Csak a szerelem van - idill két hangra

Hamvas Béla: Jàzmin ès olaj - részlet

"Az ösztön túr, ás, fut, liheg, öl, 

eszik, emészt, keres, szaglál, támad, 

szorgalmatos az élet dolgaiban.

A kedély a Mester lábainál ül 

és elfelejti, hogy ebédet kell főzni, 

és a gyerekek sírnak 

és a tehén az istállóban bőg 

és ki kellene seperni 

és az edény elmosatlan 

és a kancsóban nincs víz, 

mert kevés dologra van szükség, talán csak egyre. 

Jázmin és olaj. 

Nem főzhetek belőle főzeléket 

és nem gyűjthetem takarmánynak. 

Az ösztön háborog,

de a kedély az olajfa alatt ül és tudja, 

hogy csak erre az egyre van szükség. 

Ez a bizalom és a hit és a béke és a világosság túlsúlya. 

Ez az idill."

Hát akkor legyen ...

De azért játszani is engedd önmagad

s játszótársaidat vidáman üdvözölve, vigadva

engedd, hogy az út össze-vissza fusson a lábad alatt

szemedből könnyeket lopjon a fény

s az ég kékjében múló páraként

szellők borzolják hajadat.

Minden mi él, összetartozik

hozzám hajol a szív, visszagörbül a tér

az égen madarak cikáznak

fülemben fényharsona suttog

s ölemből a király, ím megszületik.

Új ég, új föld, új nap virrad,

nincs többé tér, nincs többé hang

csak a Szerelem van

ahogy mindig is el volt tervezve.

2019.11.11.

Következő lecke: neti-neti

Magamat a rongáltsággal nem összetéveszteni!

Ez a felelet az előbbi beírásra.
Többszintű és többrétegű a megértés.
S többszintű a válasz is.

A továbblépés módját ebből a féloldalasságból nálam jobban megfogalmazta már valaki, akinek az írásaira mindig támaszkodhatok. Mert szinte mindig előkerül valami a kosárból, ami éppen ott és akkor nekem (az embernek), segítségemre van.

Köszönet neki és azoknak, akik ezt lehetővé tették és teszik.

"- Amikor sorsom démonai ellen küzdöttem, úgy láttam, hogy a hinduk régi technikáját igen jól alkalmazni tudom. Ez a neti-neti-módszer. Neti-neti annyit jelent, mint: nem ez, nem ez. Ha valamelyik démont sikerült nyakon csípnem, ráolvastam: te nem vagyok én. Neti-neti. Értsd meg, nem vagy én. Démon vagy. Parazita. Szemtelen, aljas és pimasz élősdi. Pusztulj. Nem akarlak látni. Nem tűrlek meg. Neti-neti.

- Amikor ezt a varázslatot megtartottam, a démon között és fiktív lényem között valami kicsiny rés keletkezett. Tény, hogy egymástól elváltunk. A démon és a senki (én) között a komplex összetévesztési viszony megszakadt. Már nem hittem gátlástalanul, hogy a démon és én azonosak vagyunk. Egy kicsit már tudtam, hogy őt én vetítem ki s ennek a kivetítésnek első oka saját rongáltságom. El kell őt viselnem, gondoltam, ezt a piszkos rovart.

- S akkor ilyen gondolatokkal foglalkoztam: nem félek - a félelem fél bennem. Vagy még helyesebben: ez a megfogalmazás, hogy én félek, igen pontatlan. A pontos megfogalmazás ez: magamat a félelemmel összetévesztem. S ez most bennem fél. És ezért én abban a hiszemben vagyok, hogy én félek. Mindez azért van, mert magamat a félelemmel összetévesztettem. Nem vagyok irigy - az irigység irigykedik bennem.

- Távolságot teremtettem a félelem, az irigység és magam (a senki) között. Neti-neti. Nem vagyok irigy. Nem félek. Nem vagyok bátor. Nem vagyok beteg. Nem vagyok okos. Semmi vagyok. Senki vagyok. Ez se, az se, amaz se. Ez az "ez se - az se - amaz se", vagyis ez a senki és semmi, ez a valóság. Ami ezen kívül lenni látszik, az mind káprázat.

- Egyre semlegesebb lettem. Tulajdonságmérőm leszállt. Közeledtem a nulladik állás felé.

- S amikor a démonok lassan eltűntek, mint a kísértetek, fokozott hatalmat nyertem fölöttük. Felidézhettem őket és parancsolhattam nekik. Nem szívesen tettem. Nem vagyok gondolkozó. Nem vagyok író. Nem vagyok érzéki. Nem szeretem a bort. De felidéztem a bort szerető démont és az írót és a gondolkozót. Szolgálat után szépen visszadugtam őket a palackba és megáldottam őket. Neti-neti. Nem vagyok ő. Senki vagyok. Üres. Várok. Nem a démonokra várok, egészen másra.

- A démon csak azáltal válik bennem hatalommá, ha magamat vele összetévesztem. Ha azt mondom neki: neti-neti, az összetévesztés eloszlik és a kapcsolatot vele megszakítom. Abban a pillanatban erejét elveszti."

Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis

Forrás: http://www.hamvasbela.org/2011/12/hamvas-bela-summa-philosophiae-normalis.html

A barátságról és a tűz őrzéséről

"A teremtő sorsa, hogy a szellem parazsát őrizze és táplálja, amíg annyira megerősödik, hogy már testeket tud alkotni, amíg belőle olyan nemzedék támad, amely a világnak el tudja hozni a nagy szabadságot. Olyan tudókat nevel, .... olyan ifjúságot, amelyből mindig kilép a megmentő, aki felismeri az örök jog élettörvényeit, és azoknak, akik eltévedtek, a törvényeket meg tudja mutatni."

... Vajon kicsoda vétkesebb, aki öl, vagy aki tudva elmulaszt teremteni? Még mindig túlságosan fáj ahhoz, hogy nyugodtan tudjak beszélni róla. Tudom, én is követtem el hibát. Túl sokat hallgattam. De van egy mentségem, hisz arról, amit akartam, nem lehetett beszélni. 

... egyetlenegyszer láttam szívében megrendülni. Tudta, hogy mit akarunk, és én megismételtem. Vállalkozunk a szent tűz őrzésére és táplálására. ... Volt abban, amire én őt kiválasztottam, valami lehetetlen. Volt abban, hogy magamhoz emeltem, valami méltatlan. Miért merem mondani, hogy magamhoz emeltem? Mert ha én nem jövök, arról a sorsról, amit mutattam, sejtelme sem lett volna soha. 

... Most aztán azt kérdezheted, miért kellett volna nekem valaki ahhoz, hogy a szent tüzet őrizzem. Hogy olyan utódokat neveljek, akik megvetik a hazug testvérieskedést, és új mértéket teremtenek? Megbocsátom neked ezt a kérdést. Nem tudod, miről van szó, sejtelmed sincs arról, hogy a világ bármely helyén elég lenne egy ember, de itt egy kevés. ... A közösség, az Én és a Te mindenütt a földön természetes alap és talaj, amelyből az élet és a sors kinő. Egyedül nálunk nem. Itt ez a legnagyobb feladat. Valami van ebben a földben, ami az embert ideköti, sokkal erősebben, mint föld bárhol bárkit, de ugyanaz a föld, amely oly erősen köt, az felbontja a kapcsolatot ember és ember között. Itt Én és Te nincs. Itt minden ember egyedül van a földdel.

A könyv, amelyből az előbb idéztem, azt mondja: "Miután nagy emberek megteremtették az ember és a világegyetem új kapcsolatát, már csak egy feladat maradt, megteremteni a kapcsolatot ember és ember között". Így találkozott a kor általános követelménye azzal, ami a magyar föld megoldandó kérdése volt. És ezért kellett nem egy ember, hanem kettő. Az ember és a világ kapcsolatát mind a ketten tökéletesen megoldottuk. Most már csak az ember és ember kapcsolatát kellett megoldani. Ezért itt az utódok, az ifjúság, a közösség sorsa azon múlik, akad-e valaki, aki lehetőséget teremt, ahogy mondtam, mértéket. Ezt pedig egy ember nem teremtheti meg, hanem legalább kettő. Csak szerelemből vagy barátságból fakadhat, csak a kettőt eggyé olvasztó kapcsolatból.

Részletek Hamvas Béla: Magyar Hüperion c. írásából (Huszadik levél)

A káosz okai - avagy emberek vagyunk-e már?

"Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. 

A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. 

S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. 

Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. 

Győz, még akkor is, ha elesik. 

Nem verhetik le. 

Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik." 

Hamvas Béla, mint mindig, most is megmondja a tutit ;)
Ámen.

Csak úgy zümmögök ...

"Mindenkinek megvan a maga méhese." 

Hamvas Béla

igen

és

"Mindenkinek megvan a maga méhe." 

Lilith, 

Sophia,

 Métisz, 

...

csak vicceleeeek .... :)

A valósághatár - avagy mindig kapsz, ha kérsz :)

Hamvas Béla: Zen (részletek)

"Buddha tanítása, hogy az isteneknek, az emberi lényeknek, az állatoknak és az élő létezőnek állandósága nincs. Szellemi és asztrális és ásványi és biológiai és pszichológiai erővonalak (ösztönök, indulatok, szándékok, vágyak, kívánságok) vonzattal telítődnek (tanha, trisna – életéhség, kapzsiság, szomjúság, sóvárgás) s a vonzat következtében az erők egymással kapcsolatba tömörülnek, megalkotják azt a halmazt, amely a létező feltétele. Az erővonalak egymást áthatják. Ez az interpenetráció (egymást közösen áthatás), s ennek következtében úgy tűnik, mintha a lény magja szubsztanciális lenne. Buddha azonban azt mondja, hogy a viszonylatok kapcsolatait sikerült megbontania. Mit kell tenni? Az életéhséget meg kell szüntetni. A központi vonzatot ki kell kapcsolni. A viszonylatok meglazítását ezzel megindította, az erővonalakat legalábbis meglazította és a tömörülés helyett a szétszóródás folyamatát kezdeményezte, aminek következménye, hogy a szubjektum önmagát felszámolja. 

Van valami, amit Buddha bhútakotinak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár, mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik, és a létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át. Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában eléri, maga saját magán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége sem marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény felbomlik. 

Az igazság megvan. Tennivalónk, hogy alkalmazzuk. Nem könnyű. Az embert nem ereszti az a bizonyos sötétség, mert az életnek semmire sincs szüksége, csak önmaga felől való sötétségre. Az élet egyetlen feltétele. A dolgot valamiképpen úgy kell megoldani, hogy az élet ellen kellene élni. Nem önmegtagadásban. Buddha a gyönyörhajszát elvetette, de az aszkézist is elvetette. Az egyetlen út a kettő között vezet. Benne, de fölötte. Úgy, hogy az ember itt marad és távozását se nem késlelteti se nem sürgeti. Itt marad és tudja, hogy az időben itt van az időtlen. (Böhme: Zeit in Ewigkeit. Blake: eternity in an hour.) A pillanatban az örök. A földön a transzcendens. Az észben az észt meghaladó tudás. A tudás az élet minden mozzanatában, mint abszolút konkrétum van jelen, anélkül, hogy eredetét és gyökerét az észt meghaladó atmoszférájában elhagyná, s anélkül, hogy az élet adottságait megtagadná. Megkettőzött folyamatosság, egyszerre fent és lent. „Magam fölött tökéletes világosság (bodhi), alattam a lények, akiket meg kell szabadítanom (szarvaszattva).” Itt kell állnom, ahogy meg van írva, de „ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom.”

...

Lin-csi (japán nevén: Rindzai) először alkalmazta azt a felriasztást, ami később aztán a zen bázisa lett. Nem várta meg, amíg valaki a dhjánában (a meditációban) az alvajárást lassan eloszlatja, hanem beleavatkozott. Kívülről? Vagyis belülről. Más szóval úgy belülről, hogy kívülről, és úgy kívülről, hogy belülről. Buddha tanítása szerint senki se csinálhat senki helyett semmit. Végül is csak egyetlen beavatkozás lehetséges, ha valaki önmaga avatkozik bele önmagába. Az időtlenből az időbe. A túlnanból abba, ami itt van. Onnan, ahol idő és időtlen, a túlnan és az „itt van” egy. Az éber valóságból az álmos káprázatba. 

...

Az élet teljes értelmét a valósághatáron nyeri el. A valósághatár azonban nem kívül van, hanem belül, vagyis közvetlenül a középpont mellett, amely belül is van, kívül is van, és nincsen sem belül, sem kívül. Aki szatorit nem élt át, értelmetlenül tévelyeg, itt van, anélkül, hogy itt lenne. Csak ha valaki a valósághatárt egyetlenegyszer átlépte, és járt „külföldön”, élhet teljes értékű életet. Itt van, anélkül, hogy itt lenne. Benne és fölötte. Szilárdan egy helyen és megmozdíthatatlanul úgy, hogy egymást követő két pillanatban soha sincs ugyanott. A nehézség ebben az, hogy csak az érettek számára fogható fel. Kik azok az éretlenek? Buddha azt mondta: vannak kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többi egyetlen szót sem ért. Az érettség pedig azon a ponton derül ki, hogy érte nyúl, vagy sem. „Nem beszélek rá senkit, és nem beszélek le senkit, csak megmutatom, hogy mit kell tenni.”Szabhadanam dhammadanam dzsanati – a lét minden java közül a legfőbb a tanítás java."

Forrás: A láthatatlan történet, Köszönjük.

xxx

Most nem belealudni, kibírni a felbomlást, nem megijedni. 

Nem összekeverni az életéhség hiányát a halálvággyal. 

Nem gondolni magamról semmit, csak hagyni, csak lenni, csak benne lenni ebben az ürességben.

Minden a legnagyobb rendben van.

Kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba. 

A női lét és a megszabadulás

"A női lét ugyanazokat az állomásokat érinti, mint az emberi lét: ismeri az ősállapotot, az elanyagiasodást, az ébredést, az ismétlést, a külső sötétséget és a megszabadulást. Az állomásoknak azonban sajátos női természetük van, amelyek a férfi állomásaival soha össze nem téveszthetők. Éppen ezért, amikor a női lény megszabadulásáról van szó, nem szabad hinni, hogy itt a cél az isteni értelembe való visszatérés. A nő nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az ősi emberi női alakjába, Sophiába, az Égi Szűzbe térve. A megszabadulás jelképe: Isis, karján a kis Horussal, Magna Mater, karján a gyermekkel, aki az emberiség. A női lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az éberség legmagasabb foka." (Hamvas Béla: Scientia Sacra, 172. o.)

Miért van az, hogy pontosan tudom, hogy az utolsó állomás küszöbén térdelek, és még mindig azt hiszem, hogy a külső sötétségben nekem kell gyertyát gyújtani. 

Magam vagyok a gyertya, önmagamat kell meggyújtanom.

A sötétség azért van, hogy felismerjem önmagam fényét.

Mindenki sötétségbe születik és annyi fényt visz bele, ami önmaga.

A sötétség még soha nem tudta legyőzni a fényt. Ugyan mindig újra és újra megpróbálja, de csak a belső sötétség az, ami veszélyes, mert az nem sötétség, hanem levegőtlenség. 

Minden elem kell, hogy a gyertya, a tűz égni tudjon. De leginkább a levegő az, ami fontos. Mert hiába van ott minden, ha nincs levegő.

Innen jön a kitörés vágya, a menekülésé, ami mélyebb szinten tiszta szabadságvágy. Nem függeni sem az anyagtól, sem az étertől. Magad lenni a tűz, elégetni mindent, felszabadulni az ittlét kötelékeitől és semmit sem hagyni magadból. Tiszta füst képében továbblépni, kitágulni. 

Hogy tűzvészként, vagy egy szál gyertyaként égsz, a te dolgod. De az égés akkor is lezajlik, ez a fázis nem kihagyható. 

Ezért érzékeli a tanítvány a szűkséget. Mert szűk a hely, kevés a levegő.

Ezt a prést nem lehet megúszni. 

Az utolsó előtti pillanat a fulladozásról szól. 

xxxx

"Ma éjjel álmomban fiat szültem, de nem volt életképes, és én nem küzdöttem az életéért. Magára hagytam, majd elrejtettem. Borzasztó lelkiismeret-furdalással jártam az emberek között és aggódtam, hogy vajon tudják-e."

Ez már a prés. Innen már csak kifelé mehetek. Ha ellenállok, ha nem, nincs visszaút.

In memoriam Hamvas Béla

2013 novembere, s bennem az öröklét levelez ...

Elmerengtem a sír felett állva ...

Mivel tudnánk tőle egy örök és igaz mosolyt kicsalni, egy valódit?

Mi az az üzenet,

tett, 

gesztus, 

szó, 

szakrális cselekedet, 

mely felér a felhők fölé, 

Hozzá?

Először 

egy szőlőfürtöt gondoltam, 

aztán, hogy szüret, 

alma, körte, dió, mogyoró ...

egy üveg finom somlói bor, melyen átsüt a nap ...

száradó ruhák illata ...

virágillat ... orgona, jázmin, rózsa ...

tengermoraj, sirályok kiáltása ... 

langyos nyári szellő,

olajbogyó olajában ... finom sajt ... kenyér és bor ... 

langyos este a ciprusfák tövében,

könyv és papír, szépen faragott ceruzák, töltőtoll ...

álomszerű történet a kék ruhás lányról ... 

felkeresni azt a dombot, 

leülni csendben nézve a tájat és nem gondolni semmire,

hamvasbéla módra csak lenni ... 

átadni magam az isteneknek

talán ez

talán így

2. 

megegyeztünk

válaszok fognak születni

beíródnak oda, ahová kell

megteszem, amit tudok

beleélem, beleálmodom magam

eljátszom a kék ruhás asszony szerepét

kiigazítom a mintát

hogy teljes lehessen

mindannyiunk örömére és hasznára

ez szolgálat

szolgálom a többet, a magasabbat

és magamhoz vonzom a hasonlót

úgy legyen

3.

Senki sem láthatja előre önnön sorsát. Maga a sors, a sorsteremtés folyamata oly végtelenül bonyolult és áttekinthetetlen, hogy maguk az istenek is csak utólag, sorsuk lezárultával láthatják teremtésük értelmét és erejét.

Így jártál ezzel Te is. 

TE, aki azt írtad, "amit tettem, örökre elveszett", 

még nem tudtad ott és akkor, hogy amit tettél, 

azzal örökre megváltoztattál valamit. 

Éppen azt, amit számba vettél,

azzal ahogyan éltél és ahogyan mindezekről gondolkoztál, 

megváltoztatta azt a sorsot, a történetet,

ami e nemzet, e terület talaján keletkezhet.

Lett új időszámításunk, HBE és HBU, 

azaz Hamvas Béla előtt és Hamvas Béla után.

Mi, akik utánad jövünk és nyomaidban lépdelünk, 

már látjuk. 

Látjuk, amit még Te akkor nem láttál,

hogy megteremtetted az aranykor és a mindenkor közötti hidat.

4.

Hüperion valóban csak egy volt, 

de azzal, 

amit tettél,

ahogyan éltél,

kérlelhetetlen őszinteségedben,

és ahogyan magadban feltérképeztél minden rejtett zugot, 

minden aspektust, szintet 

és élményt, 

megteremtetted a lehetőségét annak, 

hogy legyenek 

új hüperionok

százával és ezrével.

A Nap fiai jönnek, 

s az első Te voltál. 

A Te formád hozta el a tudást,

szenvedte meg a hiányt 

és oldotta fel 

az isteni létezésben

legelőször.

Mert fájdalmakból, eltaszítottságból, 

hiányból, szerelem-keresésből bőven kijutott neked is.

Mint mindenkinek, aki e bolygóra emberként érkezik.

De megmutattad, hogy lehet ettől erősebbé, többé lenni!

Hogy igenis van egy sziget, ami megtart! 

"És ha nincs? - kacsintasz.

Nosza, csinálunk egyet!"

Önmagad teremtette világod isteni szigetén létrehoztál valamit, 

ami majdnem teljes,

ami majdnem kész, 

ami majdnem tökéletes.

De itt, az anyagban ilyen nincs. 

Itt az anyagban a tökéletesség nem létezik,

mert minden mindig mozog, változik, formálódik.

Élted a tökéletest, s mégis torzó maradt,

amit lehoztál.

Ezt csak a szellem,

szellemed ereje képes egésszé tenni.

E szellem itt van, 

e tájban kódolva létezik,

új Krisztusként szellemtested vérét

csepegtetted e tájba,

úgy, 

hogy mindezt senki sem vette észre.

Várták a magyar beavatottat,

Krisztust, 

egy új adeptust, 

s nem

vették észre, hogy már itt van.

Istenként léteztél, de emberként haltál meg.

S oda fogunk visszamenni, 

halálod órájába, 

hogy az elengedés, 

s minden földi minta

kioldódjon abból,

ami már megvan,

ami tökéletes.

S miért pont én? 

Miért pont nekem adatott ez a feladat?

Nem könyörögtem és nem 

is jelentkeztem érte.

Többször is visszariadtam,

éppen úgy, 

ahogyan ők.

De itt lebeg ez már jó ideje. 

S ha hátat fordítanék neki,

újra arcomba néznél

és várnád, hogy felismerjelek.

Talán még azelőtt megígértem, 

hogy tudatában lettem volna önmagamnak.

Talán daimónom vagy nekem is ... 

Ezt is letagadhatnám és sokáig le is tagadtam.

De van, amivel a szellem sem viccel szívesen.

A formák időbeli leszületésének jelzései hasonlóak.

A minta is, amibe bezárva érzem magam, 

és hatalmas a vonzás, 

ami feléd lök 

és ugyanakkor

taszít is. 

Mikor nyikorog bennem néhány szavad, 

amikor fáj, hogy ezt élted, hogy így gondoltad.

S bennem van a végtelen elfogadás is,

az együttérzés, 

belső rezdüléseink közössége,

és a végtelen hála azért, 

hogy vagy.

Mesterem vagy, s én lábaidat mosom.

Az öröklétbe taszítalak, ha akarod, ha nem.

De ne félj, sem kultuszt, sem iskolát nem csinálunk belőled.

Istenként, 

Ismeretlen Istenként fogsz fölöttünk lebegni, 

míg tér és idő elválaszt.

Utána együtt leszünk

a rigók énekében,

a szőlő zamatában

a hajnal fényében

és a bor mámorában, 

... lesz, ami lesz.

5.

Velem éppen ellenkezőleg történt, mint veled.

Nem tartottam tudatosan felvételi vizsgát és nem dőltem bele csak úgy a szerelembe.

Kerestem és vártam én is, 

de ez a várakozás öntudatlan volt 

és hamar átcsapott menekülésbe.

Ez is éppen az ellenkezője, mondhatnám kiegészítője annak, amit Te éltél.

Tudatosság nélkül dőltem bele az első elég kitartó és erőszakos férfi karjaiba.

Kitartó volt és igen, erőszakos.

Többször is elzavartam, kiadtam az útját, mégis visszajött.

Nem számított hiúság, szégyen, elhanyagolás, 

kellettem neki és nem hátrált meg.

Talán ebben hasonlítotok. 

Kérlelhetetlenül tudta, hogy mit akar, s hogy 

nem adja fel.

Azóta együtt vagyunk.

Mert ő győzött, az ő tudatossága döntött, én öntudatlan voltam.

Húsz éve.

Húsz éve élek valakivel, aki nem tudja, hogy ki vagyok.

De honnan is tudhatná, hiszen én magam is csak pár éve tudom.

Volt idő, hogy próbáltam neki elmagyarázni, megmutatni.

Elmondani, hogy mit gondolok, érzek ... később, hogy milyen csendben és "jelen" lenni.

Nem értette.

Már nem akarom neki elmagyarázni, de tudatosan úgy döntöttem,

hogy én sem adom fel.

Nincs benne hiba, senkiben sincs hiba.

Ne érts félre, talán régebben még igen, de ma már nem alkuszom.

Nem befolyásol, hogy ő mit gondol, vagy mit nem.

Újjászületésem után őt is újjászültem.

Csak ez az egyetlen megoldás adott tiszta érzéseket.

A régi énemmel együtt mindent, 

mindent kidobtam.

A vitáinkat, a téves kapcsolódásainkat,

az erőszakot, a félelmeimet,

mindent.

Megértettem és láttam magam, ahogy félek tőle.

Sokáig féltem, sokszor ok nélkül is.

Nem ő, hanem ez a félelem irányított.

A félelem vele kapcsolatban sokszor visszadobott a sötétségbe.

De ez nincs többé.

Kioldottam e félelmet és ezáltal őt is újra világra hoztam.

Tudom elfogulatlanul, tisztán szemlélni.

Érzem a lelkét, ami eddig távol volt, mert nem volt ki átölelje.

Most itt vagyok és már ő is itt van.

Minden nap egy újabb csoda, mert ő változik.

Önmagamért szeret, nemcsak a "feleségét" szereti, 

hanem a nőt, aki feltétel nélkül be- és elfogadja.

Az örök nőt szereti és érzi bennem, 

s az ő életét is visszafordíthatatlanul megváltoztattam.

Nincs bennem kétség, erős vagyok.

Végül a szelíd legyőzi az erőszakost.

Ez van most.

És én mosolygok és tudom, hogy mindez azért van,

hogy hazatérhessek.

A legnehezebb próbákat kellett kiállnom,

hogy újra tisztán és őszintén nézhessek majd annak a szemébe, 

akivel és akiért utazom.

6.

Hogy nincs Te ezen a földön?

Hogy e tájék csak a magány és a hiány talaja?

Hogy szigetek lennénk csak, s reménytelen a találkozás?

A valódi?

Talán a Te életedben még így volt.

Látleletként elfogadom.

A hiányt, melyet Te is éltél, én is élem.

Hogy nincs FÉRFI, akiért érdemes.

És mégis van.

Nincs meg a forma, de a tartalom itt van, bennem.

Tudom, hogy Te is így csináltad.

Érzem.

Magadhoz hívtad az asszonyt, és nem jött a forma, de jött a lény.

A lélek.

Én is így csinálom, ha ezt lehet egyáltalán csinálni.

Inkább azt mondanám, így lett.

Ez történt velem általa.

És én engedem.

A legtöbb a megengedés, több az akarásnál és a 

tevésnél is.

Megengedés nélkül már nem lennék és Te sem lennél.

Megengedtük önmagunknak a LÉTET s ezzel együtt 

a TEREMTÉST.

Lényünk a láthatatlanban időz, míg mi itt lenn élvezzük

rezdüléseit.

Már nem várunk, már nem akarunk, már nem gondoljuk, hogy

rajtunk múlik.

Megtörtént az ÁTADÁS, már nem kell kigondolni semmit.

Engedem, hogy történjek, engedem ...

2013. november-december

UI:

E mélybeugrás a LÉLEK rejtelmeibe, melyet ő hozott le és élt közöttünk, olyan új kapukat nyitott meg bennem, melyen még tovább és közelebb jutottam ahhoz a LÉLEKCSOPORTHOZ, melynek része és önmagamban gyógyítója is vagyok. 

 

ERRE SZÜLETTEM, meggyógyítani, felhozni a mélyből elnyomott, megtagadott félelmeinket, fájdalmainkat és ezáltal kiárasztani ezeket az elzárt energiákat létemen, életemen keresztül. 

Mind ezt tesszük.

Köszönet és hála a MESTERNEK,

köszönet és hála MAG-amnak, 

hogy mindez VAN, LEHETSÉGES ÉS TÖRTÉNIK. 

ÉS ÚJRA ÉS MINDIG FOGOM A LÁTHATATLAN KEZEKET KÖRÜLÖTTEM, 

MELYEK TÜRELMESEK ÉS MINDIG MEGTARTANAK. 

És én is fogom mások kezét, akkor is, ha nem tudnak róla.

 

Boldog Karácsony kívánok innen is,

egy tisztább és fehérebb nézőpontból, 

ISTEN TENYERÉRŐL!

ChEhrin

A "magyar néplélekről"

Egy ideje itt van ez a téma, itt forog bennem.

A tisztánlátást, vagy inkább tisztán érzést segíti az elvonulás, 

a külső-belső csendbe való burkolózás, 

amit jól kiegészít a Magyar Hüperion olvasása.

Egy ideje, amit olvasok, átrezeg rajtam, 

belemerülök nemcsak a szavakba, 

de a szavakat megfogalmazó érzésbe, üzenetbe is.

Csodálatos folyamat, de csak azóta megy ez ilyen könnyedén, 

mióta saját kínjaimat és főbb hiányaimat eloldottam magamtól.

Most értem meg rá, hogy olvassak, hogy olvassalak.

Eddig mindezt beavatkozásnak értem volna meg, 

mert még nem voltam kikristályosodva önmagamban.

E nép lelke a Szerelemkeresés legintenzívebb emlékeit őrzi. 

Szinte minden olyan lélek, 

aki itt formát öltve a magasabbról tudósított, 

vagy átadva magát e magasabbnak általa vezettetve élt, 

ebben forgott, 

életével a szerelemmel és a szerelemért való küzdelmet örökítette meg, hozta le. 

Gondolj csak Petőfire, József Attilára!

Meglepetésemre Hamvas Béla sem volt kivétel.

És Rákóczi? Egyenesen hihetetlen, hogy mit megtett 

és mégis alul maradt a szerelem erejével szemben.

Népmeséink is sorban erről szólnak, 

Tündér Ilona és társai mind az elveszített

kedvesről és annak kereséséről szólnak,

és a legkisebb királyfiról, aki egyszer majd

elnyeri méltó jutalmát, 

az országot és szerelmét is egyszerre.

Mi ez az intenzív vágy, vagy inkább hiány,

ami átszövi a századokat és a magyar mitológiát?

Miért van mindez és mit mutat ez nekünk ma, 2013-ban?

Vannak legendák, előremutató hitek és hiedelmek,

jelenidejű tettek is, melyek az eljövendő Aranyasszonyról, 

és Máriáról, mint a magyarok nagyasszonyáról tudósít.

Ki ő és vajon hogyan jön el? 

Mi kell ahhoz, hogy valóban megérkezzen?

Vagy inkább észrevegyük, hogy már itt van,

minden kőben, fában, a levegőben és a vizeinkben?

"Itt van, csak még nem érezzük, mert nem szándékai szerint cselekszünk.

A táj istene ő, e tájban, itt, éppen itt tért nyugovóra valamikor, lett elfeledve, 

de már felébredt és nők ezreit, tízezreit inspirálja táncával és nevetésével.

Ahhoz, hogy észrevegyétek le kell tennetek néhány elképzelést vele kapcsolatban,

mert semmi sem áll tőle távolabb mint a művi szűziesség,

vagy az önmegtartóztató alázatos szolgálat.

Szolgál ő, de nem az embert, 

hanem az emberben lakozó Istent szolgálja, 

s mindent félresöpör, ami felébredése útjában áll.

A kicsinyes hatalomvágyatokat éppen úgy, 

mint a túlzott fontoskodást és spirituális önteltséget.

Istennő ő, 

a Szerelem istennője, 

anya és gyermek,

s maga is gyermeket hord méhében.

E táj fiát, táltosok leszármazottját,

aki maga is Isten s mégis ember."

Eddig az üzenet, s nekem vajon mi dolgom vele?

Életemben eddig talán a legfontosabb tett, 

amit megtettem és ami 

e vezetést/ráhagyatkozást követve

történt meg, 

hogy lényemmel kioldottam egy olyan fájdalmat e lélekből, 

(mely lélek mindenkiben, tehát benned

és bennem is jelen van,

jelen van minden itt élő férfiban és nőben)

mely nagyon intenzív és átható volt,

s mely fájdalmat senki sem tudhatná jobban megfogalmazni,

mint József Attila:

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket."

Nincs más út asszonytársaim, csak ez:

ölelni, szeretni, "míg elfehéredik a száj is",

mert asszonyságunk lényege ez,

a feltételek nélküli 

lélekkel teljes 

befogadás.

Azt adni, 

akik vagyunk,

a bennünk ezáltal növekvő újraszületett Istennőt,

tisztán, 

egyszerűen 

és gyengéden.

Ez teremt Férfiakat, 

nem a harc, vagy a hatalom.

S ahol Férfiak vannak, 

ott jó élni,

s ott van jövő.