Éppen valódivá válok, ez történik.
Benned egyetlen apró titok sincs?
Vagy olyan rész, ami a felszínre törekszik és nem kap lehetőséget, mert minduntalan visszanyomod, hogy nem, ez nem én vagyok ... ?
Mindenkiben vannak ilyen részek, a tudattalanban ... vagy hívhatod másképpen is, nekem mindegy.
A kétféle életem, a "szellemi" és a hétköznapi olyan erővel igyekszik egymás felé, hogy attól féltem nemrégen még, hogy felmorzsol. Én ott maradok középen és nem marad más belőlem csak egy kis paca.
Egy apró nyom, egy láthatatlan pukkanás.
Szóval jó úton járok.
Minden, amit eddig leírtam, igaz, és vállalom.
Most értettem meg és pár napja érzem is, hogy milyen MINDENT MEGENGEDNI.
Megengedni magamat, minden részemet.
Minek harcolnék, minek titkolóznék.
Attól jobb lesz?
Ugyan már! "Inkább írok belőle színdarabot!" Más azt mondaná: "de jó, megvan a regényem összes szereplője, itt, bennem!"
Az önmagunknak be nem vallott igazság, amikor kiderül és még mindig titkoljuk, bennünket roppant össze, nem a külvilágot. Az csak a következmény.
És még valami.
Csak én tudok magamon segíteni, senki más.
Lehet fényt irányítani a körülöttem lévő színpad egyes elemeire, de hogy ezt a fényt érzékelem-e és az irányát érzem-e, ez is már érettség kérdése.
Akkor lehet nekem segíteni, ha készen állok.
Ezt is megértettem. Már nincs bennem az a típusú "figyu ezt csináld, mert ez a tuti" típusú segíteni akarás.
Érlelés van, önmagam érlelése.
Aztán az árnyékok időleges elűzése, hogy mások is érlelődhessenek a Nap fényében.
Aztán csak sütkérezés van, ahol árnyék és felhő megjelenése is csak időleges és az unalom elűzésére szolgál.
De még van dolgom! Tenni, amit megláttam, ami kivezet, és ami fontos.
Saját világomban rendezkedni.
És közben érik a gyümölcs, hogy alma, dió, vagy mandula lesz-e, teljesen mindegy.
Ő minden gyümölcsöt szeret. És ÉN is.
