Nehéz leírni, de megteszem. Bármikor vissza lehet aludni. Bármikor.
Milyen okból és miért tenne valaki ilyet? Erre is sokféle válasz van.
Talán amikor eltemet a múlt sötét árnya és a jelen kilátástalansága ...
Láttam ilyet. ÉREZTEM ILYET.
De mint minden, ez is ideiglenes. Semmi sem örök, csak ami AZ.
A látszat, a kétség, a reménytelenség mind-mind egy-egy maszk a múltból, ami most visszatért, hogy elrettentsen, vagy beolvadjon.
Tettem valamit, választottam valamit. Azt, hogy mindent, minden részemet visszahívom, hogy ne legyen belőlem senki száműzött.
És most ezt nyögöm, tudom, hogy ez is mind én vagyok.
És hogy volt már hasonló visszahívás, de akkor itt volt mellettem ő, aki vezényelte és vigyázta lépteimet.
Most egyedül kell ezen végigmennem, akkor leszek csak valódi és egész. Ha a belső karmestert tudom újra a saját belső zenekarom elé állítani és ők észreveszik és hallgatnak rá és elkezdenek harmóniában létezni újra.
Egyelőre még csak a káosz van, sok-sok hangszer szól, főleg szomorúan, mert egy fontos részemet még mindig nem integráltam. És nem is taszíthatom el, amíg át nem érzem a fájdalmát. És bár tudom, hogy ez a fájdalom nagyon régről és messziről érkezett, de minden egyes létidőben rakódott rá újabb és újabb réteg, ami összeállt egy "nem hiszek az emberiségben", "nem hiszek az emberben", "nem hiszek a barátságban" szólamban. És ez borzasztó. Nekem is borzasztó ezt hallani, de ki kell mondanom, mert ez a gondolat és érzés abból a tehetetlenségből ered, amit az általam valaha átélt áldozatok fájdalma és magára hagyatottsága üzen. A tehetetlenség, a szégyen és az űr érzése. A zuhanás egyre mélyebbre, és a "tudás", hogy nincs megoldás és nincs megváltás.
Ez a részem mutatta meg nekem azt is, hogy ebből két út lehetséges. A totális érzéketlenség megoldása, amikor nem érdekel semmi, nincs fájdalom és szenvedés, de öröm sincs. Sem nevetés. És másnak sem a környezetemben, mert akkor megfagy a levegő. Vagy a teljes összeomlás, a totális szégyen és a rettegés szentháromsága. Hogy ez már mindig így marad, hogy bárki bármikor bánthat és összetörhet és nincs segítség, nincs erő, ami ebből kiszedhetne. Hogy is mondta Ő a kereszten? "Miért hagytál el engemet?" És nem, nem akarom hozzá hasonlítani magamat - de ez is egy minta. Hogy a legnagyobb testi-lelki szenvedésben elhagy az isten is, a belső istenünk is, mert nem fér hozzánk, annyira összeszűkül minden csatorna, amin bejöhetne. Hogy a testi-érzelmi stressz kiöli belőlünk a lelket is és onnantól dupla szégyen, fájdalom és önbeteljesítő jóslatunk végzete vár ránk: "bennünket senki sem tud szeretni".
Pedig ez nem igaz.
És itt, ebben a helyzetben nem segít a spiri tanácsok sokasága - "engedd el", "nézd más nézőpontból", "már elmúlt". Nem, ebben csak az együttérzés segít, az együttlét ezzel az aspektussal, hogy tudja, ő is létezik és igen, jogos a fájdalma, a haragja és a léte és nem kell elbújdosnia azért, mert mi emberek nem tudunk szembenézni azzal, amit tettünk másokkal, saját magunkkal, a szeretteinkkel, vagy az ellenségeinkkel.
Amíg ezt az emberiség nem lépi meg, hogy mindenki egyenként belátja, hogy az erőszak, mások bántása és megsemmisítése fizikailag, érzelmileg, vagy csak szóban - nem vezet sehová.
Mert ahol erőszak van, ott áldozatok. Ahol áldozatok, ott tettesek. És egyszer áldozat vagy, egyszer tettes. És viszont. Aztán már egyszerre vagy tettes és áldozat is.
TUDOM HOGY EGYSZERRE VAGYOK MINDKETTŐ ÉS HOGY NEM LEHET EZT A KÉT OLDALÁT A BÁNTÁSNAK KETTÉVÁLASZTANI, MERT EGYEK. Ahol áldozat vagyok, ott tettes is, mert ha mást nem, de magamat bántani fogom, vagy a környezetemet, vagy a szeretteimet, de valahogy tova fogom ezt görgetni, mert másképpen nem tudom túlélni.
És jön a fogat fogért meg a többi baromság és ennek soha nem lesz vége. Soha. Kivéve, ha mindenki belül és kívül is azt mondja, hogy ELÉG.
NEM LESZEK ÁLDOZAT ÉS NEM LESZEK AGRESSZOR. BÉKEHOZÓ LESZEK ÉS NEM ENGEDEM HOGY MÁSOK ÁRTATLANOKAT BÁNTSANAK BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR.
Kimondani sem könnyű, de cselekedni még nehezebb. Nehéz bekopogni a szomszédba, amikor ölik egymást a felek, de muszáj lenne. Nehéz rászólni egy szülőre, aki éppen szóban bántalmazza a gyermekét a füled hallatára, de muszáj lenne. És nehéz beleavakozni fiatalok játszmájába, amint éppen porig alázzák egy társukat a nyilvánosság erejét is használva, de muszáj lenne.
Mert ez még mindig csak a felszín. Hol van ettől az intézményesített erőszak?
- a tanár, aki terrorizálja a diákokat,
- a főnök, akinek nem mernek visszaszólni a beosztottjai még okkal sem,
- a pap/hittérítő, aki megátkozza, aki kilóg a nyájból,
- a politikus, aki valahogyan mindig jól jár és gazdagszik
- az orvos, akinél nem gyógyulnak a betegek, de a vagyona mégis nő
és még sorolhatnám.
Legyünk végre felnőttek!
Állítsuk meg ezt az évezredes - évmilliós szokásrendszert!
MONDJUNK NEMET AZ ERŐSZAKRA, DE ÚGY HOGY KÖZBEN ÁLDOZATOKKÁ SEM VÁLUNK.
MERT NEM MÁRTÍROK KELLENEK, HANEM ISTENEK.
EMBER-S-ÉG EGYÜTT.
És ez így van.
