Még egyszer a félelemről ...

Van egy olyan félelem, amivel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni.
A háttérben mindig is itt volt, és megakadályozott nagyon sok mindenben.
De így volt ez jó, mert meg is védett sok mindentől.
Nem véletlen, hogy van, hogy itt volt.

Összefügg a Hanggal, a hang hiányával, amiről már írtam.
Összefonódva vannak itt ők ketten, tulajdonképpen olyan történések tanújaként, melyek velem és bennem történtek. Velem és bennem, az EMBERREL.


Ez egy gyökérfélelem.
Sokszor, sokféleképpen mutatta már meg magát.
Ott volt, ott keletkezett, vagy erősödött fel talán először Atlantiszban annyira, hogy elakadt a hangom, elakadt bennem a HANG.

Aztán még többször, mások érzései és tettei által közvetítve sokáig elemi erővel sújtott a porba és egészen a mai napig nem értettem, hogy mi ez, és miért  van itt. Miért nem oszlik el, mint a többi félelem.

Annyi minden eloszlott már.
A halál is szinte barátom, ha lehet ilyet mondani.
Nem félek a fizikai megsemmisüléstől és a fájdalomtól sem úgy, ahogy régen.
Tudom, hogy a fájdalom is csak nézőpont kérdése, ahogy a betegség is.
Energiablokk és a fókuszált, VALÓDI FIGYELEM EREJÉVEL, feloldható.
Megtapasztaltam.

De térjünk vissza a lényegre, amiért most itt ülök és írok.

Ez a félelem eddig így hangzott: "félek az emberektől".
Ebbe a gondolatba csomagoltam és ezért is nem tudtam vele mit kezdeni.
Mert túl általános, túl merev és mindenre kiterjedőnek tűnik ebben a köntösben.
Eddig még boncolgatni sem tudtam, sőt, életem egyik legígéretesebb pillanatában állt közém és aközé, akit pedig nagyon szeretek.
Ezzel megmutatta fontosságát és erejét, hogy dolgom van vele.

Ma belém hasított a felismerés, hogy tudom ezt már boncolgatni magam is, nem kell egy gurut keresnem, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, amitől ez a kérdés egyébként maga megvédett, mert hát feltenni sem mertem eddig a pontig senkinek. Pedig lett volna lehetőségem. Nem is egy, sok.

Magamnak kell utána járnom, másképpen nem megy, úgy látszik.

Mi az, amitől félek, mi ez az érzés?

Először úgy jelent meg képben is és történetben is, hogy állok egy kör közepén egyedül, mindenki engem néz és elemi erővel gyűlöl és szeret egyszerre. Mert nálam van valami, ami nekik kell és ami nekik nincs. Csak a feltétel nélküli szeretet ereje hívhatná elő belőlem, és ezért, hogy ez az állapot jelen legyen, én sem tehetek semmit, egyedül kevés vagyok hozzá. Az elpusztításom mellett döntenek, amit szerencsére nem kellett eddig még soha végignéznem, de az érzés már megvolt.

Maga ez az érzés és kép nagyon mélyre beégett, és az is, hogy valamit rejtegetni, titkolni kell. Hogy nem kerülhet akárki kezébe az, ami bennem van. (Erről egyébként írtam is már a kezdetekkor, így jött át, így tudtam akkor a tudatossá vált részeket letenni.)

Tehát a képet, a kort és az élményt ismertem eddig is, mégsem tudtam ezt kioldani magamból, annak ellenére, hogy az energiák újra megjelentek egy másik síkról. JELEN VANNAK.

Mi hát ez a félelem, ami eddig mindig magával rántott és nagy-nagy erő és figyelem kellett hozzá, hogy megmaradjak tudatosságomnál? Az egyetlen eddig bevált módszer a fizikai kommunikáció szinte teljes megszüntetése volt, a hang megvonása, az ismerkedés és a fizikai kapcsolat hiánya.

Maga a tartalom, ami bennem van, talán nem tud, vagy nem akar fizikai kapcsolatba kerülni általában az emberrel? Ez lehetséges?
Ez akkora paradoxonként állt előttem, hogy bár JELEN VAGYOK, BEFOGADOK ÉS ELFOGADOK, a fizikai kontaktustól félek. Nem értettem, hogy miért van ez. Mi gátol, melyik részem?

És akkor, ma reggel leesett, ami egyébként már sejtés szintjén, csak kevésbé tisztán itt volt, hogy a másik egójától, a másik ember elméjétől félek!!!
A benne lévő SÁRKÁNY ERŐTŐL - hívhatjuk talán így is.

Attól az erőtől és mechanizmustól, amit nekem magamnak is nehéz volt megszelídítenem és kezes báránnyá tennem.

Félek a minden EMBERBEN BENNE LÉVŐ PROGRAMOZOTT ÉS ÖNTUDATLAN ELMÉTŐL és ezen ÖNTUDATLAN ELME ÁLTAL IRÁNYÍTOTT "MASSZÁTÓL".
.

És közben azt is tudom és érzem is, hogy sokszor voltam e massza része magam is, sokszor voltam SÁRKÁNY és volt, hogy pusztítottam, dühöngtem, hogy magam is keltettem másokban félelmet és akartam uralkodni. Volt gonosz és kiszámíthatatlan egóm, mindebben, amitől félek én magam is részt vettem, hol így, hol úgy, és hogy én is hozzájárultam és alakítottam így mindazt, ami van. Nem távolítom el magamtól, vagy vonom ki magam belőle. 

(Vagy mégis? Lehet, hogy ezért félek? Hogy ezzel még dolgom van?

Az a sárkány, akinek bőrét már annyiszor bedobtam a Vezúvba, talán még mindig akar mondani nekem valamit, hogy nem akar csak pillangó lenni ... ? Ez már egy másik gondolatcsomag, de érdekes, talán majd egyszer ezt is leírom.)

.

Na, legalább már ezen is túl vagyunk.

Ugorjunk egyet és tegyünk valamit ennek átalakításáért, hogy valóban beköszönhessen végre a valódi ARANYKOR, AMI SOHA NEM ÉR VÉGET, MERT MINDIG IS ITT VOLT ÉS ITT IS LESZ.

Csak jó helyen kell keresni. :)