Mi ez már megint, amit fogalmazok, ami betört ide és meg akar jelenni betűkben és érzésekben bennem.
A napi mókuskerékben az EMBER nem látja át, nem is tudhatja, mi vár rá, vagy miért van oly homály.
Figyelve a társakat, akikkel együtt indultunk, nagyon sok utat látok, melyek mind mások, egyben hasonlóak csak, hogy az utazásnak soha nincs vége.
Mindig van újabb, de mindig van más, és létezik, igen létezik felejtés is, melyből újra fel lehet és kell is ébredni.
Az amnézia nálam segítség volt, megvédett olyan emlékektől, melyeket még nem tudtam integrálni. A képeket, az energiát és a tudást átvette más, meglátta más és elsírta helyettem más közös könnyeinket, nekem már csak a kis halál, az eddigi életem teljes összeomlása jutott.
Nehéz volt ebből felállni, visszajönni.
De most, hogy a "véletlen, ami nincs" oda vezetett, amit már tudtam, csak elfelejtettem, hogy ezzel az életemmel olyan tudást és tapasztalatot kell magamba szívnom, melyet majd odaát (is) boncolgatva - és jó esetben már itt lenn megváltva - tudok a legtöbbet adni ahhoz a folyamathoz, amiben részt veszek.
Minden kis ráébredés, felismerés, minden szenvedés és bűntudat, minden trauma értékes, ha a megfelelő tudatossággal tudod szemlélni. Mert nem vész el a tudás, nem vész el az a nehezen, féltve őrzött, isteni segítséggel átnemesített, a sötétségből kimetszett apró szikra sem, ami ahhoz kell, hogy a jövőben leszületők újabb és újabb belső védelemmel jöhessenek, jobban felkészülve az ismeretlennel való találkozásra.
Semmi sem hiábavaló és köszönöm, hogy ennek részese lehetek. Hálás vagyok, még akkor is ha most már tudom, hogy mit értett Hamvas igazából a lét töredezettségén. Mert ezt élem, tudatosan élem, látom és érzékelem ezt a töredezettséget a saját életemben, az éber nappali tudatomban is.
Mert ez ma az EMBER létmódja. S a kiemelkedés csak átmeneti. Meg kell tanulnunk ebben úgy létezni, hogy már ne hasson ránk nap-mint-nap, de szemlélni, szemlélni, ....... azt nagyon nehéz.
Sokan itt adják fel. Elengedik vagy a céljaikat, vagy az életüket.
Mert innen már vagy mindennapi "harc" van a realitással, vagy kiszabadulás felfelé.
Persze el is lehet vonulni, távoli helyekre, önmagadba, egy kertbe, egy kitalált foglalkozásba. Utazásba, önismeretbe, egyéb illúziókba.
De ezen a szinten már mindig tudod, mert ott van belül az az érzés, hogy ez csak menekülés.
Szembe kell nézni azzal, AMI VAN, ma a földön.
És benne kell állni úgy, hogy nem inogsz meg, de nem is durvulsz vissza.
Hogy érző lélek maradsz, érzékeny és együttérző.
És végig tudod nézni akár a halált is, mert tudod, hogy EZ VAN. Itt most ez van.
A távolba tekintesz, oda ahonnan jöttél és ahová látszólag távozol.
De soha nem távozol igazán, csak felemelkedsz, s a magasabb tisztább szférákból letekintve már csak azokat a fénypontokat látod, melyeket te magad hoztál létre, míg odalent tartózkodtál.
Ez a feladat most, minél több fénypontot létrehozni, hogy következő alkalommal még nehezebben tévedj el, és minél több sötétséget magadba szívni és átfényesíteni, hogy oda is jusson a fényből, ahol ma még nincs.
Christopherin - FK
