Eddig nem mertem mindezt elhinni, hogy igen, pedig de!!
Igen, legyőztem.
Eltartott egy ideig, mert próbálkozott ám kitartóan, serényen.
Védte önmagát ellenem, aki hozzá képest megfoghatatlanul vagyok óriási és egyszerre nagyon apró.
Láthatatlan vagyok számára, és ez az egészben a legfélelmetesebb, hogy olyasvalakivel hadakozik az én testemet használva, aki számára gyakorlatilag nincs ... újabb paradoxon, de ez már ilyen ... innentől csak ezek vannak.
Ez a sárkány, most értettem meg igazán, az emberi elme.
Az a testemben önmagát mindenhatónak gondoló és érző szervem, aki pedig nem én vagyok.
Csak egy részem ő, "egy hardver, aki szoftvernek gondolja önmagát", pedig nem az.
Bármennyire is szeretné azt gondolni, hogy tőle több nincsen semmi, téved.
Mert van.
ÉN VAGYOK.
Összefogva az egóval, aki az én esetemben a szenvedő/mártír és ájtatos jelmezt vette ebben a létidőben magára, mindent megpróbált, hogy visszafordítson.
Saját élményeimet játszotta ki ellenem a végén.
Összefogott olyan játékosokkal/aspektusokkal itt a vége felé, akik mindenáron bele akartak ragasztani még néhány körbe, még néhány szenvedő pózba, a hiány bizonyos elemeibe.
És innentől tényleg MINDENT SZABAD.
Mert csak az elme gondolja azt, hogy valami számomra rossz, vagy jó.
Hogy bizonyos szabályokat be kéne tartanom.
Hogy félt engem. Ezt is eljátszotta, hogy óvni próbál.
Mitől? Önmagamtól, valamely tapasztalat megélésétől?
Már nem kell, hogy óvjon.
Felnőttem.
Ilyen formán már nincs rá szükségem.
Életben maradok, de ha nem, az is rendben van.
A halál maga a legnagyobb illúzió, rögtön az élet után.
Legyőztem, ami nem a megsemmisítését jelenti, hanem a megszelidítését.
Mostantól tudja, hogy hol a helye.
Békejobbot nyújtottunk egymásnak.
Ahol az ő tudása kell, teszi a dolgát.
De nem avatkozik bele a NAGYOBBAK dolgába.
Ennyi.
Éljen, halleluja!
És akkor most már tényleg jöhet a MINDEN.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése