Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Harmadik nap

Mihelyt az öröm napja megvirradt, s a hegyek mögül ragyogóan kiemelkedő nap az égen újra gyakorlottan elkezdte feladata betöltését, bajtársaim is kezdtek felocsúdni és előjöttek, hogy lassan felkészüljenek a próbára. Egyik a másik után jött be a terembe, jó reggelt kívánva, s kérdezgették, hogyan töltöttük az éjszakát. 

Mikor köteleinket meglátták, sokan kinevettek minket, hogy ilyen hamar megadtuk magunkat, s nem próbáltunk szerencsét, holott néhánynak bizonyára torkában dobogott a szíve, ha nem is vallotta be. Bocsánatot kértünk értetlenségünkért, s annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy nemsokára megszabadítanak minket, s döntésünk, gúnyolódásuk dacára, helyénvalónak bizonyul. Azzal érveltünk, hogy ők sem menekültek meg még, s a legnagyobb veszély talán még vár rájuk. 

Amikor mind összegyűltünk, újra megszólaltak a trombiták és dobok, s azt hittük, hogy a vőlegény mindjárt megjelenik, mert őt közülünk még sokan nem látták. De újra a tegnapi Leány vonult be, most bíborba öltözve, fehér szalaggal a dereka körül. Fején zöld babérkoszorút viselt. Ez nagyon jól állt neki. Kísérete azonban most nem fényecskékből állt, hanem mintegy kétszáz páncélos vitézből, szintén bíborban és fehérben. 

Amint a Leány felállt karosszékéből, azonnal mihozzánk, foglyokhoz jött, s miután üdvözölt minket, néhány szót intézett hozzánk: „Hogy közületek többen felismerték siralmas helyzetüket, annak nagyon örült szigorú Uram, s ezt érdemeteknek számítja majd be”. Amikor engem is meglátott a ruhámban, felnevetett: „Nézd csak! Te is az iga alá hajtottad a fejedet? Azt hittem, hogy te különösen jól felkészültél!” 

Szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim. Erre megparancsolta, hogy oldozzák fel a kötelékeinket, s olyan helyre állítsanak, ahonnan jól láthatjuk a mérleget. Aztán megjegyezte: „Nektek még sokkal jobb dolgotok lehet egyszer, mint azoknak a merészeknek, akik itt szabadon vannak.” 

Időközben arany mérleget akasztottak fel a terem közepén, meg egy kis asztalt állítottak mellé, amelyen hét súly feküdt bíbor bársonyon. Elől egy meglehetősen nagy, aztán négy kisebb egy csoportban, végül két nagyobb, szintén együtt. Ezek a súlyok nagyságukhoz viszonyítva oly nehezek voltak, hogy ember azt ésszel fel nem foghatja. 

A vértes vitézek mindegyikénél a csupasz kardon kívül erős kötél is volt. A súlyok számával egyezően hét csoportra osztották őket is, s minden csoportból választottak minden súlyhoz egy vitézt. 

Erre a Leány megint fellendült magas trónjára, s kecses meghajlás után beszélni kezdett: 



Aki festőműhelybe megy, 

s művészekkel vetekedik, 

de festésből semmit sem ért, 

azt gúnyosan kinevetik. 



Aki művészekhez társul, 

minden adottságok nélkül, 

aki csak látszatot alkot, 

az szégyentől nem menekül. 



Aki menyegzőre jön el, 

holott erre fel nem kérik, 

gőgös pompájával azt is 

mind gúnyosan kinevetik. 

Aki így megy a mérlegre, 

s könnyűnek találtatik, 

nagy robajjal felvágódik, 

s tudja meg, hogy: kinevetik. 



Ekkor megparancsolta az apródoknak, hogy mindenkit állítsanak sorba, s egyik a másik után foglaljon helyet a mérlegen. Elsőnek az egyik császár ment fel a mérlegre egész pompájával, miután a Leány előtt gyorsan meghajolt. Ezután minden csoportvezető a mérleg másik serpenyőjébe helyezte a súlyát. A császár azonban, mindenki csodálkozására, állta a helyét. Az utolsó súly azonban túl nehéz volt neki is, úgy hogy legnagyobb sajnálatára a magasba emelkedett. Ez - úgy tűnt nekem - felkeltette a Leány szánalmát, s intett az embereinek, hogy hallgassanak. A jó császárt nem is kötözték meg, hanem átadták a hatodik csoportnak. 

Utána azonban olyan császár jött, aki büszkén lépdelt a mérlegre, s mivel nagy, vastag könyvet rejtett a köpenye alá, bízott a sikerben. Amikor azonban már a harmadik súlyt sem tudta ellensúlyozni, hanem kapálódzva a magasba emelkedett, s ijedtében a könyv is kiesett a ruhája alól, minden vitéz nevetni kezdett, s kiszolgáltatták a harmadik csoportnak. 

Így járt még jónéhány császár, akit gúnyosan kinevettek, majd megkötöztek. Ezután egy kis emberke következett, szintén császár. Göndör, barna szakállkájával a szokásos meghajlás után fellépett a mérlegre. A súlyoknak olyan rettenthetetlenül állt ellent, hogy véleményem szerint még többet is kibírt volna. A Leány ekkor gyorsan felállt, meghajolt előtte, bíbor bársony ruhát adatott neki, majd a székén lévő sok babérágból is adott neki egyet, s megkérte, hogy foglaljon helyet trónja lépcsőjén. 

Hogy azután hogyan járt sok császár, király, főúr és úr, azt hosszú lenne elmesélni, de azt meg kell említenem, hogy a sok úr közül, várakozásom ellenére, csak kevesen állták meg a helyüket, holott sok szép erény vált díszükre. Az egyik ezt a súlyt, a másik amazt nem bírta ellensúlyozni, egyesek kettőt, mások hármat, négyet vagy ötöt, s csak kevesen állták végig a próbát. Aki pedig kudarcot vallott, azt a csoportok alaposan kinevették. 

Miután a nemeseket, a tudósokat és másokat is próbára tettek, kiderült, hogy bizonyos csoportokban olykor egyet sem találtak, aki megállta volna. Végül a jámbor népámító urak következtek, meg a lapis-spitalauficum-csinálók, akik a bölcsek kövének utánzatát barkácsolták. Ezeket olyan sok gúnyolódás közepette állították a mérlegre, hogy minden szomorúságom ellenére én is hasamat fogtam a nevetéstől. Még a foglyok sem tudták visszatartani a nevetést. A legtöbbnek nem is kellett megvárnia az ítéletet, hanem a mérlegről ostorral verték le őket a többi fogolyhoz: de mindet a saját csoportjához. 

A nagy tömegből oly kevesen maradtak, hogy a számukat szégyellem megmondani. Ezek között voltak magas személyiségek is. Mindegyiket bíbor bársony ruhával és babérággal tisztelték meg. 

Amikor a próba befejeződött, s már csak mi álltunk ott megkötözött kezekkel, előlépett a vitézek egyik kapitánya, s megszólalt: „Kegyelmes Leány, ha őkegyelme megengedi, akkor ezeket az embereket, akik felismerték értetlenségüket, büntetés kilátásba helyezése nélkül, csak játékból, szintén a mérlegre állíthatnánk, hátha van valami jó őbennük is”. 

Énrám ez először nyomasztóan hatott, mert éppen az volt a vigaszom, hogy nem kellett szégyenszemre odamennem, vagy éppenséggel ostorcsapások közepette a mérlegről menekülnöm. Kétségen kívül sok fogoly kívánta ugyanis, hogy inkább tíz éjszakát maradt volna velünk a teremben. 

Mivel azonban a Leány beleegyezett, meg kellett történnie, s egymás után megszabadítottak minket a béklyóktól, hogy a mérlegre állíthassanak. Holott a legtöbben kudarcot vallottak, nem nevették ki és nem verték meg, hanem csak csendesen félreállították őket. Társam az ötödik volt, s jól tartotta magát, aminek mindenki örült, mindenekelőtt azonban a vitéz, aki a javaslatot tette, s a Leány így őt is a szokásos tiszteletben részesítette. 

Azután még ketten repültek a magasba. Én voltam a nyolcadik. Amikor reszketve felálltam a mérlegre, társam, aki már a lépcsőn ült bíbor ruhában, barátságosan nézett, s a Leány is mosolygott egy kicsit. Miután azonban minden súlyt kibírtam, a Leány megparancsolta, hogy minden erővel emeljenek fel engem. Erre még három vitéz akaszkodott a másik serpenyőre, anélkül, hogy a mérleg csak meg is mozdult volna. Ekkor az egyik apród felállt, s olyan hangosan kiáltott, ahogyan csak tudott: „Ez az!” Amire a másik azt felelte: „Akkor szabadítsátok meg”, amit a Szűz engedélyezett. 

Miután a szükséges ceremóniával felvettek, megengedték, hogy valamelyik fogoly megszabadítását kívánjam. Nem kellett soká gondolkodnom, s az első császárt választottam, akit mindig is sajnáltam. Azonnal szabadon engedték, s teljes megtiszteléssel csatlakozhatott hozzánk. Mire az utólsót is megmérték és könnyűnek találták, a Leány felfedezte rózsáimat, melyeket levettem kalapomról, s kezemben szorongattam. Apródja közvetítésével megkért, hogy adjam neki őket, amit szívesen meg is tettem. 

Így végződött az első jelenet reggel tíz órakor. Majd újra megszólaltak a trombiták, amelyeket azonban még nem láttunk. 

Időközben a vitézek visszavonultak a foglyaikkal, akik ítéletükre vártak. Törvényszéket alakítottak, amely öt kapitányból és belőlünk állt. A Leány volt az elnök, s megegyeztünk, hogy mindenki mondjon véleményt a foglyok sorsáról. Mi történjen velük? Az első vélemény az volt, hogy mindet ki kell végezni, egyiket fájdalmasabban mint a másikat, a feltételek elleni vétkességük mértéke szerint. Mások fogságban akarták tartani őket. De egyik javaslat sem tetszett, sem a Leánynak, sem nekem. Végül az általam kiváltott császár, egy másik főúr, társam és én úgy határoztunk, hogy először az előkelő urakat vezessék el csendben a kastélyból. Másokat csúfosabban tessékeljenek ki: vetkőztessék le őket, s meztelenül zavarják el. A többieket viszont botokkal verjék ki, vagy kutyákkal zavartassák el. 

Akik viszont tegnap önkéntesen adták meg magukat, azok büntetés nélkül vonulhatnak el. Minden nagyzolót azonban, aki az étkezésnél olyan illetlenül viselkedett, viselkedése szerint testileg és lelkileg is meg kell büntetni. 

Ez a javaslat tetszett a Leánynak is, meg a legtöbb szavazatot is kapta. Ezen felül mindenkinek engedélyeztek még egy ebédet, amit azonnal közöltek is velük. Az ítélet kihirdetését déli tizenkét órára halasztották, s ezzel vége is volt az ülésnek. 

Ezután a Leány kíséretével a helyére vonult: minket pedig a terem legfelső asztalánál helyeztek el, azzal a kéréssel, hogy elégedjünk meg ezzel, míg a dolog befejeződik. Azután majd elvezetnek a vőlegényhez és a menyasszonyhoz. Ezzel a kilátással nyugodtan töltöttük az időt. 

Már a foglyokat is visszahozták a terembe, s mindegyiket rangja szerint helyezték el. Megparancsolták nekik, hogy ma illedelmesebben viselkedjenek. Ez azonban egészen fölösleges figyelmeztetés volt, mert a bátorságuk amúgy is maradéktalanul elillant. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, anélkül hogy valakinek is hízelegni akarnék, hogy a magasrangú személyek tudták a szokatlan helyzetet leginkább elfogadni. Viselkedésük meglehetősen rossz volt, de őszinte. A felszolgálókat most sem láthatták, mi azonban igen, s ennek nagyon örültünk. Holott szerencsénk föléjük helyezett minket, nem hittük magunkat többnek náluk, s hozzájuk fordulván, bátorítottuk őket: ne féljenek, mert oly rossz sors mégsem vár rájuk! Szerették volna megtudni tőlünk az ítéletüket, de annak közlését szigorúan megtiltották nekünk, s így senki sem mondott semmit. Így vigasztaltuk őket, amennyire lehetett, s ittunk is velük, hogy a bor valamelyest felvidítsa őket. 

A mi asztalunk bíborral volt takarva, poharaink csupa ezüst és arany, amit a többiek csodálkozva és fájdalmasan állapítottak meg. Mielőtt leültünk, a két apród jött hozzánk, hogy a vőlegény nevében mindegyikőnket az aranygyapjúval tiszteljen meg, amelyen szárnyas oroszlán ragyogott, s arra kértek, hogy az asztalnál viseljük ezt, hogy megtiszteljük a Rend nevét és méltóságát, amellyel minket Őfensége ma megajándékozott, s amelybe nemsokára a kellő ünnepélyességel beiktatnak minket. Ezt a kitüntetést a legnagyobb alázattal fogadtuk, s ünnepélyesen megígértük, hogy őfensége bármit is kíván, azt engedelmesen teljesíteni fogjuk. A nemes ifjú ezen kívül egy listába írt be minket a helyes sorrendben: s ha most az én lista szerinti helyemet eltitkolom, akkor ezt azért teszem, hogy ne kövessem el az öndícséret bűnét, amivel a negyedik súly ellen vétkeznék. 

Étkezésünk nagyon bőséges volt, s így megkérdeztük az egyik apródot, hogy szabad-e belőle adni az elítéltek között lévő ismerőseinknek is. Ezt minden további nélkül megengedték, s a szolgák segítségével mindegyikőnk gazdagon ellátta eledellel ismerősét. Mivel azonban azok a szolgákat nem láthatták, tehát nem tudhatták, hogy az étel honnan jön, magam akartam valakinek enni vinni. Alig emelkedtem fel a helyemről, azonnal hozzám ugrott egy szolga hogy barátságosan figyelmeztessen: ha meglátott volna egy apród, akkor ezt megmondta volna a királynak, s meg kellett volna lakolnom. Mivel azonban csak ő látta, nem árul el, ha mostantól kezdve a Rend méltóságát jobban szem előtt tartom. Ezzel az álláspontokat olyan világosan kifejtette, hogy székemen jóideig moccanni sem mertem. Figyelmeztetését azonban őszintén megköszöntem, amennyire ez a sietségben és ijedelemben lehetséges volt. 

Nemsokára újra felhangzottak a trombiták. Most már tapasztalatból tudtuk, hogy a Leányt jelentették be, s felkészültünk fogadására. Szokott kíséretével jelent meg magas székén. Az egyik apród arany serleget, a másik pergamen okiratot vitt előtte. Miután a Leány kecsesen felemelkedett a helyéről, átvette a serleget, s nekünk nyújtotta azzal a bejelentéssel, hogy ezt Őfelsége parancsára hozzák nekünk, hogy járjon körben az Ő tiszteletére. A serleg tetején művészi, arany Fortuna állt, kezében piros kis lobogóval. Az italnak így nem nagyon örültem, mert a szerencse kegyetlenségét már eléggé ismertem. 

A Leányt is az aranygyapjú és oroszlán díszítette, mint minket, amiből arra következtettem, hogy talán ő a Rend elnöke. Kérdeztük tőle a Rend nevét, de azt mondta, hogy nem jött el a kinyilatkoztatás pillanata, amíg a foglyok ügye nem rendeződött. Ezért vannak még az ő szemeik lezárva: mert amiben mi részesülünk, abban csak megakadnának, s bosszúságot okozna nekik, habár ez még semmi ahhoz a megtiszteltetéshez képest, ami vár ránk. 

Ezután a másik apródtól az okiratot vette át, mely két részből állt. Az első csoportnak - úgy emlékszem - a következőket olvasták fel: 

- ismerjék be, hogy igaztalan könyveknek túl könnyelműen adtak hitelt, túl nagyra becsülték magukat, s ezért jöttek ebbe a kastélyba is hivatlanul. A legtöbben itt talán meg is akartak gazdagodni, hogy azután nagyobb pompában és tekintélyben élhessenek. Így csábították el egymást, s annyira a gúnynak és szégyennek szolgáltatták ki, hogy ezért nagyon is büntetést érdemelnek. 

Mindezt kézfogással alázatosan megpecsételték és bevallották. A többiekhez pedig a következő szigorú szavakat intézték: 

- ... hogy lelkiismeretük meggyőződése szerint nagyon is jól tudják, hogy hamis könyveket írtak és tálaltak fel, másokat bolondítottak és becsaptak, s ezzel sokaknak a királyi méltóságát is csorbították. Azt is tudják, hogy milyen istentelen és csábító képeket használtak, s az isteni szent háromságot sem kímélték, sőt visszaéltek vele, hogy mindenkit becsaphassanak. Most azonban kiderült, milyen ügyeskedéssel próbáltak őszinte vendégeket félrevezetni és tudatlanokat hamis útra terelni. Így az is ismeretes, hogy nyilvánosan hódoltak a szemérmetlenség, házasságtörés és dőzsölés szenvedélyének és más tisztátalan viselkedésnek is, ami birodalmunk közrendje elleni vétek. Szóval jól tudják, hogy a király őfensége hírét is rontották az egyszerű nép szemében, amiért be kell vallaniuk, hogy nyilvánvalóvá vált hazaárulók, gazemberek és zsiványok, s megérdemlik, hogy a becsületes emberektől elkülönítsék és megbüntessék őket. 

Azok persze tiltakoztak, s nem akarták beismerni, mert jól tudtak színészkedni. Mivel azonban nem csak a Leány fenyegette halállal őket, hanem a többiek is ellenük fordultak, s egyhangúan vádolták őket, hogy gonosz szándékkal vezették félre mindannyiójukat, végül, hogy még rosszabbnak elejét vegyék, kénytelenek voltak beismerni bűnüket. De hozzátették, hogy az ügyet ne írják teljesen az ő rovásukra, mert áldozataik olyan urak, akik minden áron be akartak jutni a kastélyba, s ezért nagy összegeket ígértek nekik. Így a vétkeseknek annak idején mindenféle fortélyt kellett alkalmazniuk, hogy mindegyikőjük kivehesse a részét a haszonból. Így jutottak erre a sorsra. Mivel azonban ez nem sikerült nekik, nem bűnösebbek, mint az urak. Ha ezek nem kérték volna, hogy juttassák be őket, akkor valami csekély haszon miatt olyan veszélyek közepette nem másztak volna át a falon. A könyveiknek oly nagy keletük volt, hogy aki nem élhetett meg másképpen, az erre a csalásra kényszerült. Remélik tehát, hogy igazságos ítélet esetén nem róják fel nekik, hogy az urak kifejezett kívánságára szolgálatot tettek nekik, ahogyan szolgálni illik. 

Ilyen kifogásokkal próbálkoztak. Erre azonban azt a feleletet kapták, hogy a király őfensége határozata szerint valamennyit megbüntetik, mégpedig súlyosan. Mert amit mentségükre hoztak fel, az részben igaz ugyan (és ezért az urak sem ússzák meg büntetés nélkül), de akik oly szemtelenül ajánlották magukat, hogy esetleg tudatlanokat vezettek félre, azok nyugodtan felkészülhetnek a halálra: de azok is, akik csaló irodalommal őfenségét sértegették, ahogyan ez az ő saját könyveikből és irataikból világosan bizonyítható. 

Erre közülük sokan keseregni kezdtek. Térdre estek, sírtak és könyörögtek, ami azonban nem segített rajtuk. Csodálkoztam, hogy a Leány cseppet sem rendült meg, holott nyomoruk - ha nyüzsgésük nekünk sok szenvedést okozott is - mindegyikőnk szánalmát felkeltette, sőt könnyekre fakasztott. Gyorsan elküldte apródjait a páncélos vitézekért, akiknek aztán azt parancsolta meg, hogy mindegyik gyűjtse össze a magáéit, s a helyes sorrendben vigye el az ő nagy kertjébe, mégpedig úgy, hogy minden fogolyra jusson egy-egy vitéz. Meglepett, hogy azok milyen gyorsan felismerték az őhozzájuk tartozó foglyokat. 

Tegnapi társaimnak azonban megengedték, hogy béklyók nélkül menjenek a kertbe, s úgy vegyenek részt az ítélethirdetésen. Amikor mindenki kiment, a Leány is felállt trónjáról, s ennek lépcsőfokain helyet kínálván nekünk, arra kért minket, hogy vegyünk részt a ítélet végrehajtásán. Ezt nem tagadtuk meg, mindent az asztalon hagytunk (a serlegen kívül, amelyet a Leány az egyik apródra bízott), s pompás ruháinkban a magától mozgó trón kivitt minket a kertbe, mégpedig olyan kényelmesen, mintha levegőben lebegtünk volna. A kertben aztán felálltunk. 

A kert nem volt különösen szép, de megörvendeztetett, hogy a fákat oly kifogástalan rendben ültették. Pompás kút is volt itt, tele csodás ábrákkal, feliratokkal és különös jelekkel (amelyekkel - ha Isten is úgy akarja - másik könyvben foglalkozom). A kertben szép, festett függönyökkel letakart, nagy faállvány állt, négy karzattal egymás fölött. Az első szebb volt mint a többi, s fehér taftfüggöny takarta, emiatt még nem tudhattuk, hogy kit rejteget. A második üres volt és nem volt letakarva. A másik kettő előtt viszont vörös és kék taft függött. 

Amikor az állványzat közelébe értünk, a Leány földig hajolt, ami megijesztett minket, mert ebből azt gyanítottuk, hogy a király és a királyné nem lehet messze. Miután mi is tisztelettel hajlongtunk, ahogyan illik, a Leány csigalépcsőn felvezetett minket a második karzatra, amelyiken ő foglalt helyet legfelül, mi pedig rangunk sorrendjében következtünk. Hogy a császár, akit megváltottam, hogyan viselkedett velem szemben (már az asztalnál is), azt el sem mondhatom: mert nagyon is tudatában volt, hogy milyen siralmas és aggodalmas helyzetben lett volna, ha gúnyolódások közepette kellett volna megvárnia az ítéletet, most viszont közbenjárásom miatt ilyen magas rangon és méltóságban lehetett. 

Időközben az a Leány lépett elő, aki annak idején a meghívót adta át nekem, s akit eddig nem láttam viszont. Először belefújt trombitájába, majd hangosan kihirdette az ítéletet: 

„Király Őfensége, magasztos Uram, szívből, valóban kívánta, hogy aki Őfensége meghívójával jött ide, olyan tulajdonságokkal jöjjön, amelyek az Ő tiszteletére fokozhatták volna örömteli menyegzői ünnepének fényességét. Mivel azonban a Mindenható Istennek másképpen tetszett, Őfensége nem panaszkodhat, hanem akarata ellenére birodalma régi, dícséretes szokásaihoz kell igazodnia. Hogy azonban Őfenségének vele született irgalmasságát mindenütt dícsérjék, Őfensége, tanácsosai és nemesei elhatározták, hogy az ítéletet lényegesen enyhítik. Ezért elsősorban nektek, urak és uralkodók, nem csak meghagyja az életeteket, hanem ezen felül szabadon is ereszt. Emellett barátságosan arra kér, ne vegyétek zokon, hogy az Őfensége tiszteletére rendezett ünnepélyen nem vehettek részt, hanem gondoljátok meg, hogy a Mindenható Isten már többet rótt rátok, mint amit illendően és nyugodtan elviselhettek, s hogy Ő az adományait számunkra érthetetlen módon osztogatja. A híreteken sem esik csorba, habár a mi Rendünk elvetett titeket: mert hát nem vagyunk mindannyian mindenre képesek. A gonoszok pedig, akik félrevezettek titeket, nem maradnak büntetés nélkül. Őfensége továbbá azt is elhatározta, hogy nem sokára az eretnek iratok katalógusát, vagyis Index Expurgatóriuszt fog beadni nektek, hogy a következőkben több belátással különböztethessétek meg a jót a rossztól. 

Mivel Őfensége maga is át akarja nézni könyvtárát, s a félrevezető iratokat Vulkánnak áldozza, arra kér titeket, hogy segítsetek neki ebben, s a sajátjaitokkal is így járjatok el, hogy, amint reméli, a jövőben minden gonoszat meg lehessen szüntetni. Továbbá figyelmeztetésül szolgáljanak a történtek, hogy ezután ne akarjatok oly meggondolatlanul behatolni ide, hogy a csábítók vádjai miatt ne lehessen nektek szemrehányást tenni, s így ne kelljen mindenki gúnyolódását és rosszallását elviselnetek. Őfensége végül azt reméli, hogy mivel országának tartoztok, egyikőtöknek sincsen kifogása az ellen, ha aranylánccal, vagy valami más értékes holmitokkal kiváltjátok magatokat, s így barátként távoztok tőlünk és kíséretünkben térhessetek vissza hozzátartozóitokhoz. 

A többieket azonban, akik az első, a harmadik és a negyedik súlynak nem tudtak helytállni, Őfensége nem fogja olyan könnyen elereszteni: de hogy ezek is tapasztalják kegyességét, azt parancsolja, hogy teljesen vetkőztessék le, s meztelenül küldjék el őket. 

Akiket a második és ötödik súlynál találtak hiányosnak, azokat mindentől való megfosztásuk, meztelenségük mellett egy, két, vagy több jeggyel is bélyegezzék meg, a súlyuk szerint. Akit csak a hatodik vagy hetedik súly lendített a magasba, azt valamivel több kegyelemben részesítsék.” 

Így ment ez tovább, mert minden változatra rárótták a neki járó büntetést. De mindennek az elmesélése túl sokáig tartana. 

„Akik tegnap este önkéntesen léptek vissza, azok megtorlás nélkül, szabadon mehetnek el. 

Végül pedig a megátalkodott népámítókat (akik egyetlen súlynak sem tudtak megfelelni) kell esetenként testileg, vagy a halállal megbüntetni: vagy kard által, vagy kötél által, vagy vizben, vagy bottal. Ezeket az ítéleteket - mások figyelmeztetésére is - kegyelem nélkül kell végrehajtani.” 

Ezután Szűzleányunk eltörte pálcáját. A másik az ítélet kihirdetése után azonnal belefújt trombitájába, s nagy tisztelettel a függöny alatt állókhoz lépett. 

Nem szabad elfelejtenem, hogy az olvasónak mondjak valamit a foglyok számáról: Heten feleltek meg egy súlynak: huszonegyen nyomtak két súlynyit: harmincöten hármat, harmincöten négyet: huszonegyen ötöt, és heten hat súlynak tudtak megfelelni. Akik azonban eljutottak a hetedik súlyig, de ennek nem tudtak megfelelni, azok között volt az, akit én szabadítottam meg. Sokan voltak olyanok is, akik teljesen kudarcot vallottak, akiknél minden súly lenyomta a serpenyőt. 

Mindezt gondosan megszámoltam és beírtam a noteszembe, míg azok előttünk álltak. Az a tény is nagyon csodálatos, hogy akik bizonyos súlyt értek el, azok közül egyik sem hasonlított a másikra. Holott harmincöten bírtak ki három súlyt, mégis az egyiknek a súlya az első, a második és a harmadik súlyét tette ki: a következőé a harmadikét, negyedikét és ötödikét: a másiké ötöt, hatot és hetet, és így tovább, úgy hogy nagyon érdekes, hogy a könnyűnek talált százhuszonhat közül egyik sem volt olyan, mint a másik. Egyébként mindet felsorolhatnám a súlyával együtt, ha nem akadályozna az idő hiánya. Remélem azonban, hogy ezt később, a megfelelő magyarázattal együtt, köztudomásra hozzák. 

A kihirdetett ítélettel az urak nagyon meg voltak elégedve, mert a szigor láttán nem mertek enyhébb ítéletet remélni. Így többet is adakoztak annál, amit kértek tőlük. Minden láncot, drágakövet, aranyat és más kincset levetettek, ami csak volt náluk, s alázatos tisztelettel elbúcsúztak. 

Holott a királyi szolgáknak megtiltották a kivonulók kigúnyolását, néhány élcfaragó mégsem tudta visszatartani a nevetést. Persze nevetséges is volt, ahogyan hátra sem nézve szedték a lábukat. Néhányan kérték, hogy küldjék el nekik az ígért katalógust, s megígérték, hogy a saját könyvtárukkal is úgy járnak el, ahogyan őfenségének tetszik. Ezt újra megígérték nekik. 

A kapunál aztán mindegyik megkapta a feledés italát, hogy ne emlékezzen szerencsétlenségére. 

Azután azok mentek el, akik önkéntesen határoztak így. A belátásuk miatt átengedték őket azzal a feltétellel, hogy nem jönnek mégegyszer ilyen módon vissza. Ha azonban - s ez a többiekre is vonatkozott - később több nyilvánul meg nekik, akkor újra szívesen látott vendégek lesznek. 

Ezalatt mások a többiek levetkőztetésével foglalkoztak, amit különbözőképpen viteleztek ki, az illetők érdemei szerint. Néhányat minden nélkül, mezítelenül küldtek el ugyan, de sértetlenül: másokra csengőket akasztottak, s úgy zavarták el őket: megint másokat kiostoroztak. Annyiféle büntetés volt, hogy nem tudnám mindet felsorolni. Végül az utolsókra került a sor, akikkel hosszabban kellett foglalkozni. Néhányat felakasztottak, másokat lefejeztek, vizbe dobtak, vagy másképpen szolgáltatták ki a halálnak. Ezzel elég sok idő telt el. A büntetések láttán a könnyeim folytak, ha nem is annyira a folyamat miatt, amit merészségük miatt bizonyára megérdemeltek, hanem az ember csekélységének gondolata miatt, aminek következtében újra meg újra azzal foglalkozunk, ami számunkra első bukásunk óta le van pecsételve. 

Az előbb emberektől hemzsegő kert így gyorsan kiűrült, úgyhogy a vitézeken kívül már senki sem volt benne. Amikor pedig mindez megtörtént és öt percnyi csend uralkodott, megjelent egy szép, hófehér egyszarvú, arany nyaklánccal, amelybe néhány betű volt vésve. A kúthoz lépett és tisztelete jeléül első lábaival térdet hajtott az oroszlán előtt, melyet mozdulatlansága miatt kő vagy bronzszobornak tartottam. Ez azonnal megfogta a kardot, amelyet a karmai között tartott, s középen kettétörte, hogy - úgy emlékszem - darabjai a kútban elmerültek. Ezután addig ordított, míg egy fehér galamb a csőrében egy kis olajágat nem hozott, amelyet az oroszlán azonnal elnyelt és megnyugodott. Az egyszarvú is örömmel tért vissza a helyére.

A Leány ezután újra levezetett minket a faállvány csigalépcsőjén, s megint meghajoltunk a függöny előtt. A kútnál fejet és kezet kellett mosnunk, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett egy pillanatig, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Ezután minket is csodás zene, pompa és dísz kíséretében és kellemes beszélgetések közepette vittek vissza azelőtti helyünkre. Ez úgy délután négy óra körül történt. 

Hogy ne unatkozzunk, a Leány mindegyikőnkhöz apródot szegődtetett. Ezek nem csak előkelően voltak öltözködve, hanem rendkívül tanultak is voltak, s így minden témáról oly okosan tudtak beszélgetni, hogy okunk volt szégyelni magunkat. Azt parancsolták nekik, hogy kalauzoljanak minket a kastélyban, de csak bizonyos helyekre, és segítsenek az időt kedvünk szerint kellemesen tölteni. A Leány elbúcsúzott, arról biztosítva minket, hogy az estebédnél újra jelen lesz, hogy a súlyok visszaakasztásának szertartását ünnepelhessük. A holnapi nap türelmes megvárására kért, mert akkor mutatnak be minket a királynak. 

Miután elment, mindenki azt tehette, ami tetszett neki. Egyesek a szép lapokat nézegették, sőt le is rajzolták, s azon tanakodtak, hogy mit jelenthetnek rajtuk a különös jelek. Mások frissítőt ettek-ittak. Én azonban apródomat arra kértem, hogy társaimmal együtt menjünk sétálni a kastélyban, s ezt a körutat soha nem fogom megbánni. Sok pompás régiség mellett a királyi sírboltot is megmutatta, ahol többet láttam, mint a világ minden könyvéből megtanulhattam volna. Itt állt a nagyszerű Főnix is, amelyről két évvel ezelőtt egy kis könyvecskét adtam ki. Azt tervezem, hogy az oroszlánról, a sasról, a griffről, a sólyomról, és másról is - ha ezek a feljegyzések valakinek is hasznára lehetnek - saját értekezéseket teszek közzé ábrákkal és feliratokkal. Nagyon sajnáltam, hogy a többiek elmulasztották e kincsek megszemlélését, míg ugyanakkor arra gondoltam, hogy valószínűleg Isten különös akarata rendelte ezt így. 

Valójában apródom jóvoltából jutottam hozzá ennyi mindenhez, mert apródja mindenkit oda vezetett, ahová hajlamai vonzották. A kulcsok az én apródomra voltak bízva, s így a következő szerencse ért engem: habár másokat is meghívott a sírboltok megtekintésére, azoknak az volt a véleményük, hogy sírboltok csak a temetőben találhatók, s ha valóban van ott látnivaló, akkor oda valamikor amúgy is eljutnak. Az emlékműveket, amelyeket mi ketten lerajzoltunk, és a feliratokat, amelyeket leírtunk, hálás tanulóimmal közölni fogom. 

Amit szintén megmutattak kettőnknek, az az értékes könyvtár volt, ahogyan már a reformáció előtt is megvolt. Holott ez mindig felvidítja a szívemet, ahányszor gondolok rá, nem akarok róla sokat mondani, mert jegyzéke nemsokára megjelenik. Ennek a teremnek a bejáratánál egy nagy könyv feküdt, amilyet még életemben nem láttam, s amelyben a kastély minden ábrája, terme, kapuja, minden felirata és rejtélye benne volt. 

Habár megígértük, hogy erről is beszélünk, egyelőre mégis megtartom magamnak, mert először jobban meg kell ismernem a világot. Minden könyvbe bele volt festve a szerzője képe, s így sokat el kellett égetni - ha jól értettem - hogy ezeknek az érdemes embereknek még az emléke is megsemmisüljön. 

Miután megpróbáltunk mindent átnézni, s alig léptünk az ajtó elé, egy másik apród jött hozzánk, s valamit a miénk fülébe suttogott, amire ez átadta neki a kulcsokat, s az azonnal felsietett a csigalépcsőn. Apródunk nagyon zavarban volt, s ismételt kérésünkre elmondta, hogy Őfensége nem szeretné, ha valaki a sírokat meg a könyvtárt nézné meg. Megkért minket, hogy ha az élete kedves nekünk, ne mondjuk el senkinek hogy hol jártunk, mert az előbb letagadta. Mi ketten az öröm és a félelem között lebegtünk, de az eset nem tudódott ki és később senki se kérdezősködött már utána. 

Ezen a két helyen három órahosszát töltöttünk, s ezt soha sem bántam meg. 

Habár már hetet ütött az óra, még nem kaptunk enni. Éhségünk azonban az állandó frissítő uzsonna miatt egészen tűrhető volt, s ilyen megvendégelés mellett életfogytiglan képes lettem volna koplalni. 

Ezalatt szép szökőkutakat, bányákat, és mindenféle műhelyeket is mutattak nekünk, amelyeknek mindegyike a mi művészetünket mindenképpen felülmúlja, ha mindent egybevetünk is. Ezek a térségek mind félkörben épültek, úgy hogy a középen, egy pompás tornyon lévő értékes óraművet állandóan látták, s a bolygóknak az óraműn világító pályáihoz igazodhattak. Itt megint megfigyelhettem, hogy mi hiányzik a mi művészeinknek, habár nem az én feladatom, hogy ezt megmondjam nekik. 

Végül egy nagy terembe kerültem, amelyet a többieknek már régen megmutattak. Középen mintegy harminc láb átmérőjű földgömb állt, melynek csaknem a fele, a lépcsőfokokon kívül, a földbe volt süllyesztve. Ezt a glóbuszt két ember olyan ügyesen mozgathatta mindenféle görgők segítségével, hogy mindig csak a láthatár fölötti részét lehetett látni. Habár megértettem, hogy a különböző helyeken látható kis arany körök különös jelentőségűek, értelmükre nem tudtam rájönni. 

Apródom nevetett, s azt ajánlotta, hogy nézzem csak meg pontosabban. Végül észrevettem, hogy az én hazámat is arannyal jelölték meg. Erre társam is megkereste az övét, s ugyanarra a felfedezésre jutott. Így volt ez mindenkinek a hazájával, aki megállt a gömb előtt. Erre az apród közölte velünk, amit az öreg Atlasz (így hívták a csillagászt) Király Őfenségének tegnap megmutatott, hogy az arany pontok pontosan mindegyikőnk hazájával fognak megegyezni. Ezért amikor látta, hogy én alábecsülöm magam, holott az én hazámon is arany pont van, az egyik kapitányt arra késztette, hogy a mi mérlegelésünket is kérelmezze, s hogy ne róják fel nekünk, bármi legyen is az eredmény, mindenekelőtt azért, mert az egyiknek különösen jó jele van. 

Így a legnagyobb hatalmú apródot sem ok nélkül adták mellém. Ezért nagyon hálálkodtam, s annál szorgosabban nézegettem a hazámat. Úgy találtam, hogy a kis körök mellett bizonyos számú szép vonás is halad, amit nem öndicséretként mondok. Még többet is láttam ezen a földgömbön, amit azonban nem akarok közzétenni. Mindenki vizsgálja meg önmagánál, hogy miért nincsen minden városnak filozófusa. 

Ezután az apród bevezetett minket a földgömbbe, mert a tengeren, ahol a legtöbb hely volt, tábla függött, amelyen három megbízás, és a tervező neve állt. Ezt a lapot óvatosan le lehetett venni, s egy pallón a belsejébe menni, ahol négy ember fért el. Csak kerek deszka volt, amelyen ülhettünk, és még világos nappal is (ekkor viszont már beállt az éj) látni lehetett a csillagokat. Nekem csupa karbunkulusnak tetszettek, amelyek igazi rendjükben és pályájukon oly gyönyörűen ragyogtak, hogy alig voltam hajlandó kimenni.