Szolgálni

Végtelenül sötét és nyomasztó helyeken jártam.
Bejártam az örökségemet.
A fájdalmakat, a téves válaszokat az élet egyszerű, mégis szigorú kérdéseire.
Találkoztam a családomból kirekesztett, kitagadott lélekrészekkel.

A fiatal lány, a szerelmes fiatal lány ki lett taszítva.
A túlélés ösztöne erősebb volt. És ez így normális, az élet mindenekelőtt.
A fájdalom, mely ezzel járt, mely anyámat kínozta élete végéig, s melyről nem vett tudomást, mert csak haragot és gyűlöletet érzett, bennem született újjá.

Nekem rendezte ide a sorsom a színpadot a szereplőkkel együtt, hogy ezt a kitagadott részt, ezt a meg nem élt vágyat és szerelmet magamhoz vegyem, önmagamba emeljem.

A játszma szereplőit és a dráma feszültségét a félelem adta. A félelem és a függőség.

(Rájöttem, hogy a félelem mindig kétirányú. Aki megfélemlít, az fél leginkább. Fél attól, hogy fegyvertelen, meztelen marad, hogy valamit elveszít, ezért inkább nagyobbnak, félelmetesebbnek és szigorúbbnak mutatja önmagát. Pedig csak egy félelmekkel teli kisgyerek él benne, akinek nincs más eszköze, csak a nyers erő, mert már gyermekkorában mindent elvettek tőle, ami a szépség, a szeretet, az önmagába vetett feltétlen bizalom irányába lökte volna.)

Ez a kitagadott lélekrész egy egész család tragédiájaként lebegett felettem és tudom, hogy megváltottam.
Megváltottam felmenőimet a szégyentől, a bűntudattól, a fájdalomtól és a bűnöktől.
Tudom, nagy szavak, de én érzem és érzékelem. Ezt kellett tennem, ez a feladat rám várt.

Nagyon kemény volt, beleestem újra a "fényből" a drámába, egy örökölt drámába, de már más szemmel és másképpen érzékelve tudtam mindezt megélni és ezáltal megérteni.

Most újra itt vagyok, "régi fényem újra felragyog", most még bölcsebben és tudatosabban élem azt, AKI VAGYOK.

Nem hibáztatok senkit, mert nincsenek hibásak.
A még alvók számára élethosszig tartó dráma van és nincs elengedés, nincs megbocsátás.

Ha csak ezt, ezt az egyetlen dolgot át tudom adni a jövőben minél több embernek, hogy tudatosan nézze önmagát, saját drámáit, aztán a családja örökségét, felvállalva mindezekért a felelősséget és ezáltal tudatosan választani a változást, már tettem valamit.
Tudom, csekélység, de megteszem, amit tudok.

Mostantól szolgálni, ez a parancs. Nem külső, belső.
Belső parancs szólít vissza újra és újra, s amikor ÖNMAGAMMAL IDŐZÖK AZ IDŐTLENSÉGBEN, ÉRZÉKELEM A FELADAT SÚLYÁT ÉS SZÉPSÉGÉT.
ITT VAGYOK, ÉLEK, LÉTEZEM, SZERETEK ÉS SZERETVE VAGYOK.
Kell ennél több?