Illúziók nélkül

A szabadság nagyon félelmetes tud lenni.

Eddig sok minden megtartott, olyasmi, amiről nem is tudtam.
Csak van.
Mint a levegő, vagy a tér, vagy az idő ...

Képes vagyok mindent kidobni.
De vajon szabad-e, lehet-e mindent kidobni?
Tud-e élni az ember itt, a fizikaiságban illúziók nélkül?
Vajon lehet-e itt élni célok és feladatok nélkül?

Persze, a barlang mélyén távol az emberektől.
De ott is van valami távolabbi "cél", valami, amit nem tudunk, nem tudhatunk.

Odaadás, tudom.
Csak az odaadás, odaszánás az, ami segít.
Ezen a szinten már csak az.
És hogy "tudom", hogy megtartanak, akkor is ha én zuhanásnak érzem.
Akkor is, ha éppen minden fogalom inog és távolodik, akkor is, ha bár mások élettévedésére rálátok, a magaméra csak más láthat rá.

Egyébként ez is illúzió, nem tudok, mert nem tudhatok semmit.

Tudom, hogy ez nem depi, bár lehetne az is. Az legalább már ismerős.
Meg halálvágy, öngyilkossági késztetés. Ezeket is ismerem. Ez nem az.
Ez a semmi.

Ez a valósághatár, a sötétség, az űr, a kietlen "istentelen" massza.
Ránézek és elborzadok. Vagy inkább elnehezülök.
Nehéz vagyok és mozdulatlan.

Ide akartam jönni? Tényleg?

Ez a szabadság is, fényt én viszek bele.
Hogy én teremtem meg, hogy merre tovább? (Még mindig kapott fogalomrendszerekkel próbálom magyarázni, amit nem értek :D )
Senki nem mondja, hogy erre vagy arra. Hogy ezt vagy azt tegyél.
Nincs semmi, csak űr. Végtelen űr.
Persze képzelhetek ide lényeket, meg angyalokat, meg csillogó űrhajókat akár.
De az is csak a fejemben lenne.

Ez most valami más.

Az eddigi képeket ismertem, valahonnan.
Ez most új.
Félelmetes, ha akarom, de nyugodt is, ha úgy nézem.
Lehet a halál, de lehet egy újabb kezdet, vagy csak egy máz, egy vékony papírréteg feketére festve?
Megnézem, hogy mi az, ha már itt vagyok.

Majd jelentkezem.

Vagy nem.

X

Minden ciklikus, a fény, a sötétség, a szerelem és a Vallás is. 

Fény és árnyék összefolyik ott, ahol a határ húzódik.

A határ mindig kétoldalú, ami itt vég, ott kezdet.

Az átlépés csak egy pillanat, de a felkészülés, életek.

Isten, vagy ami a "valóság" mögött létezik

Úgy tűnik, megint feljebb, vagy inkább beljebb lép(t)ünk.

Visszatekintve az elmúlt fél évre, kirajzolódik valami ismerős, mégis új minta.

Az érzés ismerős. A tekintet szintén, a név talán mégis új, valahogy tágabb az a valóság, amiben vagyok/vagyunk.

"Talán végre a helyére kerül valami? 
Talán a lényeg? 
Vagy a lényed? :D"

Az elmúlt hónapok némi belső küzdelemmel folytak. 

A külvilágban harc és változás, a "ki bírja tovább az ellenállást" játék folyt.

Belül érezni lehetett, hogy ez most az a polc, amit én mozdítottam el több évvel ezelőtt a helyéről és még csak most érzékelem, hogy dől. Rám. "Dőlt ez eddig is, csak kit érdekelt, ugye?"

"Miért polc?" "Mindjárt megtudjuk."

Ez az a polc, ahol a hitrendszerek legalsó szintje van, ahol a főbb teherhordó pillérek vannak írásba fektetve, elavult hiedelmekkel teletűzdelve, éppen úgy, ahogy a polc tetején megtalálhatóak dédapa rég nem olvasott, porosodó könyvei.

Ki tudja mi van bennük? Mégis lehet, hogy meghatározzák teljes világodat. "Jó lesz ott körülnézni."

....

Ha százszor nem futottam neki megint annak a kérdésnek, hogy "ki van itt velem?" az elmúlt 2 hónapban, akkor egyszer sem. És persze mindig jött valami kis fényszikra, hol ettől a jelölttől, hol attól. 

Aztán mindez feloldódott valami olyan energiában, ami miközben felemel, alapjaiban rengeti meg a világomat.

Nem lehet irányítani és nem lehet kérni. Csak a megengedés működik. 

Nem köthető már szerelemhez, de le sem választható arról.

Szavak vannak, beszélgetés és útmutatás, viccelődés. Tényleg olyan, mintha ketten lennénk, csak az a másik láthatatlan. És, ami leginkább új, látom őt és látom a saját energiáimat, amik körül vesznek abban az állapotomban. A belső kép "róla" már régóta megvan, de ez most valami más. Egyértelműbb, tisztább és ismerősebb. Valahogy nincs kétség bennem, hogy a forma, amit látok, régóta velem van, csak még mindig nem tudom a nevét. 

És most már azt is tudom, hogy miért.

Mert nincs neve.

Nincs egy neve, sok neve van.

Sok formája is, de persze nekem úgy jelenik meg, ahogy én szeretném.

Mert én/MI vagyok.

Ő is én/MI vagyok és a Tudat(osság) beszél hozzám.

Őt látom, de semmi köze hozzá.

Még mindig kell egy forma, különben nem tudom értelmezni, ami történik.

Pedig már régen túl vagyunk ezen.

Nincs szükség a formára.

A mögötte lévő "tartalom", vagy inkább mező az, amivel kapcsolatba léptem és onnan jön minden válasz. Csak még mindig nem hiszem el, hogy ez mit jelent.

De tudom, hogy addig folyik ez a játék, amíg bizonyos leszek felőle.

(Nehéz az elmével, nagyon nehéz.

Jó találmány, de rengeteg felesleges kört futtat az emberlányával.)

Nem baj, kiléptem a 3d-s játéktérről, ezt tisztán érzem.

MInden erről szól mostanában.

Tisztábban látom körülöttem az embereket.

Nem várok senkitől olyat, ami számára lehetetlen.

Elfogadom olyannak, amilyen.

De nem mondok le magamról, és ez a lényeg.

A két párhuzamos valóság egybefolyt és nem kétség, hogy melyik határozza meg a másikat.

Az elme néha még berezel. De már le tudom nyugtatni, mert tudom, hogy minek a következménye az, ami a személyes világomban történik.

És most először valóban érzem, hogy a kétség is segít. Kell, mert ha nincs, akkor ellankad a figyelem és zuhanás lehet a vége. 

A kétség is barát, a bizalommal együtt érkezik és egyszerűen csak hozza a mérleget. 

Nem veszek semmit biztosra, figyelek.

A lényeg már megérkezett, ünnepi kicsomagolás van.

UI: Most visszaolvasva, némi kétség megint érkezett, de adok magamnak néhány napot, mert tudom, hogy most egy olyan határon fogunk átkelni, amit emberi elmével nehéz átlépni. A fenti írás kettősségben íródott, ezért hol ezt a részét, hol azt érzem "igaznak". A valóság pont ebben és ilyenformán van elrejtve. Nagyon figyelj!

Dalok a messzeségből

Köszönöm, hogy VAGYOK.

Köszönöm, hogy VAGY.

Köszönöm, hogy szerethetek.

Köszönöm, hogy szerethetlek.

Köszönöm, hogy számon tartasz.

Köszönöm, hogy velem vagy.

Köszönöm, hogy megmutattad a titkot.

Köszönöm, hogy láthattam a titkod.

Köszönöm a tűznek, hogy ég.

Mit is köszönhetnék még?

Köszönöm az égnek, hogy kék.

Köszönöm a LÉTEZÉS-nek, 

hogy az életembe lépett.

S köszönöm a VILÁG-nak, hogy megtart.

Köszönöm a békét, a madárfüttyöt és a hamut.

Mindent, mi innen bentről nyitotta a kaput.

A kapuban áll valaki, egy ismeretlen, 

ki sohasem volt, mégis legyőzhetetlen.

Az ÉLET maga, mely újítja önmagát,

nem ismeri a jó és rossz fogalmát.

Benne lakozik minden, ő teremti a táncot.

Addig táncol bennem, míg levedlem a láncot.

S diadalt ülünk a trónusán fenn,

ki emlékszik majd arra, milyen volt idelenn?

Rosarium Philosophorum

"Csinálj férfiból és nőből egy kerek kört, 

ebből vonjál ki egy négyzetet, 

abból pedig egy háromszöget. 

Tedd  a kört kerekké, és szert teszel a bölcsek kövére."

szöveg forrása: Jung egyik tanulmánya

képek: http://www.alchemywebsite.com/virtual_museum/rosarium_philosophorum_room.html

(Tényleg nem fogunk unatkozni :)

A sárkány és a SÁRKÁNY

Jött egy érzés és egy gondolat, s - emlékeim szerint - ezt megelőzte egy tett, egy alkímiai tett is.

Egy szobrot kellett átformálnom a térben. Egy sárkányölő szobrot.
- Mert a sárkányt meg lehet ölni, de a SÁRKÁNYT nem. Erős és végtelen lény. -

"Szelidíteni kell azt, folyamatosan éreztetni vele az erőt, az erődet, s akkor szolgálni fog."

Azt szolgálja, aki erős, tiszta és örök, ÉL ÉS ÉREZ.

"Ugyanúgy helye van a teremtésben, mint az EMBER-nek."

Szóval felszabadítottam egy sárkányt,
jobban mondva, "megtanítottam" egy harcosnak,
hogy ahelyett, hogy leszúrja, hogyan szelidítse meg s használja erejét.
Hogy melyik életben melyik részem volt, ki tudja már azt?! De ez most nem is fontos.

A fontos az üzenet.

Hogy aki legyőzni, megsemmisíteni, kiírtani akarja a SÁRKÁNY-t, az elveszett.
Mert nem lehetséges.

Ez a gondolat akkor érkezett újra és fészkelte be magát a fejembe, amikor régi kastélyokban járkálva egyre-másra láttam a sárkányölő "Poszeidón" szobrokat.
Nem értettem először az ellenérzésemet, de most már értem.
E kastélyok urai sem urak azóta már, s ebben e téves ideológiának is szerepe lehetett.

Mert a primitív sárkány, amit legyőzhet a királyfi a mesében, hogy asszonyát meghódítsa, csak egy árnyék, árnyéka egy sokkal hatalmasabb és fontosabb erőnek a TÉR-ben.

S ez az erő felszabadulást kér, hogy szolgálhasson.
Mítikus lényként visszatérve, újra a megfelelő helyre, a segítők közé, felsorakozik.

La Tres Sainte Trinosophie - képek