A következő címkéjű bejegyzések mutatása: valósághatár. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: valósághatár. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 12., csütörtök

Gyermekségem tudatában

Gyermek vagyok, még mindig.
Igazán gyermek.

Nem nőttem fel. Nem váltam végleg felnőtté, megőriztem a naívságomat, amit ebben a korban - az én koromban - nyugodtan hívhatunk földi értelemben akár butaságnak is. 

Nem vagyok felkészülve, hogy ezen a bolygón a mai emberek között éljek.
Nem vagyok alkalmas a harcra.
És unom is, végtelenül unom a drámákat, a kicsinyes és embertelen játszmákat a hatalomért.

Ez sok nekem, túl sok. Úgy tűnik számomra, hogy nem bírok alkalmazkodni és már nem is akarok.

Annyira tisztán látom a másságomat, a töréspontokat és azt, amilyennek lennem kéne, hogy túléljem, hogy élni tudjak itt, ebben a közegben.
Nem akarok másmilyen lenni.

Ne gondold, hogy feladom.
Éppen hogy nem adom fel.
Mert tudom, hogy mindemellett van bennem valami plusz, valami megnevezhetetlen és láthatatlan tartalom, ami még nem időszerű. Még nem.
Amit óvni és nevelgetni kell, amire vigyázni és ápolni kellett (volna) a kezdetek kezdetétől minden emberben.

De másképpen alakult és ez nem baj.
Ez is egy tapasztalat, majd felkerül a megfelelő tekercsre a megfelelő adattárban.
Talán az általam megélt történet által több bölcsességhez jut az engem követő generáció.

"Egész életemben egy apafigurára vártam, aki majd megvéd, megölel, magához hív, megsimogatja kis buksimat és szeret, feltételek nélkül." - Tulajdonképpen egy istenfigurára vágyom, és ami a vicces, mondhatom, hogy meg is kaptam. Csak nem úgy, ahogyan azt én gondoltam. Teljesen másképpen és máshol, itt belül. És ez elég.

Megélni az istenivel való egységet, érezni a feltétel nélküli szeretetet és támogatást, ez a minden.
Mit is akarhatnék többet ennél?

Hálás vagyok, hogy idáig eljutottam, és nyugodt vagyok, mert tudom, hogy semmi sem hiábavaló és semmi sem múlik el nyomtalanul.

A valódi, élettel, fénnyel és lélekkel teli tapasztalatok nem múlnak el, mert azok nemcsak a lélekbe, de a tudatba, az időtlenségbe is beíródnak és vonzanak, vonzanak hatalmas erővel.
"... nagyon-nagyon vágyom már haza, oda, ahonnan jöttem ..."
Ez van. HATALMAS ERŐVEL GRAVITÁLUNK ... 

2015. november 7., szombat

Kezdőpontban


Van az úgy, hogy mindent újra kell kezdeni.


"Minden csókot újra elcsókolni és minden ölelést újra megengedni."


És ami újnak tűnik, "csak" egy aprócska rés a hálón. Az vagyok, abban vagyok.


Onnan mozgatom magam körül a világot. Miközben azt álmodom, hogy benne vagyok ...


Mint a kaleidoszkópon, úgy mozog, rendeződik, szinesedik és formálódik minden újjá és újra.

Időnként feltűnnek régi-új szereplők, megerősítve, hogy valami fontos történik.

Új színekkel, más fényekkel és őrült látószögben látom a világot.


Kalandra fel, én élvezem!

2015. október 13., kedd

Mindent felajánlok


Minden tudatos érzés, 
pillanat, 
tett és szó, 
minden gondolat 
hozzád száll.

Minden, mi belőlem ered, 
hozzád tér, 
neked szolgál. 

Minden, ki vagyok,
s lenni engedem, 
belőled való.

Minden, mi fáj, 
mi gyötör 
csak aprócska töredékszó.

Szavadat, 
mi lenni engedett
s utamra bocsát,
mondd ki újra,
hívogatón, s bennem
nincs többé gát.

Minden, mit érzek,
hozzád vonz és taszít.
Tétován kívánom talán még a kínt,
ha tudom, hogy helye van 
abban, hová törekszem.

Adj innom s én növekszem.

Itt lennem csak érted van,
s nincs más megváltás.

Letettem sorban kincseim,
ez a belátás.

Mi volt, mi történt 
s mi fájt nagyon,
Te veszed le vállamról, 
s én hagyom.

2015. október 13.

2015. július 15., szerda

Illúziók nélkül

A szabadság nagyon félelmetes tud lenni.

Eddig sok minden megtartott, olyasmi, amiről nem is tudtam.
Csak van.
Mint a levegő, vagy a tér, vagy az idő ...

Képes vagyok mindent kidobni.
De vajon szabad-e, lehet-e mindent kidobni?
Tud-e élni az ember itt, a fizikaiságban illúziók nélkül?
Vajon lehet-e itt élni célok és feladatok nélkül?

Persze, a barlang mélyén távol az emberektől.
De ott is van valami távolabbi "cél", valami, amit nem tudunk, nem tudhatunk.

Odaadás, tudom.
Csak az odaadás, odaszánás az, ami segít.
Ezen a szinten már csak az.
És hogy "tudom", hogy megtartanak, akkor is ha én zuhanásnak érzem.
Akkor is, ha éppen minden fogalom inog és távolodik, akkor is, ha bár mások élettévedésére rálátok, a magaméra csak más láthat rá.

Egyébként ez is illúzió, nem tudok, mert nem tudhatok semmit.

Tudom, hogy ez nem depi, bár lehetne az is. Az legalább már ismerős.
Meg halálvágy, öngyilkossági késztetés. Ezeket is ismerem. Ez nem az.
Ez a semmi.

Ez a valósághatár, a sötétség, az űr, a kietlen "istentelen" massza.
Ránézek és elborzadok. Vagy inkább elnehezülök.
Nehéz vagyok és mozdulatlan.

Ide akartam jönni? Tényleg?

Ez a szabadság is, fényt én viszek bele.
Hogy én teremtem meg, hogy merre tovább? (Még mindig kapott fogalomrendszerekkel próbálom magyarázni, amit nem értek :D )
Senki nem mondja, hogy erre vagy arra. Hogy ezt vagy azt tegyél.
Nincs semmi, csak űr. Végtelen űr.
Persze képzelhetek ide lényeket, meg angyalokat, meg csillogó űrhajókat akár.
De az is csak a fejemben lenne.

Ez most valami más.

Az eddigi képeket ismertem, valahonnan.
Ez most új.
Félelmetes, ha akarom, de nyugodt is, ha úgy nézem.
Lehet a halál, de lehet egy újabb kezdet, vagy csak egy máz, egy vékony papírréteg feketére festve?
Megnézem, hogy mi az, ha már itt vagyok.

Majd jelentkezem.

Vagy nem.

X

Minden ciklikus, a fény, a sötétség, a szerelem és a Vallás is. 

Fény és árnyék összefolyik ott, ahol a határ húzódik.

A határ mindig kétoldalú, ami itt vég, ott kezdet.

Az átlépés csak egy pillanat, de a felkészülés, életek.

2015. július 12., vasárnap

A valósághatár - avagy mindig kapsz, ha kérsz :)


Hamvas Béla: Zen (részletek)




"Buddha tanítása, hogy az isteneknek, az emberi lényeknek, az állatoknak és az élő létezőnek állandósága nincs. Szellemi és asztrális és ásványi és biológiai és pszichológiai erővonalak (ösztönök, indulatok, szándékok, vágyak, kívánságok) vonzattal telítődnek (tanha, trisna – életéhség, kapzsiság, szomjúság, sóvárgás) s a vonzat következtében az erők egymással kapcsolatba tömörülnek, megalkotják azt a halmazt, amely a létező feltétele. Az erővonalak egymást áthatják. Ez az interpenetráció (egymást közösen áthatás), s ennek következtében úgy tűnik, mintha a lény magja szubsztanciális lenne. Buddha azonban azt mondja, hogy a viszonylatok kapcsolatait sikerült megbontania. Mit kell tenni? Az életéhséget meg kell szüntetni. A központi vonzatot ki kell kapcsolni. A viszonylatok meglazítását ezzel megindította, az erővonalakat legalábbis meglazította és a tömörülés helyett a szétszóródás folyamatát kezdeményezte, aminek következménye, hogy a szubjektum önmagát felszámolja. 

Van valami, amit Buddha bhútakotinak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár, mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik, és a létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át. Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában eléri, maga saját magán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége sem marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény felbomlik. 

Az igazság megvan. Tennivalónk, hogy alkalmazzuk. Nem könnyű. Az embert nem ereszti az a bizonyos sötétség, mert az életnek semmire sincs szüksége, csak önmaga felől való sötétségre. Az élet egyetlen feltétele. A dolgot valamiképpen úgy kell megoldani, hogy az élet ellen kellene élni. Nem önmegtagadásban. Buddha a gyönyörhajszát elvetette, de az aszkézist is elvetette. Az egyetlen út a kettő között vezet. Benne, de fölötte. Úgy, hogy az ember itt marad és távozását se nem késlelteti se nem sürgeti. Itt marad és tudja, hogy az időben itt van az időtlen. (Böhme: Zeit in Ewigkeit. Blake: eternity in an hour.) A pillanatban az örök. A földön a transzcendens. Az észben az észt meghaladó tudás. A tudás az élet minden mozzanatában, mint abszolút konkrétum van jelen, anélkül, hogy eredetét és gyökerét az észt meghaladó atmoszférájában elhagyná, s anélkül, hogy az élet adottságait megtagadná. Megkettőzött folyamatosság, egyszerre fent és lent. „Magam fölött tökéletes világosság (bodhi), alattam a lények, akiket meg kell szabadítanom (szarvaszattva).” Itt kell állnom, ahogy meg van írva, de „ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom.”
...

Lin-csi (japán nevén: Rindzai) először alkalmazta azt a felriasztást, ami később aztán a zen bázisa lett. Nem várta meg, amíg valaki a dhjánában (a meditációban) az alvajárást lassan eloszlatja, hanem beleavatkozott. Kívülről? Vagyis belülről. Más szóval úgy belülről, hogy kívülről, és úgy kívülről, hogy belülről. Buddha tanítása szerint senki se csinálhat senki helyett semmit. Végül is csak egyetlen beavatkozás lehetséges, ha valaki önmaga avatkozik bele önmagába. Az időtlenből az időbe. A túlnanból abba, ami itt van. Onnan, ahol idő és időtlen, a túlnan és az „itt van” egy. Az éber valóságból az álmos káprázatba. 

...

Az élet teljes értelmét a valósághatáron nyeri el. A valósághatár azonban nem kívül van, hanem belül, vagyis közvetlenül a középpont mellett, amely belül is van, kívül is van, és nincsen sem belül, sem kívül. Aki szatorit nem élt át, értelmetlenül tévelyeg, itt van, anélkül, hogy itt lenne. Csak ha valaki a valósághatárt egyetlenegyszer átlépte, és járt „külföldön”, élhet teljes értékű életet. Itt van, anélkül, hogy itt lenne. Benne és fölötte. Szilárdan egy helyen és megmozdíthatatlanul úgy, hogy egymást követő két pillanatban soha sincs ugyanott. A nehézség ebben az, hogy csak az érettek számára fogható fel. Kik azok az éretlenek? Buddha azt mondta: vannak kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többi egyetlen szót sem ért. Az érettség pedig azon a ponton derül ki, hogy érte nyúl, vagy sem. „Nem beszélek rá senkit, és nem beszélek le senkit, csak megmutatom, hogy mit kell tenni.”Szabhadanam dhammadanam dzsanati – a lét minden java közül a legfőbb a tanítás java."

Forrás: A láthatatlan történet, Köszönjük.

xxx

Most nem belealudni, kibírni a felbomlást, nem megijedni. 

Nem összekeverni az életéhség hiányát a halálvággyal. 
Nem gondolni magamról semmit, csak hagyni, csak lenni, csak benne lenni ebben az ürességben.

Minden a legnagyobb rendben van.
Kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba. 


Magamról

Saját fotó
I AM Light, Light, Light. I AM White, White, White. I AM pure, pure, pure. I cure, cure, cure. I cure the Land, the mind, the body. I cure the soul, the heart of everybody. I AM one of you and ONE of the ALL. I came from the SUN and came from the WHOLE. Dawn has come, I AM OM and MUM, SUN is ALL and bright, LOVE is FULL and light.

Translate