És megint nem tudtam szólni hozzád.
Ez a minta, ezt folytatom még mindig.
Pedig milyen jól megvolt már fejben minden. A kérdés, hogy mit válaszolsz, hogy merre kalandozunk el, hogy még mit fogunk érinteni.
Már hangosan is gyakoroltam és nevetgélve beszélgettünk fejben. Az már nagyon megy, de élőben ...
Nem vagyok szomorú, csak figyelek. Ez van, ez az emberi énem ilyen.
Még régebben elhatároztam, mert annyi volt a fájdalom, a gond és a megoldhatatlan útvesztő, hogy direkt nem kommunikálok magamról. A mestert csendben vártam magamban, mert ez működött legjobban. Először kitisztítva és lezárva a belső csevejt, aztán kifelé sem csacsogtam már, mert minek, úgysem érti körülöttem senki.
És ez van most is. Ha csendben vagyok, vagy ha itt írok - velem van a MESTER, a belső.
És ez nekem elég.
Már nem vágyom fizikai kapcsolódásra másokkal, ha van, jó, ha nincs, nincs.
És tudom, hogy az ember bennem kételkedik ebben. Hogy nem érti, hol vannak a régi barátok. Nekem nem sikerült őket megőrizni. Vagy inkább nem fektettem rá hangsúlyt, időt és teret, hogy megőrizzem velük a kapcsolatot. Mert maga, aki kapcsolódott hozzájuk már nincs. De a szeretetpillanatok, a valódi lélekszintű kapcsolódások velem vannak. És mindenki velem van, akit valaha szerettem. Nem kell hozzá beszélgetnünk.
Teljesen átalakultam és nincs meg az a régi énem, vagy legalábbis nem akarom, hogy újra az legyek. És már nem is lehetnék. Csak az esszenciája van meg, azt hordozom magamban.
Hosszú volt az út és néha nagyon meredek, aztán nagy-nagy zuhanás. Többször is.
És most örülök, hogy egyfajta platón vagyok, de néha itt is nagyon nehéz.
Mert túl sok mindent érzékelek és nehéz nem észrevenni mások gondját-baját magukkal, vagy akár velem. De most nem ez a feladat, vagy már nem az. Nincs feladat számomra most a többi emberrel. Magammal van dolgom.
Tudom, hogy nekem is szólt néhány válaszod ... a fel nem tett kérdésekre. És ezt köszönöm. Talán tényleg elegendő csak fejben beszélgetni. Talán legközelebb.
Hogy mi történt.
Találkoztam a lányommal, aki annyi mindenre rávilágított magamban, a régi énemben, hogy már tudtam is a választ a fel nem tett kérdésre. Hogy nálam van a kulcs és csak cselekednem kell. Ami nehezen megy.
Tényleg elkerülő lennék? Halogató vagyok, azt mindig is tudtam.
Vigyázni kell a cimkézéssel, mert ezek a pszichológiai fogalmak a normál emberre, a mai homo sapiensre vonatkoznak, de mi már mások vagyunk ... érleljük magunkban a homocristot. Az új embert.
Persze még előtte, mielőtt ez az új ember elterjed a bolygón, elképzelhető hogy lesz egy nagy kataklizma, amit az előző emberfaj jól előkészített, aztán jól kihal miatta. Nem lenne csoda, a dolgok errefelé mutatnak.
De a homocristo élni fog, mert élnie kell. Túl fogja élni a katalklizmát, és másként fog élni mint az elődei. Közösségben, szeretetben, nem ártva és békésen teremtve. Ez volt mindig is a terv és ez VAN már valahol, tehát itt is lesz ... csak az idősík és a konkrét időpont az, ami csúszkál ide-oda.
.
A hétköznapi élet távolodik, miközben részt kell benne venni. Mert élni csak kell valamiből. És ez a nehéz, mert ez aztán korlátozza rendesen a szabadságot.
Pedig amikor szabad időm van úgymond - akkor is a nem szabad időm bélyege szerint rendezem. Mert lopom magamnak és magamra az időt, ahogy Hamvas írja valahol. Hogy a saját valódi dolgomra, amiért jöttem, nincs időm szinte a "kényszermunka" és a "többiek" (aki én is vagyok) rám rakott szarai miatt. És ahova én magam raktam magam, mielőtt rájöttem volna, hogy mi a fontos.
Ide tényleg szárnyak kellenek, amik ki tudnak emelni innen, egyre magasabbra, aztán csak nevetni fogok a pici emberi magamon, amint nem látja a fától az erdőt.
És vannak szárnyak, még nyáron megkaptam őket, de mindig emlékeztetnem és tudatosan kell éreznem őket, hogy ne felejtsem el. Mert az emberi kistudat ilyen. Belefeledkezik a napi gondokba, akkor is, ha ISTEN egy másik szférában. De hát ez a folyamat, ez kell ahhoz, hogy a spiens homocristo legyen.
És mi vállaltuk, hogy ez legyen. Tudtuk, hogy ez lesz, hogy el fogunk felejteni mindent, ami az ANGYAL és az ISTEN bennünk, hogy kikristályosíthassuk a CRISTO részünket.
.
Ami nehezen megy a jelenlegi folyamatban az a mozdulat, a csinálás, a tett. A fizikai tettek, mert sokkal jobb magasabban időzni, alig lenni a testben, érezni a végtelent és a magasabb síkokat. Ettől is lehet függő az ember, hiszen itt tud találkozni a MESTERREL, és erre lopni kell az időt minden mástól.
A valódi teremtéshez is kaptam kulcsokat. Minden jól megvan az élő fantáziában, ehhez már csak a stabil energiatest és a megfelelő szinten történő kommunikáció hiányzik ... amit nagy-nagy erőfeszítés ebben a közegben létrehozni.
Tudom, hogy tudok teremteni. Mindig is tudtam, most is teremtek. Csak hogy mit, na az a kérdés. Magasabb szinteken teremtek, az ANGYALI ÉNBŐL, vagy még mindig a kisénem csapkod itt ijedten festegetve a cellája falait.
AZ ANGYALI ÉNEMET VÁLASZTOM, ÉS LEHOZOM A TESTBE MINT HOMOCRISTO.
.
Még egy gondolat.
A szerelem is itt van, mindig is itt volt. És ez a szerelem alkímiai, tehát nem fizikai test és test között létezik.
És már nem asztrális szerelem. Volt olyan is, de már feljebb csúszott úgymond.
Ez SZERELEM a legtisztább formában, ami a NŐ és a FÉRFI között létrejöhet.
És amikor ebben vagyok, mindenki mást is érzek, aki ebben van.
Ez a titok.
És ez jó. Nagyon jó.
Nem kell hozzá beszéd, hely és idő, mindig itt van és mindig is itt lesz.
A SZERELEM GYERMEKEI VAGYUNK.
VÉGTELEN RITMUSBAN PULZÁLUNK ... most már nemcsak csillagként.
