A végső ugrás előtt - a legutolsó félelmeim

A legutolsó félelmek.
Nagyon mélyen vannak.
Az emberi rész, az elme, mélyen szorong.
De vajon emberi tapasztalatból született-e ez a szorongás?

Egy lista következik, s ha ezt érzem, az teljesen jól van, tényleg - mondja itt valaki nekem kaján mosollyal az arcán. Csak listázzam szépen fel ... aztán engedjem el, mást nagyon úgysem tehetek.

• Félelem a semmitől. Hogy a nagy menekülés majd oda visz. A semmibe, ahol nincs tényleg semmi. Ez a világ sincs, ami már unalmas, kínos és érzéketlen is egyúttal, de a semmi még félelmetesebb.
• Megbízhatok-e abban, akiben megbízok? Nemcsak játszik velem/velünk, épp azért, mert ő már a semmiben van és ott unalmas egyedül? 
• Nem döntöttem-e rosszul és mégis inkább a normál emberi életemet kellene élnem, egyre szebben, jobban, tökéletesebben? (Na, ezt biztos nem gondolom, de azért a listán helye van.)
• Kibírja-e a testem a következő ugrást? Nem félek a haláltól, de azért a gyerekeimet még nem hagynám magukra. Vagy már magukra hagytam?
• Akarom-e látni az összes szaromat? Mert látni fogom, ez nem kétséges. Minden elrontott, béna, halogató, kicsinyes és sötét aspektusommal együtt. OMG! Kaptam már ebből ízelítőt, nem is egyszer. A sárkány, vagy "küszöb őre" nem viccel, vagy legalábbis nekünk nem vicces, amikor ő viccel.
• Megérdemlem-e én azt, hogy átjussak, hiszen "olyan kicsi vagyok, ők mennyivel nagyobbak, híresebbek, érdemesebbek ... stb" - megint jött nekem ide a "kicsi vagyok én ehhez" aspektusom, persze csak azért, hogy megint húzzam az időt, meg halogassak. 
• Mi van, ha egyedül nem tudok tovább menni, eddig mindig támaszkodtam valakire, valaki mindig vezetett. Mi lesz velem nélkülük a saját szuverenitásomban? :D Olyasmitől félek, amit elképzelni sem tudok ... de azért jó, hogy van mitől félni, nemde?
• És egy cuki régi félelem: mi van, ha ez az egész egy mézesmadzag, amire jól felragadtam és éppen egy újabb kalitkába, misszióba, kötelező körbe tartok? 

Az a megoldás egyébként, hogy már ott vagyok. Csak még nem rendeződtem át és még nem tudom elengedni teljesen az alapvetően emberi életemet. Pedig már itt az új, néha egészen jól élem is és nem hiányzik a régi. Az angyali részeimmel jól kijövök, szerelemben vagyok magammal és le.arom éppen, hogy "odakint" mi történik. Lassanként elfogadom azt is, hogy képes vagyok hatni a történésekre, egyre inkább, s ez is annyira természetes, csak úgy jön magától.

Egyszóval teremtésben vagyok és élem is, csak még nem szoktam meg, hogy ez van, hogy ÉN VAGYOK önmagam középpontja. Tapasztalom azt, amit már tudok. Az elmét pedig elengedtem, 2 hónapig teljesen, elég nehéz is volt visszahozni, hogy legalább az alapvető napi dolgokra képes legyen. 

Nem fogok unatkozni, az biztos.

Minden tökéletes és én is az vagyok. 

:)