Hétköznapi küzdelmeim a múltból - belső isteni párbeszéd :D ami csak utólag mókás

Míg az isteni rész bajsza alatt mosolyogva nézi legkisebb részét, addig az ember "sárban-piszokban" vonszolja tagjait elfelejtve, hogy ki is ő, mi is ő.
(Nem engedsz közel, annyira elfoglalt vagy.)

Hát köszönöm, hogy megengedtétek ezt a poklot, direkt a mi szórakoztatásunkra, hogy annál nagyobb dicsőség legyen az ebből való kivonulás, felemelkedés, minél nagyobb a mocsok.

(Jaj már, tényleg, annyira unalmas ez a nyafogás megint. Most tényleg megint ezt akarod. Addig tömök egy pipát, amíg túl leszel ezen.)

Hát köszönöm, köszönöm drága, hogy nem hagysz el, de azért dobhatnál némi kis túlélő csomagocskát időnként, hogy tudjam, valóban nem őrültem meg és nem hallucinálok csak, amikor tudom, hogy sokkal több és nagyobb vagyok ennél. Ennél, amit most mások földi szemeikkel látnak.

(Csak kérned kell, miért nem kérsz? Tudod, hogy minden itt van. Ja, hogy arra nincs időd. Kedvesem, te vagy ott lenn, én mindent megteszek, amit lehet. Megtanítottalak, hogyan kell kérni, használd az erőidet, könyörgöm!)

Halleluja! Add, hogy ez legyen az utolsó keresztrefeszítés, és ne kövesse több!!!

(Most tényleg hagyod, hogy ez az érzés beszippantson? Kevés lesz a dohányom, már látom.)

Ja, hát tudom, hogy csak rajtam múlik.
De miért kellett nekem ilyen istenverte empatikusnak, beleérzőnek lennem?
Miért kell magamat ilyen kicsinek éreznem, amikor mások, más elmék jönnek a kéréseikkel?
Miért akarok én mindig többet és jobban teljesíteni, mint amit kellene?
Miért nem tudom leszarni, hogy másokkal mi van?
Miért van bennem bánat, ha más szenved?
Miért gondolom, hogy nekem kéne megoldanom, amit nem lehet?

Ó, miért ilyenre teremtettél istenem? 

(Nem teremtett senki, csak VAGY. Mindig is voltál és leszel. A részem vagy, csak most kicsinek érzed magad, de tudod te is, hogy ez átmeneti, elmúlik, bármikor, amikor megengeded. Bármilyen lehetsz, bármilyen.)

Miért nem lehettem mondjuk szél, vagy eső, vagy egy hatalmas fa.
Vagy egy kristály ...
Lehet, hogy az is vagyok, mindez vagyok, basszus!
(Minden te vagy.)

Ki akart itt ember lenni?
Én?
Tényleg?
Nem emlékszem.
(Pedig te választottad, nem kényszerített senki. Jó mókának tűnt. Az is lehetne.)

Csak a VÉGTELEN SZERELEMRE emlékszem, ez az egyetlen, amiért érdemes volt.
Amiért érdemes.
Csak ezért.

(Na végre, hogy eszedbe jutott. Most már jó lenne, ha elmenne az eszed is és csak éreznéd, ami van, ami mi együtt vagyunk.)

A női lét és a megszabadulás

"A női lét ugyanazokat az állomásokat érinti, mint az emberi lét: ismeri az ősállapotot, az elanyagiasodást, az ébredést, az ismétlést, a külső sötétséget és a megszabadulást. Az állomásoknak azonban sajátos női természetük van, amelyek a férfi állomásaival soha össze nem téveszthetők. Éppen ezért, amikor a női lény megszabadulásáról van szó, nem szabad hinni, hogy itt a cél az isteni értelembe való visszatérés. A nő nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az ősi emberi női alakjába, Sophiába, az Égi Szűzbe térve. A megszabadulás jelképe: Isis, karján a kis Horussal, Magna Mater, karján a gyermekkel, aki az emberiség. A női lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az éberség legmagasabb foka." (Hamvas Béla: Scientia Sacra, 172. o.)

Miért van az, hogy pontosan tudom, hogy az utolsó állomás küszöbén térdelek, és még mindig azt hiszem, hogy a külső sötétségben nekem kell gyertyát gyújtani. 

Magam vagyok a gyertya, önmagamat kell meggyújtanom.

A sötétség azért van, hogy felismerjem önmagam fényét.

Mindenki sötétségbe születik és annyi fényt visz bele, ami önmaga.

A sötétség még soha nem tudta legyőzni a fényt. Ugyan mindig újra és újra megpróbálja, de csak a belső sötétség az, ami veszélyes, mert az nem sötétség, hanem levegőtlenség. 

Minden elem kell, hogy a gyertya, a tűz égni tudjon. De leginkább a levegő az, ami fontos. Mert hiába van ott minden, ha nincs levegő.

Innen jön a kitörés vágya, a menekülésé, ami mélyebb szinten tiszta szabadságvágy. Nem függeni sem az anyagtól, sem az étertől. Magad lenni a tűz, elégetni mindent, felszabadulni az ittlét kötelékeitől és semmit sem hagyni magadból. Tiszta füst képében továbblépni, kitágulni. 

Hogy tűzvészként, vagy egy szál gyertyaként égsz, a te dolgod. De az égés akkor is lezajlik, ez a fázis nem kihagyható. 

Ezért érzékeli a tanítvány a szűkséget. Mert szűk a hely, kevés a levegő.

Ezt a prést nem lehet megúszni. 

Az utolsó előtti pillanat a fulladozásról szól. 

xxxx

"Ma éjjel álmomban fiat szültem, de nem volt életképes, és én nem küzdöttem az életéért. Magára hagytam, majd elrejtettem. Borzasztó lelkiismeret-furdalással jártam az emberek között és aggódtam, hogy vajon tudják-e."

Ez már a prés. Innen már csak kifelé mehetek. Ha ellenállok, ha nem, nincs visszaút.

Fejem a víz alatt

Jól ki van ez találva.
Ha nem az én fejem lenne, csak kacagnék ...
Bizonyos részeim kacagnak is :D

Én meg levegőért kapkodok.
Érzem, hogy szorít a létezés.
Hogy élni akarok-e, és hogyan?

Amikor el kezdenék agyalni rajta, hogy hogyan is lehetne megint megúszni, valamit, ami fáj, ami kellemetlen, vagy veszélyes, jön ő

és gluglugluglu .... és én megköszönöm

aztán amikor párbeszéd van, és nekem ki kell mondanom valamit, és mégsem tenném, persze csupa megszokásból

megint itt a kéz és glugluglu ... köszönöm

meg amikor olyat gondolok magamról, vagy csak hallgatom a belső hangokat, és nem mondom nekik, hogy "kuss, ez már nem én vagyok", jön ő

és glulguglu ... víz alatt a fejem megint

kacagnivaló, tényleg

a mindennapi élettel megküzdeni, mert most megint sokszor érzem, hogy küzdelem van és akkor jön

és glugluglu ...

nagggyon jó módszer

ha én nem mondom, hogy kuss, a belső leszakadt és még küzdő részeknek, akkor víz alá nyomás van,
és mindjárt tudom, hogy mi a fontos ...

a szív

egyedül ez

hogy még mindig dobog

és hogy kapkod levegő után

és amikor újra beáramlik a friss levegő, a tiszta éter

akkor újra és mindig tudom is, hogy ÉLEK


a hogyan tulajdonképpen mindegy is


hiszen magamnak teremtem és húzom még mindig az időt


de már megvannak a távlatok


látom a síneket, amint egybeforrnak

a lehetetlen találkozik a lehetetlennel


tárgyiasul az álom

?

mi van?

gluglguglu ....

Dalok a messzeségből

Köszönöm, hogy VAGYOK.

Köszönöm, hogy VAGY.

Köszönöm, hogy szerethetek.

Köszönöm, hogy szerethetlek.

Köszönöm, hogy számon tartasz.

Köszönöm, hogy velem vagy.

Köszönöm, hogy megmutattad a titkot.

Köszönöm, hogy láthattam a titkod.

Köszönöm a tűznek, hogy ég.

Mit is köszönhetnék még?

Köszönöm az égnek, hogy kék.

Köszönöm a LÉTEZÉS-nek, 

hogy az életembe lépett.

S köszönöm a VILÁG-nak, hogy megtart.

Köszönöm a békét, a madárfüttyöt és a hamut.

Mindent, mi innen bentről nyitotta a kaput.

A kapuban áll valaki, egy ismeretlen, 

ki sohasem volt, mégis legyőzhetetlen.

Az ÉLET maga, mely újítja önmagát,

nem ismeri a jó és rossz fogalmát.

Benne lakozik minden, ő teremti a táncot.

Addig táncol bennem, míg levedlem a láncot.

S diadalt ülünk a trónusán fenn,

ki emlékszik majd arra, milyen volt idelenn?

Biztos pont - átszűrődő üzenetek a párhuzamos világokból

"Amit most mondok, ne akard megérteni, 

nyitott szívvel olvasd."

Raffaello: Az első mozgató

I.

"Az első mozgató midőn létrehozta az első mozdulatát, 

érezte és egyben teremtette az ellenállás erőit is.

A mozdulat az ellenállás leküzdéséből ered, s olyan erő hatja át, 

mely túl van minden logikán, szenvedélyen, vágyon.

A bizonyosság, s maga a mozdulat a mindenben van, onnan ered,

éli önmagát és nem gondolkodik.

Áthatja mindaz, ami a teremtés kezdete óta jelen van,

s ahova elér.

Minden benne van a mozdulatban, de

képkockákra bomlik, 

végtelen dimenzióba nyílik, melyek összeérnek.

A csigaház éppúgy mint az őrtorony egy-egy belépési kapu,

de a kapu kinyitásához több kell, mint bátorság.

Odaadás kell, 

ráhagyatkozás kell, 

bizalom az ismeretlenben, a láthatatlanban.

Amikor az az erő, melyre ráhagyatkozhatsz, megkísért,

szenvedni fogsz.

Minden sötétet fel fog előtted sorakoztatni, hogy eltántorítson.

Senki sem tud segíteni rajtad, de ha

megvan már a biztos pont, 

amin lelked támaszkodik és elméd elpihen,

nem vesz, nem vehet rajtad erőt.

Egybekélve vele, önmagadba olvasztva ezt az ijesztő erőt,

minden tudás birtokosa lehetsz,

de jaj neked, ha erőddel visszaélsz.

Akkor száműzött leszel, örökre bolyongva keresheted

a visszavezető ösvényt,

mely előled elbújik

s addig újra nem mutatkozik meg,

míg minden leckédet újra meg nem tanultad."

II.

"Midőn hajlékomra érkezel kedves, 

és beterít az éj, gondolj rám.

Mindenem a tiéd, ahogy Te is a tiéd vagyok.

Minden sejtemben vágyódom utánad, 

s tudom, soha nem érinthetlek,

mégis 

egyek vagyunk, 

mert a teremtés kezdetétől egyben vagyunk.

Ha majd a szívedben dobogok, tudni fogod

'ez a kedves ereje, mely értem dobog'.

A legsötétebb pillanatokban sem hagylak el,

kísérlek, hordozlak, taszítalak a fény felé.

A fényben fogsz csak rám ismerni,

s kacagni fogsz kettéosztottságunkon.

De jaj nekem, ha eltaszítasz!

Kihez is mehetnék? Hova is bújhatnék?

A tudatlanság köde betakar, ha nevemet elfelejted.

Én is Te vagyok."

III.

"Midőn az éj leszállt, s a pillangók megpihentek, eljött hozzám az Úr, a magasztos.

Maga erejéből erőt vett rajtam, lényem legmélyére hatolva fiat szült bennem.

E fiú lassan cseperedett, megtanult járni, beszélni, de még nem eszmélt magára.


Eljött az én időm a külvilágban.


Feleségül adtak a legelőkelőbbhöz, ki kedvesen, gyengéden bánt velem.

Éjjelről éjjelre szerelme tüzével hevített s lelke tengerén ringatott.

Több volt nekem, mint szerelmem, uram volt, biztatóm s tanítóm is egyben.


Mikor szemét lehunyta, megjósolta jövőmet:

lesz egy kor, melyben fiamat magamban újraszülöm,

neki nevet adok, s örök nászban sétálok át a fénybe.


Nincs más dolgom csak emlékezni szavaira, azok értelmét nem kutatni, nem keresni,

csak engedni, hogy történjen, ami történni fog.


Az Úr, a Fiú és a Szerelem egy,

s nincs más dolgom, mint e hármat egyszerre beengedni."



2015. március 29.

Rendezőpályaudvar, új vágány

Már kalauzt is kaptam, egy ideje már itt volt velem, de nézzük csak, mit is írnak róla?

"Paracelsus azt tanította, hogy a betegségeknek sokféle oka van, de ezek mind visszavezethetők egy fő okra: arra, hogy az ember nem él összhangban a természeti törvényekkel, hogy nem követi a Lelkét, és ezért eltér attól az úttól, amit a Lelke mutat számára. A betegség ennek a diszharmóniának a következménye. Paracelsus szerint az ember azért teremtetett, hogy a szenvedés révén rátekintsen önmagára és felismerje, hogy ki ő. Így a betegség tanítónk és fejlődésünk segítője: segítségével mélyebben megismerhetjük önmagunkat, és így magasabb szintű harmóniát találhatunk Lelkünkkel. A betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a Lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Mi éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.
A gyógyulás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy eltűnnek a betegség objektív, mérhető tünetei. Paracelsus azt értette gyógyulás alatt, amikor az ember rátalál valódi belső önmagára és így a valódi szabadságra. Gyakran használt alkímiai szimbólumokat. A betegséget az ólomhoz hasonlította, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan fémhez. A gyógyulás az ólom arannyá alakításának folyamata, belső átalakulás révén az egészség elérése.
Az ember birtokában van az öngyógyítás képességének, amely a természet egyik ereje. Ha egy fa elveszti egy ágát, gyantát termel, ha egy állat megsebesül, nyalogatja sebét és ezzel fertőtleníti. Az emberben is van egy erő, amely fenntartja vagy visszaállítja az egészséget. Paracelsus ezt az erőt Archeusnak nevezte és a tűzhöz hasonlította. Minden betegség azzal fenyeget, hogy kioltja ezt a lángot, és amikor valóban kialszik, akkor beáll a halál állapota. Amíg azonban még van anyag, amin éghet, elég egy szikra a tűz újra életre keltéséhez – ezt a szikrát Paracelsus arkánumnak hívta. Az arkánum a növényekben, az ásványokban, a szavakban vagy akár érzésekben rejlő gyógyító erő.
Mi az orvos szerepe ebben a gyógyulási folyamatban? Paracelsus úgy tartotta, hogy a külső orvos nem tud gyógyítani, csak felébreszteni a belső orvost, és a természettel harmóniában működve felgyorsíthatja a folyamatokat. A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel elősegíthető. Az orvos feladata tehát nem elsősorban a test gyógyítása, hanem a beteg ember belső átalakulásának a segítése, lelkének megtisztítása, szellemi erejének megerősítése, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát."

(nem is ezt akartam bemásolni, de ez jött ide :DDD)

És mit mond  ő "önmagáról"?

„A receptek összeállításának tudománya a természetben van, s ő maga állítja össze őket. (...) Ha az aranyba beletette, ami az aranyba való, akkor beletette a violába is. Ami benne van, ahhoz te nem tehetsz hozzá semmit, se cukrot, se mézet, ahogy az aranyat sem kell kiegészítened semmivel. (...) A kivonás teszi, nem pedig az összeállítás; a megismerése annak, ami benne lakozik, nem pedig előállítása ugyanannak összeszerkesztett-foltozott darabokból. Melyik nadrág a legjobb? Bizony, az ép; a foltozottak és toldozottak a leghitványabbak. (...) „A természet erővel helyezte el az arkánumokat, s összekomponálta, ami összetartozik.(...) A természet az orvos, nem te, belőle kell táplálkoznod, nem magadból, ő komponál, nem te.” 

 „Mert akinek hite jó, az nem hazudik, s Isten műveinek bevégzője. Mert amilyen, akként tanúja magának: azaz becsületes, őszinte, erős, igaz hittel kell lenned Istenben, egész lelkeddel, szíveddel, értelmeddel-gondolatoddal, csupa szeretetben s bizalomban. Ilyen hittel és szeretettel nem is fogja megvonni tőled Isten az ő igazságát, hanem hihető, látható  és biztató módon kinyilvánítja neked műveit.”

http://www.ujakropolisz.hu/cikk/paracelsus-uj-orvoslas-oszlopai

Nem kétséges, Edward Bach is a tanítványa volt, vagy inkarnációja? ("Lélekrésze" - jött a válasz közben.)

Itt az ösvény, a kalauz és a mester, indulunk.

HÁLA, HÁLA, BÉKE! és szelídség, végtelen szelídség ...

:)

Ez van. Nincs mit hozzátenni.

http://www.vntv.hu/2014/11/agyatlanok-az-agyrol/

Minden energia - visszatérés

Minden azon múlik, hogy mennyi energiát - fényt - vagy képes megmozgatni magadban, átmozgatni magadon.

Semmi sem olyan fontos mint ez.

Sok-sok tényező lassíthatja ezt a folyamatot.

A hitrendszereid, a gondolataid, és leginkább az, hogy megengeded, hogy a külvilág gondolatai benned ide-oda áramoljanak anélkül, hogy figyelnél.

Hogy nem tudod megkülönböztetni, hogy mi érkezik belülről és mi kívülről.

Hogy mi tartozik hozzád, és mi az, amit mások adtak rád, gondoltatnak veled.

Az érzelmeid, a sérelmeid, a múlton való rágódásaid, ezek mind hátráltatnak.

Kimozdítanak abból az egységből, ami pedig születési jogod.

Semmi sem fontosabb a megtisztulásnál.

Nincs olyan gondolattal átitatott érzés, vagy érzéssel átitatott gondolat, ami ezt megelőzhetné, ami ennél fontosabb lenne.

A nemzeti hovatartozásod sem fontosabb ennél, nem fontosabb annál, hogy mindent, mindenkit, bárkit el tudj fogadni annak, ami, ítéletalkotás, jobbítási szándék és bármilyen - jó vagy rossz - vélemény nélkül.

Minden, ami van, megelőzi azt, ami még nincs.

Ez az alap, ennek az elfogadása, ha úgy tetszik, elfogulatlan leltár készítése az alap.

Az építkezés csak innen indulhat, és az üzemanyag Te magad vagy. 

Az építőanyag és a mester, a mozgató is. 

Mit gondolsz, milyen világot építesz, ha a mostaniban csak egyetlen apró pöttyöt nem tudsz elfogadni annak, ami? Ha kritizálsz, mégha csak keveset is, de vajon mi nőne ki a kritikából, vagy bármely negatív véleményből, gondolatból, ha megkapnád valódi teremtőerődet?

Nézz körül. 

Aki megérett rá, megkapja az erőt, de jaj annak, aki visszaél vele.

Mert minden visszacsapódik és nincs kivétel.

Jól jegyezd meg, elfogadás, tisztaság, erő.

Az elvek, a szolgálat, a cél megjön mindezek után. Magától.

A mágnesesség, a fényed ereje behozza majd.

Addig tisztulás, erősítés és összpontosítás.

Ez van.

Rudolf Steiner: Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez - link

Az egyik legjobb könyv, ami kezdőhöz, haladóhoz egyaránt szól.
Amikor először olvastam, nem sok mindent értettem belőle, mégis óriási hatással volt rám.
Ma már örömmel lapozok bele bármely oldalon és még mindig tud újat mondani.
Csak elszánt önkutatóknak javaslom, az előszónál eldől, hogy hozzád szól-e vagy sem.
Jó olvasgatást.

Új link, köszönet a feltöltőnek:
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:0JVx5Dvj1bYJ:www.csillagjovo.gportal.hu/portal/csillagjovo/upload/596562_1360646819_02967.doc+&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

Folyamatos változásban

Van, ami nem változik, és van, ami igen.

Új nézőpont, új energiák.
Visszatükröződés a külvilágban.

Elengedés, szembenézés.
Letettem egy régi félelmemet, de ehhez kellett valaki kívülről, hogy rámutasson.

A félelem bennem volt, de amitől féltem, az kívül is megjelent.
Hogy segítsen.

Jól ki van ez találva.

És most? El is tudtam fogadni ezt a segítséget.
Nem toltam el, vagy kezdtem el okoskodni, hogy "én ezt már tudom".
Mert lehet, hogy tudom, de ez csak hideg tudás, a valódi az, amikor
meg is élem, hogy megszabadulok.

Először elmerülés, feltérképezése a "problémának",
majd kiugrás, szemlélés, hátrább lépés.
Aztán végiggondolás, az elme is hagy dolgozzon ...
újabb szintek lefelé, kifelé,
DE a végén kell egy elhatározás,
egy konkrét tett, vagy valaminek a megváltoztatása.
És ez bármi lehet, csak más legyen, mint a régi volt.
Mert ha Én változom, mindenki más is velem együtt
változik és ha az irány is jó,
a harmónia magától érkezik
és marad.

Szinte már el is felejtettem, hogy pár nappal ezelőtt mégis mi volt annyira

rémisztő.
Sőt, valami új érzés, valami új szín, új erő van itt.
Valami kioldódott és beáramlott.

És ez így működik.
Köszönöm, hogy megmutattad.

Azóta sok minden áramlik oda és vissza.
Éjjeli felriadás, beszélgetés álomszinten.

Választások, irányba állás van.
De most már nem hanyagolva a tetteket.

Eddig elmenekültem, mert odaát békére találtam,
erőt gyűjtöttem és tisztogattam.
Elkövetkezett a tevés ideje.
Nemcsak tudni akarom már, hanem csinálni, tenni.
És ez itt a lényeg.

Fülön fogva magamat, mint kisgyereket, mindennap tenni,
hozzátenni ahhoz, amit már egyszer megálmodtam.

Kértem a szenvedélyt, úgy látszik, érkezik. :)

Hála és béke!

Pradzsnyápárámitá szútra

Hamvas Béla: Zen - részlet

 "A Pradzsnyápárámitá az észt meghaladó tudás szútrája. A Vadzsraccséddiká értelmi fordítása ez: a gyémántnál keményebb -, ami a gyémántot is elvágja. 

Buddhát Szubhúti meglátogatja, és a bodhiszattva ösvényéről kezdenek beszélni. Az alaptétel itt is, mint a Pradzsnyápárámitában, hogy a dolgok üresek.

„Mit gondolsz Szubhúti, van itt valami, amit Tathágata az észt meghaladó tudásnak (a legfelsőbb tökéletes tudásnak) nevez?

Szubhúti szólt:

- Egyáltalán nem, Magasztos, nincs, nincs itt semmi, amit Tathágata az észt meghaladó tudásnak nevez.

A Magasztos szólt:

- Úgy van, Szubhúti, úgy van. Még a legkisebb dolgot sem fogja fel, és nem érti meg senki, azért nevezik ezt az észt meghaladó tudásnak. Minden egy itt, Szubhúti, a dolgok között nincs különbség, ezért hívják ezt észt meghaladó tudásnak. Megszabadultam önmagamtól, megszabadultam a létezéstől, megszabadultam az élettől, megszabadultam az éntől, ez az észt meghaladó tudás, mindenkor ugyanaz, s ez az, amit a jó dolog tudásának hívnak. Miért? Mert amit jó dolognak tanítottam, valóban jónak, Szubhúti, azt Tathágata nem-létezőnek tanította, s ezért nevezik jó dolognak…

… Aki a bodhiszattva ösvényére lépett, gondolatát ilyen módon képezze: Minden lényt meg kell szabadítanom a nirvánába, a tökéletességbe, s miután a lényeket megszabadítottam, senkit sem szabadítottam meg. Miért? Azért, Szubhúti, mert ha a bodhiszattva azt gondolja, hogy vannak lények, van létezés, van élőlény, van személy, nem nevezhető bodhiszattvának. Ha csak egy ilyen gondolata van is, nem nevezhető bodhiszattvának. Miért? Azért Szubhúti, mert nincs senki olyasvalaki, aki a bodhiszattva ösvényére léphetne.” "

Forrás: http://hamvasbela.org/szavak/zen.html

A lélek csodálatos változásai - tiszteletadás a Mesternek 1.

Részletek Hamvas Béla: Karnevál c. művéből, 

melyben minden válasz - még fel nem tett kérdéseidre is - benne van. 

Tisztelet a Mesternek, háromszoros tisztelet,

az Embernek, az Írónak és a Szellemnek.

"Beleegyezem, mondja. Ebbe az egészbe itt. Belegyezem. Érti? Nem kiegyezésből. Még csak nem is iróniából. Vagy kényszerből, mivel másképp úgyse lehet. És ha az ember nem megy magától, a hajánál fogva húzzák. Az egészbe itt, úgy, ahogy van, beleegyezem, még akkor is, ha kifogásom van és nem tetszik, és úgy teszek, mintha jobban tudnám csinálni.  Együtt van itt Kanavász és Herstal és Kesző Domonkos és Kankalin, mint a könyvtárban együtt van Juvenalis és Chrysostomos és Faublas és Sherlock Holmes és Mózes, és az ócskásnál együtt van a tükör és a kagyló és a zsebkés, az illatszeres üveg és az aranykehely és a bili. Nincs baj. Mindegyik máshonnan jött, és máshová tartozik, és más irányba fut, és ez a sok együvé nem tartozó sorsvonal e pillanatban úgy bonyolódik, hogy itt van, a földön futkos, vagy a polcon áll, vagy a raktárban, vagy a sírban fekszik. Nagy mű. Elismerem. Csak legyen ilyen. Látszólag széttört. Valójában elképzelhetetlenül jól van megcsinálva. Beleegyezem. Nagy mű, mondom, hiába kifogásolom, nem tudnám ilyen jól megcsinálni ... 

Márkus egy percre elhallgat.

Az öreg Mester ért hozzá. Itt a temetőben úgy látszik, mintha az egész megdermedt volna. De csak innen az életből, mondjuk hátulról nézve. Az egész megy tovább. Nagy mű. Beleegyezem, és kifogásaim nem számítanak. Magam sem veszem azokat komolyan. A dolog lényegét nem is érintik."

Karnevál, 2. kötet, 411. oldal (!)

"Kicsoda ön?

Márkus odajön, a széket elhúzza, és velem szemben leül. Én, szól, a Szentháromság elnöke vagyok -

Vár. Komolyan néz. Hirtelen bőgve hahotázik. Hallja? Most tudja -

Felugrik és harsog. Öklével a levegőbe sújt, aztán mellét veri. Ismét leül.

Tudja, becsvágy. Igen? Érti? Persze egészséges ember, csupa becsvágy, hogyne, nagyon helyes, éljen a becsvágy. Én is. Én is mindent akarok. Kellő alázattal, de az alázatot is akarom. Kevélyen, de a kevélységet is akarom, áhítattal, és az áhítatot is akarom, és az aljasságot is. Ez az én blaszfémiám. Blaszfémia nélkül nem tudunk kijönni. Már mondtam és mondani fogom, hogy én Istent akarom, a többi nem érdekel. Nekem csak ő kell. Becsvágy? Tudja, azt mondom, ha becsvágy, akkor legyen becsvágy. Szánalomra méltó idióták, mind. Ha nekem királyságot adnának, köpnék. Nem kell. Miért nem adnak mindjárt lócitromot? Világhatalom. Atlantiszi igény. Becsvágy, ha becsvágy, legyen becsvágy. A legnagyobb kell nekem, és nem hagyom magam megvesztegetni. A kis dolgoknak rettentő erejük van. Észre sem veszem, már megnősültem, és hivatalfőnök vagyok az adószámvitelben. Nem különbözik lényegesen a diktátortól. Kineveztem magam a Szentháromság elnökének. Mit szól hozzá? Ez aztán a rang. Angol király? Orosz cár? Söpredék. Az összes pápát kirúgom. Ha becsvágy, legyen becsvágy.

Feláll és járkál. Érti? Ha ezt a módszert nem alkalmaznám, az elérzékenyüléstől egész életemet végigbőgném, százezer éveket, a megrendüléstől, ami a teremtés, ez a szépség, ez a hatalom - 

Kicsit hallgat. Aztán: A cél nem bármit is eltiltani. Hadd jöjjön az egész. De sohasem hagyni, hogy rajtam bármi erőt vegyen. Se szerelem, se vallás, se mű, se gyönyör. Nem aszkézis. Semmit sem a tudat alá nyomni. Mindent látni. Ha a küszöb alá nyomja, azonnal erjedni kezd. .... 

Végül minden megtörténik, meg az is amitől a legjobban félünk. A világ száma betelik (vállat von). Nem mondom, szeretném átélni, páholyból végignézni, de tudom, valamiképpen részt veszek benne. Türelem. - 

Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. ...Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást szüntelenül ellenpontozzák. A terek és az idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás. Nem féltem önt. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság. Érti? Ne gondolkozzék. Eressze el magát. Ne tegyen mást, mint amikor színházban van és néz. Látni. A dolog magától értelmeződik. Ne féljen, hogy valamit kihagy. Majd visszatér, és akkor megérti. Ne akarja azonnal az egészet és egyszerre. Ha a fonalat elveszti, gondoljon arra, hogy ez a lélek csodálatos változásai - "

Karnevál, 2. kötet, 436-438. oldal

Párhuzamosok találkozása

A párhuzamosok néha találkoznak.
Ritkán, de azért mégis.
És az óriási feszültséggel jár.
Szinte sistereg az energia.
Nehéz elkülöníteni az illúziók játékától, de azért nem lehetetlen.

Több ilyen találkozást megéltem már.
Sőt, egy már itt is marad, folyamatos.
Nem könnyű az egyensúlyt tartani, egyszerre két világban létezni, de nem lehetetlen.

Mindezt Mi hoztuk létre, most már csak színezzük.
Minden nappal színesebb a LÉT.
S ha néha kétségem támad, máris itt a segítség.
"Egy Mesternek már mindent szabad."

Nem vagyok egyedül, de valakivel sem vagyok.

VAGYOK, legtöbb amit írhatok erről, csak ez.

A többi édes-szomorú titok ... ÉLET.

La Tres Sainte Trinosophie - képek

Vizek margójára ...

Jó kis időjárás. Kimos mindent.
Víz mindenütt.

Kimos engem is.

Minden elvárást és tervet azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kéne lennem.

Hogy milyennek is gondoltam egy felemelkedett mestert?
Milyen körülményekben is kéne élnie egy megvilágosodásában megmártózott embernek?
Bármilyenben.

Bármilyen lehetsz, nincsenek szabályok.
A szabálynélküliség a szabály.
A bármi, a minden és a semmi. Egyszerre.
Csodálatos.

Összekacsintás és nevetés.

AZ ÉLET FELFOGHATATLANUL GYÖNYÖRŰ.

GYÖNYÖRKÖDÖM MAGUNKBAN.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Második nap

Alig értem ki az erdőbe, máris úgy tűnt, mintha az egész ég és az elemek is erre a menyegzőre díszítették volna fel magukat. Úgy véltem, hogy a madarak édesebben énekelnek, mint máskor, s az őzikék is oly vidáman ugrándoznak, hogy öreg szívem repesett az örömtől. Ösztönösen magam is hangosan énekelni kezdtem: 

Madárkáim örvendjetek, 

Teremtőnket dícsérjétek. 

Tisztán csengjen éneketek 

fenséges az Istenetek. 

Ő készíti ételteket, 

s idejében ad ennetek. 

Ezért hálásak legyetek! 



Nem kell nektek mérgelődni, 

Isten előtt tiltakozni: 

nem rossz ám madárnak lenni, 

Atyánk mindent jól teremtett: 

bölcs, hogy madár nem ember lett! 

Csend legyen, mert ezt így kellett - 

Örülhetsz, hogy csepp a terhed! 



Mit tegyek én, föld lakója? 

Kell Istennel vitatkozni? 

Ég hatalmát ostromolva, 

Nagy Művésszel párbajozni? 

Nem hat Őrá semmi kényszer, 

Mehet, kinél rossz a módszer - 

ember, légy megnyugodva! 



Nem császárrá tett épp téged - 

nem sértődhetsz meg evégett! 

Hisz a nevét megvetetted - 

valld be, gonosz, kinevetted! 

Fut előle sötétséged, 

látja szívedet, vesédet. 

Nem kell Istent sértegetned! 



Ezt szívből énekeltem, hogy csak úgy zengett tőle az erdő, s utolsó szavaimat a hegyek is visszhangozták. Végül szép, zöld ligetet pillantottam meg, s az erdőt elhagyva arra tartottam. A ligetben három magas, gyönyörű cédrusfa állt, melyeknek széles koronája kellemes árnyékkal kecsegtetett. Ennek nagyon megörültem, mivel - ha még nem is tettem meg hosszú utat - heves vágyakozásom hamar elfárasztott. A fák felé siettem, hogy kissé megpihenhessek. Ahogyan azonban közeledtem, szemeim az egyik cédrusra erősített táblácskán akadtak meg, amelyre finom betűkkel, a következőket rótták: 

„Isten oltalmazzon, vándor! Ha valaha is eljutott volna hozzád a király menyegzőjének híre, akkor gondold meg a következőket: 

Négy út közül választhatsz, melyeket a vőlegény ajánl neked. A király kastélyát mind a négyen elérheted: de csak akkor, ha nem tévedsz le róluk. 

Az első út rövid, de veszélyes: mert tele van szirtekkel és szakadékokkal, amelyekben halálra zúzhatod magadat. 

A második hosszabb, mert kerülőket tesz, de soha sem vezet félre. Sima út és kényelmes, ha az iránytűt figyeled és sem jobbra sem balra nem hagyod elcsábítani magadat. 

A harmadik a valóban fejedelmi út, mert szívedet sok pompás örömmel és színjátékkal vidítja. Ezt ugyan máig is alig sikerült ezrek közül egynek is bejárnia. 

A negyedik úton halandó nem érhet célhoz, mert kimerítően viszontagságos, s csak elnyűhetetlen testek bírkózhatnak meg vele. 

Válassz tehát! Melyik útra térsz? Aztán egy lépésnyire se térj el tőle. Tudnod kell azonban, hogy az utat, amelyikre térsz, sorsod elháríthatatlanul neked szánta: továbbá - hogy ha kedves az életed - egyetlen lépést sem mehetsz visszafelé. 

Ezt kell tudatnunk veled. Ha figyelmeztetésünket nem veszed figyelembe, akkor a legnagyobb veszélyek közepette, keseregve járod majd utadat. Ha viszont királyunk törvényeivel szemben a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek tudod magadat, akkor fordulj meg, amíg nem késő és siess haza ugyanazon az úton, amelyiken jöttél!” 

E sorok olvasása után minden örömöm elillant, s keservesen sírni kezdtem, holott az előbb még oly vidáman énekeltem. 

Láttam ugyan három utat magam előtt, s azt is értettem, hogy az adott időpontban szabad lesz egyet választanom, de féltem, hogy a sziklás, szakadékos útra tévedek, s szerencsétlenül halálra zúzom magamat: vagy ha a hosszú utat kapnám, akkor esetleg letévednék róla, vagy a végeláthatatlan utazás folyamán valami baleset érne: azt sem remélhettem, hogy éppen én lehetnék ezrek közül az, aki a fejedelmi utat választhatja. A negyedik ösvényt is láttam, de ez annyira tele volt tűzzel és füsttel, hogy a közelébe se merészkedtem volna. Hosszan mérlegeltem, hogy visszaforduljak-e, vagy a négy út valamelyikére térjek. Tudatában voltam a méltatlanságomnak, ugyanakkor vigasztalt az álom, amelynek folytán megváltottak a torony börtönétől, de ennek ellenére mégsem mertem bízni szerencsémben. 

Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, szokása szerint lerepült, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, mire a galambnak menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap áll délben. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni. 

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szembe, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem. 

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem - ha már így kellett lennie - hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni. 

Holott gyakran tűntek fel mellékutak, iránytűm segítségével mindig sikerült megtartanom a helyes irányt: mert egyetlen lépést sem akartam eltérni a meridiántól, ha az út olykor olyan nehéz és úttalan volt is, hogy már kételkedni kezdtem. Útközben újra meg újra a galambra meg a hollóra gondoltam, anélkül hogy értettem volna a dolog jelentését. 

Végül a távolban, egy magas hegyen, pompás, díszes kaput pillantottam meg, s most arrafelé siettem, habár nagyon messze volt az utamtól, mialatt a nap már eltűnt a hegyek mögött. Sehol sem láttam más menedékhelyet vagy szálláslehetőséget. Ezt csakis Istennek köszönhetem, mert éppúgy hagyhatott volna az utamon tovább menni, s szemeimet vaksággal verhette volna, hogy ne lássam meg a szép kaput. Mint mondom, siettem tehát, s még éppen napvilágnál értem el, hogy alaposan szemügyre vehessem. 

Gyönyörű, fenséges díszkapu volt, melybe számtalan pompás ábrát és jelet faragtak. Később megtudtam, hogy mindnek megvolt a jelentősége. Legfölül egy meglehetősen nagy táblán felirat állt: „Procul hinc, procul ite prophani!” (Maradjatok távol innen, ha nem vagytok méltók!), meg más is, aminek a kibeszélését azonban megtiltották. Alig értem a kapuhoz, máris előjött valaki égszínkék ruhában, s én barátságosan üdvözöltem. Viszonozta, de azonnal meghívóm után tudakozódott. Most örültem, hogy magammal hoztam! Mert könnyen elfelejthettem volna, ahogyan - kijelentése szerint - másokkal megtörténik. Gyorsan megmutattam neki a levelet, amivel nem csak hogy meg volt elégedve, hanem - csodálkozásomra - nagy tiszteletet tanúsított irántam, s azt mondta: „Lépj csak be testvérem, szívesen látott vendég vagy!” Aztán a nevem után tudakozódott, s amikor megmondtam, hogy a Vörös Rózsakereszt szerzetese vagyok, csodálkozott, s meg is örült ennek. Aztán azt kérdezte, hogy nincs-e nálam valami, amivel pecsétet vásárolhatnék. Mondtam, hogy vagyonom csekély, de nyugodtan elveheti, ha felfedez nálam valamit, ami tetszik neki. Kis üveg vizemet kérte, s én odaadtam neki, mire arany pecsétet adott, amelyen csak két betű állt: S.C. (Spes Charitas: remény és szeretet). Figyelmeztetett, hogy üdvös lesz majd őreá gondolni. Amikor megkérdeztem, hogy hányan léptek már be ezen a kapun, megmondta. 

Végül, barátságból, lepecsételt levelet adott, hogy adjam át a második őrnek. Mivel egy kicsit hosszabb időt töltöttem nála, időközben leszállt az éj, ami miatt a kapun nagy szurkos-üstöt gyújtottak meg, hogy aki még úton lenne, ide találjon. 

A kastélyhoz vezető út mindkét oldalán magas falak meredeztek, az út szélén meg mindenféle szép gyümölcsfa állt, ezen kívül mindkét oldalon három fa mécsesekkel, amelyeket egy kék ruhába öltözött szép Szűz már meggyújtott pompás fáklyájával. Ez oly nagyszerű látvány volt, hogy itt is tovább időztem a kelleténél. 

Miután azonban kimerítő tájékoztatást kaptam, barátságosan elbúcsúztam az első kapustól. Útközben kíváncsi voltam, hogy mi lehet a levélben amit adott. Mivel azonban a kapust nem gyanúsíthattam barátságtalansággal, kíváncsiságomat zaboláznom kellett, s utamat folytattam a második díszkapuig. Ez majdnem az első hasonmása lehetett volna, csak más titkos jelek és képek díszítették. Ezen is tábla függött: Date et dabitur vobis! (Adjatok, és nektek is adatik.) A kapualjban óriási oroszlán feküdt láncon, s mihelyt meglátott, felugrott és rettentő ordítással fogadott. Ettől felébredt a második kapu őre, aki egy márvány kövön nyugodott. Azt mondta, hogy ne féljek, és félre küldte az oroszlánt. 

Elkérte levelemet, melyet reszketve nyújtottam át neki. Elolvasása után aztán tisztelettel mondta: „Isten hozott: te vagy az, akivel már régen szerettem volna találkozni!” Ugyanakkor pecsétet húzott elő, azt kérdezvén, hogy be tudom-e azt váltani. 

Mivel a són kívül nem volt már más nálam, ezt ajánlottam fel neki. Köszönettel el is fogadta. Ezen a pecséten megint csak két betű állt: S.M. (Sal Menstrualis: a tisztító só). 

Amikor ezzel a kapussal is beszélgetni akartam, a kastélyban harangozni kezdtek. Erre megsürgetett, hogy siessek, mert egyébként egész fáradozásom hiábavaló lesz: fent ugyanis kezdik oltogatni a mécseseket. Úgy elrohantam, hogy a kapustól elbúcsúzni is elfelejtettem, mert - amint kiderült - joggal aggódtam. Nem sikerült annyira igyekeznem, hogy a Leány utól ne ért volna. Mivel mögötte minden világot eloltottak, a sötétben nem találtam volna meg az utat, ha nem világított volna fáklyájával. Éppen csak be tudtam surranni mellette: mert a kaput oly gyorsan csukták, hogy a ruhám szegélye beleakadt. Ezt így ott kellett hagynom, mert sem én, sem azok, akik a kapu előtt sietésre intettek, nem tudták az őrt rávenni a kapu kinyitására. Azt bizonygatta, hogy a kulcsot a Leánynak adta, aki magával vitte az udvarba. 

Időközben még egyszer megnéztem a kaput, mely oly nagyszerű volt, hogy a világon párja sem lehetett. Kétoldalt oszlop állt. Az egyiken egy vidám szobor a felirattal: Congratulátor (veled örülök), a mások oszlop szobra pedig kezébe temette arcát. Alatta Condoleo állt (veled szenvedek, részvétem). Szóval tele volt olyan homályos és titokzatos mondásokkal, hogy a világ legokosabb embere sem tudta volna megmagyarázni őket. Én azonban, ha Isten is megengedi, rövidesen napvilágra hozom a titkokat. 

Ennél a kapunál még egyszer meg kellett mondanom a nevemet: ezt utolsónak írták bele egy kis pergamenkönyvecskébe, s a többivel együtt elküldték a vőlegénynek. Csak ekkor adták ide a vendégek igazi jelét, mely valamivel kisebb volt az előzőknél, de sokkal nehezebb. Ezen a következő betűk álltak: S.P.N. (Sponsi Praesentandi Nuptiis: a menyegzőn a vőlegény vendége). 

Ezenkívül egy pár új cipőt adtak, mert a kastély padlója fehér márvány volt. Megengedték, hogy cipőmet a kapu előtt csendesen üldögélő és vakarózó szegények egyikének adjam. Egy öregnek adtam őket. Erre két fáklyás apród kis szobába vezetett, ahol padra kellett ülnöm. Fáklyáikat a padló két nyílásába dugták, s magamra hagytak. Nemsokára lármát hallottam, de nem láttam semmit. Többen is rám rontottak. Mivel azonban semmit sem láthattam, tűrnöm és várnom kellett, hogy mi történik. Csakhamar észrevettem, hogy borbélyok, s arra kértem őket, hogy ne szorítsanak annyira, mert hajlandó vagyok a segítségükre lenni. Erre eleresztettek, s egyikük, akit nem láthattam, gondosan és pontosan lenyírta a fejem tetejétől a hajat, míg halántékaimon meghagyta a hosszú, ősz tincseket. 

Be kell vallanom, hogy ez a kezdet majdnem elvette a bátorságomat. Mert olyan erősen lefogtak, és semmit sem láthattam, azt hittem, hogy szerénytelenségem miatt Isten előtt kegyvesztett lettem. 

A láthatatlan borbélyok gondosan összeszedték és magukkal vitték a levágott hajat, mire újra bejöttek az apródok, s kinevettek, hogy annyira ijedeztem. Alig váltottunk azonban néhány szót, máris újra harangoztak, annak jeléül, mint mondták, hogy gyülekeznünk kell. Felszólítottak, hogy kövessem őket, s előttem világítottak jónéhány folyosón és ajtón keresztül, egészen egy nagy teremig. 

Ebben a teremben nagy tömeg vendég volt már: császárok, királyok, főurak és urak, nemesek és polgárok, gazdagok és szegények, és csőcselék is, amin nagyon csodálkoztam. Elgondolkoztam: milyen bolond voltam, hogy a nagy utazás kedvéért mindenért olyan keservesen megszenvedtem. Itt olyan emberek vannak, akiket jól ismersz barátom, gondoltam magamban, s akiket nem tartottál sokra. Ezek is mind itt vannak, te pedig, sok kérelmeddel és könyörgéseddel, éppen csak hogy besurranhattál utolsónak! 

Ilyesmit - és még sok mást is - suttogott nekem az ördög, amelyről azt hittem, hogy amennyire csak lehetett, kitessékeltem. Közben néha megszólított egy-egy ismerős: „Ni csak, ni csak, Rózsakereszt testvér, te is itt vagy?” „Igen, testvéreim”, feleltem, „Isten kegyelme engem is ide segített”, ezen nevetni kezdtek, s dőreségnek tartották, hogy ily jelentéktelen dologhoz Isten segítségére lenne szükség. Amikor kérdezgettem őket, merre jöttek, legtöbben azt mesélték, hogy a szakadékos útjon, a sziklaszirteken kellett átmászniuk. 

Ezután több láthatatlan trombita jelezte, hogy menjünk asztalhoz, amire mindenki annyira előre ült, a főhelyhez olyan közel, ahogyan gondolta, hogy ez a többiekkel szemben kijár neki. Emiatt nekem, és még néhány szegény legénynek alig maradt hely az asztal végén. Nemsokára bejött a két apród, s egyikük oly szép imát mondott, hogy a szívemet is bensőségesen megörvendeztette. Néhány nagy úr alig figyelt rájuk, inkább nevetgéltek, hadonásztak, kalapjaikat harapdálták és egyéb grimaszokat vágtak. Aztán behordták az ételeket, s habár nem lehetett szolgákat látni, olyan jól elláttak mindenkit, mintha saját szolgája lett volna. 

Mihelyt a bohóckodók ettek, és a bor kissé fejükbe szállt, hencegni és hangoskodni kezdtek. Az egyik ezt tenné, a másik azt, és a legjelentéktelenebbek kiabáltak a leghangosabban. Ha meggondolom, mennyi lehetetlen és természetfölötti dolgot hallottam, akkor még most is mérgelődhetnék. Végül nem maradtak meg a helyükön sem, s nemsokára itt is, ott is az urak közé tolakodott egy-egy fecsegő. Akkora tettekkel dicsekedtek, hogy Sámson és Herkules sem tudta volna a nagy erejével véghezvinni őket. Az egyik Atlaszt akarta megszabadítani terhétől, a másik a háromfejű Cerberuszt akarta felhozni a pokolból: szóval össze-vissza fecsegtek. Az urak azonban nem voltak bolondok hinni nekik. A gonoszok végül olyan merészek lettek - holott időnként a kés fokával a körmükre koppintottak -, hogy amikor az egyik egy aranyláncot csórt el, ezt mindegyik meg akarta próbálni. Az egyik az egeket hallotta zúgni, a másik Platón ötleteit vélte látni, a harmadik arra az állításra vetemedett, hogy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Többen is állították, hogy feltalálták az örökmozgót. Bizonyos, hogy voltak köztük jóeszűek, de szerencsétlenségükre túl nagyra becsülték magukat. Az egyik végül minden további nélkül állította, hogy látja azokat, akik kiszolgálnak minket. Hencegését bizonyára fokozta volna, ha láthatatlan szolgáink egyike nem csapott volna akkorát a nagy szájára, hogy nem csak ő, hanem a mellette ülők is elnémultak. 

Legjobban azonban az tetszett, hogy akikről jó benyomásom volt, azok kifogástalanul viselkedtek, csendesek voltak, nem beszéltek hangosan, s felismerték, hogy nekik, tudatlan embereknek a természet titkai túl magasak, ők maguk pedig csekélyek. 

Ebben a hűhós tolongásban majdnem elátkoztam a napot, amelyik idehozott: mert meg kellett állapítanom, hogy laza erkölcsű és könnyelmű emberek az asztalfőn ültek, míg engem az asztal végén sem hagytak nyugton, s a gonoszok egyike még bolondnak is gúnyolt! Ekkor még nem tudtam, hogy még egy kapu van, amelyen át kell mennünk, hanem azt hittem, hogy a menyegző egész ideje alatt ilyen gúnyolódásnak, lenézésnek és kellemetlenségeknek leszek kitéve, amit nem érdemeltem meg, sem a vőlegény, sem a menyasszony kedvéért. Akkor erre a menyegzőre helyettem más bolondot kellett volna meghívniuk! 

Látjátok a világ ellentétei milyen türelmetlenségre késztethetik az egyszerű lelkeket. Ez azonban valóban sántaságomnak egy része volt, amelyről álmodtam. 

A kiabálás egyre fokozódott. Olyanok is voltak, akik kieszelt viziókkal dicsekedtek, vagy szörnyű álmokról hazudoztak. Mellettem egy csendes, előkelő férfi ült, aki néha magasztosabb dolgokról beszélt. Végül azt mondta: 

- Nézd testvérem, ha jönne valaki, aki ezeket a megátalkodott embereket jobb útra akarná téríteni, gondolod, hogy hallgatnának rá? 

- Biztosan nem, - feleltem. 

- A világ tehát, - mondta, - minden áron azt akarja, hogy becsapják, s nem hajlandó a jóakaróra hallgatni. Hallgasd csak azt a fecsegőt, milyen bolondságokkal és zagyvaságokkal akarja a többiek figyelmét felhívni magára, és a másik meg milyen titokzatos szavakkal áltatja hallgatóit. Hidd el, eljön az idő, hogy ezekről a hazugokról lerántják az álarcot, s az egész világnak megmutatják, milyen népámító rejlik mögötte. Akkor esetleg azok jutnak tekintélyhez, akikre azelőtt nem hallgattak. 

Mialatt így beszélt, s a zsivaj egyre erősödött, a teremben hirtelen oly gyönyörű zene csendült fel, amilyet életemben még nem hallottam. Erre mindenki felfigyelt és elhallgatott. A zenét mindenféle húros hangszerekkel keltették oly harmonikusan, hogy magamról is megfeledkezve, mozdulatlanul hallgattam, s a körülöttem ülők is csodálkoztak rajtam. Ez majdnem fél óráig tartott, mialatt senki sem szólt egy szót sem: mert mihelyt valaki beszélni akart, váratlanul és láthatatlan irányból szájon csapták. A zenészekből semmit sem láthattunk, s azon gondolkoztam, hogy nagyon szívesen megnézném a hangszereket is. Félóra után hirtelen abbamaradt a zene, s csend lett. 

Ezután nemsokára a terem ajtaja felől hangos kürt, trombita és dobszó zendült fel, de olyan mesterien, mintha a római császár akarna bevonulni. Az ajtó magától megnyílt, s a trombitaszó oly hangos lett, hogy alig bírtuk elviselni. 

Időközben, úgy tetszett, a kis fények ezrei jönnek be a terembe, melyek maguktól olyan tökéletes rendben haladtak előre, hogy mély benyomást keltettek bennünk: végül pedig a két ismert apród lépett be fényesen világító fáklyákkal egy szép Szűzleány előtt, aki pompás, arany, magától mozgó diadalkocsin ült. Nekem úgy tűnt, mintha ugyanaz a Leány lenne, aki az úton a lámpásokat gyújtotta meg és oltotta el, s hogy azok az ő szolgái, akiket akkor a fák mellé állított. Most nem kék ruhában volt, hanem hófehérben tündöklött, mely tele volt szőve arannyal, s annyira csillogott, hogy alig mertünk ránézni. A két nemes apród hasonlóan, de valamivel egyszerűbben öltözött. 

Amikor a Leány a terem közepére ért, leszállt az ülésről, s minden fényecske meghajolt előtte. Mi is felálltunk. Miután meghajolt előttünk, meg mi is őelőtte, s így megtiszteltük egymást, kedves hangon megszólalt: 



A király, az én kegyes Uram, 

vár titeket a közelben: 

menyasszonya ővele van, 

s kimondta már azt, hogy „igen”. 

Titeket már nagyon vártak, 

s mindent előkészítettek, 

hogy a helyzetetek szerint, 

megszánjanak, s tiszteljenek. 

Mélyen, szívből azt szeretnék, 

hogy senki se szenvedjen már, 

és mindenkit megválthasson, 

lakodalmán a mátkapár. 

Mire újra udvariasan meghajolt minden fényecskéjével együtt, és így folytatta: 

A levél, amely felszólított, 

mindenkit nagyon is tiltott, 

hogy megjelenjen itt, ha Isten 

nem adott meg neki mindent, 

amire ő titkon vágyott, 

nagy erőt, mi mindent áthat. 

Habár senki se gondolja, 

hogy merészen tolakodva, 

üres kézzel, Isten nélkül 

jöhet a lakodalomra. 

Aki joggal jó helyen van, 

annak csak jót fognak adni. 

Szép, hogy ily nehéz időkben 

ennyin készek sorsban bízni. 

Sokan ma már kőkemények, 

nyers csontjaik restül tengnek: 

oly helyekre hatolnak be, 

ahol ők már nem kellenek. 



Hogy ne legyen itt csirkefogó, 

sem ámító, sem naplopó, 

csakis akik megbékéltek, 

s menyegzőre rendeltettek, 

Vendégeink! Holnap reggel 

a mérlegen megmérettek. 

Világosan kiderül majd, 

mi az, ami belülről hajt. 

Ha valaki közöttetek, 

nem kész erre a próbára, 

menjen el az hamarosan, 

mielőtt eljön az órája. 

Másként holnap mind megtudja, 

hogy kegyelmét eljátszotta. 



Akiben van lelkismeret, 

holnap nyugton haza mehet, 

de mostani életében 

többé ide be nem jöhet! 

Akit múltja nem zavar már, 

mehet szolgájával immár 

szobájába nyugton hálni, 

ahol mindent kipihenhet. 

Bárki alszik, nyugodt lehet: 

aki viszont ébren mered, 

azt bántja a lelkismeret. Ha erejét felülmúlja, 

jobban tesz, ha nem folytatja. 

Így mindenki saját ura! 



Ezután újra meghajolt, s vidáman felült a székére. Újra megszólaltak a trombiták, ami azonban nem tudta megakadályozni, hogy jó néhányan mélyen fel ne sóhajtsanak. 

Ezután a fényecskéket kivezették a teremből, de nagyobb részük mégis velünk maradt, s mindegyikőnkhöz csatlakozott egy-egy. 

Annyira zavarban voltunk, hogy alig fejezhetem ki, mily mélyértelmű gondolatcseréket és mozdulatokat lehetett megfigyelni. A legtöbben azonban elszántan részt akartak venni a mérésen, s remélték, hogy ha a mérlegen könnyűnek találtatnak, békésen haza mehetnek. 

Nekem nem kellett soká gondolkodnom, s mivel lelkiismeretem hamarosan meggyőzött arról, hogy nemcsak tudatlan, hanem méltó sem vagyok, elhatároztam, hogy a többiekkel a teremben maradok, s inkább megelégszem a jó vacsorával, sem hogy megvárjam a holnapi kudarcot, annak minden veszélyével. 

Miután fényecskéje mindenkit elvezetett valami helyiségbe (később megtudtam, hogy mindenkinek saját szobája volt), a teremben kilencen maradtunk, közöttünk az is, aki az előbb az asztalnál beszélt velem. Kis fényecskéink azonban nem hagytak el minket. Nemsokára bejött az egyik apród, nagy csomó kötéllel, s komolyan megkérdezett mindenkit, hogy valóban itt akar-e maradni. Amikor ezt sóhajtozva bizonygattuk, mindőnket bizonyos helyhez kötött, majd távozott a fényeinkkel, minket, szerencsétleneket a sötétben hagyva. 

Ezzel jónéhánynak betelt a mérték, s én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Holott nem tiltották meg a beszélgetést, bánatunkra és fájdalmunkra nem találtunk szavakat. A kötelek olyan furcsák voltak, hogy senki se tudta elvágni őket, még kevésbé leoldozni a lábáról. Abban sem tudtam vigaszt találni, hogy a szobákban alvók közül sokra nagy szégyen várt, míg mi a merészségünkért egyetlen éjszakán megbűnhődhettünk. 

Végül, komor gondolatok közepette, álomba merültem. Oly fáradt voltam, hogy ezt nem tudtam megakadályozni, habár többen nem voltak képesek lehunyni a szemüket. Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek az elmesélését. Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva. Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet. Ha azonban olyanra került sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezet volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta. 

Annak is örültem, ha valaki mindig a föld közelében tartózkodott, s oly nagyszerűen csendesen tűnhetett el, hogy a szomszédai sem vették észre. Amikor még örömöm tetőpontján voltam, egyik fogolytársam oldalba bökött. Ettől felébredtem, aminek viszont egyáltalán nem örültem. Elgondolkoztam az álmon, s elmeséltem a másik oldalon mellettem fekvő barátomnak. Az álom neki is nagyon tetszett, s remélte, hogy számunkra is segítség rejlik benne. Ilyen beszélgetéssel töltöttük az éjszakát, s vágytunk a reggelre.