Teremtés 2.

Elengedni majd érezni a hiányt.
Az űrt.

Erővel, erőszakkal is elszakadni.
Hagyni magam eltaszítani.

Mint a ringlispílen, amikor meglöktek gyerekként.
Szabadon szállni és bízni benne, hogy azért még itt maradok.

Ott rögtön tudtam, hogy a gravitáció visszahúz.
Nem féltem.
Láttam/tudtam/TUDATÁBAN voltam
a visszahúzó erőt megtestesítő láncoknak.

Most is ez van.
Elrúghatjuk magunkat egymástól,
de a "gravitáció" visszahoz.

Sőt!
Ebből tudom, hogy valódi az, ami történik.
Hogy visszatér.

Akármennyire úgy tűnik, hogy vége van.
Vagy hogy ellöktem magamtól.
Vagy "ő" lökött el.
Nem igaz.

Hányszor játszottam/játszottuk ezt el?

Ez a lebontás szent rítusa,
a tisztulásé
amivel mindent lebontunk,
ami ebben az illúzióvilágban még elválaszthat.

A múlt hiteit, az elmúlt életekből ránk rakódott port és piszkot.
Mások nem választott lenyomatait bennünk.
A vágyakat, melyek elérhetetlenek és idejét múltak.
A jövőbe vetett bizalmat.
MINDENT, AMI NEM A JELEN.
AMI NEM VALÓDI.
Ami elfed és tompít.
Ami kiszív és elfáraszt.

Mindent, ami csak önáltatás.
Ami csak az elme, az ego játéka.


Maga a folyamat már teremtés.

Lépések sorozata, melyet az egy törvénye mozgat.

KÖSZÖNÖM, HOGY RÉSZE LEHETEK!