Beleveszni a hangokba

Lehet.

Igen, ez az élményem és ez egy régi-új felismerés.

Új tapasztalat, hogy nyitott szemmel is képes vagyok beleveszni a hangokba, melyek körülvesznek.

Először csukott szemmel, sötétben, fülhallgatóval a fülemen jött szinte véletlenül ez az érzés.

Kedvenc zene, jó hangerő és teljes elnyelődés. Persze kellett hozzá egyfajta érzelmi töltet is, de a zene egyszerűen csak vitt magával, éreztem a testem minden porcikájában ...

Ezután az élmény után már tudtam, éreztem, hogy ez egy rés, ahol ki lehet jutni oda, arra a másik síkra, a csendbe, ahol lehet egyszerűen csak LENNI ... 

Aztán élő zenével is ment, és ahogy rezgett a hang, rezgett a testem is. Itt már az energiák tánca is bekapcsolódott és volt, hogy magasra repített.

Most ehhez a folyamathoz hozzákapcsolva tudatosan is a figyelem erejét, már értem, hogy nemcsak zene lehet az a hang. Akár zaj is, vagy madárfütty, vihar szele, fűnyíró hangja - lehet a fülnek bármilyen idegesítő. Mindegy.

Mivel sok zenét hallgatok, néha magától is megszólal valami a fejemben. Becsúszik a csendbe, az elme szórakoztatja így magát. Az külön izgalmas, hogy általában jól tükrözi az aktuális történések lényegét ... de ezt most hagyjuk. 

A legnehezebb, hogy ne halljam, amikor nem akarom. 

Mert a jelenlétben is megszólal ám, ha akarom ha nem ... és érdekes kísérlet volt, hogy hogyan tudom elhallgattatni. 

Eleinte nem ment, pedig mindent kipróbáltam, mert megjelent a zene a CSEND-ben is, csak úgy bekúszott (a dög :D ) ... és én persze küzdöttem (behúzott a harcba is :D ) gondolatban eltoltam, lekapcsoltam, az énekes száját betapasztottam ... mindent kipróbáltam, de csak akkor szűnt meg ez a belső "zaj", amikor egy másik hangra kezdtem figyelni ... 

és ez a teljes figyelem az általam választott hangra kioltotta a másikat. 

Öröm volt erre rájönni és azóta is "gyakorolom", és innentől nincsen zaj, nincs zavaró szöveg, mert egyszerűen "csak" a figyelem erejével - már nem is hallom.

Kaptam egy új világot. 

Mert hangok mindig vannak -  mindig ott vannak, hogy kiüresítsem az elmémet és valóban FIGYELJEK. 

És ez jó, nagyon jó.

Örülök és hálás vagyok ezért (is).

FK

Átvilágított múlt

Nagyon sok félelmem volt gyerekkoromban.

Féltem a sötétben, féltem egyedül a házunkban, hogy a szekrényből egyszer csak kiugrik valami félelmetes ...

A félelem légkörében nőttem fel, ezt szívtam magamba.
Anyám mindentől félt.

Félt a betörőktől, késő este egyedül az utcán, félt a betegségtől, félt a szegénységtől, félt a hirtelen a zajoktól. Nyilván félt még a besúgóktól, a normaemeléstől, a főnökétől, a fekete autóktól, meg azok utódaitól, mert hát abban az időben nem tudhatta az ember, mit hoz nekünk a "szoccialista" jövő.

Nekem szinte állandóan csendben kellett lennem. Ha megijesztettem valamivel, majdnem elájult. Ezért csendes és visszafogott lettem. Tartózkodtam a hangos nevetéstől, a kiabálástól, még az énekléstől is. Így találtam rá legkedvesebb barátaimra, a madarakra, fákra, virágokra, bogarakra, nyulakra, később a könyvekre.

Azóta már értem, hogy mi történt vele.

Nehéz élete kikészítette az idegrendszerét. Édesanyja elárulta, erővel adta férjhez a vagyonért, hogy "jó sora" legyen. De ő akkor másba volt szerelmes.
Ugyan egy év után elvált - ami nagy szégyen volt akkoriban - de az átélt erőszakból, s annak hatásaiból soha nem gyógyult ki. Apám sem tudta kigyógyítani, hiába szerette és volt vele gyengéd és türelmes. 

Ide születtem én, egy sérült női testbe és lélekbe, és nem értettem, hogy mitől kell félni.

Azt gondoltam, hogy biztosan nem látom, nem tudom, amitől félni kell. Azt gondoltam, hogy láthatatlan dolgok vesznek körül, melyek amikor egyedül vagyok majd rám rontanak.

De egyszer, egyetlen egyszer, a legnagyobb félelem közepette, amikor egyedül voltam a sötét szobában, mindenki kiment és én felébredtem, s nem mertem még szólni, kiabálni sem, a sötét ijesztő háttérből kiemelkedett egy színes és fényes kép, egy anya gyermekével ... világoskék és piros színekben.

Nem tudtam, hogy ki ő, vagy miért van ott, csak megbűvölt a jelenléte, a félelem elmúlt, s én megnyugodtam, s lassan, ahogy egyre kisebb lett a látomás, szemem előtt vált apró fényponttá, szépen elaludtam.

Talán 4 vagy 5 éves lehettem.

El is felejtettem az egészet, nem olyan régen jutott újra eszembe ...
S tudom, hogy már akkor is vigyáztak rám.
Csak a félelmeim tolták el tőlem a részeimet.

A félelmek, melyeket a környezet dobott rám, ami az egyetlen lehetséges viselkedési módként lebegett körülöttem.