Ritkán írok bosszúságból, vagy dühből. Inkább nevetni szoktam a világon.
Mert nevetséges.
Tényleg az.
A mindent elborító adminisztráció, az ellenőrzés lila köde takarja a sötét titkokat.
Veszendőbe megy a világ egy szeglete, de a zsebek dagadnak.
Hová lett a tapasztalat által kimunkált egyszerű zsenialitás?
Hová lett a pillanatban születő megértés, beleérzés?
Hová lett a sponteanitás? A cselekvés mindent átható öröme?
Megfojtják-e a mindent ellenőrizni és uralni akaró erők?
Meg tudják-e fojtani?
Nem, nem hiszem, de uralni, taposni, szenvedtetni tudják.
Főleg azokat, akik pedig ebben, ezáltal lehetnének az ember(i)ség valódi megmentői.
És lesznek is, mert nincs más út.
Illetve csak a más út van.
VÁLTOZÁS, VÁLTOZÁS, VÁLTOZÁS.
Minden megváltozik és a világ a feje tetejére áll.
Tudd, hogy jó irányba haladnak a dolgok.
A régi már nem működik, unalmas és rozsdás.
Csak új irányok és új szelek tudják a megfelelő kikötőbe vezetni a hajót.
De addig még ki kell tartani, mint a kőszikla, mely sasfészket oltalmaz.
A legmagasabbra csak a legmagasabb tud rátekinteni.
Vigyázó szemeivel ránk figyel.
Öröm hatja át és együttérzés.
Várakozás és a győzelem előszele.
Emelkedünk.
Emelünk.
A tér megnyílik és itt van Ő.
A hangszerkészítő.
Zenél benned és bennem.
Zenél mindig és mindenkor.
Fül nem hallja, szem nem látja.
Csak a szívek húrján zeng.
Végre betörhet új időknek új dalaival.
