Valami nincs sehol ...

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, 

– valamit mindennap elmulasztunk. 

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, 

– s valamit minden tettben elmulasztunk. 

Áldozódunk a szerelemben egy életen át, 

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, 

– minden csókból hiányzik valami. 

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, 

– minden szerelemből hiányzik valami. 

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, 

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, 

– az életedből hiányzik valami. 

Hiába vágysz az emberi teljességre, 

– mert az emberből hiányzik valami. 

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, 

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, 

– a Mindenségből hiányzik valami. 

A Világból hiányzik a mi világunk, 

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, 

– felőlünk hiányzik valami. 

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, 

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: 

– „Valahol! Valamikor! Valami!” 

Hitették a bölcsek, hitték a hívők, 

– mióta élünk, e hitetést hallani. 

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! 

– s a mi dolgunk ezt bevallani, 

s keresni azt, amit már nem szabad 

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, 

– minden szót újra kimondani. 

Újra kezdeni minden ölelést, 

– minden szerelmet újra kibontani. 

Újra kezdeni minden művet és minden életet, 

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, 

– megteremteni, ami nincs sehol, 

de itt van mindnyájunkban mégis, 

belőlünk sürgetve dalol, 

újra hiteti, hogy eljön 

 valami, valamikor, valahol…