Utolsó érintés

Emberként már nem látod át, de azon túlnőve már igen.

Minden a lehető legjobban történik.
Mindig.

Ha az emberi én lázad, az azt jelenti, hogy nem látja át, nem tudja és nem érzi, hogy egy másik szinten éppen erre van szükség.
Hogy ezzel jut el oda, ahová valóban jutni akar.


Az ember nem látja át azokat a párhuzamos valóságokat, melyeken az ő élete is átfolyik.
Csak a megakadásokat veszi észre, mert azok nagyon fájnak.
De mindig több van, mindig más is van és nem érdemes csiszolgatni azt, ami csak egy rész.
Része valaminek, ami a fényben áll, a fényből táplálkozik és maga a fény.

Saját emberi énem élete is megváltozott, teremtődött ide egy új ösvény és a régiből az árnyékok mind átfényesedtek.
Nem köt már a múlt.
Nem köt már a halál.

Nem köt már földi kapcsolat, mert minden kapcsolat, ami fontos, égivé változott.

S ez így van jól.

Bárki eljuthat ide.
Bárki teremtheti saját valóságát.

Úgy legyen!!

Kivonulóban

Talán csak egy bibi, egy icipici bibi van itt még.

A fényesedés körül.

Az elmékben főleg.

Hogy nem látható.

Nem látható mások számára.

Amikor elérsz oda, (ahol mindig is voltál egyébként), hogy minden sejtedben érzed azt, aki, ami vagy, akkor már nem veszel részt a játékokban, mert kívül vagy rajta.

Nem vonz a veszély és nem vonz a szenvedély.

Semmi nem vonz, mert te vagy a vonzás.

Nem akarsz híres lenni, és nem akarsz pénzt, vagy gazdagságot.

Nem akarsz.

Egyszerűen csak vagy.

És engeded. Megmagyarázhatatlanul.

Engeded, hogy az idő rajtad keresztül folyjon, néha bele-beleugrasz egy-két mélyebb áramlatba, de többé nem veszel bele.

Már nem tudsz elveszni. 

A nap süt és minden pillanat a létezésről beszél.

Bármi lehetsz, szabad is akár, talán el is tűnsz teljesen, aztán visszajössz.

Semmi sem köt, mert nincs semmi.

Semmi sem hív, mert nincs, ami hívhatna. 

Középpont vagy a térben.

A Semmi vagy, amin minden csak átfolyik.

Figyeled. 

Bármit választhatsz.

Szabad. Bármit. Bárkivel. Bárhol.

.