Vagy nem?
Nem, de azért leírom a tegnapi élményemet, ami megint és újra bizonyította számomra, amit eddig is tudtam, hogy vezetve vagyok ... nagyon.
Tegnap reggel úgy keltem fel, hogy elmegyek egy előadásra, aztán találkozom egy barátnémmal.
A reggelem úgy alakult, hogy nem tudtam időben elindulni és ez valahogy most minden mérgelődés és tépelődés nélkül ment, szóval könnyedén elengedtem a délelőtti programomat.
Helyette visszavonultam önmagamba, jóleső érzésekkel és tudva, hogy nem kell nekem tulajdonképpen már sehová sem menni, hiszen minden itt van bennem és körülöttem, csak át kell helyeznem a fókuszt.
Tudok kérdezni, tudok töltődni és minden érkezik hozzám, ha hagyom.Volt egy látomásom, aminek hatására az egész eddigi út teljesen más megvilágításba került, új nevet adva innentől - valameddig, mert nincs kétségem, hogy minden mindig változik és bármikor új irányt vehet - a "küldetésnek". Egy csendesebb nézőpontból szemlélem önmagunkat és amit eddig tettünk, átéltünk.
És délután, egy baráti találkozó keretében érkezett a 100 %-os megerősítés, hogy mindez egyáltalán nem véletlen, én délelőtt ott jártam szellemileg, amit délután a térben fizikailag megmaradt tárgyak, épületek és emlékek rezgése közvetített felém.
Mindig kicsit hihetetlen, amikor olyan érzések töltődnek be hirtelen, amit később a fizikai világ megerősít. Belépve a kapunk én magam mondtam ki, az alapján, amit éreztem: "itt a pálosok energiái vannak jelen" és később meglátom Szent Pál képét egy szentélyben, olyan energiákat sugározva, hogy minden sejtem jelezte, hogy igen, EZ AZ.
A valamikori fizikai léttel is volt valami, mert egy kisebb helyiségbe belépve rám jött egy fájdalmas zokogás emléke is, hogy ezt itt én már láttam és részese voltam valaminek, ami fájdalmas.
És ami tényleg szíven ütött, szó szerint, hogy járt ott valaki más is, több száz évvel ezelőtt, akihez - számomra még mindig nem teljesen tisztán érhetően - de gyengéd szálak fűztek és fűznek, s akinek a szívével a szívem időnként együtt dobog.
Jól meg lettem kavarva, de tudom, hogy dolgom van ezzel és hogy a jelenlegi életem ahhoz képest, amit összefogok magamban, semmiség. Valamiféle vállalás, vagy küldetés a célkeresztbe érkezett és nincs már senki és semmi, ami ebből kilökhet. Mert sem ÉN, sem a CSALÁD "nem engedi".
Történjen hát, aminek itt az ideje, engedem, mint annyiszor.
Ez a legtöbb valóban,
a MEGENGEDÉS,
az elengedés és a
csend.
