A Szabotőr nevű altípus keletkezése egy hosszadalmas folyamat eredménye, tulajdonképpen a nevelésnek hívott idomítás és a féltésnek nevezett traumatizálás gyümölcse.
Jó nagy gyümölcs, kár hogy ehetetlen, sőt mérgező.
Adva van egy kisgyermek tele energiával, kíváncsisággal és életörömmel.
Léte alapja a környezete és az onnan jövő ingerek.
Ezeket nemcsak érzékszerveivel fogja fel, de minél kisebb, annál inkább a környezetben felé irányuló figyelem és érzések minőségén keresztül is.
Sokáig egy édesanyjával, egy térben vannak, elválaszthatatlanok.
Én is, Te is ilyen voltál, tökéletes és boldog gyermek. Alaptermészeted szerint adtál energiát a cselekedeteidbe, lehet, hogy szemlélődő voltál inkább, aki szeret üldögélve egy dologgal sokat foglalkozni, de lehet, hogy harsány voltál és "erőszakos", vagy izgága és "egypillanatramegnemáll" forgószél típus.
Olyan, amilyen.
De aztán jöttek a felnőttek és elkezdtek téged hasonlítgatni a szomszéd Pistikéhez, a szomszéd Julikához, aki természetesen más mint Te, hiszen belőled csak egy van.
(Hogy nem tudják ezt a szülők, nagyszülők? Te ezt érted? Én nem.)
Szóval elkezdtek hasonlítgatni, hogy a másik már felállt, már mászik, már beszél, már eszik egyedül, bilizik ... stb. stb. És innentől - mivel mindenkinek van egy szomszéd Pistikéje, vagy Zsuzsikája - már nem az vagy a szemükben, aki lehetnél, akinek lennie kellenél, sokszínű egyéniség, hanem egy másolat, vagy napi terv.
Életed innentől már nem természetesen folyik, hanem a környezet bevonásával.
Elvisznek ide meg oda, hogy nincs-e gond ezzel a gyerekkel. Jó esetben nincs, azt mondják.
(Persze hogy nincs. Nincs veled baj, hacsak az nem, hogy egyedi vagy.)
Ha találnak valakit, valami "szakembert", aki közli, hogy hát kéne vele ezt, meg azt csináltatni, fejleszteni, "foglalkozni vele" .... onnantól máris bekerültél abba a mókuskerékbe, amit nyugodtan hívhatunk úgy, hogy embergyár. Megkezdődik a munkadarab, azaz a Te, szabványosítása.
E folyamattal párhuzamosan a valódi én lemerül, elveszti a fonalat az eseményekkel, az élettel kapcsolatban, de valamit azért e mélységből is tud tenni.
Szabotál.Ellenáll.
Nem tudja meg nem történtté tenni a folyamatot, de érezve az igazságtalanságot, ellenáll.
Az ellenállás, folyamatossá válva, teljesen megbénítja az érzékeidet, az intuíciódat és innentől nemcsak az elnyomott énrész - önmagad egyedisége - sikít benned, hanem a külvilág nyomása ellen létrehozott árnyék éned is, aki bár az ellenállás mentén tartja némileg a kapukat, hogy a külvilág ne romboljon le egészen, ezáltal olyan vastag falakat hoz létre, melyen még a tiszta szívvel és nyitott lélekkel érkezőknek is át kell magukat verekedni, ha valóban találkozni akarnak Veled.
Valódi lényeddel.Hát, ez van.
Illetve ez volt.
Most már rálátok erre is.
És tudom, hogy minden félelem és minden seb behozva a jelenbe, eloszlik.
Éld a jelent, mást nem tehetsz.
