Hogy is volt csak. Hányszor, de hányszor végiggondoltam, de most valahogy más. Jobban rálátok arra, ami velem ebben az inkarnációban történt. Akár még vicces is lehet, mert letettem ezzel kapcsolatban a keresztet, nem hordozom tovább.
Talán ehhez is kell ez a vallomás, hogy ez valóban teljes legyen. Az elengedés és a letétel.
Egyszerű családba születtem, szerető apához és érzelmileg súlyosan sérült - előző házasságában bántalmazást átélt - anyához. Vigyáztak rám és szerettek, ahogyan tudtak. És ezt köszönöm, hála száll feléjük tőlem minden nap.
Az általuk hordozott keresztet átvettem, főleg anyámét, persze öntudatlanul. Másoltam az életét egészen sokáig, talán mostanáig. Mert elhittem, amit belém oltott lényével, hogy a férfiakban nem lehet megbízni, hogy félelmetesek és ezért közel sem engedhetem őket igazán és mind csak "azt akarja".
A közel engedést még egy másik esemény is blokkolta itt bennem, apám korai halála. Nagyon sokáig fájó seb volt, mert úgy éreztem, hogy azt az egyetlen embert veszítettem el, aki feltétel nélkül és tisztán tudott szeretni engem. Benne soha nem csalódtam, mindig támogatott, biztatott és velem volt, ha kellett. Büszke volt rám, IGAZ apám volt. És ezért szintén hálával tartozom.
De ekkor, kamaszkoromban, nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy ő nincs többé, és hogy részben nekem kell helyettesítenem, mert anyám is majdnem belerokkant. Ekkor jöttem rá, persze tévesen, hogyha senkit sem engedek még egyszer ilyen közel magamhoz, akkor ekkora fájdalmat sem kell majd éreznem soha többé.
A párválasztási csatába már ilyen sérült módon kerültem, félénk és visszahúzódó voltam egészen egyetemista éveimig. Akkor kinyílt számomra a világ, de kialakítottam magamban valamiféle távolságtartást, amit nehéz volt áttörni. Muszáj volt, ezzel védekeztem. Az az élményem volt, szinte folyamatosan, hogyha valódi önmagamat adom, akkor nem tudom magamról levakarni a fiúkat, körüldongtak "mint húst a légy". Ez is nehéz időszak volt, mert állandóan válaszokat vártak tőlem, mindenki akart tőlem valamit, nekem pedig még csírájában sem volt meg az az érzés - amit azóta számtalanszor átéltem - hogy kívánok valakit, hogy jó valakivel, hogy tovább lépnék. Mert bennük tombolt a tesztoszteron, én meg még a szűzies - örökölt, részben előző inkarnációból hozott - belső életemet éltem (volna). És ez kellett, ezt direkt raktam magamnak ide, csak aztán másképpen alakultak a dolgok. Mert nem voltam kitartó és a külső programozás is eltérített. (Kell egy társ, férjez kell menni, gyerekeket szülni .... stb.)
Nemrég jött még egy felismerés, hogy a magamra szabott korlát, mely kifelé távolságtartást mutatott, pont ellenkezőleg sült el. Mert éppen azokat az érzékeny férfiakat lökte el mellőlem, akiknek volt ehhez egyáltalán antennájuk, hogy megérezzék, hogy én nem vagyok nyitott. Azokat, akiktől meg kellett volna védenem magam, éppen hogy még erősebb ostromra késztette. Így aztán sikerült egy erőszakolt kapcsolatba belefutnom, amit hosszú évek munkájával én magam szelídítettem gondolatban "természetessé" a mindennapok terhei és feladatai közben.
Innentől jön a feketeleves, de még nem rögtön az elejétől. Jó volt gyerekeket hordozni magamban, szülni is jó volt - csodálatos istenélmény - és szoptatni, gondozni, nevelni is. Én ezt a részét az életemnek köszönöm akkori páromnak, a szép részét köszönöm. És hálával tartozom a gyermekeimért is.
Ami nem volt szép, az a hiány, egy olyan férfi hiánya, aki véd, támaszt és feltétel nélkül szeret, akkor is, ha hibázok, ha fáradt vagyok, vagy ha nincs kedvem a szexhez. Mert sok volt az erőszak, főleg a szóbeli és én ezt természetesnek vettem, bele sem gondoltam, hogy nincs talán így jól. Mert addigra magunkra maradtunk és én már nem tudtam és nem is mertem volna erről senkivel beszélni. Hiszen ki hinné el egy ilyen ideális családról, hogy valami nincsen rendben?
Belekerültünk egy olyan mintába, ami neki természetes volt, hiszen így nőtt fel, én meg elviseltem, mert nem volt többre erőm. Kiszolgáltatott és esendő voltam, csináltam a mindennapi robotot, de azért volt minek örülnöm. Itt voltak nekem a gyerekeim, a kert, a virágok, a természet. Ez tartott életben, meg az a belső út, amin egyre tovább haladtam.
Magamat és a gyerekeimet gyógyítottam, ahogy tudtam, homeopátia, Bach-cseppek, alkímia, ami jött. Pszichológiai könyveket olvastam, képeztem magam. Figyeltem. És beáramlottak ide a felsőbb világokból segítő erők is, akik persze nem mondhatták el nekem, hogy mi a bajom, hiszen úgysem hittem volna el. Mert ahogy a napokban kaptam erre is egy kis tanítást: az igazság első körben dühítő és pusztító, miért is kockáztatták volna a kapcsolatunkat? Így a fentről áradó energiák nagy része is ebbe a számomra pusztító kapcsolatba áramlott be, ami nem kis fejtörést okozott nekem még egy évvel ezelőtt is. De most már tudom, hogy csak cseppenként viseltem el az igazságot, s ez az adagolási mód abból a feltétel nélküli szeretetből fakadt, ami nélkül már nem lennék itt, az biztos. De belül mindig volt egy fekete folt, amit nem értettem, nem volt rálátásom. Ástam, ástam és ástam, és akkor elértem egy határomig, ahol olyan félelmek lappangtak, amiken csak segítséggel tudtam túllépni.
Ekkor találkoztam egy olyan segítővel, aki alapvetően változtatta meg a világomat, mert az általa átadott gyakorlat során jöttem rá, hogy úristen, én nem "a férfiaktól" félek úgy általában, hanem a férjemtől. És ez volt a fordulópont, minden kiderült és egyúttal magába roskadt. Félni attól, aki a legnagyobb támaszod kellene legyen az életedben, ez a vég. A végpont.
És innentől nézve kezdődött meg az én kiszabadulásom, ami hamarosan minden szempontból megtörténik.
Letettem ezt az életet, mert már elmúlt. Minden terhét letettem, amit tudok. Megbocsátottam, neki biztosan, magamnak folyamatosan, hiszen jönnek fel apróságok és nagyobb dolgok is "a mit csinálhattam volna másképpen" kosárból. Figyelek és elengedek folyamatosan.
Egyedül a gyerekeimnek okozott fájdalom az, amit nehéz lesz teljesen elengedni, mert egy ilyen kapcsolatban élni nemcsak engem, de a gyerekeinket is megviseli. Sőt jobban, mint engem, mert számukra az apa- és anyamodell sérült és azt kell helyrehozni magukban. Hogy valóban szerető és odaadó társukra találhassanak. Hogy ne folytassák a kapott mintákat.
A kiszabadulásommal nekik is segítek, nem kicsit, mert egy olyan hiedelmet írok felül, amit pedig mindkét család magában hordozott eddig, hogy "mindenáron együtt maradni, akkor is, ha rossz, akkor is, ha fáj". Nem, nem szabad.
Addig szabad együtt lenni valakivel, amíg feltétel nélkül jó, amíg mindkét felet építi a kapcsolat, s amíg egymás teremtéseit támogatni tudjuk őszintén, szeretettel.
Talán ezt kellett megtanulnom, mert nem tudtam.(?) Vagy ez kellett ahhoz, hogy átéljek valami olyat, amit csak álmomban gondoltam eddig valósnak? Vagy egyszerűen csak elvétettem az ugrást, s belesodródtam valamibe, amit nem láttam át, és belealudtam a folyamatba? Nem fontos. Már nem.
Én éppen átadom magam ennek az ÚJ ÉLETnek, ahol nincs több szenvedés.
Csak a MI van, ami hullámzó, két part között mozog és egybeárad a SZERELEMmel. Ahogy mindig is el volt tervezve.
Hála, béke, s öröm jár át, amikor arra gondolok, hogy minden jól van a teremtés egészében.
