A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkímiai menyegző. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkímiai menyegző. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. július 27., kedd

Szeretni jöttem


Szeretni jöttem, 

nem vérben ázni.


Szeretni jöttem, 

nem reklamálni.


Szeretni jöttem,

nem vitázni,

egyedül állni.


Szeretni jöttem

valakit, valahol ...

Szeretni jöttem.

Hová, mikor?


Szeretni jöttem?

Tettem-e? Adtam-e?


Szeretni jöttem.

Hozzád. Érted-e?


Szeretni jöttem,

szeretni! Értitek?


Ebben a világban

mondd ezt ki érti meg?


Érti valaki ezt a kínt, 

ezt a vágyat?


Szeretni jöttem, 

nem vágyódni,

utánad.

2019. július 30., kedd

Elmúlt életem - big fat story - egyelőre a vicces részek nélkül :)

Hogy is volt csak. Hányszor, de hányszor végiggondoltam, de most valahogy más. Jobban rálátok arra, ami velem ebben az inkarnációban történt. Akár még vicces is lehet, mert letettem ezzel kapcsolatban a keresztet, nem hordozom tovább. 

Talán ehhez is kell ez a vallomás, hogy ez valóban teljes legyen. Az elengedés és a letétel.

Egyszerű családba születtem, szerető apához és érzelmileg súlyosan sérült - előző házasságában bántalmazást átélt - anyához. Vigyáztak rám és szerettek, ahogyan tudtak. És ezt köszönöm, hála száll feléjük tőlem minden nap. 

Az általuk hordozott keresztet átvettem, főleg anyámét, persze öntudatlanul. Másoltam az életét egészen sokáig, talán mostanáig. Mert elhittem, amit belém oltott lényével, hogy a férfiakban nem lehet megbízni, hogy félelmetesek és ezért közel sem engedhetem őket igazán és mind csak "azt akarja". 

A közel engedést még egy másik esemény is blokkolta itt bennem, apám korai halála. Nagyon sokáig fájó seb volt, mert úgy éreztem, hogy azt az egyetlen embert veszítettem el, aki feltétel nélkül és tisztán tudott szeretni engem. Benne soha nem csalódtam, mindig támogatott, biztatott és velem volt, ha kellett. Büszke volt rám, IGAZ apám volt. És ezért szintén hálával tartozom. 

De ekkor, kamaszkoromban, nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy ő nincs többé, és hogy részben nekem kell helyettesítenem, mert anyám is majdnem belerokkant. Ekkor jöttem rá, persze tévesen, hogyha senkit sem engedek még egyszer ilyen közel magamhoz, akkor ekkora fájdalmat sem kell majd éreznem soha többé.

A párválasztási csatába már ilyen sérült módon kerültem, félénk és visszahúzódó voltam egészen egyetemista éveimig. Akkor kinyílt számomra a világ, de kialakítottam magamban valamiféle távolságtartást, amit nehéz volt áttörni. Muszáj volt, ezzel védekeztem. Az az élményem volt, szinte folyamatosan, hogyha valódi önmagamat adom, akkor nem tudom magamról levakarni a fiúkat, körüldongtak "mint húst a légy". Ez is nehéz időszak volt, mert állandóan válaszokat vártak tőlem, mindenki akart tőlem valamit, nekem pedig még csírájában sem volt meg az az érzés - amit azóta számtalanszor átéltem - hogy kívánok valakit, hogy jó valakivel, hogy tovább lépnék. Mert bennük tombolt a tesztoszteron, én meg még a szűzies - örökölt, részben előző inkarnációból hozott - belső életemet éltem (volna). És ez kellett, ezt direkt raktam magamnak ide, csak aztán másképpen alakultak a dolgok. Mert nem voltam kitartó és a külső programozás is eltérített. (Kell egy társ, férjez kell menni, gyerekeket szülni .... stb.)

Nemrég jött még egy felismerés, hogy a magamra szabott korlát, mely kifelé távolságtartást mutatott, pont ellenkezőleg sült el. Mert éppen azokat az érzékeny férfiakat lökte el mellőlem, akiknek volt ehhez egyáltalán antennájuk, hogy megérezzék, hogy én nem vagyok nyitott. Azokat, akiktől meg kellett volna védenem magam, éppen hogy még erősebb ostromra késztette. Így aztán sikerült egy erőszakolt kapcsolatba belefutnom, amit hosszú évek munkájával én magam szelídítettem gondolatban "természetessé" a mindennapok terhei és feladatai közben.

Innentől jön a feketeleves, de még nem rögtön az elejétől. Jó volt gyerekeket hordozni magamban, szülni is jó volt - csodálatos istenélmény - és szoptatni, gondozni, nevelni is. Én ezt a részét az életemnek köszönöm akkori páromnak, a szép részét köszönöm. És hálával tartozom a gyermekeimért is. 

Ami nem volt szép, az a hiány, egy olyan férfi hiánya, aki véd, támaszt és feltétel nélkül szeret, akkor is, ha hibázok, ha fáradt vagyok, vagy ha nincs kedvem a szexhez. Mert sok volt az erőszak, főleg a szóbeli és én ezt természetesnek vettem, bele sem gondoltam, hogy nincs talán így jól. Mert addigra magunkra maradtunk és én már nem tudtam és nem is mertem volna erről senkivel beszélni. Hiszen ki hinné el egy ilyen ideális családról, hogy valami nincsen rendben?

Belekerültünk egy olyan mintába, ami neki természetes volt, hiszen így nőtt fel, én meg elviseltem, mert nem volt többre erőm. Kiszolgáltatott és esendő voltam, csináltam a mindennapi robotot, de azért volt minek örülnöm. Itt voltak nekem a gyerekeim, a kert, a virágok, a természet. Ez tartott életben, meg az a belső  út, amin egyre tovább haladtam.

Magamat és a gyerekeimet gyógyítottam, ahogy tudtam, homeopátia, Bach-cseppek, alkímia, ami jött. Pszichológiai könyveket olvastam, képeztem magam. Figyeltem. És beáramlottak ide a felsőbb világokból segítő erők is, akik persze nem mondhatták el nekem, hogy mi a bajom, hiszen úgysem hittem volna el. Mert ahogy a napokban kaptam erre is egy kis tanítást: az igazság első körben dühítő és pusztító, miért is kockáztatták volna a kapcsolatunkat? Így a fentről áradó energiák nagy része is ebbe a számomra pusztító kapcsolatba áramlott be, ami nem kis fejtörést okozott nekem még egy évvel ezelőtt is. De most már tudom, hogy csak cseppenként viseltem el az igazságot, s ez az adagolási mód abból a feltétel nélküli szeretetből fakadt,  ami nélkül már nem lennék itt, az biztos. De belül mindig volt egy fekete folt, amit nem értettem, nem volt rálátásom. Ástam, ástam és ástam, és akkor elértem egy határomig, ahol olyan félelmek lappangtak, amiken csak segítséggel tudtam túllépni. 

Ekkor találkoztam egy olyan segítővel, aki alapvetően változtatta meg a világomat, mert az általa átadott gyakorlat során jöttem rá, hogy úristen, én nem "a férfiaktól" félek úgy általában, hanem a férjemtől. És ez volt a fordulópont, minden kiderült és egyúttal magába roskadt. Félni attól, aki a legnagyobb támaszod kellene legyen az életedben, ez a vég. A végpont.

És innentől nézve kezdődött meg az én kiszabadulásom, ami hamarosan minden szempontból megtörténik. 

Letettem ezt az életet, mert már elmúlt. Minden terhét letettem, amit tudok. Megbocsátottam, neki biztosan, magamnak folyamatosan, hiszen jönnek fel apróságok és nagyobb dolgok is "a mit csinálhattam volna másképpen" kosárból. Figyelek és elengedek folyamatosan.

Egyedül a gyerekeimnek okozott fájdalom az, amit nehéz lesz teljesen elengedni, mert egy ilyen kapcsolatban élni nemcsak engem, de a gyerekeinket is megviseli. Sőt jobban, mint engem, mert számukra az apa- és anyamodell sérült és azt kell helyrehozni magukban. Hogy valóban szerető és odaadó társukra találhassanak. Hogy ne folytassák a kapott mintákat.

A kiszabadulásommal nekik is segítek, nem kicsit, mert egy olyan hiedelmet írok felül, amit pedig mindkét család magában hordozott eddig, hogy "mindenáron együtt maradni, akkor is, ha rossz, akkor is, ha fáj". Nem, nem szabad. 

Addig szabad együtt lenni valakivel, amíg feltétel nélkül jó, amíg mindkét felet építi a kapcsolat, s amíg egymás teremtéseit támogatni tudjuk őszintén, szeretettel.

Talán ezt kellett megtanulnom, mert nem tudtam.(?) Vagy ez kellett ahhoz, hogy átéljek valami olyat, amit csak álmomban gondoltam eddig valósnak? Vagy egyszerűen csak elvétettem az ugrást, s belesodródtam valamibe, amit nem láttam át, és belealudtam a folyamatba? Nem fontos. Már nem.

Én éppen átadom magam ennek az ÚJ ÉLETnek, ahol nincs több szenvedés.
Csak a MI van, ami hullámzó, két part között mozog és egybeárad a SZERELEMmel. Ahogy mindig is el volt tervezve.

Hála, béke, s öröm jár át, amikor arra gondolok, hogy minden jól van a teremtés egészében.


2018. augusztus 12., vasárnap

Bennem űr hozzá tér

E négy szó, vagy talán mondat,
mi csak úgy jött egy nyári napon,
sokszor eszembe jutott július elején
hol mosolyt, hol reményt csalva arcomra

A legnagyobb, ki egyengeti utamat
legkisebb szavával is tanít
reményt
szeretetet
örömet
közvetít.

Szavak nélkül is értem,
érzem szándékát

a hő
a fény
a jelek
mind tudósítanak

nincs többé fázás
nincs többé menekülés

egyek vagyunk

.

2018. augusztus 4., szombat

Kék-sárga

kék sárga
zöldes fény

fejem fölött
e nap reggelén

mily szép
mily hívogató

hangja van, beszél
s nem érti más csak a szél

ki őt is ismeri
s szolgálja

nincs más csak a honvágya 
e szívnek

"itt az italod
idd meg s a bút feledd

nincs már más
csak a játék 
s a vigasság
ahogy megígérték
az istenek
hát az ég veled

mire vársz  még, gyere
tedd szíved a tenyerembe

jobb ha vigyázok rá, 
hagyom
hogy az Istenek 
csókot leheljenek bele"
  
2018.08.04

(S mindezt valamilyen füst is kíséri, amit csak érzek, de nem látok.

A végekről vissza, újra Isten tenyerén,

végtelen hála és szeretet annak, aki mindezt segítette
és engedte.

Köszönöm!
:)

2018. március 20., kedd

Igen

majd


ha újra

nevetünk

s arcom

hajadba

fúrom

érzem

tested

illatát

s a vágy

fülemben

dobol


majd


ha fekszünk

a réten

nézve

a végtelent

kezemmel

göndör

hajadba

túrok

s szemedbe

nézve

suttogok

igent

a kérdésre

mely el sem hangzott

2016. július 9., szombat

Kivonulóban

Talán csak egy bibi, egy icipici bibi van itt még.
A fényesedés körül.
Az elmékben főleg.
Hogy nem látható.
Nem látható mások számára.

Amikor elérsz oda, (ahol mindig is voltál egyébként), hogy minden sejtedben érzed azt, aki, ami vagy, akkor már nem veszel részt a játékokban, mert kívül vagy rajta.
Nem vonz a veszély és nem vonz a szenvedély.
Semmi nem vonz, mert te vagy a vonzás.

Nem akarsz híres lenni, és nem akarsz pénzt, vagy gazdagságot.

Nem akarsz.

Egyszerűen csak vagy.
És engeded. Megmagyarázhatatlanul.

Engeded, hogy az idő rajtad keresztül folyjon, néha bele-beleugrasz egy-két mélyebb áramlatba, de többé nem veszel bele.
Már nem tudsz elveszni. 

A nap süt és minden pillanat a létezésről beszél.

Bármi lehetsz, szabad is akár, talán el is tűnsz teljesen, aztán visszajössz.
Semmi sem köt, mert nincs semmi.
Semmi sem hív, mert nincs, ami hívhatna. 

Középpont vagy a térben.
A Semmi vagy, amin minden csak átfolyik.
Figyeled. 
Bármit választhatsz.

Szabad. Bármit. Bárkivel. Bárhol.

.

2016. február 15., hétfő

Az ERŐ velem van

Ma volt némi "dejavu" érzésem.
Hogy ismételünk, vagy inkább visszatérünk egy már látott-érzett pontba és onnan újra folytatjuk, kihagyva néhány kanyart.

Előre mentem az időben.
Előre vezetett valaki.
És én egy kórházi hálóteremben voltam, fogtam valaki kezét és miközben félt búcsúzni az életétől és félt elhagyni a testét, én megbocsátottam neki, feloldoztam és elengedtem.
Majd titkokat súgtam a fülébe és beavattam abba, amit tudok.

Néhány könnycsepp és nagy megkönnyebbülés.

Talán ez az a kanyar, amire már nincs szükség.
Senkinek nem kell és szabad szenvednie és bűnhődnie.
Miattam sem, már nem.
Letettem ezt is.

Utána még néhány könnycsepp egy másik régi félelmem okán, aztán repülés, játék és szerelem.

Hosszú idő óta megint azt érzem, hogy a helyemen vagyok és bármi történjék, vagy történik, VAGYOK.

És nemet mondtam néhány dologra, és IGEN-t valami másra.

Nem fogadom el a betegséget, nem fogadom el a halált.
És nem fogadom el a szenvedést sem. Mert nincs már rájuk szükségem többé.

Hála és béke, vezetve vagyok.

2015. december 17., csütörtök

Csak FÉRFIAK válthatják meg a világot


Én nőként csak annyit tehetek, 
hogy fiaimból olyan férfit nevelek,
és NŐ-ként, társként olyan férfi mellé állok,
aki önmagába integrálta HARCOS énjét,
mégsem használja pusztításra,
sem fizikai, sem lelki, sem szellemi értelemben.

Az ÉLETET választja, 
az ÉLET védelmét választja, 
nem öl,
nem kegyetlenkedik,
nem él vissza erejével
és nem tör hatalomra.
Semmilyen értelemben.

Önmagával egységben van,
részeit ismeri és elismeri,
nem tagad meg magából semmit.

Döntéseit a legmagasabb szintű 
tudatosság hatja át
és eszerint cselekszik.

Ha beszél, akkor a beszéd,
a tettek és a gondolatok
teljes egységében él.

Tiszteli és ismeri női részeit,
ápolja velük a kapcsolatot,
támaszkodik rájuk és meghallgatja őket.
Bátran rábízza magát szívére,
és e KÖZÖS SZÍV hangjai által vezettetve él.

Földi társsal vagy társ nélkül, egyre megy.

Legmagasabb otthona az ÉG,
s tudja, ide "le" csak vendégségbe érkezett.

Ha dolga van, megteszi,
s hálát ad
minden apró ajándékért,
melyet élete, 
s a FÖLD
méhe néki adományoz.

Egy ilyen FÉRFI oldalán a nő valóban NŐ lehet,
a félelem elkerüli, 
SZERELEM BONTOGATJA,
s valódi SZABADSÁG repteti.

(Lesz idő, mikor ez már nemcsak egy ideál, de a mindennapok része lesz.)

BOLDOG FÉNYÜNNEPET!

ÁLDOTT KARÁCSONYT!

HADD REPÜLJÖN AZ A SÓLYOM!

2015. december 3., csütörtök

Szellemi páros ének






1. Hová rejtőztél el Szerelmem?
S Miért hagytál itt sóhajommal?
Mint szarvas elfutottál,
De megsebezve engemet.
Kimentem hívtalak, - s már eltűntél.

2. Ó Pásztorok, kik ott valátok
Az Otero cserényei körül,
Ha tán látnátok őt,
Kit lelkem mindennél jobban szeret.
Mondjátok neki: vágytól kíntól meghalok.

3. Szerelmesem keresve
Bejárom a hegységet partokat,
Kezem nem tép virágot 
Nem félek a vadaktól,
Utam nem állják erősek és határok.

4. Bozótok s ligetek,
Miket szerelmesemnek keze plántált.
Zöldellő rét füve.
Melyet virágok szép zománca tarkít,
Mondjátok átalment-e rajtatok?

5. Ezernyi áldást hintve széjjel,
Ment át sietve itt e berkeken,
S útjában hogy rájuk veté szemét,
Csupán alakja által
Szépség mezébe öltöztette őket.

6. Ki tud jaj, engem meggyógyítani?
Ó add át nékem végre teljesen magad!
S hozzám ne küldj a mai naptól fogva hírnököt.
Ki úgy se tudna szólni arról, mit szeretnék.

7. Mindaz ki erre járt kelt,
Ezernyi kedves dolgot mond rólad.
Szavuk, mi mélyen sebzi szívemet.
S halálos kínt okoz az,
A nem tudom, mi az, amit dadognak.

8. De hát miképp tudsz megmaradni,
Ó élet, hogyha ott nem élsz, hol élsz.
S ha már halálosak
Azon nyilak, mik akkor érnek,
Midőn Szerelmedről gondolkozol.

9. És hogyha megsebezted
E szívet miért nem lettél orvosa?
És hogyha elraboltad
Miért hagytad mégis így el?
S rablott zsákmányod nem viszed magaddal?

10. Ó csillapítsd gyötrelmeim,
Hisz nem képes rá senki más;
És engedd, hogy megláthasson szemem,
Hisz fénye csak te vagy,
S csupán számodra tartogattam.

11. Jelenléted nyilatkoztasd ki nékem,
Látásod s szépséged legyen halálom.
Gondold meg, hogy a szív sebére,
Melyet szerelmed ejtett nincsen ír,
Csak kedves arcod s társaságod.

12. Ó Kristálytiszta forrás,
Ha szép ezüstszín arcodon
Váratlan visszatükröződnék
A szempár, mely után emészt a vágy,
S amelynek vázlatképét itt bent hordozom.

13. Fordítsd el tőlem, kedvesem,
Mert felrepülök.
Térj meg én galambom!
A sebzett szarvas íme
A dombtetőn megjelen
És felfrissül röptöd fuvalmán.

14. Szerelmesem a hegység,
Völgyek magányos berkei,
Távol szigetvilágok,
A zúgva hömpölygő folyók,
A szerelmes szellők suttogása.

15. Az éj csendes nyugalma
Derengő virradat felé,
A hallgató zene,
A szózatos magány,
Üdítő és s szívünk lángra gyújtó estebéd.

16. A rókákat fogjátok meg nekünk,
Minthogy virágzik már a szőlőnk.
A rózsákból eközben
Fenyőtobozt kötünk;
S a kis hegyen ne járjon senki akkor.

17. Megállj észak halált hozó szele!
Jöjj déli szél, mely fölgyújtod szerelmünk
Fújj végig kertemen,
Hadd szálljon szerte illata,
S virágok közt eszik a kedvesem.

18. Ó nimfák, Judeának leányai!
Míg a virágok s rózsatők között,
Az ámbra illat árad,
A külvárosban tartózkodjatok
S ne illessétek küszöbünket.

19. Lelkem drágája, ó rejtsd el magad,
S tekinteted vesd a hegyekre
És róla mit se szólj,
Hanem nézd annak társait,
Ki távoli szigetekre költözik.

20. Ti könnyű szárnyú madarak,
Oroszlánok, szökellő őzek, szarvasok,
Ti hegy-völgy s hosszú partvidékek
Vizek szellők s tikkasztó nap heve
S az éjszakák virrasztó rémei

21. Lantok kedves szavára
S szirének kedves bűvös énekére kérlek,
Szüntessétek haragotok
S ne érintsétek a falat,
Hogy nyugton alhassék arám.

22. S belépett az ara
A kedves kertbe, mely után epedt,
És boldogan pihen meg,
Ott nyugtatván nyakát
Szerelmesének édes karjain.

23. Az almafának árnyán
Jegyezted el nekem magad,
Ott nyújtottam neked kezet
S ott gyógyítottalak meg,
Ahol anyádat a gyalázat érte.

24. Ágyunk virág borítja,
Oroszlánbarlangok veszik körül,
Bíborszín ékesíti,
Békéből van faragva,
S ezer pajzs van körötte színaranyból.

25. Lábadnak nyomdokán
Ifjú leányok futva járják útjukat
S szikra érintéseire,
A fűszeres bornak tűzében,
Amiktől égi balzsam áradoz.

26. Kedvesemből belső pincéjében
Ittam s midőn kiléptem onnan,
A messze terjedő mezőn
Már semmiről sem tudtam,
S a nyáj, melyet követtem, elveszett.

27. A keblét ott nyújtotta nékem,
Édes tudásra ott tanított,
S én átadtam neki teljesen,
S arájául szint ott igérkezém el.

28. Lelkem s egész valóm
Szolgálatára szentelé magát.
A nyájat már nem őrzöm
S tisztem sincs semmi más,
Egyetlen dolgom őt szeretni.

29. Ha többé már pázsitos réten
A mai naptól nem láttok s találtok,
Mondjátok: elveszett;
Minthogy szerelmemben bolyongva
Elvesztettem magam, s ez lőn szerencsém.

30. Virágokból és zöld smaragdkövekből
Miket friss hajnalon szedénk,
Fonjuk meg a füzéreket,
Melyek szerelmedtől kinyílnak,
S egy hajszálammal összefűzzük.

31. Egyetlen szál hajam
Melyet nyakam körül lebegni láttál
S ott szemléltél nyakamon,
Az ejtett foglyomul
És meg is sebzett egyik szemem.

32. Mikor tekinteted rajtam pihent,
Szépsége bélyegét szemed reám nyomá,
S azért szerettél úgy meg engem
S azért is lett méltó szemem
Imádni azt, mit benned láthatott.

33. Ó csak ne vess meg!
Mert bárha feketének is találtál,
Most már bátran reám tekinthetsz,
Azóta, hogy szemed reám vetéd;
Mert bájt s szépséget hoztál létre bennem.

34. A kis fehér galamb
A gallyal a bárkába visszatért,
S a gerlice párját,
Melyért már úgy epedt
A zöld partoknál, megtalálta.

35. Magányban élt,
És a magányban rakta fészkét;
És a magányban senki más
Őt nem vezérli, mint csupán a Kedves,
Akin szint’ ott ütött a szeretet sebet.

36. Örüljünk kedvesem
S menjünk, hogy láthassuk szépségedet,
A hegyre és dombra,
Hol tiszta víz fakad,
Menjünk csak a sűrűbe beljebb.

37. S legott a sziklán magasan
Fekvő barlangokhoz jutunk
Melyek jól el vannak takarva,
S belépvén majd oda
Megízleljük a gránátalma mustját.

38. És ott föltárod majd előttem,
Mit lelkem úgy kívánt,
És meg fogod legottan adni,
Azt, ó életem,
Miben egy más napon már részesítettél.

39. A szellő suttogását,
Az édes fülemilék dalát,
A berket ékességeivel,
Derűs. szép éjszakán,
A lánggal mely emészt, de nem fáj.

40. Nem nézte senki sem,
Aminadab se volt már látható,
A környezet pedig elpihent.
A lovasság,
Leszállt, hogy nézze a vizeknek árját.

Keresztes Szent János

2015. július 5., vasárnap

Isten, vagy ami a "valóság" mögött létezik



Úgy tűnik, megint feljebb, vagy inkább beljebb lép(t)ünk.

Visszatekintve az elmúlt fél évre, kirajzolódik valami ismerős, mégis új minta.

Az érzés ismerős. A tekintet szintén, a név talán mégis új, valahogy tágabb az a valóság, amiben vagyok/vagyunk.

"Talán végre a helyére kerül valami? 
Talán a lényeg? 
Vagy a lényed? :D"

Az elmúlt hónapok némi belső küzdelemmel folytak. 

A külvilágban harc és változás, a "ki bírja tovább az ellenállást" játék folyt.

Belül érezni lehetett, hogy ez most az a polc, amit én mozdítottam el több évvel ezelőtt a helyéről és még csak most érzékelem, hogy dől. Rám. "Dőlt ez eddig is, csak kit érdekelt, ugye?"

"Miért polc?" "Mindjárt megtudjuk."


Ez az a polc, ahol a hitrendszerek legalsó szintje van, ahol a főbb teherhordó pillérek vannak írásba fektetve, elavult hiedelmekkel teletűzdelve, éppen úgy, ahogy a polc tetején megtalálhatóak dédapa rég nem olvasott, porosodó könyvei.

Ki tudja mi van bennük? Mégis lehet, hogy meghatározzák teljes világodat. "Jó lesz ott körülnézni."

....


Ha százszor nem futottam neki megint annak a kérdésnek, hogy "ki van itt velem?" az elmúlt 2 hónapban, akkor egyszer sem. És persze mindig jött valami kis fényszikra, hol ettől a jelölttől, hol attól. 

Aztán mindez feloldódott valami olyan energiában, ami miközben felemel, alapjaiban rengeti meg a világomat.

Nem lehet irányítani és nem lehet kérni. Csak a megengedés működik. 

Nem köthető már szerelemhez, de le sem választható arról.

Szavak vannak, beszélgetés és útmutatás, viccelődés. Tényleg olyan, mintha ketten lennénk, csak az a másik láthatatlan. És, ami leginkább új, látom őt és látom a saját energiáimat, amik körül vesznek abban az állapotomban. A belső kép "róla" már régóta megvan, de ez most valami más. Egyértelműbb, tisztább és ismerősebb. Valahogy nincs kétség bennem, hogy a forma, amit látok, régóta velem van, csak még mindig nem tudom a nevét. 

És most már azt is tudom, hogy miért.

Mert nincs neve.

Nincs egy neve, sok neve van.

Sok formája is, de persze nekem úgy jelenik meg, ahogy én szeretném.
Mert én/MI vagyok.
Ő is én/MI vagyok és a Tudat(osság) beszél hozzám.

Őt látom, de semmi köze hozzá.

Még mindig kell egy forma, különben nem tudom értelmezni, ami történik.
Pedig már régen túl vagyunk ezen.

Nincs szükség a formára.

A mögötte lévő "tartalom", vagy inkább mező az, amivel kapcsolatba léptem és onnan jön minden válasz. Csak még mindig nem hiszem el, hogy ez mit jelent.

De tudom, hogy addig folyik ez a játék, amíg bizonyos leszek felőle.

(Nehéz az elmével, nagyon nehéz.
Jó találmány, de rengeteg felesleges kört futtat az emberlányával.)

Nem baj, kiléptem a 3d-s játéktérről, ezt tisztán érzem.

MInden erről szól mostanában.

Tisztábban látom körülöttem az embereket.
Nem várok senkitől olyat, ami számára lehetetlen.
Elfogadom olyannak, amilyen.
De nem mondok le magamról, és ez a lényeg.

A két párhuzamos valóság egybefolyt és nem kétség, hogy melyik határozza meg a másikat.
Az elme néha még berezel. De már le tudom nyugtatni, mert tudom, hogy minek a következménye az, ami a személyes világomban történik.

És most először valóban érzem, hogy a kétség is segít. Kell, mert ha nincs, akkor ellankad a figyelem és zuhanás lehet a vége. 

A kétség is barát, a bizalommal együtt érkezik és egyszerűen csak hozza a mérleget. 

Nem veszek semmit biztosra, figyelek.

A lényeg már megérkezett, ünnepi kicsomagolás van.

UI: Most visszaolvasva, némi kétség megint érkezett, de adok magamnak néhány napot, mert tudom, hogy most egy olyan határon fogunk átkelni, amit emberi elmével nehéz átlépni. A fenti írás kettősségben íródott, ezért hol ezt a részét, hol azt érzem "igaznak". A valóság pont ebben és ilyenformán van elrejtve. Nagyon figyelj!

Magamról

Saját fotó
I AM Light, Light, Light. I AM White, White, White. I AM pure, pure, pure. I cure, cure, cure. I cure the Land, the mind, the body. I cure the soul, the heart of everybody. I AM one of you and ONE of the ALL. I came from the SUN and came from the WHOLE. Dawn has come, I AM OM and MUM, SUN is ALL and bright, LOVE is FULL and light.

Translate