Boncolgatunk ... ("tejóóóégmármegint?" inkább a napsütés :))

(Ezt is leírom, pedig ez húzós, mondhatnám hegynek felfelé menet sok-sok hátizsákkal.
Néhány hátizsák itt is található, az előző honlapomon ... a gyerekkoromban történtek kibontása a boncasztalon.
http://kapcsolat-felvetel.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1190581)

Persze mindig vannak folyományok és szálak sokfelé.

Néhány ilyen szál most megmutatkozott és mivel teljesen új a hozzáállás, könnyebb az ugrabugra ezekből a bugyrokból kifelé.

Szóval volt egy félelmem, ami beterítette a világomat.

Még ideológiát is gyártottam hozzá magamnak ... persze, hiszen ez így biztonságos, kinek van kedve megint ugrani, pláne olyan sötétbe.

Megvolt az ideológia, "félek a világtól", meg "ez egy gyökérsérülés" és "nincs aki ebben segítsen".
Már kerestem is itt belül, hogy melyik gurunak, tanítónak teszem fel életem kérdését, hogy megoldja. Helyettem. (Na persze, tussolása a felelősségnek, abban jó vagyok.)

Szóval volt ez a félelem, mely elválasztott, határozottan éreztem, hogy elválasztott a többi embertől.
És ezt igazából nem is félelemnek neveztem magamban, hanem határnak és - valljuk be őszintén legalább magunknak - azt gondoltam, ez már így is marad.
Ez a valami itt van, elfogadom és kész.

(A fenéket!)

És akkor jött valaki és megtanította nekem a bátorságot. Jó, mi?
Hirtelen, de azért mégis kellett idő hozzá ... paradox helyzet, de jóval később, a találkozás után hirtelen az ő szemeivel is láttam magam, és ez segített, ez az egyetlen gondolat- és pillanatmegosztás.

Itt volt bennem ez az idealizált elszakítottság érzés, amit lenyomtam a mélybe, mondván, ezzel már semmit sem tehetek. Aztán mégis elkezdtem bontogatni, a pillanat hatására.

Felszeleteltem félelem-darabokra.
"Félek a világtól", "félek a nyilvánosságtól", "félek az emberektől", "félek a férfiaktól", "félek a szerepléstől" ... mennyi mantra, istenem.

Ez utóbbi hozta fel az első komoly élményemet újra a gyerekkoromból,
(sírtam is, mint egy kisgyerek)
azt a bizonytalan érzést, hogy "jó vagyok-e?" és "menekülni szeretnék", "senki nem véd meg" ....
semmi extra, tényleg, csak láttam magam, ahogy kötelezően hozom a gitáromat és érzem, hogy játszanom kell rajta a ritkán látott s ezáltal idegenként előttem álló rokonoknak, ha akarok, ha nem.
Kínos, egyszerre érzem önmagam és a szüleim érzéseit ... Persze ez a dicsekvés a gyerekkel, ez már egy korábbi élmény-mag, de a gitárosdi még mindig nagyon élő emlék.

És ebből aztán jött a többi felismerés, szépen sorban ...  hogy menekülőre fogom, ha lehet, ha valaki közeledni próbál, nehezen megy az ismerkedés - mert az az alapvető élményem, hogy produkálnom kell magam, eljátszani, hogy okos, ügyes és szép vagyok ... pedig milyen régen volt, talán igaz sem volt.

És tessék, újra itt van a bizalom kérdése.
Az unalomig ismételt és megírt és megénekelt BIZALOM a világban és magamban.
Mert ez a kettő egy és ugyanaz.

Kifordítom-befordítom ... mégis ...

Hiányzott a közeg és - valljuk be őszintén - még mindig hiányzik, melyben az a riadt kislány lubickolva gyógyulhatna. Hál'isten a gyerekkoromért talán még/már nem vagyok felelős, de ami azóta történt és történik, már igen.

Kemény leckék ezek önmagamnak, de ha már elkezdtük, végig fogok menni rajta.

Mivel kaptam egy új nézőpontot önmagamról, azaz tudok én "férfiasan bátor is lenni, ha akarok :)" ... így már könnyebb, sokkal könnyebb lesz.

Köszönöm, hálás vagyok.

Van tovább is ... de a többihez egyelőre még erőt gyűjtünk.

A lehozott titkok és ismeretek megvalósulása útjából egy-két sziklatömb elmozdulni látszik.

Hála, hála, béke!

Valami nincs sehol ...

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, 

– valamit mindennap elmulasztunk. 

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, 

– s valamit minden tettben elmulasztunk. 

Áldozódunk a szerelemben egy életen át, 

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, 

– minden csókból hiányzik valami. 

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, 

– minden szerelemből hiányzik valami. 

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, 

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, 

– az életedből hiányzik valami. 

Hiába vágysz az emberi teljességre, 

– mert az emberből hiányzik valami. 

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, 

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, 

– a Mindenségből hiányzik valami. 

A Világból hiányzik a mi világunk, 

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, 

– felőlünk hiányzik valami. 

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, 

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: 

– „Valahol! Valamikor! Valami!” 

Hitették a bölcsek, hitték a hívők, 

– mióta élünk, e hitetést hallani. 

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! 

– s a mi dolgunk ezt bevallani, 

s keresni azt, amit már nem szabad 

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, 

– minden szót újra kimondani. 

Újra kezdeni minden ölelést, 

– minden szerelmet újra kibontani. 

Újra kezdeni minden művet és minden életet, 

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, 

– megteremteni, ami nincs sehol, 

de itt van mindnyájunkban mégis, 

belőlünk sürgetve dalol, 

újra hiteti, hogy eljön 

 valami, valamikor, valahol…