is érezni.

Hogy de! Basszus!
De igen.

Én is szeretném birtokolni azt, akit szeretek.
Igen, elnyomom, de akkor is itt van ez az érzés.

Hogy szeretném, ha mindig velem lenne, ha "önszántából" csak engem akarna, csak rám figyelne, engem választana, meg minden.

 ... hát, most jót nevetek magamon.

Ezt titkoltam ennyi ideig, igazán mekkora majom vagyok!

Mindegy, ez is megvolt.
Nem vagyok ártatlan - ebben sem.

Igen, nekem is vannak ilyen érzéseim, nem is kicsik. Pedig tudom, hogy nem ezen a síkon mozgunk már, nem erről szól ez az élet és kaptam már annyi mentőövet is, hogy igazán nem lehet panaszom.

Jól belenéztem magamba.
És innentől azt is tudom, hogy ezen mindenki átmegy, ha akarja, ha nem.
Ha bevallja, ha nem.

Hogy birtokolni akarja a másikat, akit szeret(ni vél), a formát ... engem is ezért akartak és akarnának birtokolni még mindig. (Nem tudsz birtokolni egy másik lelket, ez lehetetlen.)

Ezért volt ezt olyan nehéz meglátni, mert belülről tartottam ezt az egészet, én tartottam.

Most, hogy ráláttam, már sokkal könnyebb. És küldök némi bocsánatkérést is.
Gondolatban.
Mert hát gondolatban büntettem is azt a drága másikat, bizony. Meg az egyiket is :)

Ilyen ez. Abszurd, de határozott és konkrét mintával teremtődik a következő kör, ha ezt nem vesszük észre.

Némi nyomozás még történni fog, mert ahol ilyesmi van, követheti egy-két másik érzelem, szenvedély, vágy, vagy titkolt düh is.

Ezeket is nyakon csípem és szépen megszemlélem majd. Kibékülünk. Aztán mehetnek a dolgukra.
Mert nekem már nem lesz velük.

Éljen!
Örülök.
És köszönöm.
Megint kaptam valamiféle gyógyszert odaátról, azt hiszem .... :)

A küzdelem vége

Valami elmúlt, levált rólam. Valami nehéz és sötét.

Nem tettem érte semmit, csak megtörtént.

Azóta másképpen vagyok, újra merítkezem önmagunkban, de máshogyan,
újabb részekben, vagy részekkel.

Nehéz megfogalmazni a különbséget, de most nem a "kundalini" töltődik, hanem az a "valami" körülöttem, egyre táguló körökben.

Mintha újra és teljesebben megérkeztem volna.
Olyan jóleső, ringató, fényes érzés.
Minden sejtem vibrál és szikrázik.

Annyira jó, hogy Vagyok.
Jó itt lenni, nagyon jó.

Köszönöm,
végtelen hála és köszönet.
Mindezért (is) s ami még érkezik.

Szálljon áldás mindenkire!!!

Ragyogjon a FÉNY!

Égjen a TŰZ!

Szóljon a ZENE és akkor most TÁNC!

ChE

Szabad vagy pillangó!

2014. február 20. 

Ez most a múlt elengedése ... naplórészlet. 

Vannak emberek, akiket nem értek, de nem baj, így van ez jól. :)

MINDEN RENDBEN VAN, A LEGNAGYOBB RENDBEN.

"Legszívesebben felhívnálak, de nem teszem. Tudom, hogy ez lenne az egyetlen biztos megoldás. Mégis. Az átalakulásom nehézségeivel terhelni egy másik emberi lényt, nem lenne fair. 

Összedőlt egy világ bennem. Tudom, hogy ezt más nem látja, talán csak érzi. Végső menedékem dőlt össze, a szépen felállított kis álomvilág, a barlang előtti még fedett kis hely. A párhuzamosság lehetősége. Eddig működött, párhuzamosan élni két-három életet. Most azt érzem, hogy egy fókuszba került mind és nekem nincs más dolgom, de jó és de nehéz, mint összehangolni. Mert ami az egyikben hazugság, a többit is beszennyezi és ami a másikban eddig fény volt, elhalványul.

Nem lehet tovább tartani a két irányt, nem bírom.
Úgy érzem szétszakadok, szétfeszít, keresztre feszít a valóság.
Valamelyiket el kell engedjem, ha életben akarok maradni.
ÉLETBEN akarok. 

Konkrétnak lenni, istenem, de nehéz. 

Pedig ez jön most. Megtanulni újra nem rébuszokban, hanem a valóságról beszélni, megfogalmazni kérdéseidre a választ, amiket olyan jól feltettél nekem. Én meg csak ültem és néztem ki a fejemből és kerestem bent, a semmiben a válaszokat.

Hogy milyen életet, milyen mindennapokat akarok?

És hogy berobbant az egyetlen egyszerű logikus válasz az összes kínomra és gondomra, még mindig nem tudom, hogy akarom-e ezt egyáltalán ... hogy akarok-e élni így, ezekkel a feltételekkel, ezekkel a nehézségekkel, a múltammal és a jelenbéli őrült, tőlem idegen világomban.

És amikor erre ráláttam, a nap is kisütött. Isteni jel volt. Ez volt a válasz. Hogy azért nem tudok róla beszélni, mert még mindig nem tudom. Nem tudom, hogy mit akarok. Még mindig nem vagyok teljesen legyökerezve. 

Akarok-e élni anélkül a férfi nélkül, akit pedig nekem rendelt az ég. Csak elvétettük, eltévesztettük az ugrást, elsodródtunk. Én bealudtam és mire felébredtem, annyira messze jár tőlem, hogy talán sohasem érem utol.

...

Akarok-e?

Mit is?

Nemcsak vegetálni, de ÉLNI, csupa nagy betűvel. MEGSZABADULNI. 

Megtanulni újra beszélni, őszintén, szemtől szembe, félelem nélkül, bármi lesz is azután.

Lerakni a múltat, a múlt nyűgjeit, csak a jelenben gyökerezve mindig kimondani, amit ki kell, ami helyre tesz, ami éltet és amitől VAGYOK, AKI VAGYOK.

Hogy is mondta a belső hang, "MESTERKÉNT létezni, beszélni, járni, lélegezni ... MESTER VAGY a "tanítványok" világában,  úgy nézz rá, mint alvóra, aki nem önmaga, s menni fog."

Mindig helyre rakni, nem engedni ... megtanulni kommunikálni ... milyen jó, hogy egy kommunikációs cégnél dolgozom. 

Istenem, milyen jó, hogy van humorod. :)

2014. február 20."

Amikor Lilith megszólal

"A földön jártam, megint.

Sajnos nem sok minden változott.

Társadalmatok nem teszi lehetővé, hogy újra jelen legyek.
Részeim itt vannak, de az egység és a hit, hogy érdemes, még hiányzik.

Ezen dolgozunk.

A hiány be fog töltődni, csak adok "magamnak" még egy kis időt.

Időt, ami illúzió.
Inkább időhúzás van, és döbbenet.


Az igazság megdöbbentő.
És semmit sem változott a kezdetek óta.

Amíg "a Férfiak" nem fogják követelni, hogy "a Nő" legyen újra szabad, addig nem változik semmi.

Az elnyomottak hangja messze száll a szélben, s elnyomóik azt hiszik szabadok.

Nincs szabadság, amíg az csak egyes egyedekre, rasszokra, társadalmi kiváltságosokra, vagy spirituális kalózokra vonatkozik.

A szabadság, ahogyan az igazság, nem osztható fel.

Lehet egyénileg megélni, de a közeg akkor is itt marad.

Kiléphetsz belőle, de hova mennél?

Nem gondolod már magad résznek, de akkor ki vagy?

Mindent együtt csinálunk, mert egyek vagyunk.

Egy magasabb minőségű életet próbálunk belenyomni az anyagba.

Nehéz folyamat, sok a veszteség, de haladunk.

Van kiút, ideig-óráig működik. Töltődni lehet idefenn.

De már látod és érzed te is, hogy ez egy újabb kör.
Egy sokkal durvább és anyagibb.
A kulcsokat megkaptad.
A játék csak rajtad múlik.

Élj a látszatszabadságoddal és béke lesz benned.

Az egészet egyedül úgysem változtathatod meg.
De élhetsz boldogságban és szerelemben.

Én is ezt választottam.
Igaz, nem a földön, de egyszer majd az égi mennyország egy lesz a földivel.

Lilith"

Love to you ALL !!!

A sárkány és a SÁRKÁNY

Jött egy érzés és egy gondolat, s - emlékeim szerint - ezt megelőzte egy tett, egy alkímiai tett is.

Egy szobrot kellett átformálnom a térben. Egy sárkányölő szobrot.
- Mert a sárkányt meg lehet ölni, de a SÁRKÁNYT nem. Erős és végtelen lény. -

"Szelidíteni kell azt, folyamatosan éreztetni vele az erőt, az erődet, s akkor szolgálni fog."

Azt szolgálja, aki erős, tiszta és örök, ÉL ÉS ÉREZ.

"Ugyanúgy helye van a teremtésben, mint az EMBER-nek."

Szóval felszabadítottam egy sárkányt,
jobban mondva, "megtanítottam" egy harcosnak,
hogy ahelyett, hogy leszúrja, hogyan szelidítse meg s használja erejét.
Hogy melyik életben melyik részem volt, ki tudja már azt?! De ez most nem is fontos.

A fontos az üzenet.

Hogy aki legyőzni, megsemmisíteni, kiírtani akarja a SÁRKÁNY-t, az elveszett.
Mert nem lehetséges.

Ez a gondolat akkor érkezett újra és fészkelte be magát a fejembe, amikor régi kastélyokban járkálva egyre-másra láttam a sárkányölő "Poszeidón" szobrokat.
Nem értettem először az ellenérzésemet, de most már értem.
E kastélyok urai sem urak azóta már, s ebben e téves ideológiának is szerepe lehetett.

Mert a primitív sárkány, amit legyőzhet a királyfi a mesében, hogy asszonyát meghódítsa, csak egy árnyék, árnyéka egy sokkal hatalmasabb és fontosabb erőnek a TÉR-ben.

S ez az erő felszabadulást kér, hogy szolgálhasson.
Mítikus lényként visszatérve, újra a megfelelő helyre, a segítők közé, felsorakozik.

Amikor összedől a világ

Az van, hogy összedőlt az eddigi világom. (Már megint, jaj :)

És ez sokkal mélyebb szinteken történt meg, mint eddig bármikor.
Mert az alapokat rendítette meg, a legmélyebb szintekről lett kihúzva néhány alapkő.
És most rendesen billeg itt ez az egész.

A ragasztóanyag meg teljesen kiolvadt. A kapcsolataimat összetartó erő kioldódott.
Csak a szeretet maradt, és ami a jó, hogy ez viszont megmutatta, hogy mire is kell valójában figyelnem,
mi az, ami ezen az életemen túl is fontos, ami lényem középpontjából érkezik és valóban ÉN VAGYOK.

Egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy erőből pótolom a hiányzó részeket, és próbálom feltérképezni, meglátni, hogy mi az, amit helyettesíteni kell, és mi az, amit lehet "veszni hagyni".

Elég munkás és nagyon fárasztó helyzet, de, én csináltam magamnak.
Persze ez most marhára nem vigasztal és kicsit tele a kosaram a jó tanácsokkal.
Én sem tudnék másnak adni egy ilyen helyzetben, mert a döntéseket nekem kell meghoznom és meglépnem,
nem másnak.

Tudom, hogy van megoldás és ha hagyom, be is fog áramolni.

Ebben a billegésben ráadásul néhány aspektus rendesen próbálkozik.
És én is érzem, hogy az áldozat szerep - amibe raktam magam és végre felismertem - most természete szerint át kéne billenjen a megtorló szerepbe. Érzem is a sárkánykörmöket néha, de hála nekem, nem ragadnak el.

Ki lenne ezért a hibás, ha nem én.
A külvilág csak betöltötte az űrt, amit én hagytam, hogy betöltsenek.
Én engedtem meg az elnyomást, az erőszakot, meg összes többi egyebet.
(Nem részletezném, nem szándékom senki haját égnek állítani.)

Viszont azt is leszűrtem mindebből, hogy hatalmas erőm van,
hogy egyáltalán ezt eddig ilyenformán kibírtam,
és óriási teremtő erőm is van hozzá,
mert mindeközben párhuzamosan létrehoztam magamnak a kivezető utat is.

Bármi megtörténhet

Bármi megtörténhet, az idő bármit idegyűrhet, amit valamikor létrehoztál, bevonzottál,
vagy csak egyszerűen, amit eddig nem akartál észrevenni.
És ez így jó.
Minden újabb kör egyben felébredés, egyben eszmélés és még el nem fogadott részeid integrálása.
A sötéteké is.

Elfogadni azokat a tetteidet, vagy viselkedési mintáidat, amik a félelemből és a gyengeségből táplálkozva helytelen irányokba vezettek. De, nincs helytelen! Ezt kell megértsd!

Nem hibáztatni senkit és semmit, főleg ne magadat.
Nincs már ereje és fontossága az önkínzásnak. Az egy másik élet volt. Ez egy ÚJ.
ÚJ ÉLET, ami a régi romjaiból és romjain épül, ehhez kell az erő, hogy észrevedd, vége a csatának.
Már csak a romok vannak itt, és hamarosan érkezik az, amit vártál.
Valami több, valami más, valami TELJES.

A múlt árnyai és ami mögöttük van

Folyik a múlt feltérképezése, átvilágítása.
Kivételesen nem az én múltamé, bár a családi legendáriumban történtek mindig minden családtagot érintenek. Akkor is ha nem tud róla.

A belső, lelki családállítás ezen a szinten már olyan mélységekbe visz, ahol egyszerre látom és érzem a történéseket, a résztvevők érzéseit és a feloldási/feloldódási lehetőségeket.

Most ez történik, a mélyben. Nem nagy zajjal, egyfajta duruzsolásként, biztos kenőanyagot adva a mindennapok egyszerű történéseinek békéjéhez.

Ezt nem lehet megúszni, ennek fel kell jönnie. A saját múlt után az ember családjának múltja is visszaköszön. Aztán, ahogy egyre tágabb vizsgálódásnak vetjük alá, előttünk áll a nemzet múltja is, hiszen a nemzet családokból áll, melyek a történelem hálójában, útvesztőjében magukat biztos pontnak gondolva küzdenek a fennmaradásért.

Egy régi minta válik most le rólunk. A család intézménye vagy megújul, vagy örökre elvész.

A házasság intézménye már romokban hever.
A férfi-nő kapcsolatokat új alapokra lesz muszáj helyezni.
Nem kívül, először belül.
Ha létrejön belül az új egyensúly, ami nem látszat és illúzió csak, hanem két teljes lény valódi és szent szövetsége, akkor ezen az új egyensúlyon egyensúlyozva kell újra visszatekintenünk a múltba.
Mert a jelenlegi egyensúlytalanság onnan érkezik a már megtörténtek eredőjeként.

Generációkra visszavezethetően elveszett a két nem bizalma egymásban, a család és a házasság nem két egyenrangú lélek, hanem a hatalom és a rabszolgaság színterévé, a túlélés eszközeként az élet valódi értékeinek torz tükrévé változott.

Vagy újrafogalmazzuk férfi és nő egyenrangú, mégis más-más szerepét a világban és az élet fenntartásában, vagy mehetünk még egy kört illúzióink fogságában.

*

"A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör."

*

Szolgálni

Végtelenül sötét és nyomasztó helyeken jártam.
Bejártam az örökségemet.
A fájdalmakat, a téves válaszokat az élet egyszerű, mégis szigorú kérdéseire.
Találkoztam a családomból kirekesztett, kitagadott lélekrészekkel.

A fiatal lány, a szerelmes fiatal lány ki lett taszítva.
A túlélés ösztöne erősebb volt. És ez így normális, az élet mindenekelőtt.
A fájdalom, mely ezzel járt, mely anyámat kínozta élete végéig, s melyről nem vett tudomást, mert csak haragot és gyűlöletet érzett, bennem született újjá.

Nekem rendezte ide a sorsom a színpadot a szereplőkkel együtt, hogy ezt a kitagadott részt, ezt a meg nem élt vágyat és szerelmet magamhoz vegyem, önmagamba emeljem.

A játszma szereplőit és a dráma feszültségét a félelem adta. A félelem és a függőség.

(Rájöttem, hogy a félelem mindig kétirányú. Aki megfélemlít, az fél leginkább. Fél attól, hogy fegyvertelen, meztelen marad, hogy valamit elveszít, ezért inkább nagyobbnak, félelmetesebbnek és szigorúbbnak mutatja önmagát. Pedig csak egy félelmekkel teli kisgyerek él benne, akinek nincs más eszköze, csak a nyers erő, mert már gyermekkorában mindent elvettek tőle, ami a szépség, a szeretet, az önmagába vetett feltétlen bizalom irányába lökte volna.)

Ez a kitagadott lélekrész egy egész család tragédiájaként lebegett felettem és tudom, hogy megváltottam.
Megváltottam felmenőimet a szégyentől, a bűntudattól, a fájdalomtól és a bűnöktől.
Tudom, nagy szavak, de én érzem és érzékelem. Ezt kellett tennem, ez a feladat rám várt.

Nagyon kemény volt, beleestem újra a "fényből" a drámába, egy örökölt drámába, de már más szemmel és másképpen érzékelve tudtam mindezt megélni és ezáltal megérteni.

Most újra itt vagyok, "régi fényem újra felragyog", most még bölcsebben és tudatosabban élem azt, AKI VAGYOK.

Nem hibáztatok senkit, mert nincsenek hibásak.
A még alvók számára élethosszig tartó dráma van és nincs elengedés, nincs megbocsátás.

Ha csak ezt, ezt az egyetlen dolgot át tudom adni a jövőben minél több embernek, hogy tudatosan nézze önmagát, saját drámáit, aztán a családja örökségét, felvállalva mindezekért a felelősséget és ezáltal tudatosan választani a változást, már tettem valamit.
Tudom, csekélység, de megteszem, amit tudok.

Mostantól szolgálni, ez a parancs. Nem külső, belső.
Belső parancs szólít vissza újra és újra, s amikor ÖNMAGAMMAL IDŐZÖK AZ IDŐTLENSÉGBEN, ÉRZÉKELEM A FELADAT SÚLYÁT ÉS SZÉPSÉGÉT.
ITT VAGYOK, ÉLEK, LÉTEZEM, SZERETEK ÉS SZERETVE VAGYOK.
Kell ennél több?

In memoriam Hamvas Béla

2013 novembere, s bennem az öröklét levelez ...

Elmerengtem a sír felett állva ...

Mivel tudnánk tőle egy örök és igaz mosolyt kicsalni, egy valódit?

Mi az az üzenet,

tett, 

gesztus, 

szó, 

szakrális cselekedet, 

mely felér a felhők fölé, 

Hozzá?

Először 

egy szőlőfürtöt gondoltam, 

aztán, hogy szüret, 

alma, körte, dió, mogyoró ...

egy üveg finom somlói bor, melyen átsüt a nap ...

száradó ruhák illata ...

virágillat ... orgona, jázmin, rózsa ...

tengermoraj, sirályok kiáltása ... 

langyos nyári szellő,

olajbogyó olajában ... finom sajt ... kenyér és bor ... 

langyos este a ciprusfák tövében,

könyv és papír, szépen faragott ceruzák, töltőtoll ...

álomszerű történet a kék ruhás lányról ... 

felkeresni azt a dombot, 

leülni csendben nézve a tájat és nem gondolni semmire,

hamvasbéla módra csak lenni ... 

átadni magam az isteneknek

talán ez

talán így

2. 

megegyeztünk

válaszok fognak születni

beíródnak oda, ahová kell

megteszem, amit tudok

beleélem, beleálmodom magam

eljátszom a kék ruhás asszony szerepét

kiigazítom a mintát

hogy teljes lehessen

mindannyiunk örömére és hasznára

ez szolgálat

szolgálom a többet, a magasabbat

és magamhoz vonzom a hasonlót

úgy legyen

3.

Senki sem láthatja előre önnön sorsát. Maga a sors, a sorsteremtés folyamata oly végtelenül bonyolult és áttekinthetetlen, hogy maguk az istenek is csak utólag, sorsuk lezárultával láthatják teremtésük értelmét és erejét.

Így jártál ezzel Te is. 

TE, aki azt írtad, "amit tettem, örökre elveszett", 

még nem tudtad ott és akkor, hogy amit tettél, 

azzal örökre megváltoztattál valamit. 

Éppen azt, amit számba vettél,

azzal ahogyan éltél és ahogyan mindezekről gondolkoztál, 

megváltoztatta azt a sorsot, a történetet,

ami e nemzet, e terület talaján keletkezhet.

Lett új időszámításunk, HBE és HBU, 

azaz Hamvas Béla előtt és Hamvas Béla után.

Mi, akik utánad jövünk és nyomaidban lépdelünk, 

már látjuk. 

Látjuk, amit még Te akkor nem láttál,

hogy megteremtetted az aranykor és a mindenkor közötti hidat.

4.

Hüperion valóban csak egy volt, 

de azzal, 

amit tettél,

ahogyan éltél,

kérlelhetetlen őszinteségedben,

és ahogyan magadban feltérképeztél minden rejtett zugot, 

minden aspektust, szintet 

és élményt, 

megteremtetted a lehetőségét annak, 

hogy legyenek 

új hüperionok

százával és ezrével.

A Nap fiai jönnek, 

s az első Te voltál. 

A Te formád hozta el a tudást,

szenvedte meg a hiányt 

és oldotta fel 

az isteni létezésben

legelőször.

Mert fájdalmakból, eltaszítottságból, 

hiányból, szerelem-keresésből bőven kijutott neked is.

Mint mindenkinek, aki e bolygóra emberként érkezik.

De megmutattad, hogy lehet ettől erősebbé, többé lenni!

Hogy igenis van egy sziget, ami megtart! 

"És ha nincs? - kacsintasz.

Nosza, csinálunk egyet!"

Önmagad teremtette világod isteni szigetén létrehoztál valamit, 

ami majdnem teljes,

ami majdnem kész, 

ami majdnem tökéletes.

De itt, az anyagban ilyen nincs. 

Itt az anyagban a tökéletesség nem létezik,

mert minden mindig mozog, változik, formálódik.

Élted a tökéletest, s mégis torzó maradt,

amit lehoztál.

Ezt csak a szellem,

szellemed ereje képes egésszé tenni.

E szellem itt van, 

e tájban kódolva létezik,

új Krisztusként szellemtested vérét

csepegtetted e tájba,

úgy, 

hogy mindezt senki sem vette észre.

Várták a magyar beavatottat,

Krisztust, 

egy új adeptust, 

s nem

vették észre, hogy már itt van.

Istenként léteztél, de emberként haltál meg.

S oda fogunk visszamenni, 

halálod órájába, 

hogy az elengedés, 

s minden földi minta

kioldódjon abból,

ami már megvan,

ami tökéletes.

S miért pont én? 

Miért pont nekem adatott ez a feladat?

Nem könyörögtem és nem 

is jelentkeztem érte.

Többször is visszariadtam,

éppen úgy, 

ahogyan ők.

De itt lebeg ez már jó ideje. 

S ha hátat fordítanék neki,

újra arcomba néznél

és várnád, hogy felismerjelek.

Talán még azelőtt megígértem, 

hogy tudatában lettem volna önmagamnak.

Talán daimónom vagy nekem is ... 

Ezt is letagadhatnám és sokáig le is tagadtam.

De van, amivel a szellem sem viccel szívesen.

A formák időbeli leszületésének jelzései hasonlóak.

A minta is, amibe bezárva érzem magam, 

és hatalmas a vonzás, 

ami feléd lök 

és ugyanakkor

taszít is. 

Mikor nyikorog bennem néhány szavad, 

amikor fáj, hogy ezt élted, hogy így gondoltad.

S bennem van a végtelen elfogadás is,

az együttérzés, 

belső rezdüléseink közössége,

és a végtelen hála azért, 

hogy vagy.

Mesterem vagy, s én lábaidat mosom.

Az öröklétbe taszítalak, ha akarod, ha nem.

De ne félj, sem kultuszt, sem iskolát nem csinálunk belőled.

Istenként, 

Ismeretlen Istenként fogsz fölöttünk lebegni, 

míg tér és idő elválaszt.

Utána együtt leszünk

a rigók énekében,

a szőlő zamatában

a hajnal fényében

és a bor mámorában, 

... lesz, ami lesz.

5.

Velem éppen ellenkezőleg történt, mint veled.

Nem tartottam tudatosan felvételi vizsgát és nem dőltem bele csak úgy a szerelembe.

Kerestem és vártam én is, 

de ez a várakozás öntudatlan volt 

és hamar átcsapott menekülésbe.

Ez is éppen az ellenkezője, mondhatnám kiegészítője annak, amit Te éltél.

Tudatosság nélkül dőltem bele az első elég kitartó és erőszakos férfi karjaiba.

Kitartó volt és igen, erőszakos.

Többször is elzavartam, kiadtam az útját, mégis visszajött.

Nem számított hiúság, szégyen, elhanyagolás, 

kellettem neki és nem hátrált meg.

Talán ebben hasonlítotok. 

Kérlelhetetlenül tudta, hogy mit akar, s hogy 

nem adja fel.

Azóta együtt vagyunk.

Mert ő győzött, az ő tudatossága döntött, én öntudatlan voltam.

Húsz éve.

Húsz éve élek valakivel, aki nem tudja, hogy ki vagyok.

De honnan is tudhatná, hiszen én magam is csak pár éve tudom.

Volt idő, hogy próbáltam neki elmagyarázni, megmutatni.

Elmondani, hogy mit gondolok, érzek ... később, hogy milyen csendben és "jelen" lenni.

Nem értette.

Már nem akarom neki elmagyarázni, de tudatosan úgy döntöttem,

hogy én sem adom fel.

Nincs benne hiba, senkiben sincs hiba.

Ne érts félre, talán régebben még igen, de ma már nem alkuszom.

Nem befolyásol, hogy ő mit gondol, vagy mit nem.

Újjászületésem után őt is újjászültem.

Csak ez az egyetlen megoldás adott tiszta érzéseket.

A régi énemmel együtt mindent, 

mindent kidobtam.

A vitáinkat, a téves kapcsolódásainkat,

az erőszakot, a félelmeimet,

mindent.

Megértettem és láttam magam, ahogy félek tőle.

Sokáig féltem, sokszor ok nélkül is.

Nem ő, hanem ez a félelem irányított.

A félelem vele kapcsolatban sokszor visszadobott a sötétségbe.

De ez nincs többé.

Kioldottam e félelmet és ezáltal őt is újra világra hoztam.

Tudom elfogulatlanul, tisztán szemlélni.

Érzem a lelkét, ami eddig távol volt, mert nem volt ki átölelje.

Most itt vagyok és már ő is itt van.

Minden nap egy újabb csoda, mert ő változik.

Önmagamért szeret, nemcsak a "feleségét" szereti, 

hanem a nőt, aki feltétel nélkül be- és elfogadja.

Az örök nőt szereti és érzi bennem, 

s az ő életét is visszafordíthatatlanul megváltoztattam.

Nincs bennem kétség, erős vagyok.

Végül a szelíd legyőzi az erőszakost.

Ez van most.

És én mosolygok és tudom, hogy mindez azért van,

hogy hazatérhessek.

A legnehezebb próbákat kellett kiállnom,

hogy újra tisztán és őszintén nézhessek majd annak a szemébe, 

akivel és akiért utazom.

6.

Hogy nincs Te ezen a földön?

Hogy e tájék csak a magány és a hiány talaja?

Hogy szigetek lennénk csak, s reménytelen a találkozás?

A valódi?

Talán a Te életedben még így volt.

Látleletként elfogadom.

A hiányt, melyet Te is éltél, én is élem.

Hogy nincs FÉRFI, akiért érdemes.

És mégis van.

Nincs meg a forma, de a tartalom itt van, bennem.

Tudom, hogy Te is így csináltad.

Érzem.

Magadhoz hívtad az asszonyt, és nem jött a forma, de jött a lény.

A lélek.

Én is így csinálom, ha ezt lehet egyáltalán csinálni.

Inkább azt mondanám, így lett.

Ez történt velem általa.

És én engedem.

A legtöbb a megengedés, több az akarásnál és a 

tevésnél is.

Megengedés nélkül már nem lennék és Te sem lennél.

Megengedtük önmagunknak a LÉTET s ezzel együtt 

a TEREMTÉST.

Lényünk a láthatatlanban időz, míg mi itt lenn élvezzük

rezdüléseit.

Már nem várunk, már nem akarunk, már nem gondoljuk, hogy

rajtunk múlik.

Megtörtént az ÁTADÁS, már nem kell kigondolni semmit.

Engedem, hogy történjek, engedem ...

2013. november-december

UI:

E mélybeugrás a LÉLEK rejtelmeibe, melyet ő hozott le és élt közöttünk, olyan új kapukat nyitott meg bennem, melyen még tovább és közelebb jutottam ahhoz a LÉLEKCSOPORTHOZ, melynek része és önmagamban gyógyítója is vagyok. 

 

ERRE SZÜLETTEM, meggyógyítani, felhozni a mélyből elnyomott, megtagadott félelmeinket, fájdalmainkat és ezáltal kiárasztani ezeket az elzárt energiákat létemen, életemen keresztül. 

Mind ezt tesszük.

Köszönet és hála a MESTERNEK,

köszönet és hála MAG-amnak, 

hogy mindez VAN, LEHETSÉGES ÉS TÖRTÉNIK. 

ÉS ÚJRA ÉS MINDIG FOGOM A LÁTHATATLAN KEZEKET KÖRÜLÖTTEM, 

MELYEK TÜRELMESEK ÉS MINDIG MEGTARTANAK. 

És én is fogom mások kezét, akkor is, ha nem tudnak róla.

 

Boldog Karácsony kívánok innen is,

egy tisztább és fehérebb nézőpontból, 

ISTEN TENYERÉRŐL!

ChEhrin