Egy kis szirup, aztán vallomás

A Csendből szólok, (oda menekültem volna ?).

Nem, nem hiszem, hogy menekülés, inkább tisztulás, emelkedés volt.
Már nem érdekel a fizikai világ sok-sok harca, drámája.
Nem érdekel a szerelem, férfi és nő látszategysége.
Sokkal többet akarok.

Csendet és békét.
SZERELMET ÖNMAGAMMAL.

Már nem vonz a mézes madzag és színes mesék sokasága a másik felemről,
lélektársamról és a többi szirupos csodáról, ami majd vár engem, ha eléggé keresem.
....

ÉN MAGAM VAGYOK A MINDEN.
Beburkol a CSEND, a legjobb barát és szerető.
Nincs mit keresni,
VAGYOK.
LÉTEZEM.

:)

AZ AJTÓ MINDIG NYITVA,
A CSEND MAJD VÁLASZOL.

xxxxxxxxxxxxxxxxx Jó, és itt most elég is ebből a csodaszirupból, jöjjön a vallomás. xxxxx

Vicces, hogy ezt két napja írtam, s mégis ma reggel esett le.
Hogy megint ugyanott járok, szenvedtetem magam, mert el akarok titkolni magam elől valamit.

Valamit, amit eddig még soha nem mertem bevallani, csak kívülre mutogattam, hogy jé, ő is beleesett ebbe a hibába, meg ő is.
Birtokolni akar.
Bezzeg én! Én nem.

Szóval ma reggel, mikor már tényleg minden annyira sötét volt - hogy nem is értettem, hogy jutottam ide - egy apró kis szikra, meg egy tegnap elém rakott "szöveg" hatására végre bele mertem ebbe is érezni.

Hogy de! Basszus!
De igen.

Én is szeretném birtokolni azt, akit szeretek.
Igen, elnyomom, de akkor is itt van ez az érzés.

Hogy szeretném, ha mindig velem lenne, ha "önszántából" csak engem akarna, csak rám figyelne, engem választana, meg minden.

 ... hát, most jót nevetek magamon.

Ezt titkoltam ennyi ideig, igazán mekkora majom vagyok!

Mindegy, ez is megvolt.
Nem vagyok ártatlan - ebben sem.

Igen, nekem is vannak ilyen érzéseim, nem is kicsik. Pedig tudom, hogy nem ezen a síkon mozgunk már, nem erről szól ez az élet és kaptam már annyi mentőövet is, hogy igazán nem lehet panaszom.

Jól belenéztem magamba.
És innentől azt is tudom, hogy ezen mindenki átmegy, ha akarja, ha nem.
Ha bevallja, ha nem.

Hogy birtokolni akarja a másikat, akit szeret(ni vél), a formát ... engem is ezért akartak és akarnának birtokolni még mindig. (Nem tudsz birtokolni egy másik lelket, ez lehetetlen.)

Ezért volt ezt olyan nehéz meglátni, mert belülről tartottam ezt az egészet, én tartottam.

Most, hogy ráláttam, már sokkal könnyebb. És küldök némi bocsánatkérést is.
Gondolatban.
Mert hát gondolatban büntettem is azt a drága másikat, bizony. Meg az egyiket is :)

Ilyen ez. Abszurd, de határozott és konkrét mintával teremtődik a következő kör, ha ezt nem vesszük észre.

Némi nyomozás még történni fog, mert ahol ilyesmi van, követheti egy-két másik érzelem, szenvedély, vágy, vagy titkolt düh is.

Ezeket is nyakon csípem és szépen megszemlélem majd. Kibékülünk. Aztán mehetnek a dolgukra.
Mert nekem már nem lesz velük.

Éljen!
Örülök.
És köszönöm.
Megint kaptam valamiféle gyógyszert odaátról, azt hiszem .... :)

Fehér templom - látomás

Talán tartozom némi magyarázattal, hogy miért neveztem át az oldalt.
Vagy nem?

Nem, de azért leírom a tegnapi élményemet, ami megint és újra bizonyította számomra, amit eddig is tudtam, hogy vezetve vagyok ... nagyon.

Tegnap reggel úgy keltem fel, hogy elmegyek egy előadásra, aztán találkozom egy barátnémmal.

A reggelem úgy alakult, hogy nem tudtam időben elindulni és ez valahogy most minden mérgelődés és tépelődés nélkül ment, szóval könnyedén elengedtem a délelőtti programomat.

Helyette visszavonultam önmagamba, jóleső érzésekkel és tudva, hogy nem kell nekem tulajdonképpen már sehová sem menni, hiszen minden itt van bennem és körülöttem, csak át kell helyeznem a fókuszt. 

Tudok kérdezni, tudok töltődni és minden érkezik hozzám, ha hagyom.

Volt egy látomásom, aminek hatására az egész eddigi út teljesen más megvilágításba került, új nevet adva innentől - valameddig, mert nincs kétségem, hogy minden mindig változik és bármikor új irányt vehet - a "küldetésnek". Egy csendesebb nézőpontból szemlélem önmagunkat és amit eddig tettünk, átéltünk.

És délután, egy baráti találkozó keretében érkezett a 100 %-os megerősítés, hogy mindez egyáltalán nem véletlen, én délelőtt ott jártam szellemileg, amit délután a térben fizikailag megmaradt tárgyak, épületek és emlékek rezgése közvetített felém. 

Mindig kicsit hihetetlen, amikor olyan érzések töltődnek be hirtelen, amit később a fizikai világ megerősít. Belépve a kapunk én magam mondtam ki, az alapján, amit éreztem: "itt a pálosok energiái vannak jelen" és később meglátom Szent Pál képét egy szentélyben, olyan energiákat sugározva, hogy minden sejtem jelezte, hogy igen, EZ AZ.

A valamikori fizikai léttel is volt valami, mert egy kisebb helyiségbe belépve rám jött egy fájdalmas zokogás emléke is, hogy ezt itt én már láttam és részese voltam valaminek, ami fájdalmas.

És ami tényleg szíven ütött, szó szerint, hogy járt ott valaki más is, több száz évvel ezelőtt, akihez - számomra még mindig nem teljesen tisztán érhetően - de gyengéd szálak fűztek és fűznek, s akinek a szívével a szívem időnként együtt dobog. 

Jól meg lettem kavarva, de tudom, hogy dolgom van ezzel és hogy a jelenlegi életem ahhoz képest, amit összefogok magamban, semmiség. Valamiféle vállalás, vagy küldetés a célkeresztbe érkezett és nincs már senki és semmi, ami ebből kilökhet. Mert sem ÉN, sem a CSALÁD "nem engedi". 

Történjen hát, aminek itt az ideje, engedem, mint annyiszor.

Ez a legtöbb valóban,

 a MEGENGEDÉS, 

az elengedés és a 

csend.