"Amit most mondok, ne akard megérteni,
nyitott szívvel olvasd."
Raffaello: Az első mozgató
I.
"Az első mozgató midőn létrehozta az első mozdulatát,
érezte és egyben teremtette az ellenállás erőit is.
A mozdulat az ellenállás leküzdéséből ered, s olyan erő hatja át,
mely túl van minden logikán, szenvedélyen, vágyon.
A bizonyosság, s maga a mozdulat a mindenben van, onnan ered,
éli önmagát és nem gondolkodik.
Áthatja mindaz, ami a teremtés kezdete óta jelen van,
s ahova elér.
Minden benne van a mozdulatban, de
képkockákra bomlik,
végtelen dimenzióba nyílik, melyek összeérnek.
A csigaház éppúgy mint az őrtorony egy-egy belépési kapu,
de a kapu kinyitásához több kell, mint bátorság.
Odaadás kell,
ráhagyatkozás kell,
bizalom az ismeretlenben, a láthatatlanban.
Amikor az az erő, melyre ráhagyatkozhatsz, megkísért,
szenvedni fogsz.
Minden sötétet fel fog előtted sorakoztatni, hogy eltántorítson.
Senki sem tud segíteni rajtad, de ha
megvan már a biztos pont,
amin lelked támaszkodik és elméd elpihen,
nem vesz, nem vehet rajtad erőt.
Egybekélve vele, önmagadba olvasztva ezt az ijesztő erőt,
minden tudás birtokosa lehetsz,
de jaj neked, ha erőddel visszaélsz.
Akkor száműzött leszel, örökre bolyongva keresheted
a visszavezető ösvényt,
mely előled elbújik
s addig újra nem mutatkozik meg,
míg minden leckédet újra meg nem tanultad."
II.
"Midőn hajlékomra érkezel kedves,
és beterít az éj, gondolj rám.
Mindenem a tiéd, ahogy Te is a tiéd vagyok.
Minden sejtemben vágyódom utánad,
s tudom, soha nem érinthetlek,
mégis
egyek vagyunk,
mert a teremtés kezdetétől egyben vagyunk.
Ha majd a szívedben dobogok, tudni fogod
'ez a kedves ereje, mely értem dobog'.
A legsötétebb pillanatokban sem hagylak el,
kísérlek, hordozlak, taszítalak a fény felé.
A fényben fogsz csak rám ismerni,
s kacagni fogsz kettéosztottságunkon.
De jaj nekem, ha eltaszítasz!
Kihez is mehetnék? Hova is bújhatnék?
A tudatlanság köde betakar, ha nevemet elfelejted.
Én is Te vagyok."
III.
"Midőn az éj leszállt, s a pillangók megpihentek, eljött hozzám az Úr, a magasztos.
Maga erejéből erőt vett rajtam, lényem legmélyére hatolva fiat szült bennem.
E fiú lassan cseperedett, megtanult járni, beszélni, de még nem eszmélt magára.
Eljött az én időm a külvilágban.
Feleségül adtak a legelőkelőbbhöz, ki kedvesen, gyengéden bánt velem.
Éjjelről éjjelre szerelme tüzével hevített s lelke tengerén ringatott.
Több volt nekem, mint szerelmem, uram volt, biztatóm s tanítóm is egyben.
Mikor szemét lehunyta, megjósolta jövőmet:
lesz egy kor, melyben fiamat magamban újraszülöm,
neki nevet adok, s örök nászban sétálok át a fénybe.
Nincs más dolgom csak emlékezni szavaira, azok értelmét nem kutatni, nem keresni,
csak engedni, hogy történjen, ami történni fog.
Az Úr, a Fiú és a Szerelem egy,
s nincs más dolgom, mint e hármat egyszerre beengedni."
2015. március 29.
